E havi szösszenetemet rögtön egy hamis információval indítottam, mivel a 2018-as Generali Night Run útvonala végig a budai oldalon vezetett, de ha „Egy pesti éjszaka” címen már amúgy is létezik egy filmdráma és a másik verzió egyébként is hülyén hangzik, maradjunk mi is ennél a változatnál.
A 2016-os félmaraton után Idén másodszor indultam a Maratonman Kft. éjszakai futóversenyén, újra a 21 km-es távon. Az eredeti terv ugyan nem ez volt, Csillával, aki végül nem tudta vállalni a versenyt, 14 km-ben állapodtunk meg és az ő kiválása után is erre a távra kerestem kísérőt. A „megtisztelő feladat” végül tavaszi bajai útitársamnak, Pistinek jutott, de mivel neki 21 km-re volt nevezése, én is beadtam a derekam. Üsse kavics! Legyen akkor félmaraton!
A verseny napján (is) őrült kánikula, még szerencse, hogy a mezőnyt jóval napnyugta után, 9:45-kor indították. Pistivel az Erzsébet híd budai hídfőjénél találkoztunk, nem sokkal 8 óra előtt, oda ekkor még el lehetett jutni tömegközlekedéssel, majd onnan átsétáltunk a Lánchídhoz, a Várkert Bazár előtti területre, ahonnan a verseny indult.
A rajtig még bőven volt idő, így kicsit bóklásztunk a tömegben, összefutottunk 2016-os UB-s csapattársammal, Szandrával, áprilisi bajai futótársammal, Kingával és Pisti is belebotlott jó néhány ismerősbe. Jártunk az Ötpróba sátránál és meglepetésemre még egy baseballsapkát és egy hátizsákot is kaptam az összegyűjtött pontjaimért.
Ezután bepakoltunk a kocsiba, átöltöztem, ami ezúttal is csak egy pólócserét jelentett, aztán mentünk is a rajtzónába, hogy le ne maradjunk a fél 10-es bemelegítésről. A tömeg miatt mondjuk komoly mozgásra nem sok esélyünk volt és amúgy sem nagyon tudtam követni Szimonetta instrukcióit, de azért egy-két egyszerűbb, nem hadonászós gyakorlattal megmozgattam magam, épp csak ami eszembe jutott.
Mint a nagy pesti versenyeken, itt is szakaszosan rajtoltatták a mezőnyt, és mivel a szektor legelejére álltunk, ezen a versenyen tapasztalhattam meg először ennek jótékony hatását.
Bevallom, a 3 körös verseny miatt – és mert az alsó rakpartot egyáltalán nem érintettük – úgy képzeltem, hogy jórészt keskeny, kanyargós, több helyen macskaköves úton fogunk futni, de csalódnom kellett! Az út végig jól futható volt, a tömeg szépen eloszlott rajta, nem fenyegetett az a veszély, hogy letapossuk az előttünk futók sarkát és kivételesen az sem zavart, csak egy kicsit, hogy a második Alagút-futás után (körönként kétszer futottunk végig alatta) egy hosszú, több száz méteres emelkedőt kellett legyűrnünk hogy feljussunk a Várba. Ezt, mármint a Vár-futást - a nagy sikerre való tekintettel – aztán még kétszer megismételhettük.:)
Az első, véget nem érő hegymenetet végig futva tettük meg és a másodikat is, bár itt már tervben volt egy kis séta is, de végül jobb belátásra tértem. A harmadik Vár-futásról most inkább nem beszélnék.:)
És ha felmegyünk valahová, akkor előbb-utóbb onnan le is kell jönni! Tehát miután kiélveztük a magaslati levegő jótékony hatását és szusszantunk egyet, az Alagút másik oldalán leereszkedtünk a Clark Ádám térre. Nagyon hosszú és meredek lejtő következett, még jó, hogy időről időre egy-egy visszafordító is volt benne, ami kissé visszafogta a túlzott rohanást .
A lejtőn leérve frissítés, aztán elég sokáig a villamossínen vagy közvetlenül mellette haladtunk. Az első körben valahogy nem éreztem ezt a szakaszt, ha jól értettem, Pisti és köztem volt egy kisebb útpatka és páran még futotak is körülöttünk, a második körben viszont már teljes mértékben a futásra koncentrálhattam.
Nem tudom, itt lent merre vitt a pálya, de valahogy folyamatosan azt éreztem, hogy már a kör vége felé járunk, de csak futottunk, futottunk, elég sokáig, míg végre a rajtközponthoz, illetve annak közelébe nem értünk, mert ha a hangokból és egyéb információkból jól vettem ki, a továbbfutók a célterületet ilyenkor nem is érintették.
És amivel eddig még nem dicsekedtem… Nagyjából a második kör felétől elkezdtem fáradni vagy – elegánsabban szólva – elveszteni a motivációmat.:( Már a több száz méteres lejtő sem esett jól, bár ilyen hosszan lefelé futni amúgy sem kényelmes dolog.
Valahol errefelé kezdte meg józan énem szokásos vitáját a kényelmes énemmel. Normál esetben persze előbbi szokott felülkerekedni, de ezúttal volt egy olyan tényező is, amire – sajnos – nem voltak elég erősek az ellenérvek. Ez pedig az Alagút utáni hosszú emelkedő volt. Hiába küzdött a józanságom (vagy annyira nem is küzdött?), a gazdájához hasonlóan ő is elfáradt és végül feladta a harcot.
Pisti próbált lebeszélni a táv lerövidítéséről, javasolta, hogy lassítsunk kicsit, de én kezdtem türelmetlenné válni, valahogy nem vágytam már arra, hogy további 50 vagy még több percet a pályán töltsek.
Nem akartam kísérőm versenyét is tönkretenni, ezért megkértünk egy ismeretlen, 14 km-en induló futót, Magdit, hogy fusson be velem a célba, Pisti pedig ment tovább a harmadik körre.
Nyakamba akasztották az érmet, ami alighanem érző, gondolkodó tárgy lehetett, mert néhány perccel később, épp mikor Kingával váltottam néhány szót, leszakadt a madzagról és a földre esett.:)
Hosszú 45-50 perc következett, míg Pisti megérkezett, felvette a befutócsomagját, egy helyen kezünkbe nyomtak több doboz ízesített sört és mielőtt a kocsihoz indultunk volna, újra váltottunk pár szót néhány ismerőssel, pl. az egyik speakerrel. Nem vigasztaltak, szerencsére, mert azt nagyon nem szeretem, de valahogy mindenki olyan pozitív, barátságos, közvetlen volt, hogy ha innen rossz hangulatban indultunk volna haza, azt meg is érdemeltük volna. De erről szó sem volt, maximum csak fáradtságról, mivel ekkor már jócskán éjfél után járt az idő.
Végül óriási köszönet Pistinek, hogy bevállalta velem a futást, hogy a verseny után hazavitt, én biztos jól éreztem magam! Remélem, ő is és továbbra is úgy gondolja, ahogy a verseny előtt írta: még soha nem kísért látássérültet, de valószínű, nem egy agysebészet.:)
