BB24. Ez az az esemény, melynek legfőbb ismérve, hogy Bonyhádról el kell futni Bátaszékre, mely a nevével ellentétben csak 23,8 km, melyet 2020-2022 között nem rendeztek meg, pedig a tavalyit már nagyon vártam, melyet a 2015-2019 közötti 5 évben elég rapszodikusan teljesítettem, de születési adottságaimnak köszönhetően így is nagy kedvenc.
Örültem is, mikor a facebook elém dobta, hogy Márkus Öcsiék idén újra megrendezik a versenyt.
Nem mondom, hogy csúcsformában vagyok, de „böcsületesen” készültem a nyári hónapokban és szeptemberben is, bár a körözős pályáimon illetve Péterrel 10-12 km-nél hosszabb távokat nem nagyon futottam. Még jó, hogy a verseny előtti hétvégén a Garmin wtf Buda kihívásán Zsóval a 10 és az 5 km-es aszfaltos versenyt is lefutottuk, egymás után, jó kis emelkedőkkel, visszafelé pedig lejtőkkel tarkítva, ami egy bizonyos szint után már nem is olyan komfortos.
Egy baj volt csak vele. Borús, kellemesen hűvös futóidőben tettük ezt, aminek 6 nap múlva Bonyhádon nyoma sem volt. Mindegy! Rossz futóidő nincs, csak felkészületlen, a meleget nem szerető futó.
Futótársam Feri lett, kivételesen Ági nélkül, ezért apró kis könnyítésként 7:30-ra le kellett utaznom Gárdonyba, mert futótársam és párja eléggé el nem ítélhető módon néhány éve odaköltözött, onnan viszont már sima utunk volt.
Egykori gimnáziumom atlétikai csarnokában felvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, 10 óra előtt meghallgattuk Márkus Öcsi ünnepi köszöntőjét, kiadta az ukázt, hogy a 6-os útig kötelező a 4:30-as tempó, majd pontban 10 órakor elrajtoltunk.
Az utat jól ismerem, negyvenpár éve egyszer-kétszer végigutaztam rajta, 9 éves koromig még úgy, hogy mindent láttam magam körül, de néhányszor utána is megfordultam a városban, így aztán régi ismerősként köszönthettem a kanyarokat, íveket, buckákat.
A benzinkút után átfutottunk a 6-os úton, ekkor már 1 km fölött jártunk, aztán hamarosan jött az első hegy.
Volt már rá példa, nem is egyszer, hogy mindkét nagy emelkedőn futva mentünk fel, de az is megesett, hogy egy idő utánbele kellett sétálnom, idén viszont jó előre megbeszéltem magammal, hogy a futáson kívül nincs más opció.
Az első „kihhívást” sikeresen teljesítettük, majd rövid fennsíki futás után jött a hosszú, néhol nagyon meredek, néhol kanyargós lejtő. Az úton meg kátyúk, felgyűrődések. Legalábbis az előző versenyeken. Tartottam is tőle, mert ha a meredek úton egy úthibában megbotlanék… Abba belegondolni se lenne jó.
De ez a veszély idén nem fenyegetett, mert az első nagy lejtőn nyoma sem volt a kátyúknak. Feri szerint az én kedvemért csinálták meg, de a második sem tűnt olyan borzasztónak. Vagy a fáradtságom miatt észre sem vettem az úthibákat?
Leérve az első hegyről néhány kilométer mélyföldi, kisebb buckákkal tűzdelt futás plusz az első frissítőpont, aztán 8 km táján el-, vagyis felindultunk a második „dombocskára”.
Egy ideig nem volt semmi baj, lassan, de biztosan futottunk felfelé, de mikor kezdett függőlegesbe váltani az út (az emelkedő 12%-os), kezdtem kilátástalannak érezni, hogy erre futva feljutunk.
Egyébként a 24 km-hez kellemes, október eleji tűző nap is társult, szerintem már ekkor 25 foknál melegebb levegővel, pólóban, rövidnadrágban is azt éreztem, hogy túlöltöztünk.😀 Esélytelen volt, hogy a felfelé vezető utat végig futva tegyük meg.
Felérve a tetőre óriási megkönnyebbülés, fejben viszont kezdtem szétesni. Kb. 9 km-nél… Jól nézünk ki!
Leereszkedtünk a hegyről, én pedig alig vártam, hogy a 10 km körüli frissítőponthoz érjünk. Már ott ki akartam szállni, de Feri és a személyzet rábeszélt, hogy legalább az 1 km-re lévő váltópontig fussunk el, hátha addig erőre kapok. Sajnos nem így lett. Féltávnál (11,9 km) kiszálltam. A célba Öcsi barátja vitt el egy váltóban induló lánnyal együtt.
Leültem egy padszerűségre, büntetésből a tűző napra, hallgattam Öcsi célbaérkezőknek szóló mondatait, de idén egyik se nekünk szólt.😞
Egyedül az vigasztalt, hogy Feri az általam számított befutóidőnél jóval később ért be, valószínű csak szenvedés lett volna, ha folytatom a versenyt.
Megettük a menzaebédet (gyümölcsleves, krumplistészta), én szokásomhoz híven fordított sorrendben, busszal visszavitek Bonyhádra, és indultunk is Pestre, mert Feri egészen a házunkig repített. Köszönet érte.
Nem mentem a Dunának, még a Szilas pataknak sem, de nem voltam büszke magamra. Hogy kiköszörüljem a csorbát, neveztem a következő vasárnapi 38. Spar Budapest Maraton Fesztivál 14 km-es versenyére, de csak azután, hogy egy régi futótársam, Zoli jelezte, hogy a fia szívesen futna velem.
Zolit 2004-ben a LÁSS tavaszi, őszi edzésein ismertem meg, többször futottam vele a Margit-szigeten és első utcai versenyem, a 2005-ös Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton utolsó 8 km-ét is vele futottam, az első 13 km-en váltótársamat kísérte és 166 férfi csapatból a 163. helyen végeztünk.
163
302
A Lelkes Futók
Dr. Papp László, Nagy Gábor
1:09:04
2:24:03
Nem sok emlékem van a versenyről, de úgy rémlik, valamelyik dunai híd pesti oldalán vártam Zoliékat, de hogy kivel?
Egyébként volt rajtszámom, csak épp a hátamon. Finoman szólva zöldfülű voltam, a biztosítótűt nem találtam, igaz, nem is kerestem, így aztán barátnőm a póló hátára varrta.😀 Aggódtam is, mikor egyik futótársamtól, Vikitől megtudtam: a rajtszám nélküli futókat és azokat, akik rajtszámukat nem a póló elejére rögzítik, kizárhatják a versenyből.
Eltelt 18 év, jött az új generáció Elemérrel, Zoliék 14 éves fiával, aki az ideiversenyen futótársamnak szegődött.🙂
Szokás szerint a Petőfi híd budai hídfőjénél volt a találkozópont. Ágiék 30 km-re neveztek, de mielőtt a rajthelyükre indultak volna, kaptam tőlük egy doboz otelló szőlőt, aztán ment mindenki a „dolgára”.
Borús idő volt, a Blahán és a hídnál is szemetelt az eső, időnként még a rajtközpontban is, de végül megkegyelmezett nekünk.
Mielőtt elrajtoltunk volna, végigjártuk a standokat, ahol játszani, kóstolni lehetett, egy széles úton kocogtunk pár 10 métert, aztán 9-kor nekiindultunk az 1/3-nyi maratoni távnak.
A tömeg hamar oszlani kezdett, így lényegében végig a saját tempónkat futhattuk. Kezdetben az útvonal megegyezett a szeptemberi Wizz Air félmaraton nyomvonalával, de nem futottunk el az Árpád hídig, hanem a Lánchíd után felfutottunk a rakpartról, kanyarogtunk kicsit a számomra ismeretlen utcákon, átfutottunk az Alagúton (Elemér először futott itt), majd a Lánchídon átkeltünk a pesti oldalra.
Az eső nem esett, de az út vizes volt. Nagy tócsák szerencsére nem voltak, viszont ami már az elején feltűnt, több helyen csúszott. Próbáltam megfigyelni, hogy a csúszásoknál aszfalton van-e a lábam vagy épp egy útburkolati jelen, de nem lettem okosabb, viszont többektől azt hallottam, hogy mint a Forma1-ben, itt is a felfestésekvoltak a bűnösek.
A Lánchíd után nem sokkal értünka 6-os kilométerkőhöz, és ugyanott volt a 10-es is, csak az út túlsó oldalán. Szóval egy ideig kanyargunk majd a Belvárosban?
Elemér idáig minden kilométert mondott, de a 7. ezres csak nem akart elérkezni. Ennyire lassúak lennénk? De a 8-as, 9-es sem jött, hiába futottunk már több ezer métert a belvárosban. És egyszer csak visszaértünk a 6-oshoz, na meg a 10-eshez! Hurrá!
Errefelé, lehet már hamarabb is feltűnt, hogy a zoknim első fele kezd nedvesedni. Úgy látszik, nem kellenek ahhoz nagy tócsák, hogy a cipőnk, zoknink vizes legyen?
Ekkor már csak bő két hídnyi rakpart várt ránk, egy kis nem szeretem kockakő,egy Szabadság híd és kb. egy km-nyi befutó, ha bírjuk, kicsit meghúzva.
Csináltuk is, ahogy illik, viszont az utolsó pár száz méteren a nagy sprint elmaradt. Többen voltak körülöttünk, hol jobbra, hol balramáskor kettenegymás mellett és annyira nem volt széles az út, hogy felszabadultan, ész nélkül fussunk.😀
Verseny közben rengeteg buzdítást kaptunk, az utolsót 150-200 méterrel a cél előtt Zolitól, na meg egy fotót, hogy összehasonlíthassuk, a rajtfotóhoz képest mennyivel lett nyúzottabb az arcunk. Érzésre nem lehetett olyan nagy a különbség, pláne úgy, hogy a fényképen a hátunk látszik.😀
A legvégére jutott még egy kis meglepetés. Ha jól értettem, a célhoz vezető utat kettéosztották, a jobb sávban a mi befutónk, balra pedig a maratonisták, akik az első 14 km-en velünk futottak és ezután tettek még egy nagyobb kört. Ez így rendben is lett volna, de a sávunk olyan keskeny volt, hogy kétszer is lekoccoltam a jobb cipőm külső szélével az útpadkát vagy valami mást. Gondolom, ha elég széles lett volna az út, Elemér nem hagyja, hogy ennyire a szélén fussak. Szerencsére nem lett belőle baj, épségben és egészségben célba értünk, de ez a keskeny futófolyosó nem biztonságos.
A rajt előtt azt számolgattam, ha minden jól megy, akár 1:30:00-on belül lefuthatjuk a 14 km-t, de a belvárosi utcákon nem tudtuk azt a tempót futni, amit akartunk. Az 1:31:56-os időnek így is nagyon örültem.
Épphogy csak beértünk, mikor egy nagyon szép gesztus szemtanúja lehettem. Kocsis Árpi kiszúrhatta, hogy a szokásosnál jóval fiatalabb futótársam volt, odajött hozzánk, bemutatkozott Elemérnek, szerintem kezet is fogott vele és megköszönte, hogy egy látássérült futót, jelen esetben engem végigkísért a versenyen.
Nem tudom, Elemér ismerte-e Árpit, egyáltalán érdekelte-e, hogy ki ez az idegen, engem egy kicsit meghatott.
Megkaptuk a befutócsomagot, elrettentő vagy ösztönző példaként Zoli készített rólunk egy képet és hazabattyogtunk.
Versenyről versenyre meglepődöm, hogy szinte minden futótárskereső bejegyzésemre van egy, olykor több jelentkező is. Ha másban nem is, ebben az egyben nagyon szerencsés vagyok.😀 Köszönet mindkét futótársamnak az újabb élményért.
Bonyhád, 2023. okt. 7., Budapest, 2023. okt. 15.
