Ha szeptember, akkor Wizz Air, ha Wizz Air, akkor félmaraton. 2014 óta minden évben. Más táv idén se jöhetett szóba.
Július közepén neveztem, közben pedig szorgalmasan edzettem, mert akkortájt még csak a 10-12 km volt meg, de a maradék bő másfél hónapot elégnek éreztem, hogy fel-, vagyis visszafejlődjek a 21 km-es szintre. Edzőpartnerekben nem volt hiány, ami augusztustól különösen fontossá vált, mivel 2-3 hónapra lezárták a MAC belső pályáját, így az önálló edzéseknek október végéig lőttek.
De sajnos ez is kevés volt.:( Nem vagy csak nagyon kis lépésekben tudtam növelni a távot,ebben az augusztusi hőség sem segített, két szigetkör után kidőltem, már fél kört se nagyon tudtam rátenni. Fájó, nagyon fájó szívvel, de le kellett mondanom az fm-ről, a 21 km-t megfeleztem és átírattam magam 10 km-re.
Feri és Ági, akikkel a tavalyi versenyen is együtt futottam, maradtak a félmaratonnál, de megígérték, utána lefutják velem a 10-est is.
Az ELTE Lágymányosi Campusa előtti útszakaszról indultunk, pontosan délben, 30 fokos melegben. Lehet, mégis félmaratont kellett volna futni? Ők reggel 8-kor rajtoltak, 19 fokban.:)
A rajtzónába csak maszkban lehetett belépni, hogy aztán a rajt pillanatában megszabadítsuk magunkat az arcfedőtől és úgy vágjunk a 10 km-es távnak. Komoly időcélom nem volt, de annak nagyon örültem volna, ha 1:05 körüli idővel célba érünk.
A rakparton kezdtünk és a Halász utcai felhajtóig meg sem álltunk, csupán egy rövid frissítés erejéig, ha jól emlékszem az Erzsébet híd környékén. Ez sem tartott sokáig, mivel Ági – épp úgy mint tavaly – előrefutott és mire odaértünk, már adta is a vizet, mi felhajtottuk és már ott se voltunk.
Nem szeretem, ha kísérőim kilométerenként tájékoztatnak arról, hol tartunk és erre kérni is szoktam őket, de ezúttal elfelejtettem szólni. Ezek után mi történt? Épp csak néhány perce futottunk, mikor Ági megkérdezte, minden kilométernél mondja-e , merre járunk. Nemleges választ adtam, erre a következő pillanatban a közelből meghallottam egy pittyenést. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy „kilométerkőhöz” értünk, alighanem az elsőhöz.:) Sebaj! Csak 9-szer ne ismétlődjön meg, mert ilyen lassan 10-ig számolni… Elég idegőrlő lenne.:)
De itt még nem volt vége. Pár perc múlva – még a rakparton – egy férfi a pálya széléről a következő szavakkal biztatott: „Hajrá! 2 km.” Ági reakciójából egyből leszűrte, hogy „rosszat” mondott, de közben mindhárman nevettünk, remélem, a férfi is.
A verseny előtti „taktikai értekezletről” annyi azért megmaradt, hogy az Alagút a 6. km-nél lesz és szégyen, nem szégyen már a 4-5. km-től azt vártam, mikor érünk oda. Meleg volt, kezdtem fáradni, bár az is lehet, csak a futást unni.:) De nem panaszkodtam, futótársaim legfeljebb a tempómból sejthették, hogy fáradok.
Valahogy – leginkább futva – az Alagúthoz is elérkeztünk, Ági lőtt rólunk egy fotót, én pedig nyugtáztam, hogy már csak 4 km van hátra. Vagy annyi sem.
Nem a legjobb taktika, de itt már nagyon a célra koncentráltam, illetve előbb a rakpartra, mert onnan már tényleg egyenesben leszünk. Ehhez képest nem is ott,hanem egy szinttel feljebb (remélem, nem tévedek) futottunk, egészen az ELTE campusáig. Az utolsó 200-300 méterre kicsit gyorsítottunk, de a tavalyihoz hasonló 1000 méter körüli vágtára nem vágytam. Időeredményünk 1:07:22 lett, bő két perccel lassabb a kitűzött célidőnél, de egyelőre ez a realitás.
Megkaptuk a befutócsomagot, készítettünk egy érmes fotót, aztán irány haza! Én BMV-vel, bár a metró kimaradt a sorból, Feriék pedig biciklivel. Na ezért nagyon irigyeltem őket.
Köszönet érte, hogy velem tartottatok, idén is jó móka volt!
Budapest, 2020. szept. 6.
