Ki az a Malvin?

A lábfejfájásom miatt az idei Garmin wtf Budát ki kellett hagynom, de hogy a hétvégi versenyfeeling mégiscsak meglegyen, Malvin wip Palota néven egy vadonatúj gyaloglóverseny szervezésébe kezdtem.

Az ötlet ma délelőtti gyaloglásom közben pattant ki a fejemből és mire a 7 kört végigsétáltam, a részletes program is elkészült és ezzel együtt a verseny is befejeződött.

De mi az a wip? És ki az a Malvin?

A wip a way in the park rövidítése, merthogy a verseny útvonala érintette a házunk mögötti parkot, de hogy ki Malvin? Ez számomra is rejtély.:)

Manapság annyi a futóverseny, a túra. Mi szükség van egy újabb csődületre?

A válasz roppant egyszerű. Az októberi 50 km-es gyaloglókihívásomhoz 5 vagy 6 km hiányzott, ami a hónap utolsó napjára maradt. A pontos számot nem tudtam, mert a Strava ragaszkodik a kerek számokhoz, nekem viszont nem volt kedvem egyenként összeadogatni a hónap edzéseit.

A gyaloglókör a házunk mögötti járda elején indult, éppen ott, ahol a 2021 tavaszán felfedezett futókör kezdőpontját kijelöltem.

Elsétáltam a ház másik végéig, aztán az utcai oldalon vissza, majd 15-20 méterrel beljebb a következő, az előzőnél rövidebb házat is megkerültem.

A kezdőponthoz érve végre megtudtam, a kör 750 méter hosszú. Akkor hétszer kell végigjárnom ezt az útvonalat, hogy az 5 km meglegyen? A Garmin WTF Buda M távja ennek kétszerese, de ennyit nem akartam kóvályogni.

Jó lett volna hosszabb pályán körözni, de ezekben a hetekben annyi a lehullott levél, hogy sok helyen még sétálva is nehezen követhető a járda, én meg gyalogolni akartam, nem az utat keresgélni.

A fehérbot végig a kezemben volt, de legtöbbször összecsukva, csak az első körökben nyitottam ki az utcafronton, mert ott nagyobb a népsűrűség és a parkoló autók miatt amúgy is jobban kellett figyelnem. Nagy rohanás a házak park felőli oldalán sem volt, de ott sokkal felszabadultabban tudtam haladni.

Az ötödik körben jött a tragédia. A ház mögött jártam, mikor egy fontos telefont kellett lebonyolítanom. Nem tartott sokáig, ezért nem is álltam meg, csak lassítottam. Ezen a részen néhány levél is volt a járdán, talán ez zavart meg, mert mikor a telefont letettem, azt vettem észre, hogy a földön topogok.:) Léptem jobbra, léptem balra, de hol a járda? Forgolódtam, nézelődtem. Hol a ház?

Fel kell adnom a versenyt? Szerencsére nem, mert a következő pillanatban valami épületszerűségre lettem figyelmes. És tényleg az volt. Akkor másfél-két méterre ott kell lenni a járdának is. Ott is volt, tőlem egy méterre.:)

Az utolsó előtti körre a Fittfotó Kft. munkatársa is megérkezett, készített néhány fényképet, én pedig a hetedik kör végén besétáltam a célba.

Befutóidőm (ez mégiscsak jobban hangzik a begyaloglónál) 1:16:26 lett, a mért távolság pedig 5,04 km. Szóval tényleg nem voltam gyors.

Érem ezért a teljesítményért nem járt, már csak azért sem, mert a Strava októberi sétálószámlálója 50 km alatt maradt, így a kihívást is elbuktam.:)

Folyt. köv. a Garmin wtf Cold versenyen a Normafánál, vagy futva, vagy sétálva.

Budapest, 2022. okt. 31.

Nem állunk meg 60-ig?

Pontosan ezt a nevet adtuk a csapatnak, mellyel a Suhanj! Alapítvány 6 órás éjszakai futására neveztünk, de mivel rendkívül magabiztosak vagyunk és nagyképűek is, a végéről a kérdőjelet kihagytuk.

Többször szemezgettem már a versennyel, 2015-2016 táján nem sok választott el attól, hogy egyéniben nekivágjak, bár a 6 órát akkor sem akartam, tudtam volna végigfutni, de győzött a lustaság, kényelem.

Az idei évben nagy változás történt a verseny életében. A Suhanj! 6 – ez a becsületes neve az rendezvénynek – Szigetmonostorról beköltözött a Fővárosba, ott is legkedvesebb és legjobban ismert futóhelyemre, a Margit-szigetre. Lustaság ide, kényelem oda, ezt nem szabad kihagyni!

A páros váltót erősnek éreztem, de abban biztos voltam, három futóval plusz velem komoly nehézség nélkül meg lehet csinálni.

Orsi és Ági jelentkezett, hogy a júniusi Kaptárkövek teljesítménytúra után a Suhanj! 6-on is velem tartsanak. De ki lesz a csapat negyedik tagja? Orsinak volt egy kósza megjegyzése, hogy hárman is lefuthatnánk, de ezt elengedtem a fülem mellett. Olyan szépen „kidolgoztam”, hogy osztozhatnánk hármas váltóban a 60 km körüli távon, hogy nem szívesen változtattam volna a jól kigondolt felálláson.

Volt két jelentkező, mindkettőjüket jól ismerem, futottam is már velük, de ahogy jöttek, úgy el is vesztettük őket, nincs kizárva, hogy az én nem túl sikeres kommunikációmnak köszönhetően. Elnézést, ha tényleg így volt.🙂

De nézzük a pozitív oldalát! az, hogy páros váltóban futunk, jóval komolyabb kihívás elé állított. Milyen menő is lenne másnap reggel 26-28 lefutott km-rel „ébredni”.🙂

Nem akartam, hogy Orsi kétszer annyit fusson mint mi, bár ő ezt is meg tudta volna tenni, ezért azt találtam ki, hogy fussunk 9 km-es etapokat, ebből kettő biztos menni fog, és ha a végére el is fáradunk, lassabb tempóval a harmadikat is végig tudjuk futni Ágival.

A verseny előtti hetekben próbáltam letesztelni a tervet, ha három 9-est nem is, legalább kettőt, de nem sikerült olyan időszakot elcsípni, mikor legalább 3 órán át borús az idő. Lehet, éjjel kellett volna kimennem? De akkor a sötét miatt nem látok.😀

Csapattársaim beszerveztek még két egri futót, akik egyéniben indultak és Orsi férje, Gábor személyében még saját frissítőemberünk is lett, így aztán egy öt fős különítmény érkezett a hevesi megyeszékhelyről illetve Felsőtárkányból.

És aminek nagyon nem örültem… Ezen a szombaton pótolták be az augusztus 20-án elmaradt tűzijátékot és emiatt a jól ismert úton, a Margit híd irányából esélytelen lett volna 10 óra felé egyedül kijutni a szigetre. Maradt az Árpád híd, onnan kb. 2 km séta Ágival és Gáborral, hosszú futónadrágban, mert valamiért nem mertem rövidben menni. De amint a versenyközponthoz értünk, már vettem is le a hosszút és a verseny végéig ebben maradtam.

Rövid tanácstalanság után letáboroztunk a szervezők által kijelölt helyre, megnéztük a handbike-osok 15 km-es futamát, majd miután a padon ülve majdnem sikerült elbóbiskolnom, felsorakoztunk a sziget középső útján és pontban éjfélkor elrajtoltunk.

A pálya, amin futottunk 3041 méter hosszú, csípőkímélő kanyarokkal és tökéletes minőségű útburkolattal. Se kátyú, se felgyűrődés nem akadályozott abban, hogy a saját tempónkban futhassunk.

A körözést mi kezdtük Ágival és le is futottuk a 3*3 km-t, de a harmadik már a hátam közepére sem hiányzott.

3 km nem sok, 20 perc alatt simán teljesíthető, de a két „hosszú” szakasz, a rajttól a Centenáriumi emlékműnél lévő U-betűs visszafordítóig illetve innen a versenyközpont előtti jobb kanyarig nagyon hosszúnak tűnt, de az első három körben még jó tempóval, egyenletesen ment a futás: 20:00., 19:59, 20:13.

A 9 km után kissé kidőltem, egy-két percre még le is feküdtem a polifómra, ami nagyon nem volt biztató. Mi lesz így 6 óráig? Hogy lesz meg a 25+ km? Nehogy már Áginak egyedül kelljen lefutni a maradék ránk eső távot!

Orsi folytatta a futást, 4 körrel, de a másodikban már bántam, hogy egy körrel megnyújtottuk a pihenőnket, de nem akartam tovább kavarni a programon.

Csapattársunk „kicsivel” gyorsabb volt nálunk, mindegyik köre 15-16 perc közötti lett. Az, hogy ez a plusz negyed óra használt nekünk vagy ártott, erre azóta sincs válasz.

Újra mi következtünk, ha jól emlékszem, kettő körrel, de olyan nehezen indultam… Csigának éreztem magam, ólomnehézségűek voltak a lábaim, de még a talpam is fájt. Más bajom nem volt.🙂 Vagy mégis? Valahol a táv felénél nagy cseppekben potyogni kezdett az eső. Elázunk?

A lelkem mélyén azt kívántam, kapjunk egy zuhét a nyakunkba, hogy kissé lehűtsön, de az eszem mást mondott. Nagyon sok volt még hátra. És az ő vágya teljesült. Talán 1-1,5 perc után, lehet, hamarabb is elállt az eső.

Én viszont továbbra sem élveztem a futást és a kör végén ki is szálltam. Pedig az időnk annyira nem volt rossz, persze jó se: 21:19.

Ági futott még 3 km-t, majd ismét Orsi jött 3 körrel. Én pedig borzasztóan el voltam keseredve a pocsék formám miatt. Mondtam is a magamét, egészen addig, míg Ági rám nem szólt. De legalább magamba szálltam és elhallgattam.🙂

Van egy nagyon rossz szokásom. A sótablettát a legtöbb versenyre elfelejtem elvinni. A Suhanj! 6 volt az egyik ritka kivétel,mikor a táskámba tettem és az első két etap előtt egy-egy kapszlulát be is kaptam. Ezenkívül kólával és némi édességgel mulattam az időt és a szénhidrát-bevitelt, viszont azt nagyon sajnáltam, hogy nem kevertem be magamnak egy üveg Hypotonicot és nem hoztam magammal, de éheznem így sem kellett.😀

A 13. körre rendbe szedtem magam és ha nem is száguldoztunk, de jól ment a futás. Áginak viszont elkezdett fájni a lába, a reakcióiból ítélve nem is kicsit. Mondtam, hogy ne kínozza magát, a kör végén álljunk meg, de végül a 14. kört is lefutottuk, bár ekkor már én sem voltam olyan lelkes mint az előzőben.

Talán ekkor, már túl a verseny felén jegyezte meg Ági, hogy a kezdeti kilométerekhez képest nagyon elcsendesedett a mezőny. És tényleg. A legtöbben csak futottak, szótlanul, már zombi üzemmódban, várva, hogy 6 óra legyen vagy hogy a csapattársa átvegye tőle a stafétabotot.🙂

Orsi jött egy újabb hármas szériával, a 18. kör pedig ismét a miénk lett. A háromnegyed órás szünetben Ági rendbe tette a lábát, én viszont nagyon nehezen indultam el. Nem is voltunk gyorsak, még az eddigiekhez képest sem, 24:52 perc, de ekkor már kísérőm sem ment el egy másodikra. Inkább Orsi futott egyet 15:24-es idővel, de csak azért, hogy a 20. záró kört is el tudjuk kezdeni.😀

Ekkor már teljesen mindegy volt, futunk, kocogunk, gyaloglunk vagy négykézláb jutunk el a 6. óra végéig, de én nem akartam részesülni a dicsőségből, hogy a pályán várhassam és tudjam meg, az utolsó körből mennyit teljesítettünk. Legközelebb talán okosabb leszek.🙂

Nem tudom, kinek mekkora kő esett le a szívéről, nekem elég nagy, hogy a kezdeti nehézségek után végigcsináltam, végigcsináltuk és ha annyit nem is, amennyit elterveztem, négy részletben csak összeraktam egy félmaratont, Ági 8 kört és az utolsó csonkát, Orsi pedig 11-et. A 60 km nem lett meg, de nem sokon múlt. Ha a rajt előtt valaki azt mondja, hogy 59393 métert futunk, simán aláírtam volna, szerintem a lányok is.

Két egri futótársunk sem vallott szégyent, de ez a verseny nem is a szégyenkezésről szólt. János – csak hogy oda-vissza olvasva láthassa, mennyit futott – 60606 méterrel fejezte be a versenyt, Zsolti pedig mint a páratlan számok elkötelezett híve 55537-tel.🙂 Nagy köszönet nekik és Gábornak, szuper kis csapatot alkottunk.

Következett az evés, ivás, a pihenés! És már futni sem kellett! Persze ha valaki nagyon akart…😀

Megkaptuk az érmet, egy gyümölcsös, talán dinnye ízű sört és két palacsintát, a futóruhát fürdőruhára cseréltük és irány be a vízbe!

Álmos egyáltalán nem voltam, a beszédük alapján csapattársaim sem, de a testem nagyon kívánta már a lazulást. Jó is volt! Nem tudom, meddig, de legalább két órát ülhettünk a meleg vízben, a vége felé a parton, lábunkat lógatva a medencébe és eléggé el nem ítélhető módon söröztünk is, mert miután Gusztos Péter, a Suhanj! Alapítvány vezetője felsorolta a kategóriák győzteseit és megköszönte mindenkinek, hogy részt vett a versenyen, az asztalról a fiúk „loptak” még pár dobozzal.🙂

Fogalmam sincs, mikor, de még dél előtt kikászálódtunk a vízből, rendbe szedtük magunkat, elbúcsúztam az egri csapattól, aztán ők balra, én jobbra a Margit híd felé. Eleinte a hátam közepére sem hiányzott 1,5-2 km séta, de mivel jól láttam az utat és egy időben többször is futottam itt, sikerült ráhangolódnom.

Köszönet a szervezőknek a színvonalas rendezvényért és köszönet a csapatnak mindenért. Szuperek vagytok!

Utózönge

Pont egy éve (-1 nap) volt a Wizz Air félmaraton, amin Bernivel egy 10-est futottunk, majd délután megnéztem volna a forma1-es belga nagydíjat, de csak a szakadó esőt láttuk és pár kört a biztonsági autó mögötti vonatozásról.

A verseny idén is ezen a hétvégén volt és ebéd után nézni is kezdtem, kb. 15-20 percig.🙂 Utána már annyit se láttam a versenyből mint tavaly, csak a szemhéjam belső felét bámulhattam és azt a szép/csúnya világot, ahová az álommanók ezen a délutáni éjszakán elrepítettek. Egészen este 7 óráig.

Budapest, 2022. aug. 27-28.

Korinthoszi kóstoló

Valamikor az UB után, de még májusban különös álmom volt. Korinthosz szigetén jártam és részese lehettem egy ottani falusi disznovágásnak, búcsúzóul pedig egy nagy adag kóstolót kaptam a házigazdától. De hogy milyen a görög kolbász, véres, májas hurka, nem tudhattam meg, mert mielőtt hazaértem volna, eléggé el nem ítélhető módon felébredtem.🙂 De hogy a Korinthoszba – nem disznótoros formájában – mégis belekóstolhassak, neveztem, utaltam, edzettem, utaztam és augusztus 6-ÁN ott álltam Szekszárdon a Garay téren Zolival.

Jó néhány versenybeszámolót olvastam már a versenyről, nagy küzdelmekről, 80 és 160 km-es teljesítésekről, feladásokról és 5-6 éve szekszárdi névrokonommal, Nagy Gáborral meg is állapodtunk abban, hogy a következő nyáron 2 fős váltóban lefutjuk a 80-as távot, természetesen hárman,🙂 de erre végül nem került sor.

Hogy idén mennyire volt jó ötlet belevágni, arról megoszlanak a vélemények. Nevezéskor teljes mértékben annak tűnt, a verseny reggelén már volt bennem némi kétely, aztán hogy az utolsó kilométereken, a célban és legfőképp hazafelé mit gondoltam…

Nem kis aggodalommal figyeltem az időjárás-jelentést a verseny előtti napokban, mert az még csak hagyján, hogy újra egy hosszú, nehéz nap vár rám, de ha úgy lesz, ahogy az előrejelzésekben olvastam, 35+-os melegben.🙁

A korai kelést leszámítva jól indult a nap, egészen Sárbogárdig, ott kellett volna átszállnom a bajai vonatra. De felszállás helyett csak kívülről nézegethettem, mert ha jól értettem, az ajtók nem akartak nyitódni/záródni.

Hosszú, talán 20 percnyi várakozás után végre csak elindult, de nélkülem, Fehérvárra, hogy megjavítsák. Én meg várhattam a szemből érkező vonatot, aztán meg azt, hogy egy IC bevárása után végre folytathassam az utazást. Néhány perccel 9 előtt, szó szerint az utolsó pillanatban meg is érkeztem Szekszárdra.

Futótársammal csatlakoztunk a 16 km-en indulók népes táborához,😀 (kis)buszra szálltunk, hogy Szekszárd Palánkról, ahol a mi „rajtközpontunk” volt, visszautaztassuk magunkat, négy kerék helyett immár saját erőből, a lábainkon.

A rajt finoman szólva nem volt mindennapi, de nekem nagyon tetszett. A helyszínen senki nem várt, csak egy nagy nyitott tér, fákkal, bokrokkal, őrült hőséggel és persze velünk.🙂

20-30 perccel a rajt előtt aztán lett egy „versenybizottságunk is”, ha jól ismertem fel a hangját, egyikük az ismert speaker, Kozma András volt, bár itt nem volt kihangosítva, felsorakoztunk a földes, két keréknyomos útra és pontban 10-kor elrajtoltunk.

Szép kis libasort alkottunk, leszámítva azokat, akik faképnél hagytak minket, bár én csak az előttünk futót láttam, de a hangokból, „csoszogásból” ítélve előtte is futott valaki. Egészen az első kilométerkőig, mert ott egy rövid technikai szünetre ki kellett szállnunk. Legalább nem kell tovább bámulnunk az előttünk futó hátát.🙂

Nem maradhattunk nagyon le, ezért kicsit szaporábban kezdtem szedni a lábam, mégiscsak jobb társaságban futni. Zoli elmondása szerint nem is volt messze az előttünk futó boly, de hiába kémleltem előre, embernek tűnő kiemelkedéseket nem igazán láttam.🙂

2 km… 3 km… 4 km… És még mindig a földes úton futottunk, én jellemzően a két nyom közti füves sávon. Meddig tart ez? Egészen a Garay térig?

A terepviszonyokhoz képest egész jól lehetett rajta haladni, de 5 km-nél már kezdett sok lenni. Kevéssel a sióagárdi frissítőpont (6,2 km) előtt kértem is egy kis sétát,

Ha jól emlékszem, itt volt staff egy régi ismerősöm, futótársam Tünde, akit egyből felismertem, pedig futás közben ez nagyon nem erősségem.

Jól leittam magam kólával, szerintem 3 pohár is volt, rengeteg jéggel, a többi (nem kóla) meg a sapkám alá, a nyakamba, kezembe került, hogy legalább néhány percre lehűtsön.

Példamutató, hogy a frissítőállomások személyzete milyen jófej, segítőkész, türelmes volt mindenkivel, még velünk is, bár mire mi a pontokra értünk, ők már sok-sok órája álltak ott és frissítették, buzdították az arra kódorgókat.🙂 Köszönet az egész napi kitartó munkájukért.

Nem könnyű ilyenkor továbbfutni, különösen ekkora hőségben, de ha aznap még célba, aztán haza akartunk érni, menni kellett.

Futottunk egy adagot, aztán újra pihenőt kértem és kaptam, egészen a körforgalomig, ami a 6-os úton vitt át.

Különös érzés volt, hogy azon az úton futhattam, amin a 80-90-es években annyiszor megfordultunk kocsival, bár akkoriban még híre-hamva nem volt az autópályának, így a főúti körforgalmaknak sem.

A túloldalon „végre” jöhetett a nagy emelkedő, szerencsére nem rögtön. Egy ideig még sík volt az aszfalt, de amint elkezdett emelkedni, sétára váltottam, már csak azért is, mert Zolival ezt beszéltük meg.

Itt még reménykedtem, hogy elérve a hegytetőt ismét futhatunk, de felfelé erdős,köves, földes, néhol „oldalradölős” volt az út, nem igazán alkalmas a páros futásra. Egyszer sikerült is a még biztonságos rész legszélére lépnem és már csúszott is lefelé a jobb lábam. Próbáltam visszalépni, ez sikerült is, de rögtön csúsztam is vissza.🙂

Azt végül meg se kérdeztem, egy árokban landoltam volna vagy egy 200 méter hosszú lejtő alján, de Zoli megragadta a bal karom, így könnyen vissza tudtam lépni az útra.

Nem tudom visszaidézni, voltak-e még aszfaltos szakaszok a városon kívül, szerintem igen, de itt már feladtam, nem volt erőm, kedvem futni. Még Szekszárdon sem. Járdán, viszonylag közel a házfalhoz – ilyen szakasz is volt – stresszes, kimerítő lett volna. Így aztán jó hosszú versenyünk lett, 13 perccel ki is csúsztunk a szintidőből (2:42:54), de legalább megcsináltuk. Aztán hogy verseny közben Zoli mit gondolt rólam és hová kívánt… De többször megnyugtatott, ez az én versenyem, alkalmazkodik hozzám. Mást nem is nagyon tudott volna tenni.🙂

Kaptunk egy érmet, talán ittunk is, de mivel a versenyközpontban már nem volt nagy élet és Zolinak délután programja volt, mentünk is az autóhoz, onnan a vasútállomásra, aztán jött a nap Legnehezebbnek, leghosszabbnak érzett mutatványa.: egy borzasztóan hosszú óra ücsörgés a váróban, egy vonatút Sárbogárdra, egy másik Pestre. Utóbbinál már kezdtem feléledni, de az azért nagyon fájt,😀 hogy egy barát, egy ellenség, de még egy taxi sem jött ki értem, hogy hazavigyen. Maradt a metró, a busz és láss csodát, valahogy így is hazaértem.

Hogy szeretnék-e még futni a Korinthoszon? A verseny után egyértelmű volt a válasz, de néhány órával később már ingadozni kezdtem. Az ideinél felkészültebben, okosabban, tapasztaltabban és fejben erősebben meg lehetne próbálni újra. De könyörgöm! A jövő évi verseny novemberben legyen!😀

Szekszárd, 2022. aug. 6.

Egyik a másik után

Júniusban megsoroztak az erdei kirándulások, de így legalább kevesebb lehetőségem maradt a futásra. Ebben a melegben untig elég az edzés, nem kell akarni minden “hülye” versenyen ott lenni.😀

Valamikor A decemberi havas, nem „hivatalos” túra után dobta elém a Facebook, hogy jún. 12-én lesz 4 éves a Szénás Kör és a születésnapon egy össznépi banzájt rendeznek, túrákkal, ajándékokkal, mindenféle földi jóval.

Berni jelentkezett, hogy másodszor is végigjárja velem a Kört, majd csatlakozott hozzánk Móni is, de hogy ne legyen túl nagy a népsűrűség, Berni átpártolt a Kis Körre (31 km), mi pedig Mónival, a nagy fiával, Ágostonnal maradtunk a 16,3 km-es Fél Körnél.

Próbáltuk megúszni a kánikulát, legalább a túra elején, ennek viszont egy újabb korai ébresztő volt az ára. A solymári Művelődési Ház előtt beolvastuk az első kódot, elbúcsúztunk Bernitől és6:32-kor elindultunk.

Volt sok ismerős szakasz, még több ismeretlen, de a hómentes pályán is egész elfogadható tempóval haladtunk, kivéve, ahol nem. Áldottam is az eszem és az óvatosságom, hogy a meleg, már-már kánikulai időjárás ellenére maradtam a túrabakancsnál. A lábam finoman szólva nem fázott, viszont a magasszárú cipő jól tartotta a bokám, ami azért nem egy utolsó szempont.

Jó sűrű, néhol egész sötét volt az erdő, köszönet a lombos nagy fáknak, így aztán a túra jelentős részén a napsütés nem izzasztott meg, de hogy ne ússzuk meg szárazon, arról néhány meredek emelkedő gondoskodott.😀

A Nagy-Szénáson természetesen most is fújt a szél, de ezúttal nem kellett annyira sietnünk lefelé, hogy minél gyorsabban a fák védelmező szélárnyékába érjünk.

Tudtam, hogy a Szénás utáni lejtőt követően még egy hosszú köves, sziklás emelkedő vár ránk és erre túratársaimat is felkészítettem, de meglepetésemre az 1,4 km hosszú szakasz másodszorra nem is tűnt olyan keménynek.

A rajt- és célkódon kívül 3 ellenőrzőponton kellett beolvasnunk a nevezéskor kapott QR-kódot, de a Nádor-hegyi-nyeregnél lévő majdnem kifogott rajtunk. Kerestük, próbáltuk értelmezni a szöveges leírást és már majdnem feladtuk, de Mónit nem hagyta nyugodni a dolog és végül csak kiokoskodta, hová bújtatták el.🙂

A túra neheze mégis a végére maradt, de nem azért, mert annyira elfáradtunk volna. Hosszan, nagyon hosszan mentünk egy aszfaltos úton, szerintem se erdő nem volt már, se solymár nem volt még, viszont meredek lejtő annál inkább. Nem tudom, az egyeneshez képest hány fokos dőlésszögben állt a lábfejünk, de egy idő után már nagyon nem élveztem.🙂

A 16,3 km-t 5:01:42 alatt jártam végig, túratársaim kicsit gyorsabban vagy lassabban, már nem emlékszem, milyen sorrendben olvastuk be a kódokat. De ez mindegy is. Mindhármunknak megvan az első regisztrált Fél Köre.

A célban evés, ivás, végigkóstoltuk a finomabbnál finomabb krémekkel megkent kenyereket, ittunk és végre leültünk. Túra közben nem éreztem ennek hiányát, de a célban már nagyon jól esett.

Berni bő fél órával későbbre ígérte az érkezését, ezért megvártuk és miután ő is szusszant egyet, vele utaztunk vissza a Fővárosba. Köszönet érte.

Sok pihenőt nem kaptam, a következő hét szombatján újra túrázni kellett, a Szénás Körnél kicsit távolabb, Egerben.

Az Ötpróba naptárában akadt meg a szemem, pontosabban a fülem a Kaptárkövek Teljesítménytúrán és mivel decemberben egy tök jót túráztam a Mátrában, szerintem fogok is még, viszont a Bükkben még nem, írtam az egri „futónagykövetségnek”, hátha van olyan tagjuk, aki túrázni is szokott és még engem is elviselne. Jelentem: Volt.

Vonattal utaztam és kevéssel 8 előtt már Egerben voltam, két túratársam, Orsi és Ági a vasútállomáson várt.

A Mátyus Udvarházból rajtoltunk és oda is kellett visszaérkeznünk. Nagyon csábított a 30 km-es túra, de mivel nem ismertem a terepadottságokat és ekkora táv legyaloglása sík, kőmentes úton is 5-6 óra, a 15 km-es „betétfutamra” neveztünk, ami a valóságban csak 13,8 km volt.

Ági a munkája? révén találkozott már látássérültekkel, ezért szinte végig vele mentem. Az első kilométereken kapott is a jóból… A Nyerges-tetőre egy lépcsőn lehetett feljutni,de az építőmunkások nagyon hanyag munkát végeztek. Némelyik lépcső már-már szabványos volt,😀 de a legtöbb olyan magas, idomtalan lett, hogy csak úgy emelgethettük a lábainkat… Ennél már csak az volt „rosszabb”, hogy miután megnéztük az első kaptárkövet (nekem a lányok két szív formájú valamiről beszéltek, amiből az egyiket talán még láttam is), ugyanezeken a lépcsőkön vissza is kellett mennünk. De óvatosan, a fehérbot mélységmérő funkcióját is bevetve simán megoldottuk.

Itt futottunk össze két budapesti futóismerőssel, de ezen már meg se lepődtem, mert az a verseny, túra, amelyiken nem köszön rám valaki, az nem is létezik. A Szénáson Abai Robi jött velünk szembe és ha már ott volt, készített rólunk egy fotót, itt pedig Edit és Laci.🙂

Később valamelyik túratársam a kaptárkövet a süvegcukorhoz hasonlította és az egyik barlanglakásnál egyet jól meg is ölelgettem, de a süvegcukrot alighanem a nagysága miatt nem sikerült felfedezni benne.

Nevezéskor nem kaptunk azonosítót, az ellenőrzőpontokon nem kellett beolvasni a QR-kódot, csak le kellett rajzolni azt az alakzatot, amit a 3*3-as négyzethálóban láttunk. Az utolsó ponton viszont „személyzet” is volt, na meg étel, ital és ki tudja még mi. Nem voltam éhes, de egy alma azért belém fért és 4-5 nápolyi is, mert ha kértem, ha nem, a lányok a kezembe nyomták.😀

Az előző túra után volt bennem némi kétely, hogy jó-e a túrabakancsom, holott pár túrát már végigjártam benne, de Egerben az utolsó métereken se adott okot panasra, Igaz, nem is volt a végén egy több száz méteres meredek lejtő, már aszfalton.

A 13,8 km-es kört 4:19 óra alatt jártuk végig, de ezt csak a statisztika kedvéért, erdei túrákon nem szoktam az időeredményekkel foglalkozni. Elég, ha a futásokon ezt teszem.🙂

Megkaptuk a virágot ábrázoló érmet és egy hűtőmágnest, a bakancsot futócipőre cseréltem, aztán ettünk egy fagyit, de a lányok jól kitóltak velem, mert mindketten csak 1 gombócot kértek, így én sem mertem többet.🙂

Zárszóként mit is mondhatnék? Nem szeretek érzelgősködni, de ha végiggondolom, az elmúlt években hány nagyszerű embert ismertem meg a futások, túrák révén, beleborzongok. Ha másért nem is, ezért már érdemes futni, mozogni, rosszul látni. De utóbbit azért szívesen kihagytam volna.🙂

Solymár, 2022. jún. 12., Eger, 2022. jún. 18.

Csak körözni ne kelljen!

Az Ultrabalatonnal véget ért a “Hat hétvége, négy verseny” című opusz, de pihenőt csak két hétvégére kaptam, a harmadikon már futni kellett.😞

Ha jól emlékszem, a tél utolsó napján – ekkor az áprilisi sűrű hónapnak még csak két eleme volt lefixálva – kereset meg Jucus, hogy május második felében egy ott alvós hétvége keretében van-e kedvem félmaratont futni Csongrádon.

Volt egy kis hezitálás, a kényelem nagy úr, de még időben jobb belátásra tértem.

A verseny előtti nap utaztunk a Tisza-parti kisvárosba, az egyik autóban Andi, Jucus, Tamás, Bali és én, a másikban Násztya és Misi, a többiek már Csongrádon voltak vagy másnap délelőtt érkeztek.

Elfoglaltuk szobáinkat a Hubertus Panzióban, majd átsétáltunk futótársunk, Juci szüleinek házához és a másnapi versenyre való tekintettel jól betésztáztunk,🙂 de finom házi eperből, borból sem volt hiány. Köszönet érte vendéglátóinknak.

Mikor kezdett szürkülni és a testünkön megjelentek az első szúnyogcsípések, visszasétáltunk a szállásunkra, hogy másnap frissen, üdén, „kialvottan” állhassunk rajthoz. Utóbbit nekem csak mérsékelten sikerült teljesíteni, de ez sem akadályozhatott abban, hogy vasárnap egy jót fussak.🙂 Remélhetőleg más sem.

A polgármesteri Hivatal előtti térről rajtoltunk 9:30-kor és kis csapatunkat három, azaz 6 félmaratonista képviselte: Násztya és Gabó váltóban indult, biztos ami biztos Gabó azért a második kört is lefutotta, a Juci-Jucus és az Ildi-Gábor páros pedig egyéniben vágott neki a 21 km-nek.

Kanyarogtunk kicsit a városban, bár lehet, annyira nem is, majd felfutottunk a Tisza gátra és azon futottunk Szeged felé, bár a megyeszékhely még jóval arrébb volt.

Tetszett a pálya, ketten kényelmesen elfértünk egymás mellett és a mezőny is hamar széthúzódott, viszont a meleg jól megdolgoztatta az izzadságmirigyeket, de erre számítottunk is.

4-5 km-nél egy kis kanyargás, nem is nagyon tudom, mikor fordultunk vissza. Felfutottunk, lefutottunk, máskor meg a szembejövő forgalomra kellett figyelnünk. Ez a sok nem szeretem inger az eddigi nyugodt futásból sikeresen ki is zökkentett. Nem is nagyon tudtam visszarázódni.

Nem igazán emlékszem, hogy értünk vissza a rajthoz, de egyre nehezebben ment a futás és ezzel együtt egyre nyűgösebb lettem. Hogy lesz ebből még egy 10-es?

Nem éreztem magam rosszul, de ha arra gondoltam, még minimum 70 perc futás vár ránk…

Egy-két km-rel a cél előtt Ildivel is megosztottam a jó hírt, bár ekkor inkább csak nyugtázta, hogy elfáradtam, a kör végén viszont minden eszközt bevetett, hogy folytassam, akár úgy is, hogy kilométerenként 100-200 métert sétálunk, de én így sem mertem nekikezdeni a táv második felének.

Talán ha meghív egy fagyira a Mozi Menzába, folytattam volna, mert az az előző nap is nagyon ízlett, de két kör között fagyizni vagy a második kör első felében egy tölcsérrel a kézben futni… Ezt még én sem vállaltam volna.😀

Így aztán a forgalommal szembe kezdte meg a második, már nem teljes körét, hogy a testvérét támogatva közösen fussanak be. Én meg szomorkodhattam a célban, hogy milyen puding vagyok.

Gabóék 2:00:23-es idővel, a két Juci 2:22:32 alatt ért célba, a mi félfélmaratoni időnk pedig 1:09:09 lett. Szóval ha a második körben lassabbak is lettünk volna, a 2:25-ön belüli idő nekünk is meglehetett volna. De a feltételes mód ezen a versenyen nem indult.🙂

Az idei félmaratoni mérleg nem túl rózsásan alakul. A Vivicittán és a Szigetközben nagyobb nehézségek nélkül célba értünk, de a Zúzmarán és itt, előbbi 3 körös, utóbbi két körös verseny, ez nem sikerült.

Sose voltak kedvenceim a körözős versenyek, de ez akkor sincs így rendben. Mondanám, hogy hagyni kéne az ilyen fajta versenyeket, de ezt nem akarom! Aztán hogy ezek után ki vállalja, hogy egy több körös félmaratonon végigkísér… De ha valaki mégis vállalkozna erre, az mindenképp hozzon magával egy korbácsot és egy vödör vizet, hogy „kritikus” esetben legyen mihez nyúlni.😀

Befutócsomagot nem kaptam, el se fogadtam volna, de a verseny helyszínén főzött pörkölt és rétes minden nevezőnek, még nekünk is járt. Viszont a termálfürdőt felcseréltük egy panziózuhanyzással, aztán megebédeltünk, már ha az én nagy tál somlóim is annak számít, zárásként pedig kis séta a Tisza melletti úton, ahol a hétvége fénypontja is elérkezett.

Az egyik ház udvarán egy nagy fa, tele már érésben lévő cseresznyével, néhány ág a kerítésen kívül. A kutya folyamatosan ugatott, de senki nem zavart el minket. Ennél jobb zárása nem is lehetett volna a hétvégének. Köszönet mindenkinek, aki tevékenyen vagy passzívan részt vett a létrejöttében.

Csongrád, 2022. máj. 22.

Sok kicsiből sok lesz

Nem térek magamhoz… Április-május fordulóján olyan élményben volt részem, hogy mikor egy-egy mozzanatát felidézem, még most is alig hiszem el.

2017-ben, 5 évvel ezelőtt jártam utoljára az Ultrabalatonon, az volt a negyedik UB-s részvételem és mivel a 2020-as versenyt óvatosságból, az egyre fokozódó járványveszély miatt pár nappal az esemény előtt fájó szívvel lemondtam, az ötödik UB-m az idei évre maradt.

2018-ban és 2019-ben nem találtam csapatot, 2021-ben teljesen elengedtem az őszre tolt Balaton-kerülést, de idén mennem kellett.

Őszi csapatkereső bejegyzésemre két ajánlatot kaptam, mindkettő szimpatikusnak tűnt, ilyenkor legyen okos az ember. Még jó, hogy ezekre az esetekre megvan már a jól bevált recept, az „érkezési” sorrend.

Reni csapata lett a befutó, melynek több tagja Tapolcán és a város környékén él, de pesti lakóhelyemmel nemcsak én erősítettem azt a bizonyos szabályt.

Már nem emlékszem, hány fővel indultunk, akkor még minden és mindenki olyan ismeretlen volt, de Reni (ő maradt a csapatban, de a térdműtéte miatt nem futhatott) és Timi kiesése miatt 11 aktív csapattaggal vágtunk neki a 210 km-nek.

A versenyt megelőző péntekig szinte csak Messengeren tartottuk a kapcsolatot, én inkább megfigyelői szerepben, mivel a legtöbb témához nem tudtam hozzászólni, különösen akkor, mikor egy képet osztott meg valaki. De azért így is kiderült néhány dolog és mivel elég sokat emlegették a pálinkát, már annyira nem is csodálkoztam a csapat nevén: Mi csak addig pálinkázunk, amíg Kata lefutja a kört.

Jó helyre kerültem… De bíztam benne, hogy a helyzet ennyire azért nem vészes, mert különben normálisnak tűntek. Persze csak korlátozottan.😀

Mikor csatlakoztam a csapathoz, még nagyon távolinak tűnt az egész, de három hónappal az esemény előtt, mikor Reni „emlékeztette” a társaságot, hogy 12 hét múlva rajtolunk, az elég ijesztő volt. És az is gyorsan elszaladt.

A rajt előtti nap délutánján utaztam Balatonfüredre, ott ismerkedtem meg a csapat jó néhány tagjával, ott vettük fel a rajtcsomagokat és ott tésztapartiztam életemben először, bár tudom, egy tányér spagettinek vagy túrós tésztának a szénhidrátfeltöltésben kb. zéró a hatása.🙂

Hogy halljuk is egymást, egy csendesebb helyen átbeszéltük, az első futók, nevezetesen Attila, én és biciklis kísérőnk, Norbi hajnalok hajnalán hogy jut el Füredre a rajtközpontba, hazafelé Reninél ittunk egy kis pálinkát, aztán irány haza, ami esetemben Petit jelentette.

Attila kivételével a csapat minden tagja egyben futotta le a távját, de praktikus okokból én inkább 5 rövidebb részletben vállaltam, így legalább 2-4 óránként történt is valami.😀

Bevallom, volt bennem egy kis izgalom, hogy 2:15-kor megszólal-e a telefonom , fel tudok-e kelni és hogy a cuccaimmal nem bénázok-e, ezért lefekvés előtt minden fontosat (rövid és hosszú futóruha, fejlámpa, rajtszám, futómadzag) biztos helyre tettem és 2:45-kor, mikor Attila megérkezett, már lent kávéztam Petivel.

Este, mikor a tésztaparti után Tapolcára mentünk, rengeteg tapsifülest és más állatot láttunk az út mellett, olykor keresztbe előttünk, ezért hajnalban sem száguldoztunk, mindenkinek jobb volt így, de ezzel együtt is időben Füredre értünk.

Elővettem a fejlámpámat, UB-n most volt rajtam először ilyen, ettem egy Balaton Bummot, ez volt a reggelim és beálltunk a rajtolók sorába, ahol meglepetésemre egy ismerős hang, Péter Attila fogadott minket. Mondott néhány keresetlen szót, majd 4:28-kor útnak eresztett, közben pedig jól lehordott, hogy már megint futóversennyel múlatom az időt.😀

Induláskor még teljes sötétség volt, különösen a fejünkben , de a fejlámpának és a világos kerékpárútnak köszönhetően tökéletesen láttuk, merre kell menni, még én is. És ahogy futottunk, úgy lett egyre világosabb. 45:37 perc múlva, mikor Aszófőre értünk, már nem is kellett a fejlámpa.

De hol vannak Reniék? És hol van Norbi? Ha pár perccel később is indult, már simán utol kellett volna érnie minket.

Egy telefon ide, egy oda, de vagy nem vették fel, vagy olyan csapattagot hívtunk, aki később került sorra, ezért még otthon volt. Mondtam Attilának, nyugodtan fusson tovább, előbb-utóbb csak ideér valaki, de ő megvárta Reniéket, akik Fövenyesről jöttek vissza, mert úgy tudták, mindketten odáig futunk. Pedig előző este ezt is megbeszéltük…😀

Ezután egy kis kocsikázás, egy normálisabb reggeli a zsákomból, közben pedig Oszi majd Kriszta rótta a kilométereket, akit utolsó 5 km-én, Badacsony és Badacsonytördemic között a társaságommal boldogíthattam.

Kriszta volt az, aki pár nappal a verseny előtt felhívott és jól kikérdezett, futás közben mire kell figyelnie, amiből azt gondolhattam volna, kissé izgul, de a hangjából, természetességéből nem ez jött le. De legalább Reni telefonja után kaptam még egy megerősítést, hogy tényleg nem emberevők közé megyek.😀

Fél 10 előtt, 15 km-rel a lábában megérkezett második futótársam, szusszant egyet, nyújtott, aztán indultunk is.

Emlékeim szerint végig egy széles, az Andrássy út szervízútjára emlékeztető úton futottunk, olykor egy autó is elment mellettünk, de simán elfértünk egymás mellett. Az 5 km-t 35:27 alatt teljesítettük és közös futásunkkal Kriszta UB-je véget is ért. Én meg utazhattam, futhattam tovább.😞

A következő áldozatom Tomi lett Keszthely és Fenékpuszta között és az áldozat szó majdnem fedi is a valóságot. Tomi ekkor már bőven 20 km fölött járt és nagyon fájlalta a vállát, szóval az utolsó 4,9 km-én csak rám vágyott. Mondtam is neki, hogy szabad, ha a helyzet olyan, kötelező nemet mondani, de megnyugtatott, a válla velem és nélkülem is fájna.

Ezt a szakaszt amúgy se nagyon élveztem. Meleg volt, a kerékpárút változó, inkább közepes minőségű, ráadásul nem túl széles, és ha ez nem lett volna elég, egymást követték a biciklisek, merthogy az ő Balaton-kerülésüket is aznap rendezték, mi viszont szélesebbek voltunk annál, hogy csak úgy elmenjenek mellettünk. Ha mindezt figyelembe vesszük, a 33:29-es időnk nem is olyan rossz.

Fenékpusztára érve Tomi 29 km-rel véget vetett az UB-nek, én meg 3 lefutott szakasszal a zsebemben vártam Csabát és a folytatást.

A következő futás során végre előjött a valódi énem. A táv az eddigieknél hosszabb, 9,7 Km volt és 3 “alegységből” állt össze.

Balatonfenyves Nyugat-Balatonfenyves Kikötő 1,8 km
Balatonfenyves Kikötő-Alsóbélatelep 4,6 km
Alsóbélatelep-Fonyód 3,3 km

Nem voltam fáradt, nem is éreztem magam annak, de 16,9 km már a lábamban volt, a levegő egyre melegebb lett és alighanem a 2:15-es ébresztő sem múlt el nyomtalanul.

Megfordult a fejemben, hogy az egyiket elengedem, de elhesegettem a gondolatot. Nehogy már ne tudjak lefutni 10 km-t egyben!

Hát nem tudtam. Már az első, legrövidebb etapban éreztem, hogy nem úgy megy, ahogy szeretném és ez a második, leghosszabb harmadban sem változott. Próbáltam a futásra, a lépéseimre koncentrálni, de ezzel csak azt értem el, hogy egyre erősebben kezdett sütni a nap és egyre éhesebb lettem.😀

És jött az ilyenkor megszokott Gábor-kor: fejben kezdtem feladni. Hiába győzködtem magam, hogy lépkedni kell és akkor előbb-utóbb úgyis odaérünk, a 3,3 km rengetegnek tűnt.

Alsóbélatelepen megálltam, Csaba tovább futott, mi pedig Norbival riasztottuk Attilát, hogy jöjjön értem.

Várakozás közben rám köszönt Rita, de nem ő volt az egyetlen ismerős futó, akivel találkoztam, korábban Bernivel és 2016-os csapattársammal, Mayával is váltottam pár szót, talán még másokkal is.

Ezzel a 2022-es UB-m véget is ért, mert az utolsó, kb. két óra múlva következő szakaszt, amit Petivel futottam volna Balatonszemes és Balatonszárszó között, elengedtem. Vagy mégsem?

A kudarc miatt elég pocsékul éreztem magam, ezért agyalni kezdtem, hogyan tehetném jóvá bűnömet.🙂 Ha Petivel nem is futok, de mire Attila késő este sorra kerül, talán újra erőre kapok. Reggel már beszéltünk róla, ha a kör vége felé érzek még magamban erőt, késő este is futhatunk egy vagy két szakaszt.

Egy nagy ugrással Alsóbélatelepről egészen Balatonföldvárig mentünk előre, emlékeim szerint azért, hogy Attila pihenhessen kicsit, de ehelyett vásároltunk, lementünk a vízpartra és hogy jó pihentek legyünk, bóklásztunk a váltópont környékén.

Attila Balázs maratonja után következett, este 11 után, így lett még egy lámpás futásom, újra hosszú futóruhában, mert 7-8 óra felé nagyon elkezdett hűlni az idő.

Kacérkodtam a gondolattal, hogy a Balatonkenese-Balatonfűzfő szakasz után folytatom Attilával egészen Balatonalmádiig, valószínű ment is volna, de óvatos duhajként maradtam az első szakasznál, a másodikat átengedtem Attilának. És milyen jól tettem! Az 5,5 km-t egész jó idővel, 36:42 alatt futottuk le, cserébe a következő szakaszban jól megdolgoztatta egy 2 km hosszú emelkedő. De legyűrte.

Ezután már csak Anita futott, igaz, ő is egyben a majdnem 22 km-ét. Ez volt a leghosszabb része a versenynek, nekem mindenképpen. Szerintem itt már mindenki a befutóra várt, de azt is tudtuk, erre még több mint két órát kell várnunk.

Kicsit lődörögtünk még Almádiban, aztán Balatonfüred felé vettük az irányt és ott vártuk Anitát, aki 2:45-kor meg is érkezett.

Egy közös befutó, igazából csak pár lépést tettünk a csapatfotóért és vége! Megcsináltuk! remek, 22:16:47-es időeredménnyel.

Megkaptuk az érmet, a befutócsomagot, Péter Attilától pár elismerő szót, de a Varga-bor nagyon hiányzott belőle.😀

Emlékeim szerint ezután már nem sok minden történt, csak egy akadálypályát kellett legyőznünk, mert Attila kocsijában volt a táskám, viszont Tapolcára Petivel mentem vissza és ahhoz, hogy a parkolóba jussunk, át kellett vágnunk egy gokart pályán, a közepesen magas oldalkerítésén, de ez sem foghatott ki rajtunk.

Emlékeim szerint 4:20 táján kerültem ágyba, már úgy, hogy nem kellett izgulnom, holnap fel tudok-e ébredni. Különösen azért, mert az a holnap már ma volt.🙂

Aludtam vagy 3 órát, de utána se indultam haza, mert még az UB előtt Peti grillpartira hívta a csapatot és úgy döntöttem, ha már 22 órán át versenykörülmények között boldogítottuk egymást, legyen egy lazább programunk is, már jobban ismerve egymást. Nem is bántam meg.

Nem jött el mindenki, de az ottlévőknek pár szóban megköszöntem az elmúltkét napot, a végére majdnem sikerült meghatódnom,🙂 de ahogy befogadtak, partnerként kezeltek és segítettek, amiben szükséges volt, és persze természetesek voltak, az sokat segített abban, hogy én is magamat adjam, bár a hülyébb, fárasztó énem csak ritkán jött elő. Talán a pálinka volt kevés?😀

És a végén még a hosszú vonatúttól is megmenekültem, köszönet Anitának, hogy elvitt Veszprémbe és onnan utazhattam Pestre.

Balatonfüred, Tapolca, 2022. ápr. 29.-máj. 1.

Előultrabalatoni 10-es Lellén

Két félmaraton után jól jön egy kis lazítás. Ezért a hathetes őrület harmadik állomásának egy fél félmaratont választottam. Azaz dehogy választottam! A Játéknap Kft. Ügyvezetője, Csaba, akit korábbi munkahelyem révén már jól ismertem, keresett meg azzal, hogy futnék-e vele egy 10-est a Fuss neki futófesztiválon.

Az esemény hétvégéjén volt már egy lekötött versenyem, a WTF Börzsöny hasonló távú aszfaltos futama Gergővel, de úgy voltam vele, lesz ami lesz alapon Balatonlellére is megyek! És lett is. Gergő a beosztása miatt nem tudott jönni, én pedig fellélegezhettem, mert azért volt bennem egy kis félsz, hogy a két verseny, benne a börzsönyi „lankákkal” sok lesz.

A futófesztivál reggelén utaztam a délparti városba, immár másodszor a telefonomon vásárolt vonatjeggyel, szerintem nagyon menő. A vasútállomáson Csaba már várt rám. A versenyközpontban megismerkedtem barátaival, Cilivel és Antival, majd hogy célbaéréskor azonosítani lehessen mindenkit a befutóidejével együtt, felvettük a rajtcsomagokat.

Nagy volt a dilemma, milyen felsőben fussunk. Elég hűvös volt, viszont ahol sütött a nap, nagyon nem kellett fázni. Így előbb a hosszú ujjút tettem a zsákba, majd a póló alól is lekerült az aláöltöző. Nem bántam meg!

Elsőként Cili és Anti állt rajthoz a 4.5 km-es versenyen és mindketten szuper, számomra elérhetetlennek tűnő idővel értek célba. Cili ideje 19:02, Antié 18:33 lett.

Jöhettünk mi! De hogy ne érezzük annyira egyedül magunkat, Anti is velünk tartott.

A mezőny második feléből indultunk, ami a rajtnál teljesen rendben volt, de később, mikor előzni akartunk, már okozott némi nehézséget.

Sokfelé megfordultunk, rengeteget kanyarogtunk, futottunk aszfalton, voltak térköves szakaszok és rövid ideig még egy rekortánpályát is érintettünk.

Szinte mindig egy kísérővel futok, de ezen a „technikás” pályán nagyon jól jött, hogy Anti is velünk tartott, előzéskor félrelökte az előttünk futót.:D Természetesen nem így történt, viszont mindig ő szólt neki, hogy egy páros szeretne elmenni mellette.

Csaba térdproblémája miatt laza futásra számítottam, de mint menet közben kiderült, nem is volt olyan óvatos ez a futás. Így aztán nekem kellett összeszedni magam, hogy ne 6:30 alatti tempóval kullogjunk.🙂

A verseny vége felé hosszan haladtunk egy nem túl széles – szerencsére ketten azért simán elfértünk – úton, előttünk egy vagy több? lassabb futóval, de itt valamiért nem „erőszakoskodtunk”, Talán épp azért, mert egy hosszabb vonat alakult ki és egy előzéssel nagyjából semmit sem értünk volna el.

Befutó előtt tettünk egy kisebb, pár száz méteres kört és a nagy sikerre való tekintettel másodszor is végigfutottunk rajta, majd kiszélesedett az út és mi megindultunk! De jó volt végre felpörögni, tempót nyomni!

Így futottunk be, én kissé fáradtan, de a Zúzmara után újból bebizonyosodott, engem a sok kanyargás jóval inkább kimerít mint a tempós futás. És hogy a legfontosabb információ se maradjon titok, a befutóidőnk 1:09:02 lett.

Megkaptuk az érmet, lőttünk pár fotót, majd miután rendbe szedtük magunkat, egy étkezdében feltöltöttük a szénhidrát-raktárakat, nehogy véletlenül elfogyjunk.😀

Köszönet mindenkinek a szuper programért, Csabának és Antinak, hogy végigkísértek a 10,5 km-en. A rossz nyelvek szerint fogunk mi még együtt futni.🙂

Balatonlelle, 2022. ápr. 23.

Félmaraton a Szigetközben

Szigetköz… Mosoni-Duna…

Hogy a két elnevezés mit takar, mitől Szigetköz a Szigetköz, az általánosságokon túl eddig nem sok értelmeset tudtam volna mondani. De jött egy verseny, utánaolvastam és máris „megokosodtam”.

Néhány évvel ezelőtt kinéztem már a Szigetköz Félmaratont, de a bőség zavarában vagy valami más miatt akkor ez kimaradt. De nem feledkeztem meg róla, csak várólistára került. Egészen az idei évig.

És ha idén végre sor került rá, ideje volt utánanézni, miért is nevezik Szigetköznek Győr-Moson-Sopron megyének ezt a részét. Mit ne mondjak? Sok új információval lettem gazdagabb

Megtudtam például, hogy a magyar-Szlovák határ mentén, az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna között egy jó nagy sziget terül el, rajta több, talán 29 településsel. Szóval ha másért nem is, már ezért érdemes volt nevezni.:)

De hogy az ismeretlen tájon ne tévedjek el, nevezés előtt írtam a mosonmagyaróvári Strucc Futóklubnak, ők feltöltötték a honlapra a „hirdetésemet” és ezután már csak arra volt gondom, hogy a jelentkezéseket megköszönjem és az első kivételével mindet visszautasítsam, olyan nagy volt az érdeklődés. Köszönet érte mindenkinek.

A verseny reggelén, vagy inkább hajnalán legszívesebben már visszacsináltam volna az egészet, de várt rám András és különben is… Csak azért, mert puding vagyok, mondjak le egy várhatóan szuper versenyről, az élményről, a találkozásokról? Akkor inkább elviselem az 5:02-es buszraszállást, az 5:40-es vonatindulást, az ébresztőről nem is beszélve.🙂

Mosonmagyaróvárra érve megismerkedtem futótársammal, aki „mellékállásban” többször volt már iramfutó a versenyen, és ezúttal is ezt tette, az én tempómat futotta, amit ekkor még csak sejteni lehetett, az igazság a célban derült ki.

András jó előre felkészített arra, hogy olyan a Szigetköz mint a Lövölde tér. Utóbbiban mindig hideg van, előbbiben szinte mindig fúj a szél. Így volt ez a futóverseny napján is. Nem is volt kedvem levenni a sapkát, ami futás közben is maradt a fejünkön.

A rajt előtt futottunk pár száz métert, 9 óra előtt beálltunk a rajtzónába, annak is a végére, majd pontban 9-kor nekivágtunk a 21,1 km-nek.

A városban a kedvünkért leállították a forgalmat, de a végére azért becsúszott egy baki. A rendőrök az utolsó futókat felterelték a járdára, aminek nem sok értelme volt már, mivel kb. 100 méter után a járda véget ért és jöhettünk vissza az úttestre.

Sajnos már nem emlékszem, hol, de szerintem még Mosonmagyaróváron átfutottunk a keskeny kis Mosoni-Dunán és a táv nagyobbik részét a szigeten teljesítettük.

Őszintén szólva a helyszínekről nem sok emlékem maradt, leginkább a futásra, a lépéseimre figyeltem és beszélgettünk Andrással, de csak módjával, hogy ne ez szívja le az energiámat.

A frissítést a két héttel ezelőttinél komolyabban vettem, több helyen megálltunk és ittunk, egyszer vagy kétszer még valami szilárdat is bekaptam.

Az első kilométereken áldottuk az eszünket, hogy sapkában rajtoltunk, de később jöttek olyan szélmentes, napsütéses szakaszok is, hogy már azon gondolkodtam, leveszem a sapkát és bedugom a felsőm alá, de végül hagytam a fejemen, mert András elmondása szerint még számíthattunk hűvös, szeles részekre.

A szigeten Máriakálnokot és Halászit érintettük, nem rövid ideig, mivel mindkét település hosszú, amolyan egyutcás község, amit utóbbiban sajnáltam igazán, mert ekkor már 15 km felett jártunk és én egyre jobban vártam a célt.

De mielőtt elhagytuk volna Halászit, András felesége és kisfiuk készített rólunk egy fényképet és kaptunk tőlük egy nagy hajrát, hogy az utolsó 4 km-en se legyen baj.

Nem is lett, de a legvégén azért sikerült elkövetnem a világ legésszerűtlenebb cselekedetét.

Ezer méterrel a vége előtt, kissé elfogyva már arra kértem Andrást, sétáljunk kicsit. Meglepetésemre nem tiltakozott, nem adott egy nagy futótársi pofont, hogy kijózanítson, én viszont 150-200 méter séta után beláttam, jobban járok, ha folytatom a futást, egészen a célig.:)

A befutóidőnk 2:20:28 lett, 5 perccel lassabb mint a Vivicittán, de így is elégedett vagyok vele. Biztató, hogy ha nem is olyan simán mint 3-4 évvel ezelőtt, de újra le tudom futni ezt a távot, bármikor.

Felvettük a befutócsomagot, készítettünk pár érmes képet és mentünk is átöltözni, majd hamarosan a vasútállomásra, hogy a következő vonatot elérjem, András pedig mint a szervező csapat egyik tagja bekapcsolódhasson a verseny utáni munkálatokba.

Köszönet az egész napi segítségért, a szuper versenyért, a mostani eszemmel azt gondolom, fogok én még futni a Szigetközben.

Mosonmagyaróvár, 2022. ápr. 10.

Előrehozott választás

– Elkezdődött.
– De mi?
– Hát az április végéig tartó flúgosfutam.

Le sem merem írni, milyen programjaim lesznek a következő 6, vagyis 5 hétvégén, az első ugyanis már megvolt. Ha végigcsinálom, szép lassan úgyis kiderül.

A sorozat első állomása egy mátrai túra lett volna, de egy kellemetlen köhögős kór miatt ezt inkább kihagytam és egy héttel később egy félmaratoni futással indítottam. De melyik legyen az?

Ennek kiválasztása természetesen nem az utóbbi hetekben, hanem valamikor az év elején történt, mikor a futónaptárban kezdtek megjelenni az idei események, márciusban rögtön két nagy budapesti versennyel.

Március 20.: City Run

Március 27.: Vivicittá

Melyikre menjek?

A Vivicitta nagy kedvenc, 2015-2019 között minden évben félmaratont futottam, de a Night Run is, ami saját fordításban a City Run éjszakai kistestvére, ebből kiindulva a nappali változat is hasonlóan színvonalas verseny lehet.

De döntenem kellett, mert közel sem vagyok olyan formában, hogy két egymást követő hétvégén 21 km-t fussak.

A Vivicittá lett a győztes, mert nem vagy csak kivételes esetben múlhat úgy el az április, idén a március, hogy ne fussak félmaratont a BSI tavaszi versenyén.

Az utóbbi hetekben kezdtem komolyabban venni magam, na meg az edzéseket, visszatértem a régen bevált heti 3-4 futáshoz, általában korán reggel, kevéssel napkelte előtt indulva, mikor a szürke, árnyékos időben magamhoz képest még egész jól látok. Meg is lett az eredménye, szépen gyorsultam, de a maximum 60-75 percbe 10-12 km-nél több nem nagyon fért bele. De bíztam magamban és az eltökéltségemben.

A futótársam Marci lett, immár hatodik alkalommal. Eddig két félmaratonon és három 10 km körüli versenyen segített abban, hogy ne csak rajthoz állhassak, ezt valahogy még egyedül is megteszem,😀 de célba is érjünk.

Vasárnap 8 órára beszéltük meg a találkozót a Margitszigeti Atlétikai Centrumba, onnan átsétáltunk a Víztoronyhoz, ahonnan 9-kor el is rajtoltunk.

A „taktikai értekezleten” megbeszéltük, hogy a verseny első felében tartjuk a 6:20-6:30-as átlagot, de szerintem még a Margit-sziget környékén jártunk, mikor Marcitól megtudtam, az aktuális tempónk 6:10. Na már megint türelmetlen vagyok? Mégsem lassítottam, mert ezt sem éreztem megerőltetőnek.

Nem is kellett, mert mint a verseny utáni adatokból kiderült, az első 8 km-en 6:20-6:30 körüli ezreket futottunk és csak ezután gyorsultunk 6:00-6:10 környékére.

Több ismerőssel találkoztunk, gimnáziumi osztálytársammal, Ágival, Lacival, Ferivel, Bettivel és egy „elmeroggyant” Fetzóval (ő használja ezt a jelzőt), na meg sok ismeretlen ismerőssel, akikről nem derült ki, hogy kik, de alighanem ismertek, mert a nevemen szólítottak.🙂

Miután félig megkerültük a szigetet, a Margit hídnál dél felé vettük az irányt és az Alagút érintésével egészen a Petőfi hídon túl, a Magyar tudósok körútjáig futottunk, ahol a páros váltópontja volt, de minket nem várt senki,☹️ így futhattunk vissza az Árpád hídig. És a tempónkra továbbra sem lehetett panasz. Végig fogom bírni? Hát az csodás lenne.

A visszaúton egy nagyon hosszú rakpartszakasz várt ránk, egészen az Árpád hídig. Sok-sok híd és pont az utolsó szakasz a leghosszabb, nagyjából 2,5 km. És itt történt a baj, szerencsére nem olyan komoly.

Az első frissítőt kihagytam, a másodikat és a harmadikat is, de egyáltalán nem voltam szomjas és azt éreztem, ha megállok, elvesztem az addigi jó ritmust.

Marci az utolsó előtti frissítőnél elvett egy pohár izót és a következőnél, a speaker szerint 5,1 km-rel a cél előtt én is beadtam a derekam, nem akartam, hogy a semmiből egyszer csak fejre álljak. Egy pohár izó, egy pohár víz és futottunk is tovább. De nehéz is volt folytatni!

Valahogy csak nekiindultunk, érzetre csigatempóban, miközben a híd még beláthatatlanul távolinak tűnt. De nem panaszkodtam, csak a hídhoz érve kértem egy kis pihenőt, így a szigeti behajtóig a kocogást és a gyaloglást váltogattuk, majd a szigetre érve erőre kaptam és az utolsó 800-1000 métert futva tettük meg.

Tartottam tőle, hogy a verseny végi intermezzo nagyon lerontja Az eredményünket, de a 2:15:43-at meglátva talán mégsem annyira, vagy ha igen, akkor egy szuper eredményt dobtam el. De panaszra így sincs okom. A 21,1 km egész könnyen meglett és a siófoki befutóidőt majdnem 7 perccel megjavítottuk.

Megkaptuk a befutócsomagot, készítettünk egy fotót, majd következett a levezető séta az Atlétikai Centrumig, majd a villamoshoz, ami menet közben trolivá változott, mert a gyaloglás népszerűsítése érdekében a villamos a szigetnél nem állt meg.🙂 De ez legyen a legnagyobb baj.

Folytatás két hét múlva, de hol is? Egyelőre maradjon még titok. Annyit elárulhatok, hogy ott is az Ötpróba Párizsba programsorozat egyik versenyén indulok.

Budapest, 2022. márc. 27.