Nem térek magamhoz… Április-május fordulóján olyan élményben volt részem, hogy mikor egy-egy mozzanatát felidézem, még most is alig hiszem el.
2017-ben, 5 évvel ezelőtt jártam utoljára az Ultrabalatonon, az volt a negyedik UB-s részvételem és mivel a 2020-as versenyt óvatosságból, az egyre fokozódó járványveszély miatt pár nappal az esemény előtt fájó szívvel lemondtam, az ötödik UB-m az idei évre maradt.
2018-ban és 2019-ben nem találtam csapatot, 2021-ben teljesen elengedtem az őszre tolt Balaton-kerülést, de idén mennem kellett.
Őszi csapatkereső bejegyzésemre két ajánlatot kaptam, mindkettő szimpatikusnak tűnt, ilyenkor legyen okos az ember. Még jó, hogy ezekre az esetekre megvan már a jól bevált recept, az „érkezési” sorrend.
Reni csapata lett a befutó, melynek több tagja Tapolcán és a város környékén él, de pesti lakóhelyemmel nemcsak én erősítettem azt a bizonyos szabályt.
Már nem emlékszem, hány fővel indultunk, akkor még minden és mindenki olyan ismeretlen volt, de Reni (ő maradt a csapatban, de a térdműtéte miatt nem futhatott) és Timi kiesése miatt 11 aktív csapattaggal vágtunk neki a 210 km-nek.
A versenyt megelőző péntekig szinte csak Messengeren tartottuk a kapcsolatot, én inkább megfigyelői szerepben, mivel a legtöbb témához nem tudtam hozzászólni, különösen akkor, mikor egy képet osztott meg valaki. De azért így is kiderült néhány dolog és mivel elég sokat emlegették a pálinkát, már annyira nem is csodálkoztam a csapat nevén: Mi csak addig pálinkázunk, amíg Kata lefutja a kört.
Jó helyre kerültem… De bíztam benne, hogy a helyzet ennyire azért nem vészes, mert különben normálisnak tűntek. Persze csak korlátozottan.😀
Mikor csatlakoztam a csapathoz, még nagyon távolinak tűnt az egész, de három hónappal az esemény előtt, mikor Reni „emlékeztette” a társaságot, hogy 12 hét múlva rajtolunk, az elég ijesztő volt. És az is gyorsan elszaladt.
A rajt előtti nap délutánján utaztam Balatonfüredre, ott ismerkedtem meg a csapat jó néhány tagjával, ott vettük fel a rajtcsomagokat és ott tésztapartiztam életemben először, bár tudom, egy tányér spagettinek vagy túrós tésztának a szénhidrátfeltöltésben kb. zéró a hatása.🙂
Hogy halljuk is egymást, egy csendesebb helyen átbeszéltük, az első futók, nevezetesen Attila, én és biciklis kísérőnk, Norbi hajnalok hajnalán hogy jut el Füredre a rajtközpontba, hazafelé Reninél ittunk egy kis pálinkát, aztán irány haza, ami esetemben Petit jelentette.
Attila kivételével a csapat minden tagja egyben futotta le a távját, de praktikus okokból én inkább 5 rövidebb részletben vállaltam, így legalább 2-4 óránként történt is valami.😀
Bevallom, volt bennem egy kis izgalom, hogy 2:15-kor megszólal-e a telefonom , fel tudok-e kelni és hogy a cuccaimmal nem bénázok-e, ezért lefekvés előtt minden fontosat (rövid és hosszú futóruha, fejlámpa, rajtszám, futómadzag) biztos helyre tettem és 2:45-kor, mikor Attila megérkezett, már lent kávéztam Petivel.
Este, mikor a tésztaparti után Tapolcára mentünk, rengeteg tapsifülest és más állatot láttunk az út mellett, olykor keresztbe előttünk, ezért hajnalban sem száguldoztunk, mindenkinek jobb volt így, de ezzel együtt is időben Füredre értünk.
Elővettem a fejlámpámat, UB-n most volt rajtam először ilyen, ettem egy Balaton Bummot, ez volt a reggelim és beálltunk a rajtolók sorába, ahol meglepetésemre egy ismerős hang, Péter Attila fogadott minket. Mondott néhány keresetlen szót, majd 4:28-kor útnak eresztett, közben pedig jól lehordott, hogy már megint futóversennyel múlatom az időt.😀
Induláskor még teljes sötétség volt, különösen a fejünkben , de a fejlámpának és a világos kerékpárútnak köszönhetően tökéletesen láttuk, merre kell menni, még én is. És ahogy futottunk, úgy lett egyre világosabb. 45:37 perc múlva, mikor Aszófőre értünk, már nem is kellett a fejlámpa.
De hol vannak Reniék? És hol van Norbi? Ha pár perccel később is indult, már simán utol kellett volna érnie minket.
Egy telefon ide, egy oda, de vagy nem vették fel, vagy olyan csapattagot hívtunk, aki később került sorra, ezért még otthon volt. Mondtam Attilának, nyugodtan fusson tovább, előbb-utóbb csak ideér valaki, de ő megvárta Reniéket, akik Fövenyesről jöttek vissza, mert úgy tudták, mindketten odáig futunk. Pedig előző este ezt is megbeszéltük…😀
Ezután egy kis kocsikázás, egy normálisabb reggeli a zsákomból, közben pedig Oszi majd Kriszta rótta a kilométereket, akit utolsó 5 km-én, Badacsony és Badacsonytördemic között a társaságommal boldogíthattam.
Kriszta volt az, aki pár nappal a verseny előtt felhívott és jól kikérdezett, futás közben mire kell figyelnie, amiből azt gondolhattam volna, kissé izgul, de a hangjából, természetességéből nem ez jött le. De legalább Reni telefonja után kaptam még egy megerősítést, hogy tényleg nem emberevők közé megyek.😀
Fél 10 előtt, 15 km-rel a lábában megérkezett második futótársam, szusszant egyet, nyújtott, aztán indultunk is.
Emlékeim szerint végig egy széles, az Andrássy út szervízútjára emlékeztető úton futottunk, olykor egy autó is elment mellettünk, de simán elfértünk egymás mellett. Az 5 km-t 35:27 alatt teljesítettük és közös futásunkkal Kriszta UB-je véget is ért. Én meg utazhattam, futhattam tovább.😞
A következő áldozatom Tomi lett Keszthely és Fenékpuszta között és az áldozat szó majdnem fedi is a valóságot. Tomi ekkor már bőven 20 km fölött járt és nagyon fájlalta a vállát, szóval az utolsó 4,9 km-én csak rám vágyott. Mondtam is neki, hogy szabad, ha a helyzet olyan, kötelező nemet mondani, de megnyugtatott, a válla velem és nélkülem is fájna.
Ezt a szakaszt amúgy se nagyon élveztem. Meleg volt, a kerékpárút változó, inkább közepes minőségű, ráadásul nem túl széles, és ha ez nem lett volna elég, egymást követték a biciklisek, merthogy az ő Balaton-kerülésüket is aznap rendezték, mi viszont szélesebbek voltunk annál, hogy csak úgy elmenjenek mellettünk. Ha mindezt figyelembe vesszük, a 33:29-es időnk nem is olyan rossz.
Fenékpusztára érve Tomi 29 km-rel véget vetett az UB-nek, én meg 3 lefutott szakasszal a zsebemben vártam Csabát és a folytatást.
A következő futás során végre előjött a valódi énem. A táv az eddigieknél hosszabb, 9,7 Km volt és 3 “alegységből” állt össze.
Balatonfenyves Nyugat-Balatonfenyves Kikötő 1,8 km
Balatonfenyves Kikötő-Alsóbélatelep 4,6 km
Alsóbélatelep-Fonyód 3,3 km
Nem voltam fáradt, nem is éreztem magam annak, de 16,9 km már a lábamban volt, a levegő egyre melegebb lett és alighanem a 2:15-es ébresztő sem múlt el nyomtalanul.
Megfordult a fejemben, hogy az egyiket elengedem, de elhesegettem a gondolatot. Nehogy már ne tudjak lefutni 10 km-t egyben!
Hát nem tudtam. Már az első, legrövidebb etapban éreztem, hogy nem úgy megy, ahogy szeretném és ez a második, leghosszabb harmadban sem változott. Próbáltam a futásra, a lépéseimre koncentrálni, de ezzel csak azt értem el, hogy egyre erősebben kezdett sütni a nap és egyre éhesebb lettem.😀
És jött az ilyenkor megszokott Gábor-kor: fejben kezdtem feladni. Hiába győzködtem magam, hogy lépkedni kell és akkor előbb-utóbb úgyis odaérünk, a 3,3 km rengetegnek tűnt.
Alsóbélatelepen megálltam, Csaba tovább futott, mi pedig Norbival riasztottuk Attilát, hogy jöjjön értem.
Várakozás közben rám köszönt Rita, de nem ő volt az egyetlen ismerős futó, akivel találkoztam, korábban Bernivel és 2016-os csapattársammal, Mayával is váltottam pár szót, talán még másokkal is.
Ezzel a 2022-es UB-m véget is ért, mert az utolsó, kb. két óra múlva következő szakaszt, amit Petivel futottam volna Balatonszemes és Balatonszárszó között, elengedtem. Vagy mégsem?
A kudarc miatt elég pocsékul éreztem magam, ezért agyalni kezdtem, hogyan tehetném jóvá bűnömet.🙂 Ha Petivel nem is futok, de mire Attila késő este sorra kerül, talán újra erőre kapok. Reggel már beszéltünk róla, ha a kör vége felé érzek még magamban erőt, késő este is futhatunk egy vagy két szakaszt.
Egy nagy ugrással Alsóbélatelepről egészen Balatonföldvárig mentünk előre, emlékeim szerint azért, hogy Attila pihenhessen kicsit, de ehelyett vásároltunk, lementünk a vízpartra és hogy jó pihentek legyünk, bóklásztunk a váltópont környékén.
Attila Balázs maratonja után következett, este 11 után, így lett még egy lámpás futásom, újra hosszú futóruhában, mert 7-8 óra felé nagyon elkezdett hűlni az idő.
Kacérkodtam a gondolattal, hogy a Balatonkenese-Balatonfűzfő szakasz után folytatom Attilával egészen Balatonalmádiig, valószínű ment is volna, de óvatos duhajként maradtam az első szakasznál, a másodikat átengedtem Attilának. És milyen jól tettem! Az 5,5 km-t egész jó idővel, 36:42 alatt futottuk le, cserébe a következő szakaszban jól megdolgoztatta egy 2 km hosszú emelkedő. De legyűrte.
Ezután már csak Anita futott, igaz, ő is egyben a majdnem 22 km-ét. Ez volt a leghosszabb része a versenynek, nekem mindenképpen. Szerintem itt már mindenki a befutóra várt, de azt is tudtuk, erre még több mint két órát kell várnunk.
Kicsit lődörögtünk még Almádiban, aztán Balatonfüred felé vettük az irányt és ott vártuk Anitát, aki 2:45-kor meg is érkezett.
Egy közös befutó, igazából csak pár lépést tettünk a csapatfotóért és vége! Megcsináltuk! remek, 22:16:47-es időeredménnyel.
Megkaptuk az érmet, a befutócsomagot, Péter Attilától pár elismerő szót, de a Varga-bor nagyon hiányzott belőle.😀
Emlékeim szerint ezután már nem sok minden történt, csak egy akadálypályát kellett legyőznünk, mert Attila kocsijában volt a táskám, viszont Tapolcára Petivel mentem vissza és ahhoz, hogy a parkolóba jussunk, át kellett vágnunk egy gokart pályán, a közepesen magas oldalkerítésén, de ez sem foghatott ki rajtunk.
Emlékeim szerint 4:20 táján kerültem ágyba, már úgy, hogy nem kellett izgulnom, holnap fel tudok-e ébredni. Különösen azért, mert az a holnap már ma volt.🙂
Aludtam vagy 3 órát, de utána se indultam haza, mert még az UB előtt Peti grillpartira hívta a csapatot és úgy döntöttem, ha már 22 órán át versenykörülmények között boldogítottuk egymást, legyen egy lazább programunk is, már jobban ismerve egymást. Nem is bántam meg.
Nem jött el mindenki, de az ottlévőknek pár szóban megköszöntem az elmúltkét napot, a végére majdnem sikerült meghatódnom,🙂 de ahogy befogadtak, partnerként kezeltek és segítettek, amiben szükséges volt, és persze természetesek voltak, az sokat segített abban, hogy én is magamat adjam, bár a hülyébb, fárasztó énem csak ritkán jött elő. Talán a pálinka volt kevés?😀
És a végén még a hosszú vonatúttól is megmenekültem, köszönet Anitának, hogy elvitt Veszprémbe és onnan utazhattam Pestre.
Balatonfüred, Tapolca, 2022. ápr. 29.-máj. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése