„Vessetek a mókusok elé!”

Mit csinál a hülye futó (ezúttal nevezzük inkább túrázónak), ha azután, hogy nevezett a Bartina Teljesítménytúrára, szembejön vele egy másik igencsak jónak tűnő januári esemény? Kísérőt keres, aztán arra is nevez. Pedig ekkor még azt is kétségesnek éreztem, hogy a 17 km menni fog. És a 8 napra rá következő túra, a Mókus kör ennél még hosszabb is lesz. De bíztam magamban, és persze Csipiben is, ha véletlenül elfáradnék, akkor majd a nyakába vesz.:D

És hogy ne érezzük annyira egyedül magunkat, na meg azért, mert Csipi után Judit is jelentkezett kísérőnek, egyik tavalyi futótársam is velünk tartott.

A szombati időjárás-jelentés aztán mindent a fejére állított. Éjszakára illetve másnapra ónos esőt jósoltak, ami engem ijesztett meg leginkább. Gyorsan dobtam is egy üzenetet, ha csúszni fog, én nem megyek. Judit válaszolt csak, ő azt kérte, 7-ig értesítsem, hogy döntöttem, mert akkor ő is otthon marad. Közben pedig azt éreztem, nem csinál akkora ügyet az ónos esőből mint én.

Csipi másnap reggel reagált, náluk csontszáraz az út, hát akkor megyek. Mondjuk az semmire sem garancia, hogy mindkettőnk lakásánál jégmentes az út, de ezt magamtól is tudhattam. Mindenesetre készülődtem tovább, Judit viszont nem! Náluk szórták az utat és az autósok nagyon óvatosan közlekedtek. Hát akkor ketten megyünk! A szappanopera 10-15 perc múlva ért véget, ekkor jött Judit üzenete: mégis jön! És milyen jól tette!

8-kor a Moszkva téren együtt volt a nagy csapat, felbuszoztunk a Szépjuhásznéig, 8:16-kor pedig nekivágtunk a 25 km-es kalandnak!

A kört futva 4 óra alatt kell teljesíteni (bár ha meggondolom, ez erős gyaloglással sem elképzelhetetlen), a túrázóknak 7 óra a szintidő. A sikeres teljesítők jutalma egy érem illetve egy palacsinta menü a Szépjuhászné Büfében. És nem utolsó sorban az élmény!

Nem volt hivatalos rajt, nem volt befutó, a frissítőpontokon nem osztottak semmit, mivel ilyenek nem is voltak, csak 5 ellenőrző pont plusz a rajt és a cél, ahol egy QR kód beolvasóval illetve a futóazonosítónk bepötyögtetésével igazoltuk, hogy az adott időpontban előfordultunk arrafelé.:)

A túra első felében, nagyjából a Csergezán Pál-kilátóig (15 km) a hegymenetek domináltak, de jó pár kivétel is akadt, csak hogy jó erős legyen a szabály.

A fákon, bokrokon, tereptárgyakon vastag zúzmararéteg, a földön néhány centis letaposott hó vagy zúzmara. El tudtam volna viselni, ha még nagyobb, bokáig érő vagy annál is vastagabb hótakaró lett volna, de így is nagyon élveztem a helyzetet.



Jól járható, széles utak, a túra nagyobbik részén simán elfértünk egymás mellett, de néhány kritikus helyen Csipi mögé szorultam és a botot fogva (a félreértések elkerülése végett egy fehér botról van szó:D) vonatoztunk.



A köves szakaszok voltak a kedvenceim, főleg lefelé. Egyenesen valahogy még elboldogultunk ezekkel, csak olyankor akart önállósodni a lábam, mikor egy kőre, fadarabra úgy sikerült rálépni, hogy a talpam egyik fele rajta volt a kövön, miközben a másik a levegőben lógott vagy már útban volt lefelé.:D De minden esetben sikerült korrigálni, esés nem volt, még megtorpanás se nagyon.

Judit végig velünk tartott, általában mellettünk vagy mögöttünk, néha kicsit lemaradva, közben pedig remek fotókat készített rólunk és a tájról.



Még a túra első felében, valamelyik jól járható szakaszon mondtam Csipinek, hogy egyes szakaszokon akár futni is tudnék. Szóval ha máskor is jövök (tervben van) és végre a futás is menni fog, nincs kizárva, hogy a 25 km-t néhány kilométer futással színesítem, gyorsítom majd.



És hogy merre jártunk? Magamtól biztos nem tudnám visszamondani, de az ellenőrző pontok alapján a Budai-hegységben járatosak talán össze tudják rakni az útvonalat:
Vadaspark (2 km) – Kecske-hát felé (5,4 km) – Nagyboldogasszony-templom, Nagykovácsi (10,7 km) – Nagy-Kopasz (15 km) – Vadkerítés (21,1 km) – Szépjuhászné (25 km)

A Nagy-Kopasz előtt volt még egy meredekebb, vagy legalábbis nekem meredekebbnek tűnő szakasz, itt már nagyon vártam, hogy a túra illetve a Budai-hegység legmagasabb pontjára (559 méter) érjünk, innen már csak aprócska buckák állhatják az utunkat, combosabb emelkedő nem lesz.:)

Természetesen a Csergezán Pál-kilátó megmászása sem maradhatott ki, már csak azért sem, mert fent volt az ellenőrző pont, ehhez csak 100 lépcsőn kellett felmennünk, de ezt sem saját kútfőből tudom.:)



Fent aztán olyan kivételes dologban lehetett részünk… Megvalósult a teljes esélyegyenlőség! A csodás panorámából Judit és Csipi pontosan annyit látott mint én:kb. semmit.:D A kilátón kívül – azt még láttuk – minden tejfehér volt. És itt végre én is láthattam a növényekre, tárgyakra rakódott vastag zúzmarát, menet közben inkább csak az arcommal érezhettem, ha megsimogatott egy-egy bokor, emiatt külön nem álltunk meg.



Miután lejöttünk, bekaptam két sós falatkát – igazából ezt sem nagyon kívántam – és ezzel ki is merült a túra alatti étkezés. Mást mondjuk nem is tudtam volna enni, csak fél zacskó aszalt áfonya volt még a zsebemben, de ahhoz hozzá sem nyúltam. Ennyit számítana Az otthon kutyult hypotonic (a negyedik ellenőrző pontig ezt ittam, utána teát) és a szokásosnál bőségesebb reggeli? Még az utolsó kilométereken sem voltam éhes. Mint ahogy nem is fáztam. A túra első felében az egyik ellenőrző pontnál le is vettem a kesztyűt.

A Nagy-Kopaszról lefelé újra átélhettük azt, amit nemrég a Bartinán: olyan meredek úton ereszkedtünk le, hogy a lábfejünket perceken át – kis túlzással –függőleges helyzetben kellett tartanunk. Nem is volt kényelmes… Itt sem…



A vége felé még két létramászás, ugyanis vadterelő kerítések állták utunkat, aztán 3-4 km-rel a vége előtt egy meredek sziklás szakasz, amin leereszkedés közben megtörtént az első (és egyben utolsó) esés.:) Csipi mögött mentem, óvatosan, minden lépésre figyelve, annyira talán nem is lassan, viszont egy jégfolton megcsúsztam és mivel korrekcióra esélyem sem volt, dobtam egy hátast, bár ha precízen szeretnék fogalmazni, oldalasnakjobban beillett, mivel a nadrágom is ott lett sáros és a jobb kezem is a külső felén sérült. Mégiscsak magamon kellett volna hagyni a kesztyűt?:)

Feltápászkodtam, leporoltam magam (már ha a sarat porolni szokták) és mentünk is tovább. A kézfejemnél ugyan éreztem valami érdes, enyhén szúró érzést (a másik kezemmel nem ellenőriztem, mi lehet az), így azzal nyugtáztam, a bőröm sérülhetett. A célban aztán fény derült az igazságra: 2-3 tüskeszerű száraz, „hegyes” növény állt ki a kezemből.:D Sebaj! Úgyis divat Az akupunktúra.:)

Az utolsó kilométereken sík, keményre döngölt földút, itt aztán lehetett menni. Mentünk is, jóval 5 km/h fölötti tempóval, én már alig vártam, hogy beérjünk. A Budakeszi út mellett hasonlóan gyorsak voltunk, de azt nagyon tudtam értékelni, hogy a forgalmas úttól egy keskeny erdősáv választott el minket. Csak a Szépjuhászné, illetve a gyermekvasút nem akart előbukkanni, de Csipi megnyugtatott, ha a síneket meglátjuk, lényegében már meg is érkeztünk.

Lassan, nagyon lassan csak odaértünk (5:54 óra), Máté, a verseny gazdája éppen kint volt, így frissiben gratulálhatott, előkerített nekem egy érmet és rögtön készítettünk is pár fotót. Megkaptuk a palacsintára jogosító igazolást, megettük a jól/rosszul megérdemelt finomságot, Csipi meg – renitensként – a babgulyást.:)

Kicsit tartottam a hazautazástól, de a körülményekhez képest egész jól ment. A kilépős, tempósabb sétát nem igazán kívánta a testem, de másnap már ez is ment, bár a combomban, vádlimban, fenekemben itt-ott éreztem még az előző napi túra nyomait.

Túra közben illetve a Szépjuhászné büfében ülve is azt gondoltam, jövök én még a Mókus körre túrázni,futni és ezt három nappal az esemény után is így érzem. A premier jól sikerült, köszönet érte két tettestársamnak, jobb vasárnapi programot ki sem találhattunk volna.:)

Műkorcsolya és jégtánc – túrabakancsban

A lerövidített siófoki félmaraton után szögre akasztottam a futócipőt és sétával, spinninggel, erősítéssel próbáltam pótolni az elmaradt futókilométereket, felemás eredménnyel. Nem mondom, hogy teljesen leálltam, de láthatóan csökkent a lelkesedésem, amihez egy jó adag lustaság, kényelem is társult. Ennek aztán az lett a következménye, hogy pár kilót szépen magamra szedtem. De legalább megvan az áprilisra elérendő cél.

A kihagyott szegedi verseny után nem akartam, hogy a január is sportprogram nélkül múljon el, így hát kinéztem magamnak a Bartina teljesítménytúrát, egy bejegyzés az esemény oldalára és máris megvolt a túratársam! Pontosabban előbb csak a jelöltek, merthogy 3-4 jelentkező is volt. Az elsőt választottam, mondván: egyiküket sem ismerem, „győzzön” a legfürgébb!

A 15 km-es távra neveztem (a valóságban 17,2 km), amit Zsuzsával, Zsuval kellett legyűrnünk. Magától a távtól nem féltem, de a lábam tökéletlensége miatt kis tartás azért volt bennem. És akkor még nem is tudtuk, hogy… De erről majd később.

Fájdalmasan korai ébresztő, 5:30-kor már a Bosnyák téren kellett lennem, onnan autóval „repültünk”, egészen Szekszárdig, a Baka István Általános Iskoláig, ahonnan a túra indult.

Elintéztük a hivatalos illetve nem hivatalos teendőket és miután már az autónál túraruhába öltöztünk (ez kb. annyit takart, hogy a kabátot ott hagytuk és sapkát, kesztyűt vettünk), 8:16-kor elrajtoltunk.

Lényegében az első méterektől azzal kellett szembesülnünk: csúszik az út! Nem is kicsit! Még jó, hogy városi szakaszt felszórták és utcáról utcára megkaptuk a tájékoztatást, melyik oldalon tanácsos haladni. De mi lesz az erdőben?

Sajnos vagy nem sajnos, a városon kívül is voltak aszfaltos, köves szakaszok, helyenként jól lefagyva. Bűvészkedtünk is eleget, mikor merre menjünk? Az út közepén? A szélén? Esetleg mellette a földes, füves sávon, persze csak addig, amíg nem állta utunkat egy fasor vagy bozótos. Akkor jöhetett az út széle, sokszor oldalazva, nem kimondottan gyors tempóval.



Most is előttem a kép, ahogy egy ilyen útszéli stílus illetve araszolás közben arra lettem figyelmes: a túloldalon haladók ugyanezt teszik, hasonló „gyorsasággal”.:)



És ha már jég, a csúszkálás, az esések sem maradhattak ki. Mindketten bemutattunk néhány Axelt és Rittbergert,ugrás nélkül, de valahogy mindig úgy alakult, hogy szólóban, . És amit most se nagyon értek, egyszer sem estünk el. Vagyis de! A túra második felében, szerintem már 10 km-en túl csak kicsúszott a lábam alól a talaj, de nem ütöttem meg magam, viszont a feltápászkodás a kelleténél nehezebben ment.:) Hiába. Ennyi hegymászás, jégen totyogás után jól esik kicsit megpihenni.



És hogy ne csak panaszkodjak – bár az eddigieket sem annak szántam –, a hegytetőn egy csodavilág fogadott. A fákon vastagon állt a zúzmara, sokszor a földön is és néhány centis hó! Azt nem mondom, hogy a Bodri kutya orra hegyén kívül minden fehér volt, de a kristálytiszta levegő… A fehér táj… Csodás volt!



De mi csak mentünk, nem néztünk se jobbra, se balra (pedig de!), hosszabb időre csak egy helyen álltunk meg, hogy a szendvicsünket megegyük és persze akkor, mikor fotóztunk vagy az ellenőrzőponton érvényesítettük az itinert.



A vége felé, szerintem a Gurovica-tető után jött egy hosszú, nagyon hosszú és még annál is meredekebb lejtő, ami egy idő után kezdett nagyon kényelmetlenné válni, csak épp véget érni nem akart. Még jó, hogy az aszfalt teljesen jégmentes volt, mert ha itt jeges, el sem merem képzelni, most hol lennénk. Talán még mindig fent a tetőn.



Közben Zsu próbált felkészíteni arra, hogy nagy valószínűséggel még egy emelkedőt meg kell másznunk. Sajnos nem tévedett.:) De ezen is túljutottunk, már hármasban, mivel időközben mellénk csapódott egy túrázó, Zsolt, így a hátralévő 1-2 km-t vele gyalogoltuk le.

És ahogy felértünk, Zsu arra eszmélt (vagy már rég tudta?), mindjárt az iskolánál leszünk. És valóban! Még pár száz méter és befutottunk, vagyis besétáltunk.:D A 6,5 órás szintidőt – ami normál esetben simán meglehetett volna – fél órával túlléptük, de ez érdekelt legkevésbé.



Ittunk még egy teát, aztán irány az autó, az autópálya, Budapest! Fél 6-kor (mintha reggel is ebben az időben találkoztunk volna) már a házunk előtt álltunk. Vagyis előbb a szomszéd sorház előtt, mert a GPS elsőre odavitt. Még jó, hogy figyeltem.:)

Zárszóként mit is írhatnék? A szokásos köszönetnyilvánítást? Kivételesen nem! Inkább idemásolom az itiner hátoldalán olvasott 3 sort. Azt hiszem, mindketten azonosulni tudunk vele.

Ne vigyél el semmit, csak a fotóidat;
Ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomodat;
Ne ölj meg semmit, csak az idődet!