Jó ötlet volt

Egyelőre hangos blogom nincs, valószínű, nem is lesz, de az lenne az igazi, ha a címet egy jó színész hangján hallanánk, aztán a szöveg végén újra, mert a másfél óra alatt igencsak megváltozott a hangsúly.

Mikor neveztem, még nem tudtam, hogy szeptember első vasárnapján a 10 km-ért is meg kell küzdenem, de azt igen, hogy a nyári hónapokban nem igazán voltam csúcsformában. A 7, 14, 21 km-es választékból mégsem az első, hanem a második mellett döntöttem. A verseny előtti hetekben izgultam is, de nem volt mit tenni. A lemondás nem volt opció.

Azzal „vigasztaltam” magam, hogy a 3,5 km nem nagy táv, a szigeten a MAC-tól csak a világos csík kezdetéig kell elfutni, igaz, négyszer.😀

Már csak azt kéne tudni, milyen versenyről hadoválok itt…

Az utóbbi években többször képbe került, de csak idén jutottam el addig, hogy nevezzek a Garmin Patakpart 14 km-es versenyére, persze csak azután, hogy Melinda vállalta, hogy végigkísér.

Néhány megálló busszal, egy kis autózás és már ott is voltunk aSzilas-patak menti kerékpárút 16. kerületi szakaszán kialakított versenyközpontban, nem mondhatnám, hogy magányosan. A tömeget látva el is gondolkodtam azon, hogy fogunk így előzni, futni, pláne akkor, mikor már szembejövő forgalom is lesz.

Egy „kör” 7 km hosszú, a fordító 3,5 km-nél volt és nagyjából (vagy pontosan) 1,75 km-nél a frissítő, mindkét irányban, bár lehet, a rajtnál és a fordítónál is lehetett enni, inni.

Egy fotó Melindával,

aztán Csabával és Zsolttal kiegészülve még egy,

beálltunk az embertömeg közepére és 10:00-kor megkezdtük a szaunát.

Meglepetésemre hamar felvettük az utazótempót és mivelfegyelmezetten az út jobb oldalán futott mindenki, előzgetni kezdtünk. De mi lesz, ha jönnek szembe a gyorsak és a fordító után a mögöttünk futók? De komoly nehézséget ez sem jelentett.

Melinda előzés előtti kikukucskálásai majd gyors visszasorolásai a 80-as évek második felét juttatták eszembe, a hétfő hajnali visszautazásokat Pestre, mikor a kétsávos 6-os úton próbált Apu kilátni a teherautók mögül és előzni őket, bár az a mienkénél jóval veszélyesebb mutatvány volt.

Itt már jól haladtunk, túlzottan is, de nem volt kedvem lassítani. Az első frissítőt ki is hagytuk, bő 5 km talán ebben a melegben is lefutható ivás nélkül. Mindenesetre mikor odaértünk, már életmentő volt a folyadék, nem is annyira a kiszáradás, mint inkább a vízhűtés miatt, mert látva a kimerültségemet a frissítőnél álló ismerős férfi ivás után jól fejtetőn öntött kb. fél pohár vízzel. De hogy ki tette ezt velem, nem kérdeztem, Melinda pedig nem ismerte.

Ha jól emlékszem, itt kértem az első sétát, bár lehet, ez a fordító előtt volt, de azzal az ürüggyel, hogy bemerevedhet a combunk, vagy valami ilyesmi, Melinda csak rövid pihenőt engedélyezett, én meg nem mertem ellenkezni.😀

Innen már csak 1,75 km és megvagyunk! Az első körrel.

A második 7-esben jóval szellősebb volt a kerékpárút, de errefelé már nem akartam annyira sietni, az időeredményünk alapján annyira mégsem voltunk lassúak, de ezt csak otthon, az eredménylista böngészgetésekor tudtam meg.

Az ismeretlen ismerőstől a harmadik és negyedik frissítőnél is megkaptam a locsolást és persze enni, inni is és az utolsónál végre megtudtam, hogy Viktor volt az, akivel 2019-ben Rácalmáson dagonyáztunk, egyensúlyoztunk a pocsolyatengereket kerülgetve,, az első és utolsó kilométereken még futottunk is, összesen 11,2 km-t, hogy utána szép tiszta cipőben utazhassunk vissza Pestre.

Időeredményünk (nem Rácalmáson) 1:34:06 lett, amivel 76 célba ért versenyző közül a 47. és a 48. helyet értük el, de ha még ennyit se sétálunk… De nincs ha.

A részidők alapján a második körünk mégiscsak lassabb volt: az első és második 3,5 km-t 22:16 és 22:17 alatt abszolváltuk, a harmadikhoz és a negyedikhez 24:36 illetve 24:25 kellett.

Megkaptuk a befutócsomagot és mentünk is a zsákokért, de ezután hamar szétváltak útjaink.

Mikor célba értünk, még dél se volt, az eredményhirdetés és a tombola viszont csak 13:30-kor kezdődött. Emlékeim szerint annyira nem voltam fáradt, de a hőséget nagyon nehezen viseltem, ezért Melindával kinyomoztuk, hogy hol a buszmegálló és egy ott várakozótól azt is megtudtam, hogy a 175-ös busszal egy megállót kell mennem és onnan a 46-os busz hazáig röpít. Így is történt.

A hangsúlyt írásban továbbra sem tudom reprodukálni, de a szöveget elolvasva nem kérdés, hogy célba érés után hogy hangzik a cím: Jó ötlet volt.

Budapest, 2025. szept. 13.

Mintha csak

Mint két tojás, úgy hasonlított a tavaly nyár az ideihez, legalábbis „futásilag”, de néhány különbség azért volt.

Kezdődött azzal, hogy idén is viszonylag korán neveztem a szeptemberi félmaratonra, szorgalmasan készültem rá, viszont az ez évi Vivicittát ki kellett hagynom. Sebaj! Lesz még lehetőségem pótolni ezt és amúgy sem kell állandóan hülye versenyekre járni.

De jött a nyár, a kellemes kánikulai meleg és mintha csak 2024-et írnánk, én idén is elfogytam. Hiába mentem ki hajnalban, 6-8 km-nél többet nem vett be a lelkem. De a testem se nagyon. A délelőtti futásokról nem is beszélve. Nem csoda, hogy a június végi, este 9-kor rajtoló negyedmaraton sem adta könnyen magát. Ekkor még bíztam a csodában, az edzésekben, de a hetek múlásával egyre hitehagyottabbá váltam.

Az igazság pillanata augusztus közepén jött el. Mivel a helyzet továbbra sem javult, kénytelen voltam lemondani a nevezést és teljesen elengedni a versenyt,. Vagyis teljesen mégsem! A testem ugyan semmilyen versenyre nem vágyott, de az eszem igen. Hát jó, Pár nap vacillálás után csak megszületett a poszt, Pisti jelentkezett, idén már második alkalommal, hogy a januári Zúzmarát lemásolva a félmaraton után fut velem egy negyedmaratont is, ami az elmúlt 8 hónapban 10 km-re redukálódott. De legalább idén indulok a Wizz Airen!

Indulok? Hát… Látva a mostani erőnlétem és hogy a verseny déli 12:00-kor rajtol, nagy kedvem lett volna hagyni az egészet, de sikerült az összes kisördögöt elkergetnem, bár elég nehezen akartak elkotródni.

Ahogy az ELTE Lágymányosi Campusánál rendezett versenyeknél lenni szokott, ezúttal is a Petőfi híd budai hídfőjénél, a villamosmegállóban várt Pisti, pontosan egy órával a déli rajt előtt.

Óriási nagy terület, rengeteg ember, pedig a gyorsabb félmaratonisták jó ideje célba értek, sokan talán már ott sem voltak.

Leadtuk a hátizsákom, kétszer is meglátogattunk egy nyitott helyet, ahol mintha vízcsapból foyó víz hangját hallottam volna, de csak a második „randevúnál” esett le, hogy ezek mobilmosdók lehetnek és a felismerés örömére rögtön jól be is vizeztem a sapkám, nyakam, hajam. Aztán hogy a rajtig kitartanak-e… Jelentem, a sapka igen.

10 perccel dél előtt beálltunk a 2-es zóna végére a többi hering közé és pontban délben úszni, vagyis futni kezdtünk.

Facebookos posztomban 60 perc körüli időre kerestem futópartnert, de a szeptemberi kánikulát látva már nem voltam olyan bátor, aztán mikor elrajtoltunk és a rakparti lehajtóig a villamossíneken „kocorásztunk”… Az időeredmény nem is olyan fontos. Csináljuk meg és kész. De ez csak addig tartott, míg le nem kanyarodtunk a Duna mellé.

Itt már kényelmesebben lehetett futni, nem tolongtak olyan sokan és az emberek kontúrjai is jobban kirajzolódtak, mint a fenti pár száz méteren és én egyből bátrabb lettem.

A rajt előtti bóklászás közben tudtam meg Péter Attilától, hogy 3 frissítőnk lesz. Az első 3,1 km-nél Budán az Erzsébet híd után, a második Pesten a Vigadó térnél és a harmadik 8 km-nél, de az már nem igazán volt fontos.

Akkor az első elérendő cél az Erzsébet híd. De ezen a napon valahogy nehezebben akartak fogyni a hidak. Vagy csak türelmetlen voltam? Pedig a Stravába elmentett szakaszok ideje alapján egész jól haladtunk, a résztávok jó részét 6 percen belüli tempóval futottuk, Csak ne lett volna olyan meleg!

A Lánchíd után rövid kanyargás az Attila úton és környékén, aztán mentünk is a hídra.

A pesti oldalon kétszer is átfutottunk egy-egy nem túl hosszú alagút alatt (vagy a második a Lánchíd volt?) és délnek vettük az irányt.

Errefelé kezdett nagyon elegem lenni, a frissítőponthoz közeledve mondtam is Pistinek, hogy mindenképp szeretnék megállni. Hogy a pohár izo és a 2-3 falat banán mennyit segített, nem tudom, de a frissítőpontot elhagyva gyalogoltunk kicsit, aztán a Szabadság híd utáni fordítónál újra, egészen a híd közepéig. Közben persze szidtam mindenkit, leginkább magam, de a híd emelkedős oldalán nem volt szívem nekiindulni.

Ott végre megembereltem magam, legurultunk a hídról és jött a verseny legnehezebb része, a befutó.

Nem tudom, miért, ilyenkor mindig a 2019-es Wizz Air félmaraton jut eszembe, amit Ágival és Ferivel futottam, de bármilyen fáradt is voltam a végére (vagy nem), a Szabadság híd utáni egyenest egy jó hosszú sprinttel zártuk.

Azóta volt már pár versenyem, aminek itt volt a befutója, de bármilyen fáradt is voltam, ezt a nem is olyan rövid szakaszt szinte mindig végignyomtuk. Ezen a versenyen is így történt.

A sétákkal elvesztegetett időt persze nem hozhattuk vissza, de a lelkemnek szinte mindig jót tesz egy verseny végi sprint.

A befutóidőnk 1:06:27 lett, az első 5-öst 30:41 alatt futottuk le, ha okosabb vagyok, simán meglehetett volna a 60-61 perc, de ezen a napon fejben ehhez gyenge voltam.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, egy nagy üveg ásványvizet és egy-két csokit és a közös fotók után indultam is volna, de Pistinek akadt egy kis dolga és ha már megígérte, hogy hazavisz, nem akartam, egy idő után pedig már nem is tudtam különcködni.

Köszönet minden szépért és jóért, a pudingságom ellenére most sem bántam meg, hogy megcsináltam, megcsináltuk. Nagy gratula mindenkinek! Zsuzsinak, a másik Pistinek, Enikőnek, a kockásoknak és mindenki másnak. Folyt. köv. a következő, egyelőre ismeretlen versenyen.

Budapest, 2025. szept. 7.