Az utolsó pillanatban

A tavalyi BB24 után gyógyírként neveztem, idén viszont már a bonyhádi verseny előtt tervbe vettem az indulást, , persze csak akkor, ha nem teszem magam annyira tönkre, hogy 8 nappal később esélyem sincs végigfutni a 14 km-t.

A sikeres célbaéréssel nem is volt probléma, de a rossz cipőválasztás (abba inkább ne menjünk bele, hogy miért) és a nem tökéletes lábállásom miatt a bonyhádi versenyen kissé megnyomorgattam a jobb lábam és még kedd este sem voltam biztos, hétvégére rendbe jön-e.

Hosszas vacillálás után este 9 felé tettem ki a posztot és 11 óráig vártam a jelentkezéseket, mert éjfélkor zárt az online nevezés és ha lesz jelentkező, nekem sem ártana nevezni.

Ezzel az „óriási” ötlettel persze magammal is jól kiszúrtam. Nem vagyok túl jó alvó, de éreztem, ha letenném a telefont, simán el tudnék aludni. Így meg várhattam 11-ig és ha ír valaki, néhány perccel azon is túl.

10 óráig semmi és már kezdtem reménykedni, hogy hétvégén nem kell versenyeznem, de hamarosan jött Péter üzenete, neveztünk és máris megvolt a vasárnap délelőtti program.

Egy vagy két éve valamelyik BSI-s versenyen olyasmit hallottam vagy hallucináltam, hogy a következő évben az őszi versenyek visszatérnek a Városligetbe, de azóta is mindkettő az ELTE Lágymányosi Campusától rajtol, így a találkozóhelyünk is maradt a Petőfi híd budai hídfőjénél.

Mielőtt a csomagjainkat leadtuk volna, Péter biztatására megszabadítottam magam a hosszú felsőtől, hülyét is kaptam volna, ha ebben kell végigfutnom a 14 km-t, a hosszúnadrág viszont maradt, de csak azért, mert azt nem vittem.🙂

10-15 perccel a rajt előtt elfoglaltuk helyünket a 2-es zóna végén, aztán 9 után pár perccel a második „turnus” elejéről mi is elrajtoltunk.

A tömeg hamar szétoszlott, így az első méterektől a magunk tempójában, vagyis az enyémben roboghattunk, érzésre nem is olyan lassan, csak a befutóidőnk mutatott mást, de hol voltunk még attól…

A budai barangolás a Lánchídig tartott, de mielőtt felfutottunk volna rá, kanyarogtunk kicsit az Alagút környékén, a legvégén átfutottunk alatta, aztán a hídon is, hogy Pesten folytathassuk a lábemelgetést.

Tavaly a pesti oldalon egy jó nagy négyszöget véltem felfedezni, de hogy melyik utcák érintésével rajzoltuk meg, nem sikerült megfejteni, ezért idén alaposan áttanulmányoztam az útvonalleírást, amiből kiderült, a négyszög a Bajcsy, az Andrássy út környékén volt, de idén valamiért nem sikerült felfedezni az alakzatot , noha az útvonal – szerintem – semmit sem változott. Vagy mégis?

Egy évvel ezelőtt borzasztó hosszúnak tűnt az út, amit a Lánchíd pesti hídfőjétől a rakpartig tettünk meg, pedig akkor gyorsabbak voltunk, idén viszont nem tűnt olyan soknak.

A fogyasztásunkra nem lehetett panasz. Én üzemanyagpótlás nélkül szerettem volna végigfutni a versenyt, de Péter kérésére a második ponton mégis megálltunk egy pohár vízért. Szilárd táplálékot nem engedélyeztem magunknak, bár ő kétszer is megjegyezte, hogy jó lenne „leenni” a nevezési díjat.😀

A végére már csak az ismert rakparti futás, a Szabadság híd előtti kockakő, a híd és a bő 1 km hosszú befutó maradt.

A verseny előtt elmeséltem Péternek, hogy tavaly milyen zűrös volt a befutó, de visszaérve a budai oldalra már máshol jártak a gondolataim.

A Szabadság híd után próbáltam egy jót sprintelni, de ez jócskán elmaradt attól, amit Ágival és Ferivel a 2019-es Wizz Air félmaraton végén futottunk.

A Petőfi híd után jött a hideg zuhany. A pályát kettéosztották, a maratonistáknak balra, a 14 km-t futóknak jobbra kellett sorolniuk. De milyen szűk helyen!

Egy futókényelmesen elfért, de ketten egymás mellett… Finoman szólva nem volt az igazi.

Jobbra mellettem valami nylonzsákféleség, az útpadka, amitegyszer vagy kétszer oldalról sikeresen lekoccoltam, egy helyen meg valami hurokba akadt a lábam. Kész csoda, hogy nem hasaltam el.

Így aztán a záró sprintből szenvedős kocogás, a legvégére séta lett. Mit ne mondjak, jól fölpaprikáztam magam.

Hát még akkor, mikor a befutóidőnket megláttam. A 14,14 km-t 1:36:01 alatt futottuk le, míg ugyanehhez a távhoz tavaly 1:31:56 is elég volt. De megcsináltuk! Múlt szombaton 24, 8 napra rá 14 km. Ez azért valami, még ha nem is sok.🙂

Kaptunk a nyakunkba egy érmet, egy befutó csomagot, elkészítettük az előtte-utána sorozat második darabját,

majd elsétáltunk Péter kocsijához, ő pedig ezúttal is hazavitt. Köszönet érte, hasonlóan a közös futásért, a befutó viszontagságait leszámítva jó kis verseny volt.

Budapest, 2024. okt. 15.

Csak azért is!

A tavaszi 4 verseny után bedöglött az idei versenyszezon, A nyárba úgy mentünk bele, hogy a Wizz Air félmaratonon kívül, ami már szeptemberben volt, egyetlen nevezésem sem volt. Többször felütöttem a futónaptárt, szemezgettem is néhány versennyel, de egyiknél sem jutottam el addig, hogy futótárs után nézzek, a nevezésről nem is beszélve. Maradt a jó öreg Futóest a Hősök terén, de kísérő híján ez is kimaradt.

Így aztán futkároztam tovább az ismert pályákon, jellemzően egyedül, kivéve a keddet, mikor Péterrel futottam a Margit-szigeten vagy náluk Dunakeszi utcáin, de a júniusi hőségnagyon megviselt, még úgy is, hogy hajnalban, reggel jártam, jártunk ki a szigetre. A hónap vége felé sikerült is összeszedni egy kellemes kis éjszakai rosszullétet, talán egy napszúrástól vagy mástól, ami szerencsére csak egy napi gyengélkedésbe került, de elég ijesztő volt.

Lehet, hogy megcsal már az emlékezetem, de szerintem a július kissé „hűvösebben” indult, viszont a futás továbbra is döcögősen ment, egy idő után már a 6-8 km-ekhez is nagyon össze kellett szednem magam. Hogy lesz ebből szeptemberben félmaraton?

1,5-2 héttel a verseny előtt, mikor már látszott, hogy jó eséllyel szept. 8-án is hőség lesz, hosszas vacilálás után visszamondtam a nevezésem és helyette a novemberi siófoki félmaratont választottam. Ősszel talán jobban jönnek a hosszabb távok és bátrabban nekimehetek a 21 km-nek.

De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a májusi Borvidéken megbeszéltem Szilvivel, hogy októberben vele futom a Bonyhád-Bátaszék közötti 24 km-es versenyt. 2019-ben, mikor Szilvit megismertem, úgyis csak a második felét futottuk együtt, miután Ákost a betegsége miatt „eltiltottam” a további futástól.😀

Négy hét sok idő, a szeptember már nem olyan meleg, de rengeteget vívódtam amiatt, hogy merjem-e vállalni. Nagyon szerettem volna menni, de éreztem, a 24 km-hez még kevés vagyok.

A virágsziromtépkedésnek és Szilvi biztató szavainak köszönhetően végre döntöttem. Megyek!

Az utolsó két hétben sikerült végre kétszer is 10 km fölötti távot futnom, de az igazi segítséget mégis a lelki felkészítés jelentette.

Állandó kapcsolatban voltam pszichológusommal, dr. Nagy Gáborral, fejben számtalanszor lejátszottam az ismert szakaszokat és próbáltam kondicionálni magam, hogy ésszel fussak és ne essek kétségbe, ha féltáv környékén elegem van az egészből és kezdem feladni. Hogy ez mennyire sikerült, csak a versenyen derülhetett ki.

Tudtam, hogy a verseny reggelén emberi időben busszal, vonattal Bonyhádra utazni lehetetlen, ezért a rajtlistához fordultam és kerestem az ismerős, pesti vagy Pest környéki futókat és mint már annyiszor, ezúttal sem kellett csalódnom. Köszönet a gyors, kényelmes utazásért Krisztinek, Lacinak.

Az előző versenyek rajtközpontja a bonyhádi gimnázium atlétikai sportcsarnokában volt, de idén átkerült a közeli evangélikus általános iskolába, így a rajt helyszíne is.

Az iskola egyik termében átvedlettem futóruhába, ettem egy fehérjeszeletet és csináltunk egy rajt előtti fotót, amin Szilvi nem lehetett rajta, viszont egy Kenyai Kobra, a verseny győztese, Orsós Zoli és két útitársam annál inkább.

A hűvöskés idő miatt hosszú felsőben rajtoltam, de meglepetésemre Szilvi rövid futott. Hogy melyikünk járt jobban, nem tudom, mert voltak olyan időszakok, mikor majdnem soknak éreztem a hosszút, Szilvi karjai viszont a meredek lejtőkön elkövetett száguldást nem szerették.

A rajtzóna legvégére álltunk, de szerintem kicsit el is aludtunk vagy lassan vettük fel az utazótempót, mert ahogy kiértünk az utcára, senkit sem láttam magunk előtt.

Bő egy kilométernyi városi futás után értünk a 6-os úthoz, átfutottunk rajta és kezdetét vette a móka, innentől útlezárás nélkül.

Nem futottunk gyorsan, lassan se, de jó időnek el kellett telnie, mire az első futót utolértük, aztán még párat, de ezután semmi. Mi lesz így velünk? Hányadikok leszünk?🙂

A verseny előtti taktikai megbeszélésen Szilvi elmondta, hogy ő egyik nagy emelkedőn se nagyon szeretne futni, nekem viszont tavalyról az maradt meg, hogy az elsőt meg lehet csinálni és a második első fele se olyan durva.

Döntés nem született, viszont az elsőre majdnem végig futva mentünk fel.

A hosszú és nem kicsit meredek lejtő után néhány kilométer „unalmas” rész következett, bár ahogy valamelyik beszámolóban olvastam, talán épp útitársaméban, őt a táj, az út mentén látott állatok nagyon lenyűgözték.

A 8. km előtt értünk Mőcsénybe és Szilvi jó előre felkészített, hogy a település előtt lesz egy rövidebb „kaptató, majd a falu végén kezd újra emelkedni, de a durvább rész akkor jön, mikor Mőcsényt elhagyjuk.

Futva mentünk felfelé, egy kicsit még a durva részen is, de hamar beláttuk, ezt a tempót gyors gyaloglással is hozni tudjuk.

Miután leértünk, hamarosan jött a második frissítőpont és féltávnál a páros váltók váltópontja.

Nem tudott nem eszembe jutni, hogy tavaly itt szálltam ki, innen futott egyedül Feri és hogy idén ennek nem szabad megtörténnie.

Szerencsére az időjárás sokkal barátibb volt a tavalyinál és a kondíciót tekintve is jobban álltam, na meg a csak azért is érzés, így aztán fel sem merült, hogy abbahagyom.

A táv második fele kevésbé volt mozgalmas. Néhány falu, egy vasúti átjáró és egy ahhoz hasonló vasúti aluljáró, ami Mázán is van és ahol egy fénykép is készült rólunk, de nekem nem tűnt fel, hogy volt ilyen. Talán a sok kóla ártott meg? Vagy volt benne bor is?

Egyébként ezen a versenyen is a kóla és a banán volt a sláger, de az egyik ponton, gondolom, mikor már fáradtabb voltam, izót is ittam. A fegyelmezettségem pedig alulról súrolta az ötöst, ami számomra is nagy meglepetést okozott. Csak az aggasztott, hogy a 15-16. km-nél is majd egy tízes várt ránk. De a lábaim még bírták.

19,4 km-nél, ott volt az utolsó frissítőállomás, ütött be krach. 100-150 méterre lehettünk, mikor Szilvi jelezte, hogy mindjárt odaérünk és én hirtelen úgy elvesztettem az erőmet, motivációmat, hogy abban sem voltam biztos, tovább tudok-e futni.

Megkaptuk az 5 km-re szóló betevőt és indultunk is tovább, de tempós gyaloglással, remélhetőleg nem sokáig.

Egész jó tempóval haladtunk, hamarosan már a Bátaszékre vezető főúton és nekem fogalmam sem volt, hogy mikor merjem folytatni a futást.

Nem emlékszem, 500 méter körüli távot gyalogoltunk vagy majd egy ezrest, de mikor meghallottam az m6-os autópálya hangjait, döntöttem. és innen már nem volt megállás, kérdés se, hogy végigfutjuk-e.

Szépen apadtak a száz méteres szakaszok, , valahol Bátaszéken Szilvi ismerősének, Rolandnak és társának köszönhetően rendőri felvezetést is kaptunk, de hogy mit mesélt róla illetve a kisfiáról, fogalmam sincs. Elnézést érte, de szerintem itt már nagyon egysíkú lehetett a gondolkodásom.🙂

A tavalyi verseny talán legfájóbb epizódja, egyben büntetése az volt, ahogy a célban üldögélve hallgattam a befutókat, Márkus Öcsi kedves vagy csipkelődő mondatait, amiből akkor én nem kaphattam. Így aztán ha más nem is motivált volna a célbaérésre, a befutó hangulata, ezek a „köszöntők” mindenképp. De végül mást kaptam, kaptunk.

A célhoz közeledve egy kevésbé ismerős hangra lettem figyelmes, nem véletlenül. Idén Csillag Balázs volt a speaker, mivel Öcsi egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. De a köszöntés így is kijárt nekünk, bár ezekben a percekben már a sereghajtók érkeztek, jókora késéssel az előttünk beérkező után.

Utánunk már csak egy futó érkezett,, úgyhogy dobogósok lettünk, hátulról. Azon még mindig tanakodik a zsűri, melyikünk kapja az ezüst és melyikünk a bronz érmet, mert hajszál pontosan azonos idővel (3:03:35) alatt értünk célba.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, szusszantunk egyet, talán még nyújtottam is, aztán mentünk ebédelni. De mielőtt nekikezdtem a szokásos gyümölcsleves, krumplis tészta párosnak, felhívtam Anyut, mert szerintem ő sem nagyon értette, ilyen felkészültséggel hogy merek nekivágni egy 24 km-es versenynek, de legalább az értetlenségemmel nem voltam egyedül. Ismerős futókörökben nem is reklámoztam, milyen őrültségre készülök.

A verseny előtti napokban Szilvi felajánlotta, hogy ha úgy döntök, a nagyfiával visszavisznek Bonyhádra vagy Szekszárdra és mivel ez a buszos transzfernél sokkal jobban tetszett, ebéd után kocsiba pattantunk és Szekszárdig meg se álltunk, mert az innen induló busz Kelenföldig nem állt meg sehol. Csak az nyugtalanított, hogy két órányi ülés után a Népligetben hogy viseli majd a lábam, a csípőm a felállást, leszállást, de mivel a beszámolómat itthon írtam, valahogy csak hazavánszorogtam.

Végül, de utolsó sorban köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a múlt szombati futásomhoz. Elsősorban Szilvinek a közösen lefutott 24 km-ért, Lacinak és Krisztinek az odaútért, az időjárásfelelősnek a kellemes futóidőért és persze a konyhás néninek az ebédért és hogy idén hidegen kaptuk a gyümölcslevest. Folyt. köv. jövőre, remélhetőleg egy sokkal jobb idővel, mert bármennyire hihetetlen, még nekem is, futottam én ezen a versenyen 2:31-es időt is.

Bonyhád, 2024. okt. 5.

Bor, futás, szerelem

Már megint egy olyan cím, ami valami miatt sántít, ezúttal két helyen is.

Először is a beszámoló egy futóversenyről szóló szubjektív leírás, melyben a bor jelentős szerepet tölt be, de a főszerepet mégiscsak a futásnak osztották ki, így őt illetné az első hely.

Az pedig, hogy a szerelem hogy került ide, számomra is rejtély. Magyarázhatnánk a futás iránti szerelmemmel, de a helyzet ennyire azért nem tragikus.🙂

Maradjunk annál a verziónál, hogy ez jutott eszembe, a 3 szó pedig ebben a sorrendben sokkal jobban hangzik.

Van Szekszárdon egy futóverseny, amit minden év májusában rendeznek meg és a szervezők olyan hegyeket „mászatnak meg” az indulókkal, hogy a futástól, Szekszárdtól és úgy általában minden mástól elmegy a kedvük, de aki egyszer ott járt, másodszor, harmadszor is visszatér és újra megpróbálja szidkozódással egybekötött röhögés nélkül (ez persze lehetetlen) végigfutni, időnként gyalogolni a kiválasztott távot.

Eddig kétszer jártam a Borvidék Félmaratonon, 2015-ben váltóban futottam 15 km-t, 2017-ben pedig egy nagyon sokat sétálós félmaratont. Ezután hosszú csend következett, egészen az idei évig.

Mivel nyárra egy versenynevezésem sem volt, az UB utáni napokban nézegetni kezdtem, hová mehetnék. Egyelőre csak a június végi 30. Futóesttel szemezgettem, több sajnos nem történt, de hogy májusban duplázhassak, jött Márkus Öcsiék akciója, melynek keretében egy napra újranyitották a nevezést a Borvidékre.

Köves, földes szakaszokra most nem vágytam, de mint kiderült, a 10 km útvonala végig aszfaltos erdei úton vezet és 15 km-en is csak egy rövid, pár száz méteres murvás rész nehezíti a futást.

Mit is tehettem. Feladtam egy S.O.S. hirdetést 10 km-es futómadzagos vezetésre, ami szükség és igény esetén 15 km is lehet, bízva abban, hogy inkább arra lesz jelentkező.

Sokáig semmi, vagyis csak Berni bizonytalan jelentkezése, és én már elkönyveltem, hogy vele futok vagy ha nem lesz itthon, senkivel, de jött Szilvi levele és már kapkodhattam is, na jó, annál azért több idő volt, hogy éjfélig meglegyen a nevezésem.

Kényelmi szempontból ekkor már inkább a 10 km-es versenyt „favorizáltam”, de pechemre Szilvi – már csak a buli kedvéért is – a hosszabb távra szavazott.😞 De így volt jó.

Minden táv 14:00-kor rajtolt, így a korai kelést megúsztuk, viszont a meleg borítékolható volt.

A szekszárdi buszpályaudvaron Szilvi és Tibi már várt, onnan együtt mentünk a Béla király térre, ahol a versenyközpont volt.

Átvedlettem futóruhába, Szilvi feltűzte nekem a rajtszámot, Robival kicsit szórakoztattuk egymást, 2 óra előtt beálltunk a rajtzóna végére és mikor kettőt kakukkolt az óra, elrajtoltunk.🙂

Tartottam a versenytől, pedig Szilvivel jó előre megegyeztünk, hogy bulifutás lesz, de a szekszárdi lankák így is elég félelmetesek voltak.🙂

Tettünk egy kört a versenyközpont közelében, szerintem a heggyel, hegyekkel pont ellentétes irányba, egy meredek lejtő, aztán egy combos emelkedő azért ebből sem maradhatott ki, csak hogy egy kis ízelítőt kapjunk, mi vár ránk a maradék kb. 14 km-en.

Az elején még kemények voltunk, felfelé is futottunk, de mikor durvulni kezdett a helyzet, beláttuk, mindenki jobban jár, ha tempós gyaloglásra váltunk.

A 15 km-en 4 frissítőpont volt és mi egyet se hagytunk ki, banánkarikával, paradicsommal, sós pereccel, kólával, vízzel vagy fröccsel pótolva az elégetett energiát, olykor logikátlanul keverve ezeket, de a gyomrom – szerencsére – nem tiltakozott ellene.

A terepviszonyokról voltak emlékeim, de mikor „függőlegesbe” fordult az út, párszor felemlegettema szervezőket és persze azt az ismeretlent, aki kitalálta, hogy idén újra jöjjek a Borvidékre.😀

Egyébként tök jól éreztük magunkat és közben a kilométerek is szépen fogyogattak.

A meredek, befelé dőlő vályúszerű utak, középen mindenféle erdei hordalékkal régi ismerősként köszöntek ránk. Emlékszem, mikor 2015-ben Eszterrel hosszan, nagyon hosszan futottunk itt lefelé, ügyelve arra, hogy középre ne lépjünk, mert az tele volt erdei hordalékkal. Így volt ez 2017-ben és idén is, de az alsó végtagjaink és a törzsünk erősen tartott minket, így mindhárom évben épségben leértünk a hegyről. Csak a lábainkat viselte meg egy „kicsit”. Szerintem a keddig tartó combközepi izomlázat is ennek köszönhetem. De ez elmúlik, elmúlt.

De hogy a hegymászás ne legyen olyan egyhangú, Öcsiék idén is “motiváló” feliratokkal próbálták feldobni a hangulatot, leginkább azokon a helyeken, ahol az ember legkevésbé kapott levegőt. Pedig körülöttünk annyi volt belőle…

Jó lett volna megjegyezni, leírni ezeket, de annyira „betegek” azért nem voltunk, hogy erre pazaroljuk az energiánkat.

Arra emlékszem csak, hogy egy nem kimondottan sík szakasz kellős közepén kedvezményes nevezéssel kecsegtették a futókat, gondolom, már nem az idei évre.😀

9 km táján értünk a Bodri Pincészethez. Itt egy lejtőn „begurultunk” egy épületbe (vagy pincébe?), ahol a kinti napfény miatt másodpercekig alig láttam valamit, átsétáltunk rajta, majd a másik oldalán távoztunk is.

Vágyálmaimban ezzel túljutottunk az összes hegyen, de a realista kisördög azt súgta, hogy fogunk ma még szívni.

Hegyre futni nem könnyű, különösen annak, aki szinte kizárólag sík terepen edz, de a következő 1,5-2 km-en azt is megtapasztalhattuk, hogy 9 km után nyári melegben egy nyílegyenes aszfaltos úton se sokkal könnyebb a futás.

Jó ideig az út jobb szélén haladtunk, mígnem Szilvi tanácsára át nem mentünk a másik oldalra, mert előttünk mindenki ott fut. Ebben csak az a „nehézség”, hogy mindig a kísérőm jobb oldalán futok, itt viszont a biztonság kedvéért átmentem a másik oldalra és míg le nem kanyarodtunk az útról, ott maradtam.

Futottunk, futottunk, se egy kanyar, se egy fa, csak a napsütés, de az nagyon. Nem vagyok rá büszke, de egy idő után kértem egy kis sétát, amit láthatóan Szilvi se nagyon bánt.

Szerencsére a közút nem tartott már sokáig, hamarosan egy bal kanyarral véget ért a napfürdőzés és jött egy néhány száz méteres erdei, földes szakasz, helyenként olyan sűrű lombozatú fákkal, hogy szinte éjszakai sötétség borult ránk.

Ha jól emlékszem, egy kitaposott ösvényen haladtam, balra tőlem egy mélyebb rész, azon túl pedig Szilvi, szóval amolyan fordított keréknyomos út, de erre azért nem esküdnék meg. Annyi biztos, futni itt nem tudtunk.

Eltartott néhány percig, míg ezen túljutottunk, aztán újra az erdei aszfaltos út következett és vele együtt egy hegy.

Nem tudom, az eddigieknél meredekebb volt-e vagy mi voltunk fáradtabbak, de itt már a tempós, nagyokat lépős gyaloglás se nagyon ment.

Igazából a verseny ezen részéből másra nem is nagyon emlékszem. Talán csak arra, hogy az utolsó hegy megmászása után futottunk, de kellett egy „kis” lelki rákészülés, hogy a sétát végre futásra váltsam.

Talán errefelé tettünk egy rövid kitérőt a kilátóhoz, , de bevallom, ez már a hátam közepére se hiányzott. Ha rajtam múlik, az ilyen fölösleges köröket kihagyjuk.😀

A sikeres célba érés nem volt kérdés, csak azt nem tudtam, még körülbelül sem, hogy időben hol járunk, nagyjából mennyi lesz a befutóidőnk, de a részidőkről szándékosan nem kérdeztem Szilvit.

Most, hogy a befutóra visszagondolok, tényleg szinte semmi sincs meg, csak a legvége, mikor már hallatszott a zene és a speaker, Kandó Tomi hangja és gratulációja. Aztán hogy az én gondolataim hol jártak… Örök rejtély marad.

A 15 km-t 2:23:01 alatt teljesítettük, szerintem egész elfogadható, de az akaraterőmön még van mit javítani.

Ettünk egy zsíros kenyeret, mellé két fröccsöt is letóltam, aztán irány a vasútállomás, mert a titkon remélt gyors buszról már lecsúsztam. De így legalább nem kellett egyedül utaznom és a sárbogárdi átszállás is egyszerűbb volt. Köszönet érte Berniéknek.

Egy év hosszú idő, sok minden történhet addig, de ha rajtam múlik, nem várok újabb 7 évet a következő Borvidékig. Addig vár még ránk egy BB24, Szilvivel vagy ha nem, mással. Köszönet a közösen lefutott kilométerekért, ügyesen végigcsináltuk.

Szekszárd, 2024. máj. 25.

Merész vállalás?

Ahogy mostanában lenni szokott, az idei UB-s beszámoló megírását sem kapkodtam el. Kavarogtak a fejemben az élmények, olykor egy jó gondolat is megfogalmazódott, de se a telefonba, se a gépbe nem pötyögtem be, így ezek nagy része elszállt az éterbe.

A nagy pillanat csütörtök reggel zuhanyzás előtt jött el, hol máshol mint a fürdőszobában. Valószínű, nem az előző hétvége járt a fejemben, mikor beugrot egy jó cím és jött is a folytatás, az első mondatok, nagyjából eddig. Aztán hogy a blogbejegyzés mikor készül el…

Harmadik éve teljesítem az Ultrabalatont egy – az egyszerűség kedvéért nevezzük – középdunántúli csapattal, de az elmúlt két évben egy rövid szakasz mindig kifogott rajtam.

2022-ben az őrült meleg miatt Csabit hagytam magára az utolsó 3,3 km-re, 2023-ban pedig Kriszta futhatta nélkülem az utolsó közös szakaszunkat Badacsonytördemictől Szigligetig, mert nem tetszett a dombfutás. Tervezéskor mégsem fogtam magam vissza, idén sem.

Kriszta, Csabi és Attila jelentkezett guide-nak és a szakaszbeosztást olyan ügyesen sikerült összeállítani, hogy bátran (talán túlzottan is) bevállalhattam három 10 km körüli futást,szépen elosztva reggel, délben és estefelé. Aztán hogy a harmadik nem fog-e ki rajtam…?

Eltökélt voltam, de az utolsó 10,5 km-es szakaszunk sikeres teljesítését még szombat napközben sem éreztem biztosnak.

Hogy a felkészülési időszakot ne csak az edzések sikere/sikertelensége tegye izgalmassá, egy héttel a verseny előtt Attila lesérült, nem kicsit, így idén is ugrott a közös futás, de ami ennél is nagyobb baj, számolgathattuk, kinek fér bele plusz néhány km illetve ki szállhatna be Attila helyett.

Az egyik szerencsés Peti nagyfia, Levente lett, a másik Anita, így vele futottam utolsó szakaszomat Siófok környékén.

Szokás szerint pénteken utaztam Balatonfüredre, ettünk egy tányér tésztát és rövid bandázás után indultunk is a szállásunkra, mert meglehetősen korán, 2:20-kor rajtoltunk.

Nem emlékszem, mikor értünk Tapolcára, de 8 óra biztos volt már, az ébresztőóra meg 2-kor csörgött, szóval nem sok jóra számíthattunk.

A rend kedvéért mégiscsak nyugovóra tértünk, de amilyen jó alvó vagyok, 1 óra után pár perccel felébredtem és nem sikerült visszaaludnom. Jól kezdődik…

2-kor feltápászkodtam, mosdás, gyors öltözés és mentem is le Petihez, no meg Leventéhez, mert ő is velünk tartott.

A rajtot most kihagytuk, már amúgy is lecsúsztunk róla, de Anita és Ircsi nélkülünk is megtette ezt, a tervezettnél 9 perccel korábban.

ehelyett egyből Fövenyesre mentünk, odáig futott csapatkapitányunk, Anita, fontos a titulus, mert idén volt egy másik Anitánk is Szegedről.

Itt Péter átadta a volánt Eszternek és innen ő vezette az autót, egészen a kör végéig.

Fél 4 után megtörtént a váltás és indultunk is Zánkára, addig futott Levente, futóversenyen életében először, de rákészülni se volt sok ideje, csak pár nap. Ehhez képest „simán” megcsinálta, még úgy is, hogy az első km-eket nagyon megnyomta.

Engedelmeskedve egy 11 évvel ezelőtti kérésnek, Zánkán átültem egy másik autóba, merthogy Peti kocsijának haza kellett vinni Leventét, nekem viszont hamarosan egy kis dolgom akadt Révfülöp nyugaton Krisztával.

A telefonos app szerint az „újabbik” Anitának 5:30 körül kellett érkeznie, de hova tűnt Damon Hill? Vagyis Kriszta. Hamarosan váltanunk kell, aztán futni. Vagy egyedül vágjak neki? Attól tartok, nem jutnék túl messzire.

Kiderült, hogy Kriszta (vagy Norbi?) valamit elnézett és egy órával későbbre tervezte az érkezését, szóval biztos nem fog a váltópontra érni,

Bibóra maradt, vagyis ő vállalta, hogy lefutja velem a Révfülöp nyugat-Ábrahámhegy-Badacsonyörs, Varga pincészet szakasz 8,4 km-ét, vagy legalább annak első felét.

Komoly vállalás volt részéről, mert délután élete eddigi leghosszabb távja várt rá és nem akarta idő előtt kiütni magát.

Ekkor még friss, üde és kipihent voltam, alkalmazkodtam Bibó tempójához, de mivel emelkedős és lejtős szakaszok váltogatták egymást, lefelé úgy futott, mintha ágyúból lőtték volna ki.

Biciklis kísérőnk, Ircsi átment telefonos ügyintézőbe, közben pedig tudósított minket a fejleményekről.

Amíg futottunk, Kriszta Ábrahámhegyre érkezett és mentesítette Bibót a maradék 3,1 km-től.

6:33-kor érkeztünk Badacsonyörsre, Kriszta – már szólóban – lebotorkált a pincébe, de mivel bort nem kapott, vissza is jött és méregtől vörös arccal elviharzott Badacsony irányába.😀 Én pedig Martin vezetésével folytattam a kocsikázást.

Keszthelyen beültünk a Part Reggelizőbe. Jól el voltam látva szendviccsel, komoly étkezésre nem vágytam, inkább valami desszertre fájt a fogam. És ha fájt, akkor meg is kaptam.

Nem vagyok nagy nutellás, talán egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor ettem ilyet, de a nutellás banános palacsinta annyira felpiszkálta a gyomornedveimet, hogy engedtem nekik és rendeltem egy adagot.

Nem hinném, hogy ez volt a szénhidrátpótlás legideálisabb formája, de talán segített abban, hogy a sok futástól el ne fogyjak, és nem mellesleg ízlett is.

Keszthelyről átdöcögtünk Balatonberénybe, innen indult második szakaszom: Balatonberény kelet-Balatonmáriafürdő nyugat-Balatonmáriafürdő kelet-Balatonfenyves nyugat, összesen 10,6 km.

A tervezetemben szerepelt egy 2,9 km-es szakasz is, de valami félreértés történhetett, így ezt Csabi nélkülem futotta le.

Jobb is így, mert enélkül is volt bennem egy kis drukk a déli kánikulai meleg, illetve Csabi miatt.🙂 Nem mintha olyan félelmetes ember lenne, de a tavalyi esti futásunkon olyan tempót nyomott, hogy kapkodhattam a lábaimat, ha nem akartam Károly bácsit utánozva repülni utána, vízszintesen.

Hosszú, véget nem érő települések, szinte teljesen „összenőve”, ráadásul az út is elég ingerszegény volt. Hiányzott néhány fa a kerékpárút közepéről, egy-két útsüllyedés, esetleg néhány vasúti átjáró előtti kerengő, de ilyenek „sajnos” nem nagyon voltak. Mint ahogy Csabin valami fejfedő sem Érezhetően rosszabbul viselte a meleget, szomjas volt és szívesen lehűtötte volna magát. De se nálunk, se kerékpáros kísérőnknél nem volt víz. A váltó és frissítőpont pedig még valahol a messzi távolban.

Ircsi ekkor Előretekert vizet kérni valamelyik ottlakótól, hogy Csabi ihasson és lehűtse magát

A hideg víz „életmentő” volt, de Csabi ezután sem volt túl jó állapotban, még Balatonfenyvesen sem, ahol fél 1 előtt elváltunk egymástól.

Na még egy 10,5 km-es etap Anitával és végeztem. De ez lesz a legnehezebb. Ezt persze eddig is tudtam, de ahogy közeledett az időpont, az izgalom úgy fokozódott bennem.

Azt leszámítva, hogy a lábamban volt már 19 km, egész tűrhető állapotban voltam, csak fejben is rendben legyek. Ha eddig jól ment, nehogy már a végére essek szét!

Fenyvesen visszaültem Petiékhez és a kört velük zártam be. De ekkor még nagyon távol voltunk a végétől.

Alsóbélatelep után, Csabi odáig futott, Ildi,

Reni, aztán ismét Bibó következett,

mi pedig váltóponttól váltópontig „ugráltunk”, vagy ha nem nekünk kellett felvenni illetve leadni a kiszálló vagy soron következő futót, kulturált mosdó keresése ürügyén beültünk kávézni, én inkább ásványvizezni.

Így is, úgy is eljön az idő, megérkezik Bibó és nekünk futni kell 10,5 km-t Siófok nyugattól Siófok Sóstóig, nem árt egy kis kizökkenés az autózás, várakozás monotonságából.

Tartottam ettől a szakasztól, de nem a nyak feletti gyengeségem miatt kellett szégyenkeznem, vagyis de, viszont más okból.

Mikor Attila kiesett, Anita azzal a megkötéssel vállalta a közös futást, hogy ő 6:50-7:00-es tempónál nem tud, nem akar gyorsabban futni, mert lesz még egy 6 km-es szakasza.

Elfogadtam, már csak azért is, mert úgy gondoltam, 19 km-rel a lábaimban már nem lesz kedvem rohanni, de tévedtem.

Próbáltam Anita tempóját tartani, mikor rám szólt, visszasoroltam mellé, 2-3 másodpercig. Folyamatosan kérte, hogy ne siessünk, én felfogtam, megértettem, de a testem nem akart engedelmeskedni. Még most is rossz érzésem van, ha visszagondolok rá.

Az időeredményünk alapján egyébként nem voltunk gyorsak, az első 6 km-en meg is volt a 7 percesátlag, de hogy milyen áron… Nem csoda, hogy Siófok Sóstóra érkezésünk után Anita jó ideig jóval szaporábban vette a levegőt a kelleténél.

19:46-kor értünk a váltópontra, még bő 5 óránk volt a célbaérkezésig, de ez nagyon hosszú és még annál is nehezebb volt.

Nem emlékszem, ettem-e még szendvicset, abból kiindulva, hogy a kolbászozást kihagytam, arra tippelek, hogy nem, inkább csak ittam.

Még egy-két megállás, aztán irány Füred. Viszonylag hamar odaértünk, így várhattunk egy ideig, míg a befutóemberünk, Anita 1:00-kor megérkezett.

Érdekesen működik az ember. Örültünk az újabb sikeres teljesítésnek, de magamban és másokonsem éreztem valami nagy heje-huja érzést. Min. 24 óra folyamatos ébrenlét, ácsorgás vagy ücsörgés, esetleg futás után ez nem is csoda. De egyfajta jó érzés, hogy megcsináltuk, megcsináltam, azért volt bennem.

A közös célfotót az óriási sor és a fáradtságunk miatt kihagytuk és amint lehetett, indultunk is a szállásunkra, én Petivel Tapolcára.

Egy ideig jól bírtam az utazást, de aztán csak elkezdtem pilledni. Többször is arra eszméltem, hogy összefüggéstelen szavak, mondatok járnak a fejemben, valahol az ébrenlét és az alvás határán.

Petihez érve egy gyors zuhanyzás, és bár éhes voltam, étlenül tértem nyugovóra, pedig a zsákomban ott lapult néhány Balaton-látta szendvics.

Hosszú napunk volt, ehhez képest 7 óra körül felébredtem és vissza sem aludtam.

Ahogy az előző két évben, Peti idén is vendégül látta a csapatot, a menü Csülök babos káposztaágyon volt, kemencében sütve, szokás szerint remekül elkészítve és ha már vezetnem nem kellett, még egy jó nagy pohár fröccs is lecsúszott.

Idén is Veszprémen keresztül utaztam haza, köszönet érte Anitának.

Nem tudom, jövőre mi lesz, a célbaérés után voltak olyan hangok, hogy ilyen egynapos „hercehurcán” nem, vagy ha igen, máshogy kéne részt venni, de a társaság, a hangulat és nem utolsó sorban a futás miatt szerintem kár lenne kihagyni.

Köszönet mindenkinek, külön megemlítve Sophit, vele csak futólag találkoztam, de a maga kilométereivel ő is hozzájárult a csapat sikeréhez.

Balatonfüred, 2024. máj. 3-5.

Megküzdöttünk érte

Futóberkekben közismert tény, hogy egy maraton csak a távot tekintve két félmaraton, de egy 42 km-es verseny féltávjánál nem egy második félmaratont kezdünk, csak a 22., 23. km-t és a többit, közel sem olyan állapotban, mint a verseny elején.

Maratont még nem futottam (akkor mit okoskodom?), de a fenti nagy igazság a 21 illetve 11 km-es párosra is igaz. Ha ezt eddig nem tudtam volna, akkor az elmúlt vasárnap élőben is megtapasztalhattam.

Márciusban még nem mertem belevágni, de mivel a Vivicittát nem mondtam vissza, a következő hónapban már nem úszhattam meg a félmaratoni futást.

Futótársam Péter lett, akivel az elmúlt évben heti rendszerességgel látogattuk a Római-partot és a Megyeri hidat illetve a Margit-szigetet, természetesen futva.

A négy héttel korábbi 11 km-es verseny időeredménye alapján méltán bízhattam abban, hogy a 2:15-2:20-as idő is meglehet, bár tudtam, a vége nem lesz könnyű.

A verseny és a közös futások előtt menetrendszerűen jelentkező hasi probléma miatt a verseny reggelén is úgy indultam el otthonról, hogy elviszem Péternek a rajtszámát, aztán ha rendben vagyok, futunk, ha nem, akkor… Majd meglátjuk.🙂

A villamosmegállóban Péter meggyőzött, hogy maradjak, bár ne tette volna, mert ami az Árpád hídon várt ránk… A futástól is elvette a kedvem.

Nem volt nagyon hideg, cserébe meleg sem, viszont a hídon olyan szél támadt ránk… Alig vártam, hogy a szigetre érjünk, mert az jóval szélcsendesebb hely. A dunai hidaknál mindenképpen.

A versenyközpontnál óriási tömeg, de a 9 órai rajtig még bőven volt időnk. Legalábbis mi ezt gondoltuk.

A rajt előtt még egy mosdójárat, aztán irány a ruhatár, mert a meleg felsőt próbáltuk minél tovább magunknál tartani. De úgy elment az idő…

Épp indulni akartunk a rajtzóna felé, mikor a távolból azt hallom, 3 perc múlva indulunk.

Próbáltuk felvenni a nyúlcipőt, de ebben a tömegben max óvatos kocogásra futotta, mint ahogy a zónák mellett is, merthogy a4-es szektortól el kellett volna jótni a 2-es végéig.

Egész jól haladtunk, de mire a 2-eshez értünk volna, őket is elrajtoltatták, nekünk pedig be kellett érnünk a 3-as szektorral, bár ahhoz képest, hogy mennyien voltunk, a rajtot követően egész jó tempót sikerült felvenni.

A meredek felhajtón felfutottunk az Árpád hídra, onnan ki a pesti oldalra, majd rövid Népfürdő utcai vizit után jöhetett a hosszú rakpart menet, egészen a Szabadság hídig, sőt azon is túl.

Ekkor már nem volt olyan hideg, amolyan ideális futóidőnek mondanám, mikor egy nem túl vastag futófelsőt is el lehet viselni.

Nem szoktam sűrűn frissíteni, ha nincs túl meleg, egy félmaratont 2 megállóval is simán végigviszek, de Péter már az első, a 3-4. km-nél lévő ponton megállt és ha már én is ott voltam, ittam egy pohár vizet. Ez aztán olyan sokszor megismétlődött, időnként egy nagyobb falatnyi banándarabkával fűszerezve, hogy kész csoda, hogy nem kellett megállnunk egy tartályürítésre sem.

A Bálnánál volt a fordító, az olyannyira szeretett macskaköves úton visszafutottunk a Szabadság hídig, „átkeltünk” Budára és folytattuk utunkat, továbbra is déli irányba.

Nem tudom visszaidézni, a Petőfi híd előtt vagy után volt-e a fordító, de én nagyon vártam, hogy odaérjünk, mert a folyamatos távolodás a céltól elég frusztráló volt.🙂

Bárhol is volt, a fordítónál egy szinttel lejjebb költöztünk és végre valahára a cél felé vettük az irányt. Szépséghiba, hogy Pétertől errefelé tudtam meg, hogy csak féltávnál járunk.😞

Úgy emlékszem, az Erzsébet híd után,a Döbrentei téren lekanyarodtunk a rakpartról és a budai keskeny kis utcákon kanyarogtunk. De hogy hol, fogalmam sincs, mert errefelé átváltottam zombi üzemmódba és agyilag majdnem teljesen kikapcsoltam.🙂

Errefelé kértem először Pétert, hogy sétáljunk egy kicsit, majd mikor újra futni kezdtem, korszakalkotó ötlettel álltam elő. Fussunk 500 métert, aztán megint sétáljunk valamennyit. Szerencsére Péter nálam sokkal józanabb volt, mert azt javasolta, ne döntsem el előre,hány méter futás után akarok megint sétálni.

Így aztán csak futottam, természetesen 0,5 km-nél joval hosszabban, de a séták azért nem maradtak el, csak hogy rontsuk az időeredményünket.

A versenykiírásban olvastam, hogy az Alagúton is át fogunk futni, de mire a nagy nap elérkezett, erre már nem emlékeztem. Még jó, hogy a verseny útvonala időben figyelmeztetett rá.

Valahol a budai kis utcák után azt vettem észre, egy ívesen kanyarodó úton haladunk. Ha pedig ez a Lánchídnál van, akkor hamarosan fedett helyre érünk.

Füldugót sajnos nem vittünk, így aztán jó néhány száz méteren hallgathattuk a „lökött futók” hangoskodását,😀 de mi szépen, fegyelmezetten futottunk, ahogy illik.

Az Alagút után a Halász utcánál visszatértünk a Rakpartra és egészen az Árpád hídig a Duna mellett koptattuk az aszfaltot.

Nem sokkal a híd előtt kértem az utolsó pihenőt, talán a leghosszabbat, de az újraindulást egyre csak halogattam, egészen addig, míg a szerpentines úton a hídra nem értünk.

Itt már nagyon közel volt a cél. Pár száz méter a szigeti lehajtóig, egy meredek lejtő, amit a verseny elején volt szerencsénk megmászni, majd egy nem túl hosszú sprint a célig. Megvan! Megcsináltuk!

Köszönhetően a többszöri sétának, a befutóidőnk nem lett valami fényes, de legalább a 2:30:24-es időeredményt nem lesz nehéz túlszárnyalni.

Megkaptuk az ilyenkor szokásos ajándékokat és mentünk is a hátizsákért, de valamiért ezen a versenyen a csomagkiadás nagyon döcögősen ment, aztán indultunk is Péter autójához.

Csak arra nem számítottunk, hogy a 10 km-t futók elállják az utunkat. Valahol a pesti hídfőnél át kellett mennünk egy zebrán, de akár piros, akár zöld volt a lámpa, mi csak ácsorogtunk az útszélén és szidtuk ezt a sok hadd ne minősítsem futót.😀

Nem sokkal később másodszor is utunkat állták, de egy kisebb kerülő beiktatásával túljártunk az eszükön.

Mivel borzasztó fizikai és idegállapotban voltam, Péter hazafuvarozott, köszönet érte. Mint ahogy második közös versenyünkért is, mindent egybevetve szuper vasárnap délelőtti programunk volt.

Budapest, 2024. ápr. 21.

Névnapi 11-es

A novemberi “sikeres” évzáró versenyt követően sarokba vágtam a verseny cipőt, aztán rögtön vissza is hoztam, mert ha a téli hónapokra jegeltem is a versenyeket, ahhoz, hogy március 22-én az Öböl Fm-én és áprilisban a Vivicittan, ezekre mérgemben neveztem még novemberben, rajthoz merjek állni, nem ártana télen is futni.

Futottam is szorgalmasan, hol egyedül az ismert pályákon, hol pedig Péterrel a Római-parton vagy a Margit-szigeten, de a 10-12 km-nél hosszabb távok nem akartak jönni, igaz, nem is nagyon erőltettem.

Ízlelgetni kezdtem, hogy a márciusi versenyt lemondom, lefixált futótársam még úgysem volt, de nagyon nehezen szántam rá magam.

Hogy a tervezett márciusi verseny mégiscsak meglegyen, neveztem a NN City Run 11 km-es távjára, de csak azután, hogy Marci személyében egy remek segítőt találtam.

A találkozópont a Döbrentei téri buszmegállóban volt, fent az Erzsébet hídon. Nem kicsit lepődtem meg, talán meg is ijedtem, mikor tőlem pár 10 méterre felfedeztem a híd budai „bejáratának” világos keretét, ez gyengénlátó koromban, 10-11 évesen nagyon tetszett nekem.

Szerencsére Marci a megbeszéltek szerint odaért, eziránt mondjuk kétségem sem volt, így nem kellett megkeresnem a szemközti megállót, amiegyedül nem is ment volna.

Átsétáltunk a Várkert Bazárhoz, leadtuk csomagjainkat és a rajtigMarci barátjával, Péterrel mulattuk az időt.

Nem volt hideg, de az erős szél miatt elkellett a hosszú felső, a rajtközpontban ácsorogva mindenképp. Aztán mikor előbújt a nap, soknak éreztem. Most mi legyen?

Tanácstalanságommal Marcihoz fordultam, akitől megtudtam, ő is hasonló felső ruházatot visel és a futók nagy többsége is hosszúban van.

Kivételesen nem a mezőny elejére álltunk be, ami az első pár száz méteren a villamossíneken „egyensúlyozva” elég kényelmetlen volt, de ahogy lekanyarodtunk a rakpartra, minden jóra fordult.

Jó tempóban haladtunk, de a rajt utáni visszafogottabb futás miatt az első km „csak” 6:23 lett, bár én ennél is „rosszabbra” számítottam.

Frissítést nem terveztünk, de a Margit hídnál futás közben Marci mégis lekapott az asztalról egy darab banánt és miután az útszűkület és a visszafordító miatti tumultusból kijutottunk, a felét a kezembe nyomta.

Hosszú, végeláthatatlan egyenes következett, egészen a Szabadság hídig, sőt kicsit még azon is túl, de ez nem szegte kedvemet, továbbra is jó tempóban haladtunk. De hogy mennyire jó, azt alig akartam elhinni.

Marci km-ről km-re tudósított, hány perc alatt futottuk az ezreseket és ezen a versenyen valamiért nem kértem, hogy ne mondja. És milyen jól tettem! A 6 perc körüli részidők nagyon motiválóak voltak és ha már ilyen jól bírtam, próbáltam ezt tartani.

Tartani? Vagy inkább fokozni? Nem volt szándékos, de az ötödik kilométer már becsúszott 6 perc alá, majd a hatodiktól – a 9. km-t leszámítva – mindegyiket 5:52 alatt „abszolváltuk”. És csak az utolsó 2-3 km-en kezdtem fáradni, de ott már menni kellett! Nehogy már itt rontsuk el ezt a jónak ígérkező időt!

Pedig a neheze csak ekkor jött. Sok versenyen futottam már a rakparton, de hogy melyik híd előtt van emelkedő és melyiknél lejtő, nem tudom. Vagyis egyet már igen.

Északi irányból közeledtünk a Szabadság híd felé, mikor egy „óriási” emelkedő állta utunkat. Nem volt persze hosszú, de nekem nagyon meredeknek tűnt.

Tetszett, nem tetszett, felfutottunk rajta, majd mikor a híd után a visszafordítónál egy szinttel feljebb mentünk, jött a második felvonás.

Nem sok választott el attól, hogy sétáljunk kicsit, de úgy látszik, erre a versenyre sikerült jól felszívni magam.

A Szabadság híd két”dombja”, egyik a budai, másik a pesti hídfőtől már felüdülés volt, legalábbis az előzőekhez képest, de nagyon vártam már, hogy ezeken is túljussunk.

Ha jól emlékszem, a hídon volt a 9 km-es jelzés, innen már „könnyű” dolgunk volt.

Az Erzsébet híd után nem sokal Marci szemei előtt felderengett a célterület, esetleg valami más, de a szívem és az eszem is azt súgta, az a valami, amit lát, csakis az előbbi lehet. Az is volt!

A verseny előtti bejegyzésemben 1:07-1:08, esetleg 1:06-os célidővel kerestem guide-ot és ezt sikerült is tartani. A befutóidőnk 1:06:46 lett, ami azt jelenti, hogy 10 km-en lassan újra meglesz a 60 percen belüli idő!

Nem akartam újabb futópólót, EZÉRT az öko csomagra neveztem, de a célban az érmet a nyakamba akasztották. Pedig ettől is eltekintettem volna. Szerintem vagyunk ezzel így egy páran.

Megkaptuk a befutócsomagot, benne egy gyümölcsös sörrel, amit én gyorsan eltűntettem a gyomromban, de hogy ne menjek üres kézzel haza, Marcitól megkaptam az övét, Köszönet érte és persze a ki tudja hányadik közös versenyért is.

Budapest, 2024. márc. 24.