Bor, futás, szerelem

Már megint egy olyan cím, ami valami miatt sántít, ezúttal két helyen is.

Először is a beszámoló egy futóversenyről szóló szubjektív leírás, melyben a bor jelentős szerepet tölt be, de a főszerepet mégiscsak a futásnak osztották ki, így őt illetné az első hely.

Az pedig, hogy a szerelem hogy került ide, számomra is rejtély. Magyarázhatnánk a futás iránti szerelmemmel, de a helyzet ennyire azért nem tragikus.🙂

Maradjunk annál a verziónál, hogy ez jutott eszembe, a 3 szó pedig ebben a sorrendben sokkal jobban hangzik.

Van Szekszárdon egy futóverseny, amit minden év májusában rendeznek meg és a szervezők olyan hegyeket „mászatnak meg” az indulókkal, hogy a futástól, Szekszárdtól és úgy általában minden mástól elmegy a kedvük, de aki egyszer ott járt, másodszor, harmadszor is visszatér és újra megpróbálja szidkozódással egybekötött röhögés nélkül (ez persze lehetetlen) végigfutni, időnként gyalogolni a kiválasztott távot.

Eddig kétszer jártam a Borvidék Félmaratonon, 2015-ben váltóban futottam 15 km-t, 2017-ben pedig egy nagyon sokat sétálós félmaratont. Ezután hosszú csend következett, egészen az idei évig.

Mivel nyárra egy versenynevezésem sem volt, az UB utáni napokban nézegetni kezdtem, hová mehetnék. Egyelőre csak a június végi 30. Futóesttel szemezgettem, több sajnos nem történt, de hogy májusban duplázhassak, jött Márkus Öcsiék akciója, melynek keretében egy napra újranyitották a nevezést a Borvidékre.

Köves, földes szakaszokra most nem vágytam, de mint kiderült, a 10 km útvonala végig aszfaltos erdei úton vezet és 15 km-en is csak egy rövid, pár száz méteres murvás rész nehezíti a futást.

Mit is tehettem. Feladtam egy S.O.S. hirdetést 10 km-es futómadzagos vezetésre, ami szükség és igény esetén 15 km is lehet, bízva abban, hogy inkább arra lesz jelentkező.

Sokáig semmi, vagyis csak Berni bizonytalan jelentkezése, és én már elkönyveltem, hogy vele futok vagy ha nem lesz itthon, senkivel, de jött Szilvi levele és már kapkodhattam is, na jó, annál azért több idő volt, hogy éjfélig meglegyen a nevezésem.

Kényelmi szempontból ekkor már inkább a 10 km-es versenyt „favorizáltam”, de pechemre Szilvi – már csak a buli kedvéért is – a hosszabb távra szavazott.😞 De így volt jó.

Minden táv 14:00-kor rajtolt, így a korai kelést megúsztuk, viszont a meleg borítékolható volt.

A szekszárdi buszpályaudvaron Szilvi és Tibi már várt, onnan együtt mentünk a Béla király térre, ahol a versenyközpont volt.

Átvedlettem futóruhába, Szilvi feltűzte nekem a rajtszámot, Robival kicsit szórakoztattuk egymást, 2 óra előtt beálltunk a rajtzóna végére és mikor kettőt kakukkolt az óra, elrajtoltunk.🙂

Tartottam a versenytől, pedig Szilvivel jó előre megegyeztünk, hogy bulifutás lesz, de a szekszárdi lankák így is elég félelmetesek voltak.🙂

Tettünk egy kört a versenyközpont közelében, szerintem a heggyel, hegyekkel pont ellentétes irányba, egy meredek lejtő, aztán egy combos emelkedő azért ebből sem maradhatott ki, csak hogy egy kis ízelítőt kapjunk, mi vár ránk a maradék kb. 14 km-en.

Az elején még kemények voltunk, felfelé is futottunk, de mikor durvulni kezdett a helyzet, beláttuk, mindenki jobban jár, ha tempós gyaloglásra váltunk.

A 15 km-en 4 frissítőpont volt és mi egyet se hagytunk ki, banánkarikával, paradicsommal, sós pereccel, kólával, vízzel vagy fröccsel pótolva az elégetett energiát, olykor logikátlanul keverve ezeket, de a gyomrom – szerencsére – nem tiltakozott ellene.

A terepviszonyokról voltak emlékeim, de mikor „függőlegesbe” fordult az út, párszor felemlegettema szervezőket és persze azt az ismeretlent, aki kitalálta, hogy idén újra jöjjek a Borvidékre.😀

Egyébként tök jól éreztük magunkat és közben a kilométerek is szépen fogyogattak.

A meredek, befelé dőlő vályúszerű utak, középen mindenféle erdei hordalékkal régi ismerősként köszöntek ránk. Emlékszem, mikor 2015-ben Eszterrel hosszan, nagyon hosszan futottunk itt lefelé, ügyelve arra, hogy középre ne lépjünk, mert az tele volt erdei hordalékkal. Így volt ez 2017-ben és idén is, de az alsó végtagjaink és a törzsünk erősen tartott minket, így mindhárom évben épségben leértünk a hegyről. Csak a lábainkat viselte meg egy „kicsit”. Szerintem a keddig tartó combközepi izomlázat is ennek köszönhetem. De ez elmúlik, elmúlt.

De hogy a hegymászás ne legyen olyan egyhangú, Öcsiék idén is “motiváló” feliratokkal próbálták feldobni a hangulatot, leginkább azokon a helyeken, ahol az ember legkevésbé kapott levegőt. Pedig körülöttünk annyi volt belőle…

Jó lett volna megjegyezni, leírni ezeket, de annyira „betegek” azért nem voltunk, hogy erre pazaroljuk az energiánkat.

Arra emlékszem csak, hogy egy nem kimondottan sík szakasz kellős közepén kedvezményes nevezéssel kecsegtették a futókat, gondolom, már nem az idei évre.😀

9 km táján értünk a Bodri Pincészethez. Itt egy lejtőn „begurultunk” egy épületbe (vagy pincébe?), ahol a kinti napfény miatt másodpercekig alig láttam valamit, átsétáltunk rajta, majd a másik oldalán távoztunk is.

Vágyálmaimban ezzel túljutottunk az összes hegyen, de a realista kisördög azt súgta, hogy fogunk ma még szívni.

Hegyre futni nem könnyű, különösen annak, aki szinte kizárólag sík terepen edz, de a következő 1,5-2 km-en azt is megtapasztalhattuk, hogy 9 km után nyári melegben egy nyílegyenes aszfaltos úton se sokkal könnyebb a futás.

Jó ideig az út jobb szélén haladtunk, mígnem Szilvi tanácsára át nem mentünk a másik oldalra, mert előttünk mindenki ott fut. Ebben csak az a „nehézség”, hogy mindig a kísérőm jobb oldalán futok, itt viszont a biztonság kedvéért átmentem a másik oldalra és míg le nem kanyarodtunk az útról, ott maradtam.

Futottunk, futottunk, se egy kanyar, se egy fa, csak a napsütés, de az nagyon. Nem vagyok rá büszke, de egy idő után kértem egy kis sétát, amit láthatóan Szilvi se nagyon bánt.

Szerencsére a közút nem tartott már sokáig, hamarosan egy bal kanyarral véget ért a napfürdőzés és jött egy néhány száz méteres erdei, földes szakasz, helyenként olyan sűrű lombozatú fákkal, hogy szinte éjszakai sötétség borult ránk.

Ha jól emlékszem, egy kitaposott ösvényen haladtam, balra tőlem egy mélyebb rész, azon túl pedig Szilvi, szóval amolyan fordított keréknyomos út, de erre azért nem esküdnék meg. Annyi biztos, futni itt nem tudtunk.

Eltartott néhány percig, míg ezen túljutottunk, aztán újra az erdei aszfaltos út következett és vele együtt egy hegy.

Nem tudom, az eddigieknél meredekebb volt-e vagy mi voltunk fáradtabbak, de itt már a tempós, nagyokat lépős gyaloglás se nagyon ment.

Igazából a verseny ezen részéből másra nem is nagyon emlékszem. Talán csak arra, hogy az utolsó hegy megmászása után futottunk, de kellett egy „kis” lelki rákészülés, hogy a sétát végre futásra váltsam.

Talán errefelé tettünk egy rövid kitérőt a kilátóhoz, , de bevallom, ez már a hátam közepére se hiányzott. Ha rajtam múlik, az ilyen fölösleges köröket kihagyjuk.😀

A sikeres célba érés nem volt kérdés, csak azt nem tudtam, még körülbelül sem, hogy időben hol járunk, nagyjából mennyi lesz a befutóidőnk, de a részidőkről szándékosan nem kérdeztem Szilvit.

Most, hogy a befutóra visszagondolok, tényleg szinte semmi sincs meg, csak a legvége, mikor már hallatszott a zene és a speaker, Kandó Tomi hangja és gratulációja. Aztán hogy az én gondolataim hol jártak… Örök rejtély marad.

A 15 km-t 2:23:01 alatt teljesítettük, szerintem egész elfogadható, de az akaraterőmön még van mit javítani.

Ettünk egy zsíros kenyeret, mellé két fröccsöt is letóltam, aztán irány a vasútállomás, mert a titkon remélt gyors buszról már lecsúsztam. De így legalább nem kellett egyedül utaznom és a sárbogárdi átszállás is egyszerűbb volt. Köszönet érte Berniéknek.

Egy év hosszú idő, sok minden történhet addig, de ha rajtam múlik, nem várok újabb 7 évet a következő Borvidékig. Addig vár még ránk egy BB24, Szilvivel vagy ha nem, mással. Köszönet a közösen lefutott kilométerekért, ügyesen végigcsináltuk.

Szekszárd, 2024. máj. 25.