Ahogy mostanában lenni szokott, az idei UB-s beszámoló megírását sem kapkodtam el. Kavarogtak a fejemben az élmények, olykor egy jó gondolat is megfogalmazódott, de se a telefonba, se a gépbe nem pötyögtem be, így ezek nagy része elszállt az éterbe.
A nagy pillanat csütörtök reggel zuhanyzás előtt jött el, hol máshol mint a fürdőszobában. Valószínű, nem az előző hétvége járt a fejemben, mikor beugrot egy jó cím és jött is a folytatás, az első mondatok, nagyjából eddig. Aztán hogy a blogbejegyzés mikor készül el…
Harmadik éve teljesítem az Ultrabalatont egy – az egyszerűség kedvéért nevezzük – középdunántúli csapattal, de az elmúlt két évben egy rövid szakasz mindig kifogott rajtam.
2022-ben az őrült meleg miatt Csabit hagytam magára az utolsó 3,3 km-re, 2023-ban pedig Kriszta futhatta nélkülem az utolsó közös szakaszunkat Badacsonytördemictől Szigligetig, mert nem tetszett a dombfutás. Tervezéskor mégsem fogtam magam vissza, idén sem.
Kriszta, Csabi és Attila jelentkezett guide-nak és a szakaszbeosztást olyan ügyesen sikerült összeállítani, hogy bátran (talán túlzottan is) bevállalhattam három 10 km körüli futást,szépen elosztva reggel, délben és estefelé. Aztán hogy a harmadik nem fog-e ki rajtam…?
Eltökélt voltam, de az utolsó 10,5 km-es szakaszunk sikeres teljesítését még szombat napközben sem éreztem biztosnak.
Hogy a felkészülési időszakot ne csak az edzések sikere/sikertelensége tegye izgalmassá, egy héttel a verseny előtt Attila lesérült, nem kicsit, így idén is ugrott a közös futás, de ami ennél is nagyobb baj, számolgathattuk, kinek fér bele plusz néhány km illetve ki szállhatna be Attila helyett.
Az egyik szerencsés Peti nagyfia, Levente lett, a másik Anita, így vele futottam utolsó szakaszomat Siófok környékén.
Szokás szerint pénteken utaztam Balatonfüredre, ettünk egy tányér tésztát és rövid bandázás után indultunk is a szállásunkra, mert meglehetősen korán, 2:20-kor rajtoltunk.
Nem emlékszem, mikor értünk Tapolcára, de 8 óra biztos volt már, az ébresztőóra meg 2-kor csörgött, szóval nem sok jóra számíthattunk.
A rend kedvéért mégiscsak nyugovóra tértünk, de amilyen jó alvó vagyok, 1 óra után pár perccel felébredtem és nem sikerült visszaaludnom. Jól kezdődik…
2-kor feltápászkodtam, mosdás, gyors öltözés és mentem is le Petihez, no meg Leventéhez, mert ő is velünk tartott.
A rajtot most kihagytuk, már amúgy is lecsúsztunk róla, de Anita és Ircsi nélkülünk is megtette ezt, a tervezettnél 9 perccel korábban.
ehelyett egyből Fövenyesre mentünk, odáig futott csapatkapitányunk, Anita, fontos a titulus, mert idén volt egy másik Anitánk is Szegedről.
Itt Péter átadta a volánt Eszternek és innen ő vezette az autót, egészen a kör végéig.
Fél 4 után megtörtént a váltás és indultunk is Zánkára, addig futott Levente, futóversenyen életében először, de rákészülni se volt sok ideje, csak pár nap. Ehhez képest „simán” megcsinálta, még úgy is, hogy az első km-eket nagyon megnyomta.
Engedelmeskedve egy 11 évvel ezelőtti kérésnek, Zánkán átültem egy másik autóba, merthogy Peti kocsijának haza kellett vinni Leventét, nekem viszont hamarosan egy kis dolgom akadt Révfülöp nyugaton Krisztával.
A telefonos app szerint az „újabbik” Anitának 5:30 körül kellett érkeznie, de hova tűnt Damon Hill? Vagyis Kriszta. Hamarosan váltanunk kell, aztán futni. Vagy egyedül vágjak neki? Attól tartok, nem jutnék túl messzire.
Kiderült, hogy Kriszta (vagy Norbi?) valamit elnézett és egy órával későbbre tervezte az érkezését, szóval biztos nem fog a váltópontra érni,
Bibóra maradt, vagyis ő vállalta, hogy lefutja velem a Révfülöp nyugat-Ábrahámhegy-Badacsonyörs, Varga pincészet szakasz 8,4 km-ét, vagy legalább annak első felét.
Komoly vállalás volt részéről, mert délután élete eddigi leghosszabb távja várt rá és nem akarta idő előtt kiütni magát.
Ekkor még friss, üde és kipihent voltam, alkalmazkodtam Bibó tempójához, de mivel emelkedős és lejtős szakaszok váltogatták egymást, lefelé úgy futott, mintha ágyúból lőtték volna ki.
Biciklis kísérőnk, Ircsi átment telefonos ügyintézőbe, közben pedig tudósított minket a fejleményekről.
Amíg futottunk, Kriszta Ábrahámhegyre érkezett és mentesítette Bibót a maradék 3,1 km-től.
6:33-kor érkeztünk Badacsonyörsre, Kriszta – már szólóban – lebotorkált a pincébe, de mivel bort nem kapott, vissza is jött és méregtől vörös arccal elviharzott Badacsony irányába.😀 Én pedig Martin vezetésével folytattam a kocsikázást.
Keszthelyen beültünk a Part Reggelizőbe. Jól el voltam látva szendviccsel, komoly étkezésre nem vágytam, inkább valami desszertre fájt a fogam. És ha fájt, akkor meg is kaptam.
Nem vagyok nagy nutellás, talán egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor ettem ilyet, de a nutellás banános palacsinta annyira felpiszkálta a gyomornedveimet, hogy engedtem nekik és rendeltem egy adagot.
Nem hinném, hogy ez volt a szénhidrátpótlás legideálisabb formája, de talán segített abban, hogy a sok futástól el ne fogyjak, és nem mellesleg ízlett is.
Keszthelyről átdöcögtünk Balatonberénybe, innen indult második szakaszom: Balatonberény kelet-Balatonmáriafürdő nyugat-Balatonmáriafürdő kelet-Balatonfenyves nyugat, összesen 10,6 km.
A tervezetemben szerepelt egy 2,9 km-es szakasz is, de valami félreértés történhetett, így ezt Csabi nélkülem futotta le.
Jobb is így, mert enélkül is volt bennem egy kis drukk a déli kánikulai meleg, illetve Csabi miatt.🙂 Nem mintha olyan félelmetes ember lenne, de a tavalyi esti futásunkon olyan tempót nyomott, hogy kapkodhattam a lábaimat, ha nem akartam Károly bácsit utánozva repülni utána, vízszintesen.
Hosszú, véget nem érő települések, szinte teljesen „összenőve”, ráadásul az út is elég ingerszegény volt. Hiányzott néhány fa a kerékpárút közepéről, egy-két útsüllyedés, esetleg néhány vasúti átjáró előtti kerengő, de ilyenek „sajnos” nem nagyon voltak. Mint ahogy Csabin valami fejfedő sem Érezhetően rosszabbul viselte a meleget, szomjas volt és szívesen lehűtötte volna magát. De se nálunk, se kerékpáros kísérőnknél nem volt víz. A váltó és frissítőpont pedig még valahol a messzi távolban.
Ircsi ekkor Előretekert vizet kérni valamelyik ottlakótól, hogy Csabi ihasson és lehűtse magát
A hideg víz „életmentő” volt, de Csabi ezután sem volt túl jó állapotban, még Balatonfenyvesen sem, ahol fél 1 előtt elváltunk egymástól.
Na még egy 10,5 km-es etap Anitával és végeztem. De ez lesz a legnehezebb. Ezt persze eddig is tudtam, de ahogy közeledett az időpont, az izgalom úgy fokozódott bennem.
Azt leszámítva, hogy a lábamban volt már 19 km, egész tűrhető állapotban voltam, csak fejben is rendben legyek. Ha eddig jól ment, nehogy már a végére essek szét!
Fenyvesen visszaültem Petiékhez és a kört velük zártam be. De ekkor még nagyon távol voltunk a végétől.
Alsóbélatelep után, Csabi odáig futott, Ildi,
Reni, aztán ismét Bibó következett,
mi pedig váltóponttól váltópontig „ugráltunk”, vagy ha nem nekünk kellett felvenni illetve leadni a kiszálló vagy soron következő futót, kulturált mosdó keresése ürügyén beültünk kávézni, én inkább ásványvizezni.
Így is, úgy is eljön az idő, megérkezik Bibó és nekünk futni kell 10,5 km-t Siófok nyugattól Siófok Sóstóig, nem árt egy kis kizökkenés az autózás, várakozás monotonságából.
Tartottam ettől a szakasztól, de nem a nyak feletti gyengeségem miatt kellett szégyenkeznem, vagyis de, viszont más okból.
Mikor Attila kiesett, Anita azzal a megkötéssel vállalta a közös futást, hogy ő 6:50-7:00-es tempónál nem tud, nem akar gyorsabban futni, mert lesz még egy 6 km-es szakasza.
Elfogadtam, már csak azért is, mert úgy gondoltam, 19 km-rel a lábaimban már nem lesz kedvem rohanni, de tévedtem.
Próbáltam Anita tempóját tartani, mikor rám szólt, visszasoroltam mellé, 2-3 másodpercig. Folyamatosan kérte, hogy ne siessünk, én felfogtam, megértettem, de a testem nem akart engedelmeskedni. Még most is rossz érzésem van, ha visszagondolok rá.
Az időeredményünk alapján egyébként nem voltunk gyorsak, az első 6 km-en meg is volt a 7 percesátlag, de hogy milyen áron… Nem csoda, hogy Siófok Sóstóra érkezésünk után Anita jó ideig jóval szaporábban vette a levegőt a kelleténél.
19:46-kor értünk a váltópontra, még bő 5 óránk volt a célbaérkezésig, de ez nagyon hosszú és még annál is nehezebb volt.
Nem emlékszem, ettem-e még szendvicset, abból kiindulva, hogy a kolbászozást kihagytam, arra tippelek, hogy nem, inkább csak ittam.
Még egy-két megállás, aztán irány Füred. Viszonylag hamar odaértünk, így várhattunk egy ideig, míg a befutóemberünk, Anita 1:00-kor megérkezett.
Érdekesen működik az ember. Örültünk az újabb sikeres teljesítésnek, de magamban és másokonsem éreztem valami nagy heje-huja érzést. Min. 24 óra folyamatos ébrenlét, ácsorgás vagy ücsörgés, esetleg futás után ez nem is csoda. De egyfajta jó érzés, hogy megcsináltuk, megcsináltam, azért volt bennem.
A közös célfotót az óriási sor és a fáradtságunk miatt kihagytuk és amint lehetett, indultunk is a szállásunkra, én Petivel Tapolcára.
Egy ideig jól bírtam az utazást, de aztán csak elkezdtem pilledni. Többször is arra eszméltem, hogy összefüggéstelen szavak, mondatok járnak a fejemben, valahol az ébrenlét és az alvás határán.
Petihez érve egy gyors zuhanyzás, és bár éhes voltam, étlenül tértem nyugovóra, pedig a zsákomban ott lapult néhány Balaton-látta szendvics.
Hosszú napunk volt, ehhez képest 7 óra körül felébredtem és vissza sem aludtam.
Ahogy az előző két évben, Peti idén is vendégül látta a csapatot, a menü Csülök babos káposztaágyon volt, kemencében sütve, szokás szerint remekül elkészítve és ha már vezetnem nem kellett, még egy jó nagy pohár fröccs is lecsúszott.
Idén is Veszprémen keresztül utaztam haza, köszönet érte Anitának.
Nem tudom, jövőre mi lesz, a célbaérés után voltak olyan hangok, hogy ilyen egynapos „hercehurcán” nem, vagy ha igen, máshogy kéne részt venni, de a társaság, a hangulat és nem utolsó sorban a futás miatt szerintem kár lenne kihagyni.
Köszönet mindenkinek, külön megemlítve Sophit, vele csak futólag találkoztam, de a maga kilométereivel ő is hozzájárult a csapat sikeréhez.
Balatonfüred, 2024. máj. 3-5.
