Hogy is kezdődött?

Ha már júliusban minden bemutatkozás, a múlt ismertetése nélkül kezdtem a blogírást, fél év után csak illene pár szót mondani magamról, esetleg néhány régebbi írást idemásolni, hogy kiderüljön, hogyan is kezdődött... Egészen pontosan: hogy jutottam el az első félmaratonig? 2003-04 fordulójától ugyanis nem kevesebb mint 10 év kellett ahhoz, hogy megérjek a 21 km-es távra.

Íme a 4 évvel ezelőtti írásom, de mivel egy-két helyen nagyon idegennek tűntek az akkori mondataim, ezért galád módon belejavítottam.:)


Első félmaratonom


Már több mint 10 éve Járok a LÁSS-sal ill. korábban a Helios-szala Margit-szigetre futni, de két szigetkörnél többet sosem futottam és utcai futóversenyen is csak 12 illetve 14 km-ig jutottam. Néha ugyan felmerült, hogy bele kéne vágni a 21 km-be, de egy 12 km-es Vivicittá után sosem éreztem magamban annyi erőt, hogy még 10 km-et le tudnék futni.

Így csak teltek az évek, míg két szimpatizáns meg nem kereste a LÁSS-t, hogy szeretne egy látássérülttel félmaratont futni. Az első láthatatlan jelentkezőről hamar kiderült, hogy komolytalan: hitegetve, közös futások nélkül egy vakkal felkészülni… Merész!

De a sors nem akarta, hogy az idei évet is megússzam. Májusban jelentkezett Patrícia és mivel rajtam kívül más nem válaszolt a levelére, május 21-én megkezdtük a közös felkészülést. Az első hetekben eléggé kifárasztott a heti két futás, ráadásul júniusban és júliusban a meleget is nagyon nehezen viseltem. Ekkor eléggé kérdőjelesnek éreztem, hogy őszre leszek-e olyan kondiban, hogy bátran nekivágjak a 21 km-nek.

Júliusban aztán Steve ösztönzésére elkezdtem járni a Suhanj! szombati edzéseire és Szilvivel előbb heti egy alkalommal, majd hamarosan még csütörtökönként is futottunk. Ugyan 10-12 km-nél több sosem jött össze fáradtság vagy időhiány miatt, de érezhetően könnyebben ment mint júniusban.

Szerencsére augusztusra megszűnt a nagy meleg és motiváltabb is lettem. A levelezőlistáról ekkor megismertem két új futót, Pétert és Andrást, akikkel a verseny előtt még két-két alkalommal sikerült összehozni a közös futást.

Lassan, de biztosan a szeptember is eljött, a zabszem pedig egyre csak nőtt. Látva az elmúlt napok, hetek időjárását szorítottam, hogy ne esőben, főleg ne felhőszakadásban kelljen futni. Előző este nálunk óriási zuhé volt és vasárnap hajnalban is volt egy jó kis zápor. Szerencsére induláskor már nem esett, de az eget nézve bármikor jöhetett a folytatás.

A Városligetben kis felkészülés, aztán irány a rajtzóna. Az utolsó zónából indultunk és megbeszéltük, hogy a verseny elején visszafogjuk magunkat, pontosabban Patri engem, ha nagyon elkezdenék száguldozni. Az időjárás ideális volt, nem volt meleg és a nap is csak néha erőlködött, nem nagy sikerrel.



Egy frissítőt nem hagytunk ki, bár az elején még nem a pihenés miatt álltunk meg. Szépen fogytak a kilométerek, mégis riasztóan sok volt még hátra. Szerencsére - mint mindig - most is nagyon sok buzdítást kaptunk és Patri még hangolta is a szurkolókat, hogy mit kiabáljanak.



Már előre megkaptam a felkészítést, hogy 12-14 km körül szinte biztos, hogy jön egy holtpont. Erre sikerült is rácáfolnom, mert már a Lánchíd után, 11 km körül kezdett elegem lenni. És még alig voltunk túl a felén. Ekkor már a frissítőknél a víz, powerade, banán mellett mindenhol bekaptam 3 szőlőcukrot is, hátha segít. Felüdülés volt, hogy azt a 15-25 másodpercet az asztal mellett sétálva tehettem meg.



A vége felé még volt egy kisebb kihívás: fel kellett futni a Nyugati téri felüljáróra. Nem hosszú és annyira talán nem is meredek, de már a hátam közepére sem hiányzott. Lassított felvételben, de futva mentünk fel, csak a tetején sétáltunk pár lépést.

Utána már csak egy jó hosszú visszaszámlálás következett: Váci út, Lehel út és jött a jobb kanyar! Hurrá! Még két trolimegálló és a Ligetben egy kevés. Patri nagyon szeretett volna kicsit gyorsítani, hogy 2:30 alatt beérjünk, de én megmakacsoltam magam, mondván teljesen mindegy hogy 30 vagy 32 lesz. Az időeredményünk végül 2:32:12 lett és a sok sétáló között futva értünk a célba. A júniusi UB 21 kilométere után Megvan az első félmaraton egyben!



Nagy-nagy köszönet Patrinak, hogy végigcsináltuk, a nehéz időszakban ösztönzött, nem engedte, hogy feladjam, ezenkívül minden fent említett segítőmnek és a korábbiaknak is, különösen Istvánnak, akivel már évek óta szerdánként és az utcai futóversenyeken együtt futunk.

Nem könnyű Szegeden futni

A fenti bölcsesség nem újdonság számomra, mivel tavaly december óta két szegedi futóversenyen is részt vettem már, ennek ellenére – vagy éppen ezért – novemberben a harmadik félmaratonra is leadtam a nevezésem.

A szegedi versenyek egyik jellegzetessége, hogy viszonylag sokat futunk járdán, ami alapesetben nem is lenne baj, viszont látássérültként kilométereken át kerülgetni az oszlopokat, kandellábereket, útpatkán le- és fellépni… Talán még jobban kimeríti az embert mint maga a futás. De akkor miért is neveztem újra?

Minden nehézség ellenére nem felejthettem el a szegedi futónagykövet illetve eddigi futótársaim, Timi és Ákos segítőkészségét, nyitottságát és magát a verseny hangulatát, így nem volt számomra kérdés, ha lesz futótársam, decemberben újra ott leszek!

A verseny reggelén utaztam, pontosabban repültem Szegedre a Sólyombusz egyik autójával és tanulva a korábbi tapasztalatokból visszafelé is foglaltam helyet. Legalább megvan az ösztönzés, hogy ne lazsáljam el a versenyt, mert ha lekésem a kocsit, utazhatok vissza vonattal.

Szegeden kis izgalom várt, ugyanis kb. negyed órával hamarabb érkeztünk a Csongrádi sugárútra és egy elég néptelennek tűnő többsávos út mentén tett ki az autó. Ha most nem a megbeszélt helyen állok… De néhány perc múlva beállt elém egy troli. Ezekszerint mégiscsak jó helyen vagyok?:)

Hamarosan Ákos is megérkezett, ő vitt el a versenyközpontba, ahol végre futótársamat, Szilvit is megismerhettem. Átöltözés után – nem úgy mint tavaly Timivel – sikerült néhány száz métert futni, pár fotó Szilvi barátnőjével és a fiával, aztán fél 11 után elrajtoltunk.



Bevallom, a nehéz „terepviszonyok” miatt volt bennem kis izgalom, de már nem volt visszaút.
Az első métereken, talán még százmétereken is minden szép és jó volt, de nagy bánatomra hamarosan feltereltek a járdára és ott már nem tudtam olyan felszabadultan futni. Fura dolog ez, hiszen itt is folyamatosan futunk, de mégis van bennem egyfajta gát, félelem, noha a kísérőmben 100%-ban megbízom.

A Tisza-hidat idén sem zártam a szívembe, de valahogy csak leküzdöttük, pontosabban kikerültük az összes kandellábert, csúszkálás nélkül, mert jég most nem volt, majd átérve egy balkanyar és északnak, pontosabban a folyásiránnyal szembe haladtunk tovább.



Az első kilométereken nem beszéltük agyon magunkat, de átérve az újszegedi oldalra csak megeredt a nyelvem. Azt nem mondom, hogy a tavalyihoz hasonló mesedélutánt, vagy inkább mesedélelőttöt tartottam Szilvinek, de errefelé nem csak a szükséges instrukciókról szólt a kommunikációnk. Jó ideig el is kerülte a figyelmemet, hogy milyen tiszta, jól futható terepen vezet az út. Hiába, a jót mindig könnyebb megszokni.

Mire ennek a szakasznak a végére értünk, tudatosult is bennem, hogy milyen simán haladunk.
Jó reggelt kívánok! Egy jobb kanyar, aztán hamarosan még egy és pár méterrel beljebb, nagyjából az előző úttal párhuzamosan folytattuk. Itt már nem aszfalton, hanem földes úton futottunk, de olyan egyenletes volt a felülete és akkora fák szegélyezték utunkat… Öröm volt rajta futni.



Arra már nem emlékszem, hogy visszaérve a Tisza-hídhoz éppen hány kilométernél jártunk, de abban biztos voltam, hogy a túloldalon lesz még egy kis csalinkázás a városban. De ez már borult időben történt, így a második hídfutás sokkal lazább volt, mivel az árnyékos időben én is láttam a kandellábereket, Szilvinek nem is nagyon kellett mondani, mikor jön a következő.:)

És a kanyargást tényleg nem úsztuk meg.:) Erre a részre már nagyon nem emlékszem, csak futottam, vártam a végét, bár ekkor még elfogadható állapotban. Annyi biztos, hogy egyre nehezebben, nyűgösebben viseltem a lelépőket, oszlopokat, fákat, de gyanítom, ekkorra Szilvit is kifárasztotta a navigálás.



Volt is két melegebb helyzet, bár hőfokát tekintve lehet, a langyos szó jobban illik ide. Egyszer egy lelépőnél, ahol én egyet léptem lefelé, csakhogy kettőt kellett volna, a másik meg egy oszlopnál, aminek kicsit nekidöccent a vállam.:) Hiába, az utolsó 2-3 km-en már minden patkát, kanyart nyűgként éltem meg. Valahogy azért csak elfogytak.

Magányosan, de annál nagyobb örömmel futottunk be 2:34:27-es idővel. Így leírva elég csúnyán hangzik ez az időeredmény, ráadásul jól el is fáradtam, de annak nagyon örülök, hogy kitartottunk, végigcsináltuk.



A nyári éjszakai félmaraton után azt mondtam, szép volt, jó volt, de a szegedi futást nem kéne tovább eröltetni, erre decemberben újra, harmadszor is a napfény városában koptatták a futócipőim az aszfaltot. Ennek fényében a jövővel kapcsolatban már óvatosabb vagyok. Már csak azért is, mert Szilvitől megtudtam, hogy a Szeged Maratonon, illetve annak 26 km-es futamán jórészt egy kerékpárúton vezet az út. És hát a városi versenyeken váltóban is lehet indulni.:) De ezt majd jövőre megbeszéljük, ha lesz kedvem, lesz kivel.

Végül nagy-nagy köszönet Timinek és Ákosnak mindenért, de legfőképp Szilvinek, hogy végigfutotta velem a 21 km-t. A rajt előtt ugyan benne is megvolt a szokásos izgalom, hiszen sose futott még látássérülttel, de nagyon ügyes volt! Én pedig szerencsés, hogy a futásnak köszönhetően ilyen jófej emberekkel hoz össze a sors, no meg a korábban megismert futóismerősök.:)

Új egyéni pályacsúcs Siófokon

Ha eljön a november, nem kérdés, Siófokon félmaratont kell futni. Ez 2014 óta így van, tehát az idei évben sem történhetett másként.

Nézegettem a versenynaptárt, de – más és más okokból – valahogy sem a Halloween Run, sem a Piros 85, de még a Vizesgála sem nyerte el a tetszésemet.:) Bátrabb és kevésbé kényelmes perceimben eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy a siófoki félmaraton előtti napon elmehetnénk még túrázni is a Nyakasra, de végül maradtam az egyversenyes hétvégénél.

A verseny napján utaztam Siófokra, ahol futótársam, Marci már várt, mivel ő az előző nap is futott egy félmaratont fantasztikus, 1:27:22-es időeredménnyel. Milyen jó, hogy lényegesen lassabb vagyok nála, mert ha velem is egy gyorsabb, mondjuk 1:45-ös félmaratont kellett volna futnia…

A rajt előtt egy fotó a Balaton-parton, Marci az érmébe gravíroztatta előző napi időeredményét, aztán 11-kor rajt!



A nyári, őszi gyengébb időeredmények után „nagy” tervekkel érkeztem a Balaton fővárosába: szerettem volna 2:10 alatt célba érni. Persze még ez is 7-8 perccel lassabb a legjobbamnál, de fő a fokozatosság.

Futóberkekben köztudott, nem szabad elfutni a versenyek elejét, tartalékolni kell a közepére, végére is, de ezúttal – előre megfontolt szándékkal –mégis így tettünk. Úgy számoltam, ha futunk néhány gyorsabb kilométert, akkor a továbbiakban 6:10-6:15-ös időkkel is elérhető a cél. Ez majdnem össze is jött.

A 7. kilométerig tartottuk az 5:50 körüli tempót, dacára a rajt utáni embertömegnek illetve a fekvőrendőrökkel tarkított utcának.:) Ugyan „kicsit”
sűrűbben szedtem a levegőt, de éreztem, ez még bőven belefér. Vajon meddig?

Jó sokat kanyarogtunk, de ez sem fárasztott. Talán mert végig árnyékos, szürke időben futottunk, így egész jól tudtam követni az utat. Persze csak szemmel, az igazi irányító, a GPS-em a bal oldalamon futott.:)

A kimaradhatatlan földes-füves szakasz idén mégis kimaradt, majd jött a part menti ki tudja hány méter hosszú betoncsík, ami – emlékeim szerint – az előző években sokkal jobb minőségű volt. Vagy én emlékszem rosszul?

A víz ezúttal csendes volt, nem úgy mint a 2015-ös versenyen, akkor jócskán kaptunk a partra kicsapó hullámokból. Viszont idén nem láttam a betoncsík Balaton felé eső szélét és egy ideig ezen a szakaszon elég bátortalanul futottam. Marci ki is szúrta ezt és megnyugtatott, hogy tőlem jobbra még bőven van hely, kevés az esély arra, hogy félrelépek és a vízbe (vagy a kövekre?) esek.:D



A partmenti szakasz után még pár kanyar és máris a versenyközpontnál találtuk magunkat. Szépséghiba, hogy még csak féltávnál jártunk, bár ezúttal ez egyáltalán nem zavart.

A részidőnk 1:03:39 lett, 6:02-es kilométerátlag,tehát még simán meglehet a 2:10-en belüli eredmény. A rajtközpontnál frissítettünk (ez volt az egyetlen víz- és tápanyagpótlásunk) és mentünk is tovább.

Tetszik, nem tetszik, a második körben már nem bírtuk, bírtam az előző kör iramát, itt már nyoma sem volt a 6 percen belüli ezreknek, de szerencsére azért nem volt olyan durva a lassulás. Inkább csak a lelkemnek fájt, hogy bár éreztem a tempóvesztést, komoly gyorsításra mégsem volt erőm.



Ekkorra szerintem az eddiginél is jobban beborult, noha messze volt még a napnyugta. És elkezdett szemetelni, szitálni az eső. Egyáltalán nem volt kellemetlen, mégis fázni kezdtünk. Akkor tessék gyorsabban futni! :D

A rajt előtti nagy zajban – hogy el tudjam indítani a futóalkalmazást – jól felhangosítottam a telefont és miután ez megtörtént, szépen elfelejtettem visszahalkítani.:) Így aztán több mint két órán át percenként hallgathattuk az aktuális helyzetjelentést, néha még a mellettünk futók is.:) Csakhogy a telefon beállítása nálam kétkezes művelet, az egyik kezem viszont a futómadzag miatt kapásból foglalt volt. Megállni viszont nem akartam, bár lehet, Marci már a fenébe kívánta a percenként közölt adatokat.:)

Arra viszont tökéletes volt a telefon, hogy tudjam, kilométerben éppen merre járunk. Főleg a második körben, mert ekkor már alig vártam, hogy a vízparti egyeneshez érjünk. De nagyon lassan jött el ez a pillanat.

A víz ekkor már nem volt olyan csendes mint egy órával korábban, de másodszorra is szárazon túljutottunk rajta. Jöhetett a befutó! Az időeredményünk 2:11:16 lett, a második kört pedig az elsőnél majdnem 4 perccel lassabban, 1:07:37 alatt teljesítettük. Mégsem voltam elégedetlen, mert mindent megtettem, amit az erőm és a pálya adottságai engedtek. És 2015-ös pályacsúcsomat (2:12:07) is sikerült megjavítani.

Megkaptuk az érmet és a befutócsomagot és indultunk is a kocsihoz átöltözni, majd miután Marciék szállásán ettünk egy lélek- és testmelengető levest, visszavonatoztam a fővárosba. Hogy én mennyire nem szeretek futóverseny illetve egy hosszabb utazás után felállni és Kelenföldről vagy a Népligetből hazacammogni… 

Végül óriási köszönet Marcinak mindenért, a júniusi óhegyparki 10-es után Siófokon is nagyon jót futottunk.

Kalocsától Kalocsáig – Egy „Boldog Maraton”

Október elején, épp a Spar maraton, pontosabban nekünk maratonváltó előtti napon egy váratlan kérdéssel keresett meg egy ismeretlen. Tibor, alias Töce egy általa szervezett jótékonysági futó- és kerékpáros napra invitált, melynek keretében a résztvevők illetve néhány útbaeső iskola tanulói a kalocsai kutyamenhely lakóinak gyűjtöttek adományokat.

Tibor nevével ekkor találkoztam először, de mivel az adatlapján több közös ismerősünk nevét is felfedeztem, úgy voltam vele, olyan rossz ember talán nem lehet.:)

Rövid gondolkodás után igent mondtam, mivel volt kísérőautó is, így amiatt nem kellett aggódnom, hogy az út szélén hagynak, ha megelégelem a futást.:) Végül az autóra nem is volt szükség – leszámítva a csomagszállítást –, de nem azért, mert végigfutottam az 50 km-t, hanem mert a biciklik között volt egy tandem is, amire – a futást megelégelve – át tudtam nyergelni.

Már kezdtem beletörődni, hogy ezúttal buszoznom kell, de az utolsó napokban Tibor talált egy Kalocsára közlekedő autót és hamarosan a visszaút is megoldódott. Mondjuk ahhoz, hogy ezt elérjem, 30 km után különcködnünk kellett, de erről majd kicsit később.



A paprika városába érkezve rövid aklimatizálódás, ismerkedés a csapattal, a Kalocsa TV egyik munkatársának kicsit meséltem magamról és a futásról, leteszteltük a tandemet, majd egy csoportkép és neki is vágtunk az 50 km-nek.



Az egyértelmű volt, hogy a teljes távot nem tudom, nem is akarom lefutni, de Dunapatajig, ami nagyjából félúton volt, futva szerettem volna eljutni. Sietnünk nem kell, valószínű emelkedők sem nagyon lesznek, szóval ennek mennie kell!

A futótársam Tibor lett, vele futottam (volna) végig, de amint kiértünk Kalocsáról, átadott egy másik indulónak, Évának. Az első pillanatban ez kissé furán hatott rám, de látva Éva nyitottságát és hogy teljesen természetesen kezeli a helyzetet, ezen hamar túltettem magam.



Futottunk, közben beszélgettünk, amennyire tudtunk, oldalt cseréltünk, hogy Éva futhasson a kerékpárút melletti részen, szóval ment minden mint a karikacsapás. Épp úgy, ahogy az előttünk futók is (mentek), akik eközben egyre távolabb kerültek tőlünk. De úgysem versenyzünk! Max magunkkal és a távval.

A résztvevők többsége egyébként biciklivel indult, futásra csak 6-8 fő vállalkozott, no meg azok a diákok, tanárok, akik útközben pár kilométer erejéig csatlakoztak hozzánk.

Dunapatajt leszámítva ismeretlen településeken át haladtunk (Negyvenszállás, Szakmár, Újtelek, Szelidi-tó, Dunapataj, Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Foktő, Kalocsa) és 5-6 km-enként álltunk meg frissíteni, általában (vagy mindig?) a következő településen.

A víz- és tápanyagpótlás részben az általunk hozott ételekből, italokból, részben pedig egy-egy település önkénteseinek jóvoltából történt.

Ha jól emlékszem, az első frissítőállomás előtt újra átvett Tibi, de Negyvenszállás után ismét Évával gyűrtük a kilométereket, egészen a végéig. Pontosabban addig, amíg én futottam.:)

Mert nem hívnának Nagy Gábornak, ha egy hosszabb, 20-25 km-es versenyen 10-15 km körül nem kezdenék fáradni vagy egyszerűen csak nem kezdene elegem lenni a futásból. Hogy minek fut az ilyen? :D Pedig ennél jobb körülmények nem is lehettek volna. Na mindegy! 20-21 km-ig akkor is elfutok.

Egyébként az első frissítő után Éva azért vett át újra, hogy motiváljam, húzzam, ha nehezen bírná. Ezen már akkor is nevetnem kellett, és még inkább a második frissítés után, mikor már a hátam közepére sem hiányzott a futás. Hogy lehetek ilyen puding? A BB24 és a Spar után most mi történt? Nem húz a tömeg?

Tetszett, nem tetszett, a következő frissítőnél – a telefonom szerint ekkor 15,52 km-nél jártunk) feltöltöttük a tápanyagraktárakat és ezzel a futást aznapra be is fejeztem. Éva pedig, aki 10-12 km-t tervezett, futott tovább. Ciki…

Ekkor jött el Robi, Éva munkatársának az ideje. Átnyergeltem a biciklire és hajrá! Kicsit ugyan aggasztott, hogy fáradt lábbal hogy fog menni a tekerés, de azzal, hogy elkezdtünk haladni, visszatért belém az élet.:)



Minden kritikai él nélkül tandemünk nem hasonlítható azokhoz a biciklikhez, amelyekkel korábban kirándulni jártunk, de arra, hogy végigtekerjünk vele kb. 35 km-t, tökéletesen megfelelt.

A dunapataji iskolában egy hosszabb frissítés, aztán indultunk is vissza. Ezt, mármint a hosszabb megállást, a következő két faluban is megismételtük, miközben én egyre nyugtalanabbul nézegettem az órámat. Ha mindenhol ilyen sokat időzünk – amivel egyébként nem lenne semmi baj –, 5 órára nem érünk vissza Kalocsára és a lefoglalt kocsi nélkülem indul vissza Pestre.:(

Géderlakon tehát elbúcsúztunk a többiektől és a magunk tempójában – száguldanunk azért nem kellett – visszatekertünk Kalocsára. Mivel a fenekünk egyre nehezebben tűrte a bicikliülést, a maradék 14-15 km-en kétszer is megálltunk, hogy egy perc pihenőt adjunk a testünknek. A biciklisnadrágom meg otthon… Így kell ezt csinálni.:)

Ahogy most a telefonomat nézem, egy óra alatt el is értünk Kalocsára, bár akkor hosszabbnak tűnt ez az út, így még a távollétünkben elkészített paprikáskrumpliból is tudtunk enni. Nem is volt könnyű ezután újra biciklire szállni, de ezt a pár száz métert fél fenéken is… Hazafelé az autóban pedig már ennél is kényelmesebben…

Végül nagy köszönet Tibinek a meghívásért és a futásért, Évának, hogy futott velem és Robinak a tandemezésért. Mindhárman szuper segítők voltak és nem utolsósorban remek emberek.:)

Egy csonka félmaraton, kicsit másképp mint Szegeden

Nem is tudom, az idei hányadik Spar Maratonom volt. Az biztos, 2014 óta mindegyiken részt vettem, de hogy előtte hány versenyen…? Szerintem 2007-2008 óta szinte minden évben, de mivel akkoriban még nem voltam grafomán, nehezebb visszaidézni ezeket az éveket.

De mielőtt bárki is azt gondolná, már a 10. maratonom környékén járok, ki kell ábrándítanom.:) 2013-ig 7-10 km-es versenyeken indultam és – őrizve a hagyományokat – ezt azóta is csak egyszer, 2016-ban írtam felül egy 30 km-es futással. És 2018-ban?

De kezdjük az elején! Ezúttal is a futócsoportban próbáltam kísérőt keresni, amire Laci jelentkezett, hogy a „Vidám Oroszlán”-okkal futhatnék maratont párban.

A futótársam Andi lett és a beosztás szerint nekünk jutott a 42,2 km második fele, 21,8 km-nél kellett váltanunk két csapattársunkat, Timit és Anitát. Szóval ezúttal 700 métert lecsíptünk a félmaratonból, teljesen legálisan.:)

A verseny előtti hétvégén megvolt az ismerkedő két kör a Margit-szigeten, következő vasárnap jöhetett a nagy kihívás, bár a jelek szerint emiatt egyikünk sem izgulta agyon magát.

Ismét jó kis „felfordulást” rendeztek a futók a 4-6-os villamoson illetve a peronon, de valahogy el kellett jutnunk a rajtközponthoz, amit újra az ELTE Lágymányosi Campusánál állítottak fel.

Noha nem volt még meleg, én rögtön futóruhára váltottam, ami azért volt kockázatos, mert a csomagokat csak a rajtközpontnál tudtuk leadni, mi viszont (Andi, Panni és én) a rajt után rögtön indultunk is a Halász utcai lehajtóhoz, ahol váltanunk kellett. Szóval ha nem jön be az ígért meleg, megfagyunk! Esetleg visszamegyünk egy hosszú felsőért és akkor a váltást késsük le? :)

Jó korán érkeztünk a váltópontra, így bőven maradt idő bámészkodni, szurkolni, ismerősökkel beszélgetni.

Nem sokkal fél 12 előtt megérkezett Laci, őt, pontosabban őket váltotta Panni, de Laci is tovább futott Verával.

Fura, de még ekkor sem volt bennem versenydrukk, pedig Timiék bármelyik pillanatban megérkezhettek már. És ez a pillanat néhány perc múlva el is jött. Megkaptuk tőlük a váltórajtszámot és usgyi! Egyébként Lacihoz hasonlóan Timi és Anita is futott tovább, egészen a végéig.

A 20,4 km-en – mint ahogy lenni szokott – volt sok pozitívum és néhány nem szeretem dolog is. Annak például nagyon örültem, hogy 21,8 km-nél kapcsolódtunk be, mert ekkorra már sokkal szellősebb volt a mezőny. Főleg a rakparton! Az elején jó hosszan a Duna mellett futottunk, bőven az Árpád hídon túl és mivel a többség – szabályosan – az út jobb oldalán haladt, a bal oldalról viszont senki sem zavart el minket, mi inkább ott futottunk.

Örömfutás volt, főleg hogy ekkor még frissek és üdék voltunk.:) De sajnos nem tartott ez örökké.:( Jöttek a III. kerületi keskeny, rossz minőségű utcák, az előttünk futók feltorlódtak, ráadásul a napsütés miatt én sem úgy láttam, ahogy szerettem volna.

Ennél már csak a Fő tér macskakövei voltak rosszabbak. Úgy futottam itt, mintha tojáshéjon lépkednék. Még szerencse, hogy viszonylag hamar túljutottunk rajta.

Ezután inkább jó dolgok történtek, leszámítva a Szabadság híd utáni fordítót követő rövid szakaszt, ahol újra összeszűkültünk, olykor keresztül-kasul futottak előttünk és amúgy is kezdtem nyűgösebbé válni.:) De szerencsére ekkor már a vége felé jártunk! Talán furán hangzik, de ezek a gátló tényezők sokkal jobban leszívják az energiámat mint maga a futás, alig várom, hogy túljussunk az ilyen „nehezített” szakaszokon.

De térjünk vissza az óbudai Fő térre. Épp csak elhagytuk kedvenc macskaköveinket, mikor a speaker a futók 30 km-es részidőit sorolta. Fura volt ezt hallani, hiszen mi még alig voltunk túl 8 km-en.

Mivel hazai pálya, így a Margit-szigetet most is nagyon élveztem, kis túlzással már minden bokor ismerősként köszönt ránk.:) Na meg Imó is, akivel elég gyakran összehoz a sors, nehéz vele nem találkozni az Atlétikai Centrumban.:)

Rajta kívül még jó néhány ismerőssel összefutottam a verseny előtt és közben. Kogát és Attilát nem volt nehéz felismerni, mert rögtön mondták a nevüket, de többen csak rámköszöntek, és mivel 2-3 szóból nem könnyű megállapítani, ki lehetett az (főleg, ha agyilag máshol jár az ember), a kilétük örök rejtély marad.:)

A Margit híd-Szabadság híd közötti szakaszon kezdtek lassabban fogyni a méterek, legalábbis nekem így tűnt. Eközben a nap egyre erősebben kezdett sütni, különösen az arcom jobb oldalát. Ezért van emberibb színem azóta, amióta futok? :)

A Szabadság hídi fordító után visszafutottunk Budára, de nagy sajnálatomra a pesti oldalra korábban átszűrődő hangok nem a célterületet jelezték, hátra volt még kb. 1-1,5 km. De ahogy mondani szokták, ezt már fél lábon is…

6-8 perc múlva célba is értünk! Az időeredményünk olyan se rossz, se jó, 2:17:34 lett. De úgysem az idő, hanem a sikeres teljesítés, a jó társaság a lényeg. (Ilyeneket szoktak mondani azok, akik elégedetlenek az eredményükkel.:D) Pedig nem is vagyok az! Csak egy kicsit.:)

Végül nagy-nagy köszönet Lacinak, hogy csatlakozhattam a csapathoz, Andinak, hogy futott velem, szuper segítő volt!

A sors kicsit besegített

2015 óta nem múlhatott el úgy a szeptember, hogy a Budapest Félmaraton után egy héttel ne fussunk el Bonyhádról Bátaszékre, vagy ha teljesen hű szeretnék lenni az igazsághoz, nem próbáltam volna meg lefutni a két város közti 23,8 km-t. Ennek csupán annyi volt az ára, hogy 3 éven át ki „kellett” hagynom egy céges programot, mivel valahogy mindig úgy alakult,:) mire eldőlt, az adott évben (is) megyünk az autómentes napra, már érvényes nevezésem volt a BB24-re. A tavalyi verseny után aztán úgy döntöttem, elég volt a lógásból, mert a végén még teljesen kiutálnak a kollegáim. Szóval 2018-ban legyen az eddig mellőzött pesti program.:( Legyen! Már ha megyünk. De nem mentünk!!! Helyette lett egy váci hajókirándulás, a hétvége első napján, Márkus Öcsi viszont – ki tudja, milyen megfontolásból – az idei versenyt szombatról vasárnapra tette. És milyen jól tette!

Mit csináljak most? Süti, állandó BB24-es segítőm – annak tudatában, hogy idén nem megyünk, a FutaPécs csapatával Esztergomba ment versenyezni, így két a rajtlistán szereplő ismerőst kérdeztem meg, futnának-e velem. Mindketten igent mondtak, bár Gábor csak abban az esetben vállalta, ha más jelentkező nem lesz, mivel egy hosszabb futásmentes időszak után épp a kondija visszaszerzésén dolgozott és elmondása szerint az erőnléte közel sem volt még a régi. Attila viszont feltétel nélkül belement, így a kivel fussak kérdése megoldódott. Júniusban a K&H-n már majdnem megvolt az első közös versenyünk, de mivel én csak a délutáni futamra tudtam nevezni, Attilának viszont a reggeli időpont volt jó, a debütálásunk későbbre, mostanra maradt.

Oszkárral utaztam szülővárosomba, Attila jött értem a benzinkúthoz és fél 10 felé máris egykori gimnáziumom tornatermében voltunk, majd gyors átöltözés után mentünk is a rajtzónába.

Indulás előtt Gabival tisztáztunk egy két évvel ezelőtti buta konfliktust, bár a jelek szerint már rég nem haragudtunk egymásra. Mindenesetre ez a békülés nagyon kellett a lelkemnek, lelkünknek, nekem még két csepp könnyet is kicsalt a szememből.

10-kor aztán elrajtoltunk, jöhetett a két város közti 24 km-es dimbes-dombos út, időnként néhány autóval tarkítva, merthogy a közutat csak Bonyhádon zárták le, amíg a városban futottunk.

Tudni kell a versenyről, hogy bár nagy kedvenc, az elmúlt két évben – és idén is – elmaradhatatlan „tartozéka” volt az izgalom. 2015-ben, az elsőn ugyanis 12-14 km-től lényegében végig sétáltunk, csak egyszer-egyszer sikerült rábeszélni magam – illetve Sütinek engem –, hogy legalább pár száz métert fussunk. Erre válaszul 2016-ban egy szuper, 2:31:20-as eredmény, majd tavaly 14-től újra sok séta, 18-19-től a célig aztán egy mentővel gyorsítottunk a tempónkon, bár egyikünknek sem volt semmi baja.

Jó hír, hogy az idei verseny előtt - az izgalom mellett – a bizonyítási vágy is nagy volt bennem. Tudtam, hogy le tudom futni, mint ahogy tavaly is képes lettem volna rá. Szóval nincs apelláta, végig futva kell megtenni a távot!

Az első kilométert a városban futottuk, majd átkelés a 6-os úton és jöhetett a hullámvasút. A rajt előtt mondtam is Attilának, gyerekként mennyire élveztem egyes szakaszait,:) főként mikor egy kisebb emelkedőről hirtelen lehuppant a kocsi egy mélyebb részre. Kár, hogy futva ezt nem lehet reprodukálni. Bár ha felgyorsulnánk 70-80 km/h-ra…

A kisebb dombok mellett két komolyabb emelkedőt is le kellett gyűrnünk. Az elsőt nagyjából 150-200 méterrel a 6-os út után, a másodikat 8-9 km körül. Előbbi szerintem kicsit hosszabb, utóbbi viszont meredekebb, a kiírás szerint 12,5%-os, de idén nagyon elszánt voltam, mindkettőre futva jutottunk fel. Bár ha meggondolom, ez tavaly is így történt, később jött a „hiszti”.:(

Az emelkedők után – jutalmul – két hosszú és meredek lejtőn pihenhettük ki magunkat, már amennyire egy ilyen lejtős út pihenteti a lábat.

5 km-enként voltak a frissítőállomások és ezúttal is mindegyiknél megálltunk enni, inni, kényelmesen, ahogy ezt az utóbbi néhány versenyen megszokhattam.

Attila minden kilométernél tudósított, hol járunk és ezúttal nem kértem, hogy ne tegye ezt, még a táv második felében sem. Nagyon figyeltem arra, hogy 12-14 km körül ne ismétlődjön meg a tavalyi elmebaj, úgyhogy nagyon tudtam örülni annak, hogy a 16-17. km-hez érve is csak futottunk, minden nehézség nélkül.:) De hát nem ezért tetszett idejönni? 

A tempónk kicsit sem hasonlított a kengyelfutó gyalogkakukkéhoz, sőt még a 2:31-es pb-t sem fenyegette semmi, de a nyári formámat látva idén amúgy is a verseny teljesítése volt az elsődleges cél.

21-22 km-nél elvesztettem a fonalat, nem emlékeztem, Attila melyiket mondta utoljára, így néhány percig kétségek közt vergődtem. Vajon 2 vagy 3 km van még hátra? Ez ilyenkor már nagyon nem mindegy! De azért sem kérdeztem meg! Lassan azért csak kiderült, a kevésbé vágyott „kilométerkő” következik, de lényegében mindegy is. Így is, úgy is le kellett futni.:)

Lassan beértünk Bátaszékre, de ha jól emlékszem, ekkor még 23 km-nél sem jártunk! De hát Öcsitől simán kitelik, hogy a város egy távolabbi pontjára teszi a befutót. Ha már néhány őrült futónak nincs jobb dolga annál, hogy vasárnap délelőtt a két város közt rohangál, akkor csak fussanak!:) Akár Bajáig is! :)

Néhány perc futás után megérkeztünk a Kanizsai Dorottya Általános Iskolához és 2:47:04-es idővel befutottunk. Ezzel 108 célba ért egyéni versenyzőből a 91-92. helyen végeztünk. Csak érdekességképpen… A két évvel ezelőtti eredményemmel a 82. helyet értük volna el, ami nem tűnik soknak, de a majd 16 perccel jobb időeredménynek azért nagyon tudtam volna örülni. Na majd jövőre!

Megkaptuk az érmet, ami 5 perccel később nem szakadt le, úgy mint a Night Runon. Ezekszerint ezt megérdemeltem? :)

Megettük a szokásos menzaebédet (rakott krumpli+gyümölcsleves), meghallgattuk az eredményhirdetést és már kezdtem beletörődni abba, hogy Bonyhádról busszal kell hazautaznom, mikor megszólított egy ismeretlen futó, Péter, hogy náluk még van hely, szívesen hazavisznek. Köszönet érte, így azért sokkal gyorsabb és kényelmesebb volt az utazás. De ehhez előbb vissza kellett buszoznunk Bonyhádra, mivel a kocsik még nem önvezetőek, nem tudnak utánunk jönni.:)
És hogy teljes legyen az öröm – nem mintha bármelyikünk is szomorú lett volna – a busz a buszpályaudvarig vit, úgyhogy onnan még fel kellett sétálnunk a gimnáziumig. Na, ekkor ez már a hátam közepére sem…
Végül nagy köszönet Attilának az egész napért, szuper segítő volt.:)

Túl az ötödiken

Nem, nem az 50. évemet töltöttem be, az még kicsit odébb van, hanem szeptember 9-én lefutottam ötödik Budapest Félmaratonomat.

De rég is volt, mikor 2014-ben a Városligetben első 21 km-es versenyem rajtjára vártunk Patrival… Épp a Wizz Airen. És mennyi minden történt azóta, mennyi verseny, mennyi ismerős és barát, mennyi élmény...

Az eddigi versenyeken a női kísérők domináltak (Patri, Balázs, Magdi, Tünde) így az idei Wizz Airen javíthattunk (vagy ronthattunk?) volna az arányokon, ha egy héttel a verseny előtt ez évi futótársam, Péter nem sérül le. Nagyon sajnáltam ezt, mert a tavaszi Vivicittán tök jó időt futottunk és amúgy is szeretek vele futni, de nem estem pánikba amiatt, hogy futótárs nélkül maradok. Van még 5-6 napom, elég lesz akkor aggódni, ha péntekig sem lesz senki.

Írtam a futócsoportba, szétszórtam néhány privát levelet ismerős futóknak, nem is eredménytelenül. Tünde jelentkezett újra, hogy a tavalyi verseny után idén is együtt fussuk végig a 21,1 km-t. Szóval 3:2 helyett 4:1 a lányok javára.:) Persze ahhoz még célba kell érnünk!

A nyári versenyeim valahogy nem úgy sikerültek, ahogy elképzeltem, de az augusztusi reptéri fm után okkal bízhattam abban, hogy végre kifelé jövök a gödörből.

A 8 órai rajt miatt olyan korán kellett kelni, mintha egy vidéki versenyre utaznék, de ezt egyáltalán nem bántam. A várható meleg miatt a futópólóra csak egy széldzsekit vettem, ami a villamosmegállóban Tündéékre várva majdnem kevésnek bizonyult, de túléltem, később pedig már egyáltalán nem volt szükség hosszú felsőre illetve nadrágra.



A versenyközpontnál kis bandázás, néhány még „gyűretlen” fotó, megörökítettük a vállamra szálló pillangót, bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat. :D



A Vivicittán bevált a 3. szektor, így ezúttal is oda soroltattam magam, de hogy végül onnan indultunk-e… Az biztos, hogy míg a Margit-szigeten úgyszólván az első méterektől hézagos volt a mezőny, itt jó ideig csak egymás hegyén-hátán tudtunk haladni. Mindegy! A rajt előtti „csapatmegbeszélésen” Tündéékkel amúgy is örömfutásban állapodtunk meg és a jó időeredményhez egyébként sem az első kilométereken kell nagyot futni.

Az új, végig a Dunát követő útvonalnak örültem is meg nem is. Szeretek a rakparton futni, mert nem nagyon kell kanyarogni és az út is jó minőségű. Egy baj volt csak, pontosabban kettő. Óriási volt körülöttünk a tömeg és csak nagyon lassan ritkult. Eközben a hőmérséklet egyre kúszott felfelé. Pedig a rajt előtt úgy gondoltam, 10:30 felé, mikor várhatóan célba érünk, még nem lesz olyan nagy meleg.

A tavalyi Wizz Air „nevezetessége” az volt, hogy a hosszú rakpartfutáson – mikor elvesztettem a fonalat – azzal „fárasztottam” Tündét, hogy melyik híd alatt futottunk el éppen. Idénre leszoktam erről a rossz tulajdonságomról, Tünde viszont – már csak a vicc kedvéért is – jól felkészült Budapest hídjaiból, így aztán egy-egy hídhoz érve „Kérdezz! Felelek.”-et játszottunk, amit természetesen mindketten a lehető legkomolyabban vettünk.:)



Ezen a napon megdőltek földrajzi ismereteink… Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás.:) Még jó, hogy az Árpád hídról a Margit-szigetre kanyarodtunk és kb. 2 kilométeren át a sziget fáinak árnyékában hűsölhettünk. Futva.:D Nagyon élveztem ezt a kb. 2,5 km-t, már csak azért is, mert hazai pálya, bár a középső úton csak ritkán futok, pláne nem egyedül. Pedig úgy is simán menne, csak ne lenne rajta forgalom.:)



Ahogy most végiggondolom (szerintem futás közben is megtettem ezt, csak kicsit fáradtabban), a pesti rakpartra érve már nem is volt olyan sok hátra. Nekem viszont fogyni kezdett az erőm, az arcomat egyre jobban égette a nap, már alig vártam, hogy a következő hídhoz érjünk. Aztán újra csak a következőt vártam.:)



A Szabadság hídon visszafutottunk Budára és már csak párat (pár tizet, százat) kellett aludni, vagyis lépni ahhoz, hogy – Anyukámat idézve, így jellemzett, mikor a befutóképet meglátta – marha fáradtan átfuthassunk a chipszőnyegen és bezsebelhessünk egy újabb félmaratont, katasztrofális, 2:27:52-es időeredménnyel. Aggódtam is a következő hétvége miatt, ugyanis vasárnap újra rajthoz álltam a BB24-en és immár negyedszer szülővárosomból, Bonyhádról elfutottam Bátaszékre. De ez egy új történet, így az erről írt agymenésem egy másik bejegyzésben lesz olvasható, csak előbb készüljön el.:)



Végül nagy-nagy köszönet Tündének, hogy másodszor is bevállalta velem a versenyt, még úgy is, hogy a pesti, városi versenyek helyett újabban az erdőt részesíti előnyben és persze Endrének is jár egy nagy pacsi, legfőképp azért, mert menet közben néhány elénk vágó futót udvariasan megkért arra, hogy tartózkodjon a hasonló akcióktól.:)

Futóverseny a repülők árnyékában

Úgy néz ki, a címadással az utóbbi időben hadilábon állok, mivel az V. Pécs-Pogány Repülőtéri Éjszakai Félmaratonról írt beszámolóm címében újra van egy kis csúsztatás. Először is a verseny 20:00-kor, 7 perccel napnyugta után rajtolt, lényegében teljes sötétségben, így ha voltak is a környéken repülők, azok árnyékát nem nagyon láthattuk. Persze az is lehet, hogy egy sem volt a közelben, mert a futóverseny előtt – a tavalyi versennyel ellentétben - idén nem rendeztek repülős bemutatót.

De kezdjük az elején! Készültem is meg nem is az idei reptéri félmaratonra. Szerettem volna újra ott lenni, mert a tavalyin is jól éreztem magam, de közben alakulóban volt a Night Run (persze csak ha ottani segítőm, Csilla lába rendbe jön) és bár történt már hasonló eset, augusztusban nem feltétlenül akartam újra két versenyen indulni. Végül mégis így történt, mindkét helyen rajthoz állhattam.

Megpróbáltam ugyan, de nem sok esélyt láttam arra, hogy egy dél-dunántúli versenyre pesti futótársat fogok találni, így egy kedves pécsi barátom, Süti segítségét kértem. Pár nap múlva meg is lett a kísérőm, sajnos nem sokáig. Betti eltörte – ha jól emlékszem – a lábujját, kb. 6 héttel a verseny előtt.:( Most aztán imádkozhattam Csilla és Betti felépüléséért, mert ha egyikük lába sem jön rendbe, két szék közt úgy a pad alá esek, hogy augusztusban nekem sem kell már versenyre menni.:) Végül semelyikük sem tudta vállalni a futást, mégis mindkét helyen rajthoz állhattam, hála a sok futóismerősnek, barátnak, a futókörökben szerzett jó vagy rossz híremnek és az önzetlen segítőknek, akik olykor ismeretlenül is bevállalják velem a futást.

A verseny napján, délután utaztam Pécsre keszthelyi útitársammal, Misivel és most olyan szerencsém volt, hogy hazafelé is jöhettem vele.

Induláskor, de még Pécsen is nagy meleg fogadott minket, de bíztam benne, hogy a rajt időpontjában már elfogadható lesz a klíma. Nagyjából így is lett, de nagykabátra nem volt szükségünk.:)

A rajtcsomagkiadó asztalnál rögtön két ismerős fogadott, bár Dorka, idei futótársam felesége eddig csak látásból ismert engem, én viszont őt még úgy sem.:) Katával viszont már jól ismertük egymást, mivel a tavalyi versenyen az ő segítségével értem célba.



Hamarosan aztán Tamás is megérkezett. Kicsit lézengtünk a rajtközpont környékén, az ötpróbás sátornál megkaptam a pólómat, beavattam a páros futás rejtelmeibe, majd 8-kor – szinte észrevétlenül, minden csinadratta nélkül – elrajtoltunk.

Úgy mint tavaly, idén is 5 kört kellett futnunk: egy 3,5 km-est lényegében végig a kifutópályán, aztán a következő 4 körben ezt megtoldottuk 900 méterrel, mivel a célkapu után meg kellett kerülnünk egy épületet, hangárt vagy ki tudja mit. Hogy a sötétben lássunk is valamit, a rajtközpont környékét reflektorral világították meg, a hosszú egyenes szakaszon pedig a középen elhelyezett mécsesek jelezték az útirányt illetve hogy melyik oldalon kell futnunk.

Közepes, olyan nem is gyors, nem is lassú iramban kezdtünk és a széles kifutópályán lényegében végig futhattuk a saját, pontosabban az én tempómat, de hamar, néhány kilométer után kiderült, hogy ez magamhoz képest sem túl gyors, olyan 6:20 körüli. Ettől a hírtől nem lettem különösebben boldog, de futottam tovább és bizakodtam, hogy idővel gyorsulni fogok.

A kifutópálya végén idén is Csuka Laci, pontosabban egy kakadu jelezte a fordítót, majd miután visszafelé is lefutottuk a kb. 1,5 km-es egyenest, egy balkanyar után jött a befutó, vagyis a kör vége, no meg a frissítés.



A verseny előtt úgy gondoltam, elég lesz a második és a negyedik kör végén frissíteni, de mint már annyiszor, az élet, a körülmények ezt is felülírták.

Először a második kör végén frissítettünk dinnyével és talán ittam is valamit (dinnyére sört?), aztán a harmadik után újra megálltunk, hogy együnk egy jó nagy falatot a lédús gyümölcsből.

A negyedik körben, annak is inkább a második felében elkezdtem fáradni, lassulni, amit az időeredmények is jól mutattak, bár ez igazából csak otthon, az eredménylistát böngészve derült ki. Számszerűsítve: a második kör 27:04-es és a harmadik 27:16-os időeredményével szemben a negyedik ideje csak 28:12 lett. Látszólag ez nem is olyan sok, de ha utánaszámolunk, kilométerenként ez 18-20 másodperccel lassabb az előzőeknél.

Ekkor már nagyon vártam a kör végét, mert közben megtudtam, hogy a frissítőponton kóla is van és elhitettem magammal, hogy ez segíteni fog. No meg vágytam is valami szénsavasra, főleg ha barna színe van, k-val kezdődik és ólával folytatódik.:) Persze a dinnye ennél a frissítőnél sem maradhatott ki.

Az ötödik kört aztán egy jó kis sétával kezdtük. Nem akartam megismételni az előző két verseny forgatókönyvét, az idő előtti befejezés fel sem merült, de egy kis sétára szüksége volt a testemnek, lelkemnek. Tamás ugyan megjegyezte, hogy ha úgy akarom, végigsétálhatjuk a maradék 3,5 km-t, de ezt nagyon nem akartam!

Megkerültük az épületet, majd mielőtt kiértünk volna a takarásából, folytattuk a futást, bár ez a tempó már a csigáéval vetekedett.:) Mindegy! Még egyszer meglátogattuk őrhelyén a kakadut, majd a szinte teljesen néptelen pályán visszafutottunk és egy balos után hamarosan a mi versenyünk is véget ért.



A 2:18:36-os időeredményünkkel nagyon nem kell, nem is lehet dicsekedni, főleg hogy az utolsó kör 33:34-es idejével kapásból eldobtunk 5-6 percet.:( Azért az elgondolkodtató, hogy ezzel az eredménnyel 121 férfi versenyzőből a 117. lettem. Szóval ha jövőre is megyek (én nagyon szeretnék), akkor még jobban össze kell szednem magam, mert a jelek szerint erős mezőny indul ezen a versenyen.

Végül óriási köszönet Tamásnak, hogy vállalta velem a futást. A tervezett 2:06-os időt ugyan jócskán alulmúltuk, mégis nagyon jól éreztem magam! És persze Misinek is jár a köszönet a kényelmes utazásért.

Futóverseny a pesti éjszakában

E havi szösszenetemet rögtön egy hamis információval indítottam, mivel a 2018-as Generali Night Run útvonala végig a budai oldalon vezetett, de ha „Egy pesti éjszaka” címen már amúgy is létezik egy filmdráma és a másik verzió egyébként is hülyén hangzik, maradjunk mi is ennél a változatnál.

A 2016-os félmaraton után Idén másodszor indultam a Maratonman Kft. éjszakai futóversenyén, újra a 21 km-es távon. Az eredeti terv ugyan nem ez volt, Csillával, aki végül nem tudta vállalni a versenyt, 14 km-ben állapodtunk meg és az ő kiválása után is erre a távra kerestem kísérőt. A „megtisztelő feladat” végül tavaszi bajai útitársamnak, Pistinek jutott, de mivel neki 21 km-re volt nevezése, én is beadtam a derekam. Üsse kavics! Legyen akkor félmaraton!

A verseny napján (is) őrült kánikula, még szerencse, hogy a mezőnyt jóval napnyugta után, 9:45-kor indították. Pistivel az Erzsébet híd budai hídfőjénél találkoztunk, nem sokkal 8 óra előtt, oda ekkor még el lehetett jutni tömegközlekedéssel, majd onnan átsétáltunk a Lánchídhoz, a Várkert Bazár előtti területre, ahonnan a verseny indult.

A rajtig még bőven volt idő, így kicsit bóklásztunk a tömegben, összefutottunk 2016-os UB-s csapattársammal, Szandrával, áprilisi bajai futótársammal, Kingával és Pisti is belebotlott jó néhány ismerősbe. Jártunk az Ötpróba sátránál és meglepetésemre még egy baseballsapkát és egy hátizsákot is kaptam az összegyűjtött pontjaimért.

Ezután bepakoltunk a kocsiba, átöltöztem, ami ezúttal is csak egy pólócserét jelentett, aztán mentünk is a rajtzónába, hogy le ne maradjunk a fél 10-es bemelegítésről. A tömeg miatt mondjuk komoly mozgásra nem sok esélyünk volt és amúgy sem nagyon tudtam követni Szimonetta instrukcióit, de azért egy-két egyszerűbb, nem hadonászós gyakorlattal megmozgattam magam, épp csak ami eszembe jutott.

Mint a nagy pesti versenyeken, itt is szakaszosan rajtoltatták a mezőnyt, és mivel a szektor legelejére álltunk, ezen a versenyen tapasztalhattam meg először ennek jótékony hatását.

Bevallom, a 3 körös verseny miatt – és mert az alsó rakpartot egyáltalán nem érintettük – úgy képzeltem, hogy jórészt keskeny, kanyargós, több helyen macskaköves úton fogunk futni, de csalódnom kellett! Az út végig jól futható volt, a tömeg szépen eloszlott rajta, nem fenyegetett az a veszély, hogy letapossuk az előttünk futók sarkát és kivételesen az sem zavart, csak egy kicsit, hogy a második Alagút-futás után (körönként kétszer futottunk végig alatta) egy hosszú, több száz méteres emelkedőt kellett legyűrnünk hogy feljussunk a Várba. Ezt, mármint a Vár-futást - a nagy sikerre való tekintettel – aztán még kétszer megismételhettük.:)



Az első, véget nem érő hegymenetet végig futva tettük meg és a másodikat is, bár itt már tervben volt egy kis séta is, de végül jobb belátásra tértem. A harmadik Vár-futásról most inkább nem beszélnék.:)

És ha felmegyünk valahová, akkor előbb-utóbb onnan le is kell jönni! Tehát miután kiélveztük a magaslati levegő jótékony hatását és szusszantunk egyet, az Alagút másik oldalán leereszkedtünk a Clark Ádám térre. Nagyon hosszú és meredek lejtő következett, még jó, hogy időről időre egy-egy visszafordító is volt benne, ami kissé visszafogta a túlzott rohanást .



A lejtőn leérve frissítés, aztán elég sokáig a villamossínen vagy közvetlenül mellette haladtunk. Az első körben valahogy nem éreztem ezt a szakaszt, ha jól értettem, Pisti és köztem volt egy kisebb útpatka és páran még futotak is körülöttünk, a második körben viszont már teljes mértékben a futásra koncentrálhattam.

Nem tudom, itt lent merre vitt a pálya, de valahogy folyamatosan azt éreztem, hogy már a kör vége felé járunk, de csak futottunk, futottunk, elég sokáig, míg végre a rajtközponthoz, illetve annak közelébe nem értünk, mert ha a hangokból és egyéb információkból jól vettem ki, a továbbfutók a célterületet ilyenkor nem is érintették.



És amivel eddig még nem dicsekedtem… Nagyjából a második kör felétől elkezdtem fáradni vagy – elegánsabban szólva – elveszteni a motivációmat.:( Már a több száz méteres lejtő sem esett jól, bár ilyen hosszan lefelé futni amúgy sem kényelmes dolog.

Valahol errefelé kezdte meg józan énem szokásos vitáját a kényelmes énemmel. Normál esetben persze előbbi szokott felülkerekedni, de ezúttal volt egy olyan tényező is, amire – sajnos – nem voltak elég erősek az ellenérvek. Ez pedig az Alagút utáni hosszú emelkedő volt. Hiába küzdött a józanságom (vagy annyira nem is küzdött?), a gazdájához hasonlóan ő is elfáradt és végül feladta a harcot.

Pisti próbált lebeszélni a táv lerövidítéséről, javasolta, hogy lassítsunk kicsit, de én kezdtem türelmetlenné válni, valahogy nem vágytam már arra, hogy további 50 vagy még több percet a pályán töltsek.

Nem akartam kísérőm versenyét is tönkretenni, ezért megkértünk egy ismeretlen, 14 km-en induló futót, Magdit, hogy fusson be velem a célba, Pisti pedig ment tovább a harmadik körre.



Nyakamba akasztották az érmet, ami alighanem érző, gondolkodó tárgy lehetett, mert néhány perccel később, épp mikor Kingával váltottam néhány szót, leszakadt a madzagról és a földre esett.:)



Hosszú 45-50 perc következett, míg Pisti megérkezett, felvette a befutócsomagját, egy helyen kezünkbe nyomtak több doboz ízesített sört és mielőtt a kocsihoz indultunk volna, újra váltottunk pár szót néhány ismerőssel, pl. az egyik speakerrel. Nem vigasztaltak, szerencsére, mert azt nagyon nem szeretem, de valahogy mindenki olyan pozitív, barátságos, közvetlen volt, hogy ha innen rossz hangulatban indultunk volna haza, azt meg is érdemeltük volna. De erről szó sem volt, maximum csak fáradtságról, mivel ekkor már jócskán éjfél után járt az idő.

Végül óriási köszönet Pistinek, hogy bevállalta velem a futást, hogy a verseny után hazavitt, én biztos jól éreztem magam! Remélem, ő is és továbbra is úgy gondolja, ahogy a verseny előtt írta: még soha nem kísért látássérültet, de valószínű, nem egy agysebészet.:)

Egy csonka félmaraton

Július első, mint később kiderült, egyetlen versenyét jó régen, lényegében már decemberben sikerült lefixálni Timivel a III. Szegedi Jótékonysági Félmaratonon, így komoly fejfájást nem okozott, hogy sem a július eleji Máré-futás, sem a 24 kör a Hungaroringen nem jött össze.

A szegedi Holdfény Félmaratont már tavaly nyáron kinéztem magamnak, de akkor sajnos nem találtam futótársat. A decemberi versenynek köszönhetően aztán az idei éjszakai félmaratonra egyből két jelentkező is akadt. A tervek szerint újra Timivel futottam volna, de mint minden, a segítő személye is változhat. Nem is akármikor! De erről majd később.

A novemberi siófoki félmaratonhoz hasonlóan Szegedre is Laciékkal utaztam, egy személy kivételével ugyanazokkal az útitársakkal. Időben indultunk, így 4-kor már Szegeden is voltunk. Legalább bőven maradt időnk a városban bóklászni, enni, inni, fagyizni.

Sétáltunk a Tisza-parton, belenéztünk az éppen zajló sárkányhajó-világbajnokságba, aztán a 7-es Megállóban még néhány fröccs, hosszúlépés is lecsúszott, természetesen mindet én ittam, a többiek ugyanis józan életet élnek.:)



A villamoskocsiból kialakított kocsma mellett iszogatva egyszer csak csörög a telefonom. Már azt hittem, előrébb hozták a rajtot és indulni kell, de nem! Ákos hívott, hogy Timit befogták a szervezők, ő ugrik be helyette. Így is jó, elvégre Úriban futottam már vele egy félmaratont.

Ahogy közeledett az este, úgy jelentek meg egyre csúnyább felhők az égen. Még a végén elázunk? A Pesten maradt családtagok, ismerősök közben már tudósítottak az ottani felhőszakadásról, de nekünk csak a sötét felhők jutottak.:( :D

8 után végre összeszedelőzködtünk és elindultunk a versenyközpontba, így a 10-es rajtig ott is maradt időnk erre-arra, például egyik csapattársammal, Tamással, akivel ott futottunk össze, készíteni néhány közös fotót.



Egyszerre indították a 7, 14 és 21 km-es mezőnyt, a rajtvonalnál több száz ember várta, hogy nekivághasson a választott távnak. De mielőtt belevetettük volna magunkat az éjszakába, egy ismerős női hang tulajdonosa jelent meg mellettünk és kezünkbe nyomott két üveg ásványvizet. Jellemző, hogy nem ismertem meg, ezen már meg sem lepődtem,:) de mentségemre szóljon, hogy Timivel csak egyszer találkoztam és agyilag is már máshol jártam.



Bevallom, a téli verseny után volt bennem kis drukk a járdán futás miatt. A rajt után ugyan jó ideig, még a Tisza-hídon is az úttesten futottunk, de mint Ákostól megtudtam, a következő két körben fel fognak terelni a járdára. Hát... Ettől a hírtől nem lettem különösebben boldog...

Letaposott vizes hóra most nem kellett számítanunk, de sötétre – egyes helyeken tényleg alig lehetett látni – és tömegre – főleg a verseny első felében – annál inkább. Szerencsére a mezőny hamar szétoszlott, így ez nem sokáig jelentett nehézséget és valahogy még a sötétebb részekkel is megbirkóztunk, viszont a sok útpatka, rámpa, két oszlop megközölése rendesen leszívta az energiámat, szerintem Ákosét is.



Nagy meleg nem volt, ettől függetlenül mindketten izzadtunk mint a paci.:)

A frissítés szuper volt! Víz, kóla mindenhol volt, szerintem izo is, bár azt ezen a versenyen nem ittam. És amivel az utóbbi időben több futóversenyen is találkoztam: görögdinnye. Isteni volt! Egy frissítőponton sem hagytuk ki.

A kör második felében egy sötétebb, "nem sokat látok" szakasz, aztán hamarosan jött is a befutó, csak épp nem nekünk, hanem a 7 km-en indulóknak. Fájlaltam is, hogy nem valamelyik rövidebb távon indultunk, de nevezéskor még nem ismerhettem a pálya adottságait.:)



Kissé aggasztott, hogy még két hasonló kör vár ránk, de úgy voltam vele: Menjünk! Majd lesz valahogy! Hát lett is! A második körben végig fájt a hasam, de az is lehet, hogy már az első végén is. Annyira nem volt vészes, ellenben elég kellemetlen, minden lépésnél éreztem. Így amellett, hogy Ákos instrukcióira és az útra figyeltem, végig azon agyaltam, mit csináljak. Neki merjek vágni a harmadik körnek? Vagy játsszunk biztonsági játékot?

Miután megszültem a döntést, Ákossal is megosztottam ezt, majd a hátralévő 2-3 km lefutása után megálltunk, befejeztük.:( Nyakunkba akasztották a meg nem érdemelt érmet, átöltöztünk, majd a célegyenesben megvártam Laciékat.

Mikor ők is összeszedelőzködtek, visszaindultunk Pestre. Az esőtől még ekkor is megmenekültünk, csak beszállás előtt kaptunk néhány cseppet a nyakunkba. Hazafelé aztán néhol úgy verte a szélvédőt és közben akkorákat villámlott...

Jó későn, illetve korán, fél 4 előtt értünk haza. Ekkor már kezdtem hasonlítani a kicsavart mosogatórongyhoz, mivel útközben csak másodpercekre sikerült elpillednem, a fejem előrebillenése mindig felébresztett.:D

Futás közben úgy voltam vele, a Holdfény fm-ből elég volt egy is, de mint már annyiszor, a célban, a verseny utáni nap már máshogy gondolkodtam a kérdésről. Ha lesz legközelebb, elvégre egy nagyon jó hangulatú rendezvény volt, valamelyik rövidebb távon kell indulni, de akár a 21 km is belefér, viszont el kell engedni minden időcélt, nem kell foglalkozni a pályával, ha 2:30-as félmaratont futunk, úgy is jó. És persze a rajt előtt tisztáznom kell a szervezetemmel, hogy az előző évi versenyt nem kell feltétlenül lekopírozni.:)

Végül köszönet Ákosnak és Laciéknak, minden nehézség ellenére szuper nap volt!