Új egyéni pályacsúcs Siófokon

Ha eljön a november, nem kérdés, Siófokon félmaratont kell futni. Ez 2014 óta így van, tehát az idei évben sem történhetett másként.

Nézegettem a versenynaptárt, de – más és más okokból – valahogy sem a Halloween Run, sem a Piros 85, de még a Vizesgála sem nyerte el a tetszésemet.:) Bátrabb és kevésbé kényelmes perceimben eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy a siófoki félmaraton előtti napon elmehetnénk még túrázni is a Nyakasra, de végül maradtam az egyversenyes hétvégénél.

A verseny napján utaztam Siófokra, ahol futótársam, Marci már várt, mivel ő az előző nap is futott egy félmaratont fantasztikus, 1:27:22-es időeredménnyel. Milyen jó, hogy lényegesen lassabb vagyok nála, mert ha velem is egy gyorsabb, mondjuk 1:45-ös félmaratont kellett volna futnia…

A rajt előtt egy fotó a Balaton-parton, Marci az érmébe gravíroztatta előző napi időeredményét, aztán 11-kor rajt!



A nyári, őszi gyengébb időeredmények után „nagy” tervekkel érkeztem a Balaton fővárosába: szerettem volna 2:10 alatt célba érni. Persze még ez is 7-8 perccel lassabb a legjobbamnál, de fő a fokozatosság.

Futóberkekben köztudott, nem szabad elfutni a versenyek elejét, tartalékolni kell a közepére, végére is, de ezúttal – előre megfontolt szándékkal –mégis így tettünk. Úgy számoltam, ha futunk néhány gyorsabb kilométert, akkor a továbbiakban 6:10-6:15-ös időkkel is elérhető a cél. Ez majdnem össze is jött.

A 7. kilométerig tartottuk az 5:50 körüli tempót, dacára a rajt utáni embertömegnek illetve a fekvőrendőrökkel tarkított utcának.:) Ugyan „kicsit”
sűrűbben szedtem a levegőt, de éreztem, ez még bőven belefér. Vajon meddig?

Jó sokat kanyarogtunk, de ez sem fárasztott. Talán mert végig árnyékos, szürke időben futottunk, így egész jól tudtam követni az utat. Persze csak szemmel, az igazi irányító, a GPS-em a bal oldalamon futott.:)

A kimaradhatatlan földes-füves szakasz idén mégis kimaradt, majd jött a part menti ki tudja hány méter hosszú betoncsík, ami – emlékeim szerint – az előző években sokkal jobb minőségű volt. Vagy én emlékszem rosszul?

A víz ezúttal csendes volt, nem úgy mint a 2015-ös versenyen, akkor jócskán kaptunk a partra kicsapó hullámokból. Viszont idén nem láttam a betoncsík Balaton felé eső szélét és egy ideig ezen a szakaszon elég bátortalanul futottam. Marci ki is szúrta ezt és megnyugtatott, hogy tőlem jobbra még bőven van hely, kevés az esély arra, hogy félrelépek és a vízbe (vagy a kövekre?) esek.:D



A partmenti szakasz után még pár kanyar és máris a versenyközpontnál találtuk magunkat. Szépséghiba, hogy még csak féltávnál jártunk, bár ezúttal ez egyáltalán nem zavart.

A részidőnk 1:03:39 lett, 6:02-es kilométerátlag,tehát még simán meglehet a 2:10-en belüli eredmény. A rajtközpontnál frissítettünk (ez volt az egyetlen víz- és tápanyagpótlásunk) és mentünk is tovább.

Tetszik, nem tetszik, a második körben már nem bírtuk, bírtam az előző kör iramát, itt már nyoma sem volt a 6 percen belüli ezreknek, de szerencsére azért nem volt olyan durva a lassulás. Inkább csak a lelkemnek fájt, hogy bár éreztem a tempóvesztést, komoly gyorsításra mégsem volt erőm.



Ekkorra szerintem az eddiginél is jobban beborult, noha messze volt még a napnyugta. És elkezdett szemetelni, szitálni az eső. Egyáltalán nem volt kellemetlen, mégis fázni kezdtünk. Akkor tessék gyorsabban futni! :D

A rajt előtti nagy zajban – hogy el tudjam indítani a futóalkalmazást – jól felhangosítottam a telefont és miután ez megtörtént, szépen elfelejtettem visszahalkítani.:) Így aztán több mint két órán át percenként hallgathattuk az aktuális helyzetjelentést, néha még a mellettünk futók is.:) Csakhogy a telefon beállítása nálam kétkezes művelet, az egyik kezem viszont a futómadzag miatt kapásból foglalt volt. Megállni viszont nem akartam, bár lehet, Marci már a fenébe kívánta a percenként közölt adatokat.:)

Arra viszont tökéletes volt a telefon, hogy tudjam, kilométerben éppen merre járunk. Főleg a második körben, mert ekkor már alig vártam, hogy a vízparti egyeneshez érjünk. De nagyon lassan jött el ez a pillanat.

A víz ekkor már nem volt olyan csendes mint egy órával korábban, de másodszorra is szárazon túljutottunk rajta. Jöhetett a befutó! Az időeredményünk 2:11:16 lett, a második kört pedig az elsőnél majdnem 4 perccel lassabban, 1:07:37 alatt teljesítettük. Mégsem voltam elégedetlen, mert mindent megtettem, amit az erőm és a pálya adottságai engedtek. És 2015-ös pályacsúcsomat (2:12:07) is sikerült megjavítani.

Megkaptuk az érmet és a befutócsomagot és indultunk is a kocsihoz átöltözni, majd miután Marciék szállásán ettünk egy lélek- és testmelengető levest, visszavonatoztam a fővárosba. Hogy én mennyire nem szeretek futóverseny illetve egy hosszabb utazás után felállni és Kelenföldről vagy a Népligetből hazacammogni… 

Végül óriási köszönet Marcinak mindenért, a júniusi óhegyparki 10-es után Siófokon is nagyon jót futottunk.