Hogy is kezdődött?

Ha már júliusban minden bemutatkozás, a múlt ismertetése nélkül kezdtem a blogírást, fél év után csak illene pár szót mondani magamról, esetleg néhány régebbi írást idemásolni, hogy kiderüljön, hogyan is kezdődött... Egészen pontosan: hogy jutottam el az első félmaratonig? 2003-04 fordulójától ugyanis nem kevesebb mint 10 év kellett ahhoz, hogy megérjek a 21 km-es távra.

Íme a 4 évvel ezelőtti írásom, de mivel egy-két helyen nagyon idegennek tűntek az akkori mondataim, ezért galád módon belejavítottam.:)


Első félmaratonom


Már több mint 10 éve Járok a LÁSS-sal ill. korábban a Helios-szala Margit-szigetre futni, de két szigetkörnél többet sosem futottam és utcai futóversenyen is csak 12 illetve 14 km-ig jutottam. Néha ugyan felmerült, hogy bele kéne vágni a 21 km-be, de egy 12 km-es Vivicittá után sosem éreztem magamban annyi erőt, hogy még 10 km-et le tudnék futni.

Így csak teltek az évek, míg két szimpatizáns meg nem kereste a LÁSS-t, hogy szeretne egy látássérülttel félmaratont futni. Az első láthatatlan jelentkezőről hamar kiderült, hogy komolytalan: hitegetve, közös futások nélkül egy vakkal felkészülni… Merész!

De a sors nem akarta, hogy az idei évet is megússzam. Májusban jelentkezett Patrícia és mivel rajtam kívül más nem válaszolt a levelére, május 21-én megkezdtük a közös felkészülést. Az első hetekben eléggé kifárasztott a heti két futás, ráadásul júniusban és júliusban a meleget is nagyon nehezen viseltem. Ekkor eléggé kérdőjelesnek éreztem, hogy őszre leszek-e olyan kondiban, hogy bátran nekivágjak a 21 km-nek.

Júliusban aztán Steve ösztönzésére elkezdtem járni a Suhanj! szombati edzéseire és Szilvivel előbb heti egy alkalommal, majd hamarosan még csütörtökönként is futottunk. Ugyan 10-12 km-nél több sosem jött össze fáradtság vagy időhiány miatt, de érezhetően könnyebben ment mint júniusban.

Szerencsére augusztusra megszűnt a nagy meleg és motiváltabb is lettem. A levelezőlistáról ekkor megismertem két új futót, Pétert és Andrást, akikkel a verseny előtt még két-két alkalommal sikerült összehozni a közös futást.

Lassan, de biztosan a szeptember is eljött, a zabszem pedig egyre csak nőtt. Látva az elmúlt napok, hetek időjárását szorítottam, hogy ne esőben, főleg ne felhőszakadásban kelljen futni. Előző este nálunk óriási zuhé volt és vasárnap hajnalban is volt egy jó kis zápor. Szerencsére induláskor már nem esett, de az eget nézve bármikor jöhetett a folytatás.

A Városligetben kis felkészülés, aztán irány a rajtzóna. Az utolsó zónából indultunk és megbeszéltük, hogy a verseny elején visszafogjuk magunkat, pontosabban Patri engem, ha nagyon elkezdenék száguldozni. Az időjárás ideális volt, nem volt meleg és a nap is csak néha erőlködött, nem nagy sikerrel.



Egy frissítőt nem hagytunk ki, bár az elején még nem a pihenés miatt álltunk meg. Szépen fogytak a kilométerek, mégis riasztóan sok volt még hátra. Szerencsére - mint mindig - most is nagyon sok buzdítást kaptunk és Patri még hangolta is a szurkolókat, hogy mit kiabáljanak.



Már előre megkaptam a felkészítést, hogy 12-14 km körül szinte biztos, hogy jön egy holtpont. Erre sikerült is rácáfolnom, mert már a Lánchíd után, 11 km körül kezdett elegem lenni. És még alig voltunk túl a felén. Ekkor már a frissítőknél a víz, powerade, banán mellett mindenhol bekaptam 3 szőlőcukrot is, hátha segít. Felüdülés volt, hogy azt a 15-25 másodpercet az asztal mellett sétálva tehettem meg.



A vége felé még volt egy kisebb kihívás: fel kellett futni a Nyugati téri felüljáróra. Nem hosszú és annyira talán nem is meredek, de már a hátam közepére sem hiányzott. Lassított felvételben, de futva mentünk fel, csak a tetején sétáltunk pár lépést.

Utána már csak egy jó hosszú visszaszámlálás következett: Váci út, Lehel út és jött a jobb kanyar! Hurrá! Még két trolimegálló és a Ligetben egy kevés. Patri nagyon szeretett volna kicsit gyorsítani, hogy 2:30 alatt beérjünk, de én megmakacsoltam magam, mondván teljesen mindegy hogy 30 vagy 32 lesz. Az időeredményünk végül 2:32:12 lett és a sok sétáló között futva értünk a célba. A júniusi UB 21 kilométere után Megvan az első félmaraton egyben!



Nagy-nagy köszönet Patrinak, hogy végigcsináltuk, a nehéz időszakban ösztönzött, nem engedte, hogy feladjam, ezenkívül minden fent említett segítőmnek és a korábbiaknak is, különösen Istvánnak, akivel már évek óta szerdánként és az utcai futóversenyeken együtt futunk.

Nem könnyű Szegeden futni

A fenti bölcsesség nem újdonság számomra, mivel tavaly december óta két szegedi futóversenyen is részt vettem már, ennek ellenére – vagy éppen ezért – novemberben a harmadik félmaratonra is leadtam a nevezésem.

A szegedi versenyek egyik jellegzetessége, hogy viszonylag sokat futunk járdán, ami alapesetben nem is lenne baj, viszont látássérültként kilométereken át kerülgetni az oszlopokat, kandellábereket, útpatkán le- és fellépni… Talán még jobban kimeríti az embert mint maga a futás. De akkor miért is neveztem újra?

Minden nehézség ellenére nem felejthettem el a szegedi futónagykövet illetve eddigi futótársaim, Timi és Ákos segítőkészségét, nyitottságát és magát a verseny hangulatát, így nem volt számomra kérdés, ha lesz futótársam, decemberben újra ott leszek!

A verseny reggelén utaztam, pontosabban repültem Szegedre a Sólyombusz egyik autójával és tanulva a korábbi tapasztalatokból visszafelé is foglaltam helyet. Legalább megvan az ösztönzés, hogy ne lazsáljam el a versenyt, mert ha lekésem a kocsit, utazhatok vissza vonattal.

Szegeden kis izgalom várt, ugyanis kb. negyed órával hamarabb érkeztünk a Csongrádi sugárútra és egy elég néptelennek tűnő többsávos út mentén tett ki az autó. Ha most nem a megbeszélt helyen állok… De néhány perc múlva beállt elém egy troli. Ezekszerint mégiscsak jó helyen vagyok?:)

Hamarosan Ákos is megérkezett, ő vitt el a versenyközpontba, ahol végre futótársamat, Szilvit is megismerhettem. Átöltözés után – nem úgy mint tavaly Timivel – sikerült néhány száz métert futni, pár fotó Szilvi barátnőjével és a fiával, aztán fél 11 után elrajtoltunk.



Bevallom, a nehéz „terepviszonyok” miatt volt bennem kis izgalom, de már nem volt visszaút.
Az első métereken, talán még százmétereken is minden szép és jó volt, de nagy bánatomra hamarosan feltereltek a járdára és ott már nem tudtam olyan felszabadultan futni. Fura dolog ez, hiszen itt is folyamatosan futunk, de mégis van bennem egyfajta gát, félelem, noha a kísérőmben 100%-ban megbízom.

A Tisza-hidat idén sem zártam a szívembe, de valahogy csak leküzdöttük, pontosabban kikerültük az összes kandellábert, csúszkálás nélkül, mert jég most nem volt, majd átérve egy balkanyar és északnak, pontosabban a folyásiránnyal szembe haladtunk tovább.



Az első kilométereken nem beszéltük agyon magunkat, de átérve az újszegedi oldalra csak megeredt a nyelvem. Azt nem mondom, hogy a tavalyihoz hasonló mesedélutánt, vagy inkább mesedélelőttöt tartottam Szilvinek, de errefelé nem csak a szükséges instrukciókról szólt a kommunikációnk. Jó ideig el is kerülte a figyelmemet, hogy milyen tiszta, jól futható terepen vezet az út. Hiába, a jót mindig könnyebb megszokni.

Mire ennek a szakasznak a végére értünk, tudatosult is bennem, hogy milyen simán haladunk.
Jó reggelt kívánok! Egy jobb kanyar, aztán hamarosan még egy és pár méterrel beljebb, nagyjából az előző úttal párhuzamosan folytattuk. Itt már nem aszfalton, hanem földes úton futottunk, de olyan egyenletes volt a felülete és akkora fák szegélyezték utunkat… Öröm volt rajta futni.



Arra már nem emlékszem, hogy visszaérve a Tisza-hídhoz éppen hány kilométernél jártunk, de abban biztos voltam, hogy a túloldalon lesz még egy kis csalinkázás a városban. De ez már borult időben történt, így a második hídfutás sokkal lazább volt, mivel az árnyékos időben én is láttam a kandellábereket, Szilvinek nem is nagyon kellett mondani, mikor jön a következő.:)

És a kanyargást tényleg nem úsztuk meg.:) Erre a részre már nagyon nem emlékszem, csak futottam, vártam a végét, bár ekkor még elfogadható állapotban. Annyi biztos, hogy egyre nehezebben, nyűgösebben viseltem a lelépőket, oszlopokat, fákat, de gyanítom, ekkorra Szilvit is kifárasztotta a navigálás.



Volt is két melegebb helyzet, bár hőfokát tekintve lehet, a langyos szó jobban illik ide. Egyszer egy lelépőnél, ahol én egyet léptem lefelé, csakhogy kettőt kellett volna, a másik meg egy oszlopnál, aminek kicsit nekidöccent a vállam.:) Hiába, az utolsó 2-3 km-en már minden patkát, kanyart nyűgként éltem meg. Valahogy azért csak elfogytak.

Magányosan, de annál nagyobb örömmel futottunk be 2:34:27-es idővel. Így leírva elég csúnyán hangzik ez az időeredmény, ráadásul jól el is fáradtam, de annak nagyon örülök, hogy kitartottunk, végigcsináltuk.



A nyári éjszakai félmaraton után azt mondtam, szép volt, jó volt, de a szegedi futást nem kéne tovább eröltetni, erre decemberben újra, harmadszor is a napfény városában koptatták a futócipőim az aszfaltot. Ennek fényében a jövővel kapcsolatban már óvatosabb vagyok. Már csak azért is, mert Szilvitől megtudtam, hogy a Szeged Maratonon, illetve annak 26 km-es futamán jórészt egy kerékpárúton vezet az út. És hát a városi versenyeken váltóban is lehet indulni.:) De ezt majd jövőre megbeszéljük, ha lesz kedvem, lesz kivel.

Végül nagy-nagy köszönet Timinek és Ákosnak mindenért, de legfőképp Szilvinek, hogy végigfutotta velem a 21 km-t. A rajt előtt ugyan benne is megvolt a szokásos izgalom, hiszen sose futott még látássérülttel, de nagyon ügyes volt! Én pedig szerencsés, hogy a futásnak köszönhetően ilyen jófej emberekkel hoz össze a sors, no meg a korábban megismert futóismerősök.:)

Új egyéni pályacsúcs Siófokon

Ha eljön a november, nem kérdés, Siófokon félmaratont kell futni. Ez 2014 óta így van, tehát az idei évben sem történhetett másként.

Nézegettem a versenynaptárt, de – más és más okokból – valahogy sem a Halloween Run, sem a Piros 85, de még a Vizesgála sem nyerte el a tetszésemet.:) Bátrabb és kevésbé kényelmes perceimben eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy a siófoki félmaraton előtti napon elmehetnénk még túrázni is a Nyakasra, de végül maradtam az egyversenyes hétvégénél.

A verseny napján utaztam Siófokra, ahol futótársam, Marci már várt, mivel ő az előző nap is futott egy félmaratont fantasztikus, 1:27:22-es időeredménnyel. Milyen jó, hogy lényegesen lassabb vagyok nála, mert ha velem is egy gyorsabb, mondjuk 1:45-ös félmaratont kellett volna futnia…

A rajt előtt egy fotó a Balaton-parton, Marci az érmébe gravíroztatta előző napi időeredményét, aztán 11-kor rajt!



A nyári, őszi gyengébb időeredmények után „nagy” tervekkel érkeztem a Balaton fővárosába: szerettem volna 2:10 alatt célba érni. Persze még ez is 7-8 perccel lassabb a legjobbamnál, de fő a fokozatosság.

Futóberkekben köztudott, nem szabad elfutni a versenyek elejét, tartalékolni kell a közepére, végére is, de ezúttal – előre megfontolt szándékkal –mégis így tettünk. Úgy számoltam, ha futunk néhány gyorsabb kilométert, akkor a továbbiakban 6:10-6:15-ös időkkel is elérhető a cél. Ez majdnem össze is jött.

A 7. kilométerig tartottuk az 5:50 körüli tempót, dacára a rajt utáni embertömegnek illetve a fekvőrendőrökkel tarkított utcának.:) Ugyan „kicsit”
sűrűbben szedtem a levegőt, de éreztem, ez még bőven belefér. Vajon meddig?

Jó sokat kanyarogtunk, de ez sem fárasztott. Talán mert végig árnyékos, szürke időben futottunk, így egész jól tudtam követni az utat. Persze csak szemmel, az igazi irányító, a GPS-em a bal oldalamon futott.:)

A kimaradhatatlan földes-füves szakasz idén mégis kimaradt, majd jött a part menti ki tudja hány méter hosszú betoncsík, ami – emlékeim szerint – az előző években sokkal jobb minőségű volt. Vagy én emlékszem rosszul?

A víz ezúttal csendes volt, nem úgy mint a 2015-ös versenyen, akkor jócskán kaptunk a partra kicsapó hullámokból. Viszont idén nem láttam a betoncsík Balaton felé eső szélét és egy ideig ezen a szakaszon elég bátortalanul futottam. Marci ki is szúrta ezt és megnyugtatott, hogy tőlem jobbra még bőven van hely, kevés az esély arra, hogy félrelépek és a vízbe (vagy a kövekre?) esek.:D



A partmenti szakasz után még pár kanyar és máris a versenyközpontnál találtuk magunkat. Szépséghiba, hogy még csak féltávnál jártunk, bár ezúttal ez egyáltalán nem zavart.

A részidőnk 1:03:39 lett, 6:02-es kilométerátlag,tehát még simán meglehet a 2:10-en belüli eredmény. A rajtközpontnál frissítettünk (ez volt az egyetlen víz- és tápanyagpótlásunk) és mentünk is tovább.

Tetszik, nem tetszik, a második körben már nem bírtuk, bírtam az előző kör iramát, itt már nyoma sem volt a 6 percen belüli ezreknek, de szerencsére azért nem volt olyan durva a lassulás. Inkább csak a lelkemnek fájt, hogy bár éreztem a tempóvesztést, komoly gyorsításra mégsem volt erőm.



Ekkorra szerintem az eddiginél is jobban beborult, noha messze volt még a napnyugta. És elkezdett szemetelni, szitálni az eső. Egyáltalán nem volt kellemetlen, mégis fázni kezdtünk. Akkor tessék gyorsabban futni! :D

A rajt előtti nagy zajban – hogy el tudjam indítani a futóalkalmazást – jól felhangosítottam a telefont és miután ez megtörtént, szépen elfelejtettem visszahalkítani.:) Így aztán több mint két órán át percenként hallgathattuk az aktuális helyzetjelentést, néha még a mellettünk futók is.:) Csakhogy a telefon beállítása nálam kétkezes művelet, az egyik kezem viszont a futómadzag miatt kapásból foglalt volt. Megállni viszont nem akartam, bár lehet, Marci már a fenébe kívánta a percenként közölt adatokat.:)

Arra viszont tökéletes volt a telefon, hogy tudjam, kilométerben éppen merre járunk. Főleg a második körben, mert ekkor már alig vártam, hogy a vízparti egyeneshez érjünk. De nagyon lassan jött el ez a pillanat.

A víz ekkor már nem volt olyan csendes mint egy órával korábban, de másodszorra is szárazon túljutottunk rajta. Jöhetett a befutó! Az időeredményünk 2:11:16 lett, a második kört pedig az elsőnél majdnem 4 perccel lassabban, 1:07:37 alatt teljesítettük. Mégsem voltam elégedetlen, mert mindent megtettem, amit az erőm és a pálya adottságai engedtek. És 2015-ös pályacsúcsomat (2:12:07) is sikerült megjavítani.

Megkaptuk az érmet és a befutócsomagot és indultunk is a kocsihoz átöltözni, majd miután Marciék szállásán ettünk egy lélek- és testmelengető levest, visszavonatoztam a fővárosba. Hogy én mennyire nem szeretek futóverseny illetve egy hosszabb utazás után felállni és Kelenföldről vagy a Népligetből hazacammogni… 

Végül óriási köszönet Marcinak mindenért, a júniusi óhegyparki 10-es után Siófokon is nagyon jót futottunk.