Túl az ötödiken

Nem, nem az 50. évemet töltöttem be, az még kicsit odébb van, hanem szeptember 9-én lefutottam ötödik Budapest Félmaratonomat.

De rég is volt, mikor 2014-ben a Városligetben első 21 km-es versenyem rajtjára vártunk Patrival… Épp a Wizz Airen. És mennyi minden történt azóta, mennyi verseny, mennyi ismerős és barát, mennyi élmény...

Az eddigi versenyeken a női kísérők domináltak (Patri, Balázs, Magdi, Tünde) így az idei Wizz Airen javíthattunk (vagy ronthattunk?) volna az arányokon, ha egy héttel a verseny előtt ez évi futótársam, Péter nem sérül le. Nagyon sajnáltam ezt, mert a tavaszi Vivicittán tök jó időt futottunk és amúgy is szeretek vele futni, de nem estem pánikba amiatt, hogy futótárs nélkül maradok. Van még 5-6 napom, elég lesz akkor aggódni, ha péntekig sem lesz senki.

Írtam a futócsoportba, szétszórtam néhány privát levelet ismerős futóknak, nem is eredménytelenül. Tünde jelentkezett újra, hogy a tavalyi verseny után idén is együtt fussuk végig a 21,1 km-t. Szóval 3:2 helyett 4:1 a lányok javára.:) Persze ahhoz még célba kell érnünk!

A nyári versenyeim valahogy nem úgy sikerültek, ahogy elképzeltem, de az augusztusi reptéri fm után okkal bízhattam abban, hogy végre kifelé jövök a gödörből.

A 8 órai rajt miatt olyan korán kellett kelni, mintha egy vidéki versenyre utaznék, de ezt egyáltalán nem bántam. A várható meleg miatt a futópólóra csak egy széldzsekit vettem, ami a villamosmegállóban Tündéékre várva majdnem kevésnek bizonyult, de túléltem, később pedig már egyáltalán nem volt szükség hosszú felsőre illetve nadrágra.



A versenyközpontnál kis bandázás, néhány még „gyűretlen” fotó, megörökítettük a vállamra szálló pillangót, bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat. :D



A Vivicittán bevált a 3. szektor, így ezúttal is oda soroltattam magam, de hogy végül onnan indultunk-e… Az biztos, hogy míg a Margit-szigeten úgyszólván az első méterektől hézagos volt a mezőny, itt jó ideig csak egymás hegyén-hátán tudtunk haladni. Mindegy! A rajt előtti „csapatmegbeszélésen” Tündéékkel amúgy is örömfutásban állapodtunk meg és a jó időeredményhez egyébként sem az első kilométereken kell nagyot futni.

Az új, végig a Dunát követő útvonalnak örültem is meg nem is. Szeretek a rakparton futni, mert nem nagyon kell kanyarogni és az út is jó minőségű. Egy baj volt csak, pontosabban kettő. Óriási volt körülöttünk a tömeg és csak nagyon lassan ritkult. Eközben a hőmérséklet egyre kúszott felfelé. Pedig a rajt előtt úgy gondoltam, 10:30 felé, mikor várhatóan célba érünk, még nem lesz olyan nagy meleg.

A tavalyi Wizz Air „nevezetessége” az volt, hogy a hosszú rakpartfutáson – mikor elvesztettem a fonalat – azzal „fárasztottam” Tündét, hogy melyik híd alatt futottunk el éppen. Idénre leszoktam erről a rossz tulajdonságomról, Tünde viszont – már csak a vicc kedvéért is – jól felkészült Budapest hídjaiból, így aztán egy-egy hídhoz érve „Kérdezz! Felelek.”-et játszottunk, amit természetesen mindketten a lehető legkomolyabban vettünk.:)



Ezen a napon megdőltek földrajzi ismereteink… Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás.:) Még jó, hogy az Árpád hídról a Margit-szigetre kanyarodtunk és kb. 2 kilométeren át a sziget fáinak árnyékában hűsölhettünk. Futva.:D Nagyon élveztem ezt a kb. 2,5 km-t, már csak azért is, mert hazai pálya, bár a középső úton csak ritkán futok, pláne nem egyedül. Pedig úgy is simán menne, csak ne lenne rajta forgalom.:)



Ahogy most végiggondolom (szerintem futás közben is megtettem ezt, csak kicsit fáradtabban), a pesti rakpartra érve már nem is volt olyan sok hátra. Nekem viszont fogyni kezdett az erőm, az arcomat egyre jobban égette a nap, már alig vártam, hogy a következő hídhoz érjünk. Aztán újra csak a következőt vártam.:)



A Szabadság hídon visszafutottunk Budára és már csak párat (pár tizet, százat) kellett aludni, vagyis lépni ahhoz, hogy – Anyukámat idézve, így jellemzett, mikor a befutóképet meglátta – marha fáradtan átfuthassunk a chipszőnyegen és bezsebelhessünk egy újabb félmaratont, katasztrofális, 2:27:52-es időeredménnyel. Aggódtam is a következő hétvége miatt, ugyanis vasárnap újra rajthoz álltam a BB24-en és immár negyedszer szülővárosomból, Bonyhádról elfutottam Bátaszékre. De ez egy új történet, így az erről írt agymenésem egy másik bejegyzésben lesz olvasható, csak előbb készüljön el.:)



Végül nagy-nagy köszönet Tündének, hogy másodszor is bevállalta velem a versenyt, még úgy is, hogy a pesti, városi versenyek helyett újabban az erdőt részesíti előnyben és persze Endrének is jár egy nagy pacsi, legfőképp azért, mert menet közben néhány elénk vágó futót udvariasan megkért arra, hogy tartózkodjon a hasonló akcióktól.:)

Futóverseny a repülők árnyékában

Úgy néz ki, a címadással az utóbbi időben hadilábon állok, mivel az V. Pécs-Pogány Repülőtéri Éjszakai Félmaratonról írt beszámolóm címében újra van egy kis csúsztatás. Először is a verseny 20:00-kor, 7 perccel napnyugta után rajtolt, lényegében teljes sötétségben, így ha voltak is a környéken repülők, azok árnyékát nem nagyon láthattuk. Persze az is lehet, hogy egy sem volt a közelben, mert a futóverseny előtt – a tavalyi versennyel ellentétben - idén nem rendeztek repülős bemutatót.

De kezdjük az elején! Készültem is meg nem is az idei reptéri félmaratonra. Szerettem volna újra ott lenni, mert a tavalyin is jól éreztem magam, de közben alakulóban volt a Night Run (persze csak ha ottani segítőm, Csilla lába rendbe jön) és bár történt már hasonló eset, augusztusban nem feltétlenül akartam újra két versenyen indulni. Végül mégis így történt, mindkét helyen rajthoz állhattam.

Megpróbáltam ugyan, de nem sok esélyt láttam arra, hogy egy dél-dunántúli versenyre pesti futótársat fogok találni, így egy kedves pécsi barátom, Süti segítségét kértem. Pár nap múlva meg is lett a kísérőm, sajnos nem sokáig. Betti eltörte – ha jól emlékszem – a lábujját, kb. 6 héttel a verseny előtt.:( Most aztán imádkozhattam Csilla és Betti felépüléséért, mert ha egyikük lába sem jön rendbe, két szék közt úgy a pad alá esek, hogy augusztusban nekem sem kell már versenyre menni.:) Végül semelyikük sem tudta vállalni a futást, mégis mindkét helyen rajthoz állhattam, hála a sok futóismerősnek, barátnak, a futókörökben szerzett jó vagy rossz híremnek és az önzetlen segítőknek, akik olykor ismeretlenül is bevállalják velem a futást.

A verseny napján, délután utaztam Pécsre keszthelyi útitársammal, Misivel és most olyan szerencsém volt, hogy hazafelé is jöhettem vele.

Induláskor, de még Pécsen is nagy meleg fogadott minket, de bíztam benne, hogy a rajt időpontjában már elfogadható lesz a klíma. Nagyjából így is lett, de nagykabátra nem volt szükségünk.:)

A rajtcsomagkiadó asztalnál rögtön két ismerős fogadott, bár Dorka, idei futótársam felesége eddig csak látásból ismert engem, én viszont őt még úgy sem.:) Katával viszont már jól ismertük egymást, mivel a tavalyi versenyen az ő segítségével értem célba.



Hamarosan aztán Tamás is megérkezett. Kicsit lézengtünk a rajtközpont környékén, az ötpróbás sátornál megkaptam a pólómat, beavattam a páros futás rejtelmeibe, majd 8-kor – szinte észrevétlenül, minden csinadratta nélkül – elrajtoltunk.

Úgy mint tavaly, idén is 5 kört kellett futnunk: egy 3,5 km-est lényegében végig a kifutópályán, aztán a következő 4 körben ezt megtoldottuk 900 méterrel, mivel a célkapu után meg kellett kerülnünk egy épületet, hangárt vagy ki tudja mit. Hogy a sötétben lássunk is valamit, a rajtközpont környékét reflektorral világították meg, a hosszú egyenes szakaszon pedig a középen elhelyezett mécsesek jelezték az útirányt illetve hogy melyik oldalon kell futnunk.

Közepes, olyan nem is gyors, nem is lassú iramban kezdtünk és a széles kifutópályán lényegében végig futhattuk a saját, pontosabban az én tempómat, de hamar, néhány kilométer után kiderült, hogy ez magamhoz képest sem túl gyors, olyan 6:20 körüli. Ettől a hírtől nem lettem különösebben boldog, de futottam tovább és bizakodtam, hogy idővel gyorsulni fogok.

A kifutópálya végén idén is Csuka Laci, pontosabban egy kakadu jelezte a fordítót, majd miután visszafelé is lefutottuk a kb. 1,5 km-es egyenest, egy balkanyar után jött a befutó, vagyis a kör vége, no meg a frissítés.



A verseny előtt úgy gondoltam, elég lesz a második és a negyedik kör végén frissíteni, de mint már annyiszor, az élet, a körülmények ezt is felülírták.

Először a második kör végén frissítettünk dinnyével és talán ittam is valamit (dinnyére sört?), aztán a harmadik után újra megálltunk, hogy együnk egy jó nagy falatot a lédús gyümölcsből.

A negyedik körben, annak is inkább a második felében elkezdtem fáradni, lassulni, amit az időeredmények is jól mutattak, bár ez igazából csak otthon, az eredménylistát böngészve derült ki. Számszerűsítve: a második kör 27:04-es és a harmadik 27:16-os időeredményével szemben a negyedik ideje csak 28:12 lett. Látszólag ez nem is olyan sok, de ha utánaszámolunk, kilométerenként ez 18-20 másodperccel lassabb az előzőeknél.

Ekkor már nagyon vártam a kör végét, mert közben megtudtam, hogy a frissítőponton kóla is van és elhitettem magammal, hogy ez segíteni fog. No meg vágytam is valami szénsavasra, főleg ha barna színe van, k-val kezdődik és ólával folytatódik.:) Persze a dinnye ennél a frissítőnél sem maradhatott ki.

Az ötödik kört aztán egy jó kis sétával kezdtük. Nem akartam megismételni az előző két verseny forgatókönyvét, az idő előtti befejezés fel sem merült, de egy kis sétára szüksége volt a testemnek, lelkemnek. Tamás ugyan megjegyezte, hogy ha úgy akarom, végigsétálhatjuk a maradék 3,5 km-t, de ezt nagyon nem akartam!

Megkerültük az épületet, majd mielőtt kiértünk volna a takarásából, folytattuk a futást, bár ez a tempó már a csigáéval vetekedett.:) Mindegy! Még egyszer meglátogattuk őrhelyén a kakadut, majd a szinte teljesen néptelen pályán visszafutottunk és egy balos után hamarosan a mi versenyünk is véget ért.



A 2:18:36-os időeredményünkkel nagyon nem kell, nem is lehet dicsekedni, főleg hogy az utolsó kör 33:34-es idejével kapásból eldobtunk 5-6 percet.:( Azért az elgondolkodtató, hogy ezzel az eredménnyel 121 férfi versenyzőből a 117. lettem. Szóval ha jövőre is megyek (én nagyon szeretnék), akkor még jobban össze kell szednem magam, mert a jelek szerint erős mezőny indul ezen a versenyen.

Végül óriási köszönet Tamásnak, hogy vállalta velem a futást. A tervezett 2:06-os időt ugyan jócskán alulmúltuk, mégis nagyon jól éreztem magam! És persze Misinek is jár a köszönet a kényelmes utazásért.