Nem, nem az 50. évemet töltöttem be, az még kicsit odébb van, hanem szeptember 9-én lefutottam ötödik Budapest Félmaratonomat.
De rég is volt, mikor 2014-ben a Városligetben első 21 km-es versenyem rajtjára vártunk Patrival… Épp a Wizz Airen. És mennyi minden történt azóta, mennyi verseny, mennyi ismerős és barát, mennyi élmény...
Az eddigi versenyeken a női kísérők domináltak (Patri, Balázs, Magdi, Tünde) így az idei Wizz Airen javíthattunk (vagy ronthattunk?) volna az arányokon, ha egy héttel a verseny előtt ez évi futótársam, Péter nem sérül le. Nagyon sajnáltam ezt, mert a tavaszi Vivicittán tök jó időt futottunk és amúgy is szeretek vele futni, de nem estem pánikba amiatt, hogy futótárs nélkül maradok. Van még 5-6 napom, elég lesz akkor aggódni, ha péntekig sem lesz senki.
Írtam a futócsoportba, szétszórtam néhány privát levelet ismerős futóknak, nem is eredménytelenül. Tünde jelentkezett újra, hogy a tavalyi verseny után idén is együtt fussuk végig a 21,1 km-t. Szóval 3:2 helyett 4:1 a lányok javára.:) Persze ahhoz még célba kell érnünk!
A nyári versenyeim valahogy nem úgy sikerültek, ahogy elképzeltem, de az augusztusi reptéri fm után okkal bízhattam abban, hogy végre kifelé jövök a gödörből.
A 8 órai rajt miatt olyan korán kellett kelni, mintha egy vidéki versenyre utaznék, de ezt egyáltalán nem bántam. A várható meleg miatt a futópólóra csak egy széldzsekit vettem, ami a villamosmegállóban Tündéékre várva majdnem kevésnek bizonyult, de túléltem, később pedig már egyáltalán nem volt szükség hosszú felsőre illetve nadrágra.
A versenyközpontnál kis bandázás, néhány még „gyűretlen” fotó, megörökítettük a vállamra szálló pillangót, bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat. :D
A Vivicittán bevált a 3. szektor, így ezúttal is oda soroltattam magam, de hogy végül onnan indultunk-e… Az biztos, hogy míg a Margit-szigeten úgyszólván az első méterektől hézagos volt a mezőny, itt jó ideig csak egymás hegyén-hátán tudtunk haladni. Mindegy! A rajt előtti „csapatmegbeszélésen” Tündéékkel amúgy is örömfutásban állapodtunk meg és a jó időeredményhez egyébként sem az első kilométereken kell nagyot futni.
Az új, végig a Dunát követő útvonalnak örültem is meg nem is. Szeretek a rakparton futni, mert nem nagyon kell kanyarogni és az út is jó minőségű. Egy baj volt csak, pontosabban kettő. Óriási volt körülöttünk a tömeg és csak nagyon lassan ritkult. Eközben a hőmérséklet egyre kúszott felfelé. Pedig a rajt előtt úgy gondoltam, 10:30 felé, mikor várhatóan célba érünk, még nem lesz olyan nagy meleg.
A tavalyi Wizz Air „nevezetessége” az volt, hogy a hosszú rakpartfutáson – mikor elvesztettem a fonalat – azzal „fárasztottam” Tündét, hogy melyik híd alatt futottunk el éppen. Idénre leszoktam erről a rossz tulajdonságomról, Tünde viszont – már csak a vicc kedvéért is – jól felkészült Budapest hídjaiból, így aztán egy-egy hídhoz érve „Kérdezz! Felelek.”-et játszottunk, amit természetesen mindketten a lehető legkomolyabban vettünk.:)
Ezen a napon megdőltek földrajzi ismereteink… Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás.:) Még jó, hogy az Árpád hídról a Margit-szigetre kanyarodtunk és kb. 2 kilométeren át a sziget fáinak árnyékában hűsölhettünk. Futva.:D Nagyon élveztem ezt a kb. 2,5 km-t, már csak azért is, mert hazai pálya, bár a középső úton csak ritkán futok, pláne nem egyedül. Pedig úgy is simán menne, csak ne lenne rajta forgalom.:)
Ahogy most végiggondolom (szerintem futás közben is megtettem ezt, csak kicsit fáradtabban), a pesti rakpartra érve már nem is volt olyan sok hátra. Nekem viszont fogyni kezdett az erőm, az arcomat egyre jobban égette a nap, már alig vártam, hogy a következő hídhoz érjünk. Aztán újra csak a következőt vártam.:)
A Szabadság hídon visszafutottunk Budára és már csak párat (pár tizet, százat) kellett aludni, vagyis lépni ahhoz, hogy – Anyukámat idézve, így jellemzett, mikor a befutóképet meglátta – marha fáradtan átfuthassunk a chipszőnyegen és bezsebelhessünk egy újabb félmaratont, katasztrofális, 2:27:52-es időeredménnyel. Aggódtam is a következő hétvége miatt, ugyanis vasárnap újra rajthoz álltam a BB24-en és immár negyedszer szülővárosomból, Bonyhádról elfutottam Bátaszékre. De ez egy új történet, így az erről írt agymenésem egy másik bejegyzésben lesz olvasható, csak előbb készüljön el.:)
Végül nagy-nagy köszönet Tündének, hogy másodszor is bevállalta velem a versenyt, még úgy is, hogy a pesti, városi versenyek helyett újabban az erdőt részesíti előnyben és persze Endrének is jár egy nagy pacsi, legfőképp azért, mert menet közben néhány elénk vágó futót udvariasan megkért arra, hogy tartózkodjon a hasonló akcióktól.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése