És ránk szakadt a sötétség

Valamikor októberben hirdette meg Máté a Garmin Téli Mókus Kört, melyet csak a szervezők által megadott havas napokon lehetett, lehet teljesíteni, külön erre a versenyre készített fehér mókusos éremért. Két kör teljesítése után (ráadásul a tavaly januári valamennyire még havas is volt) mi mást is tehettem? Neveztem, utaltam, túratársat kerestem és vártam a telet, a havat.

De a hó – ahogy manapság már szokásává vált – csak nem akart jönni. Egészen január közepéig. Ekkor Tél király – csak óvatosan, nehogy megártson – megrázta ősz szakállát és a magasabban fekvő területeket hóval lepte be, de a várost „megkímélte”, mondván: „Én nem akadályozom az embereket. Ha nekik ez jó, fulladjanak csak meg a saját bűzükben!”

Január 15-én kezdődhetett is a ki tudja hány napos „teljesítési” időszak. De Adri nem tudta vállalni, hogy velem tart és Roland is kérdéses volt, ezért inkább bevetettem „titkos fegyveremet” és szétszórtam (volna”) pár mailt, ha rögtön az elsőre Zsu nem bólint rá. A decemberi túrán úgyis megbeszéltük, egy havas kirándulást idén még beiktatunk.

Tömegközlekednem ezúttal sem kellett, mivel túratársam eljött értem és délután… Vagyis kicsit később haza is hozott. De itt még nem tartunk.

A Szépjuhásznénál – a rajt még mindig ott van – jött az első probléma. A QR kód leolvasásához egyikünk sem konyított, így hagytuk a fenébe, mondván, majd mindegyikről készítünk egy fényképet és a túra után elküldöm a szervezőknek. Ehhez képest az elsőt kapásból kihagytuk.:)

A track letöltésétől eltekintettünk, mivel Zsu –érthetően – nem telefonnal a kezében akart túrázni, de a QR kódok illetve Mátéék szöveges útvonalismertetése megvolt. Így aztán a jelzések figyelése mellé egy kisebb agymunka is társult, amit Zsu annyira nem is bánt.

Ment is minden, mint a karikacsapás, szép lassan fogytak a kilométerek, de két kisebb baki azért becsúszott.

A Szilfa tisztásra érve egyenesen haladtunk tovább, de sehol egy leágazás, ahol jobbra kanyarodhattunk volna. A szöveg újbóli átolvasása után világosodtunk meg: rögtön a tisztás elején kellett volna jobbra fordulni.:)

A másik bakit Nagykovácsiban követtük el. A meredek lejtőn Leereszkedtünk A településre, kerestük a Nagyboldogasszony-templomot, de nem találtuk. Végül egy az út szélén ácsorgó férfitől megtudtuk, vissza kell mennünk egy leágazáshoz, amit valószínű figyelmen kívül hagytunk és azon jutunk el a templomhoz. Ezzel már másodszor növeltük meg a 25 km-t néhány száz bónuszméterrel.:)

És amiről eddig még nem beszéltem (bár a képeken jól látszik), már a rajtnál havas táj fogadott minket és ezt a jó szokását a 25 km-en át végig megtartotta.

Az előrejelzések alapján hidegre számítottam, rétegesen öltöztem, de a vártnál jóval kellemesebb idő volt, az első kifli elfogyasztása után a kesztyűt vissza sem vettem.

Nagykovácsi után jött a túra legnehezebb része: meg kellett másznunk a Nagy-Kopaszt, ami 559 méter magas. A hegymászás egyikünknek sem jelentett különösebb nehézséget, de a hegymenet a pulzusunkat, légzésünket kicsit azért megszaporázta.:) De a havas táj, a kellemesen hideg idő minden fáradságért kárpótolt. Ahogy a fehér tájat megpillantottam (nem volt nehéz, mert ott volt előttünk), csak ámultam... És ahogy minden lépésnél ropogott a talpunk alatt a hó… Én nagyon bírom ezt az érzést.

A fák közül kiérve egy földes úton folytattuk, bár a földnek most nyoma sem volt. Márciusban Rolanddal ezen futottunk kb. 200-300 métert. Mentünk, kanyarogtunk felfelé, de a hegytetőre csak nem akartunk felérni. Helyesbítek: én már alig vártam.:)

A kilátóhoz érve még száz lépcső és máris felülnézetből tekinthettünk le a Buda környéki településekre. Már amelyik látszott. Tavaly januárban úgyis csak az orrunkig érő ködöt bámulhattuk, márciusban pedig olyan erős szél fújt, hogy egyikünk sem akart hosszasan nézelődni. Most viszont kedvünkre gyönyörködhettünk a csodálatos kilátásban. Túra- és tettestársam nem is győzött betelni a látvánnyal.

Körbejártuk a teraszt, közben a könyöklőről elolvastuk, az adott irányba melyik települést láthatjuk vagy láthatnánk, majd csináltattunk még egy közös fotót, hogy ne csak én legyek a képeken, mert annyira szép azért nem vagyok. Ez viszont olyan lett mint egy fantomkép.:) A QR kód megörökítése viszont elmaradt, de nem is baj, a teljesítés igazolásánál sokkal fontosabb, hogy ott voltunk és végigcsináltuk, a túra minden örömével és nehézségével együtt.

Lementünk a lépcsőn (állítólag visszafelé is 100 volt) és indultunk is tovább, pontosabban vissza a zöld háromszöget követve, immár lefelé. Jól esett a „pihenő”, a hosszú lejtmenet, de a zöld + jelzés csak nem akart előtűnni. Kérdezgettük a szembejövőket, látták-e, de csak nemleges és bizonytalan válaszokat kaptunk. Mi pedig egyre nyugtalanabbá váltunk. Rossz irányba indultunk volna?

Jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a kilátóhoz (újabb több száz méter plusz) és ott próbálunk valamit kiokoskodni. Fent aztán felhívtam Mátét (a térerő nem igazán volt a barátunk) és végre megtudtuk, a zöld + jelzés a hegytetőn nem ér véget, hanem megy tovább, alighanem lefelé, egy másik úton.:)

Tisztában voltunk vele, nagyon nem lenne jó buli, ha az erdőben sötétedne ránk, így a helyes út megtalálása után indultunk is. Hosszan, nagyon hosszan ereszkedtünk lefelé, szerencsére kő- és sziklamentes úton (hó itt is volt), de a 4 km/h fölötti kilométerátlag (itt) simán megvolt.

Érdekes volt megfigyelni, ahogy a két? meredekebb, néhol köves szakasz kezdeténél automatikusan, szinte parancsszóra levettük a lábunkat a gázpedálról, valószínű mindketten ugyanarra gondolva: itt aztán végképp nem kéne elesni , esetleg egy súlyosabb sérülést begyűjteni, mert a végén az erdőben tölthetjük az éjszakát, ami nagyon nem lenne vicces.

Időt nem néztem, nem is kérdeztem, azt sem, hogy hol járunk, de egy korábbi helyzetjelentés alapján egyértelmű volt, esélyünk sincs 16:30-17:00 között, még relatíve világosban visszaérni.

És mikor már majdnem egy vonalban voltunk a Duna vízszintjével, de még mindig lefelé mentünk, jött egy jobb kanyar és újra emelkedni kezdett. Na itt éreztem, hogy Zsu nagyon megijedt, de én is. Hová visz ez az út?

Mindegy! Nem sok választásunk volt, ha a túristajelzés erre visz, erre megyünk. És most vettük igazán hasznát annak, hogy havas volt az erdő, mivel a hófehér (milyen is lenne a hófedte táj) utat minden nehézség nélkül követni tudtuk, még én is.

Szerencsére nem mentünk vissza a Nagy-Kopaszra, cserébe az út hamarosan kiegyenesedett és lassan a „civilizáció” első jelei is előbukkantak, leginkább emberek formájában, mivel előtte kilométereken át egy árva lélekkel sem találkoztunk.:)

4-5 km-rel a cél előtt néhány szerintem tizenéves biciklis srác kisegített, megerősített minket abban, merre haladjunk, hogy a Budakeszi utat minél hamarabb elérjük, közben pedig a térerőt is visszakaptuk és egy app segítségével már azt is láthattuk, milyen messze vagyunk a büfétől. Vicces volt, ahogy 100-200 méterenként kaptam a helyzetjelentést: 4,4 km, 4,2 km…, de ez már egyikünket sem stresszelt.

Bárhogy is jutottunk vissza a Budakeszi útig, a két vadkerítést (szerencsére) nem kerülhettük el, elvégre a Mókus kör szerves és kihagyhatatlan része, hogy a két létrán is átmásszunk.:) A közút mentén aztán teljesen kiengedtünk, kényelmesen, nem sietve tettük meg a hátralévő utat a Szépjuhásznéig. A parkolóhoz érve Zsu megkérdezte, elmenjünk-e a QR kódig és amilyen hülye vagyok, én igent mondtam, bár ez a pár tíz méter már a hátam közepére sem hiányzott. De ha már ott voltunk, a futóappot ott állítottam le 30,66 km-nél. A kör 25 km.:)

Tiszta, lényegében sármentes bakanccsal értünk az autóhoz.:) Mondjuk havas úton nehéz is lett volna összesározni magunkat. A rend kedvéért azért cipőt cseréltünk és úgy ültünk a bemelegített autóba.

A jól megérdemelt büntetés a legvégére maradt.:) Mivel nem tudtam, Zsu pontosan hol állt meg, elkísért a ház előtti lépcsőig, és mivel erre nem nagyon szoktam járni, a kukatároló kerítését szépen „lehomlokoltam”.:D De ez nem sokat, mondhatnám semennyit nem vont le a kirándulás élvezeti értékéből. Nehéz is lett volna. És ha ebben a szezonban lesz még hó, mehetek egy ingyen havas körre, mert a nevezésem továbbra is aktív. Ki tart velem?

Szépjuhászné, 2021. jan. 17.

Csak sár és más semmi

Eltelt négy nap, hogy a Prédikálószéket megjártuk, közben évet váltottunk, de a túra maradt. Csak a helyszín változott, a túratárs személye, a táv és a terepviszonyok. És ki tudja, még mi.:)

Szerintem valamikor a novemberi WTF Buda után dobta be Gergő, hogy az „évfordító” héten menjünk el a Garmin Mókuska instant versenyre, mert aki ezen a héten teljesíti, egyedi éremszalagot kap. Az extra ajándék nem különösebben villanyozott fel, de a túrára igent mondtam. A terepviszonyokat ugyan nem ismertem, de számomra egyértelmű volt – szerintem ezt Gergővel is közöltem –, túrázni fogunk. Ha néhol tudunk is futni, ez a 10 km-es távnak csak töredéke lesz. Ha egyáltalán lesz.

Az új év második napját választottuk, 10 óra körüli indulással és ekkor (még) úgy gondoltam, ha valamennyit futni is tudunk, 12:30-13:00 körül végzünk is.:) Ja, persze… Ahogy azt Móricka elképzeli.

A Moszkva téren találkoztunk és egyből sikerült meglepnünk egymást. Én Gergőt azzal, hogy túrabakancs volt a lábamon, elvégre túrázni megyünk, Gergő meg engem, hogy futócipőben jött. Szerencsére sikerült meggyőznöm, mindketten jobban járunk, ha itt most nem nagyon akarunk futni.

A novemberi 10 km-es jeges futás után már Gergő is otthonosabban mozgott a Szépjuhászné környékén, a büfé oldalsó nagy üvegéről beolvastuk a RAJT feliratú kódot és pár perccel a tervezett rajtidőpont előtt indultunk is.

A túrát a következő ellenőrzőpontok érintésével kellett teljesítenünk:

Szépjuhászné büfé – Nagy-rét (2,3 km) – Hármashatárhegyi repülőtér (4,5 km) – Homok-hegy (5,5 km) – Kis-hárs-hegy (9 km) – Szépjuhászné büfé

Ahogy az lenni szokott, az elején még minden szép és jó volt. Ha nagy távokat nem is, de 100-200 méteres szakaszokat többször is tudtunk futni (meglepetésemre bakancsban is), egészen a következő köves, sáros részig. De nem sokáig örülhettünk. Egy elágazásnál rossz irányba indultunk, majd miután visszasétáltunk a helyes útra, jött egy durva lejtő. A túra elején sok hülyeséget összehordtam, különösen „eltévedésünk” után, csak hogy tompítsam Gergő ismétlődő mea culpáját, de itt hamar észhez tértem.

Egy jó meredek, nagy kövekkel tarkított úton (már amennyiben ez út volt) ereszkedtünk lefelé, hol jobbra, hol balra lépve, máskor a sziklára, biztos talajfogással, hogy stabil lábakon állva „indítsam” a következő lépést, mert ha itt elesünk… Nem mondom, hogy gyorsak voltunk, ellenben baromi lassúak, de idővel csak elkezdtek ritkulni a kövek. Viszont a lejtő maradt. És jött a sár.:D Egyik jobb mint a másik. De ezen legalább nem törjük össze magunkat, ha elesnénk. Max a metróra, buszra nem engednek fel.

Hogy itt hogy tudtunk leereszkedni, fogalmam sincs, de viszonylag jól sikerült, csak egyszer volt egy majdnem esésem, de a földön megpihenni itt sem tudtam, csak egy pillanatra érintettem a talajt.

Lent aztán kiokoskodtuk, hogy ez lehetett az a nehéznek ítélt szakasz, amit a szervezők által felajánlott alternatív úton akartunk kikerülni.:D De legalább büszkén veregethettük a vállunkat, hogy milyen kemény csávók vagyunk.:)

Ezután váltakozva jöttek a sáros illetve kevésbé sáros szakaszok, viszont ahol sár volt, ott nagyon. Csúszott, cuppogott a föld, nehéz volt rajta menni, de hát az éremért és a két palacsintáért meg kellett dolgoznunk.

A repülőtér volt a csúcs. Egy sáros, vizes keréknyomban indultunk el, de olyan szinten volt felázva, hogy képtelenség volt rajta haladni. Minden lépésnél azt éreztem, most fogjuk eldobni magunkat. Nincs itt valami földes, füves, keréknyommentes út? Elvégre egy repülőtéren vagyunk. Hát persze, hogy volt! „Lementünk” az útról és végre jobb minőségű nem úton folytathattuk a dagonyát.:)

És jöttek a hegyek, bár ebből eddig sem volt hiány, de most egymás után három is volt. Az első, a Homok-hegy majdnem ki is fogott rajtam. Maga a hegy nem volt magas, viszont a felfelé vezető sziklás út olyannyira bukdácsolós volt, hogy már félre akartam állni, hogy Gergőt ott várjam meg, míg leolvassa a QR kódokat és visszaér. De túratársam ezt nagyon nem akarta, már csak azért sem, mert nem ezen az úton kellett lejönnünk, hanem a hegy másik oldalán.:)

Hasonló gyorsasággal jártuk meg a Vadaskerti-hegyet, majd a Kis-hárs-hegy következett. De mikor? Míg az első két kisebb hegy egymás közelében terült el, a harmadik annál messzebb volt. Továbbra is sáros, néhol köves szakaszokon vezetett az út, de sehogy sem akartunk odaérni. Aztán mikor mégis, hosszan, nagyon hosszan mentünk felfelé, miközben én már csak arra koncentráltam (jó, kicsit az útra, a lépteimre is), hogy érjünk végre fel.

Valahol errefelé lehetett (vagy máshol), de mindenképp a túra vége felé, mikor az egyik fotónál azt kérte Gergő, hogy csináljak valami vicceset vagy amit akarok. Na itt ment át a kimerültségem flegmába. Felemeltem a jobb kezem és a mutatóujjammal süsü jelet mutattam a homlokomon, de ez még nem látszik, mivel a fotó egy másodperccel korábban készült mint hogy a kezem a fejemhez ért volna.:)

A kilátót kivételesen kihagytuk, mivel többen is voltak fent és ha jól értettem, amúgy sem volt túl nagy hely, érvényesítettük a kódokat és mentünk is tovább. Innen már csak 1 km-re volt a cél, de hogy hány kilométer lesz a lábunkban, mire odaérünk… Fogalmunk sem volt. 10-nél biztosan több, mivel Hűvösvölgynél, mikor két túrázót kisegítettünk, a telefonom szerint már 11 km fölött jártunk.

És a kilátó után megtörtént a tragédia: Gergő telefonja lemerült.:)Hogy jutunk így el a célig? Azért mentünk tovább, reménykedve abba, hogy a helyes irányba haladunk. És egyszer csak mit látunk? Jön (pontosabban fut) velünk szembe Lilla, akivel aznap egyszer már találkoztunk. Ő a kilátó felé tart, mi onnan el, ő tanácstalan, mi csak bizonytalanok.:) Még jó, hogy az ő telefonja működött.

Közösen kiokoskodtuk (én csak kibic voltam), hogy merre kell mennie, közben pedig az is kiderült, rossz irányba megyünk.:D Egy hátraarc! és mentünk is, talán már tényleg arra, amerre mennünk kellett.:)

Még kb. 1 km várt ránk, de ezt nem is nagyon bántuk. Gergő azért, mert nem túrára készült, pláne nem ilyen körülmények között, én pedig azért, mert a lightosan extrém (tessék mondani, az milyen) körülmények agyilag eléggé leszívtak. Nem csoda, hogy az utolsó pár száz méteren, már relatíve jó minőségű úton sem volt kedvem futni.

A telefonom 15.34 km-t mért, a hivatalos időm 5:01:03 lett, de 5 óra alatt – talán kicsit gyorsabban is – behúztuk, mivel az utolsó kódérvényesítés kicsit nehézkesebben ment a kelleténél. De ennek már amúgy sincs jelentősége.

Megcsináltuk. Kezünk, lábunk egyben. A ruhánk tiszta. Ja, az nem. Csak korlátozottan.:) De annál határozottan jobban néztünk ki, mint aki közelebbről is megismerkedett az anyafölddel, annak is a vizesebb változatával.

Megkaptam az érmet és a palacsintát (Gergő sajnos nem, mivel későn jelentkezett és nem volt még futóazonosítója), Lillával, akivel a célban már harmadszor futottunk össze, készítettünk pár közös fotót, kocsiba pattantunk és Lilla még a Moszkvára is levitt, amiből végül a Déli lett, de nekünk az is megfelelt. Köszönet érte. És persze Gergőnek is, hogy végigjött velem és nem hagyott az erdő közepén, még akkor sem, mikor a kelleténél türelmetlenebb voltam.

Szépjuhászné, 2021. jan. 2.

Minden jó, ha decemberben is túrázunk

Egy kedves kis csonthártyagyulladásnak köszönhetően 2020 első két hónapja futás nélkül telt el, de a „kedves” jelző itt mégiscsak helytálló, mert bár futni nem tudtam, a gyaloglás fájdalommentesen ment. Az első 2,5 hónap 4 túráján össze is jött 97 km.

A tavasz beálltával a „betegség” varázsszóra elmúlt, jöhettek a futások és a karantén. A túrák pedig a futóedzések és versenyek mellett háttérbe szorultak.

Már kezdtem elfelejteni, hogy túra is van a világon, de a sors nem hagyta. A novemberi újbóli korlátozásokkal a rövid nyári, őszi versenyszezon véget ért és az utolsó másfél hónapra újra csak az egyéni illetve páros edzések maradtak. Szervezett vagy szervezetlen programra esélyem se volt. Vagy mégis?

3 nappal Szilveszter előtt üzenetet kaptam Zsutól, hogy a következő nap vele tartok-e a Prédikálószékre. Nem sokat kellett gondolkodnom, mivel év elején Szekszárdon túráztunk már együtt, és a sok csúszkálás ellenére nagyon jól éreztük magunkat.

Hallottam már a Prédikálószékről, de ha valaki megkérdezte volna, hogy hol található, valószínű csak nagy szemekkel néztem volna. Így aztán otthon elő az atlasz (pontosabban az internet), hogy kicsit „kiokosítsam” magam.

Az azért megnyugtató volt, hogy a hegy 639 méter magas és a túra kb. 20 km hosszú lesz. Ez minimum 5 óra, ha tartani tudjuk az óránkénti 4 km-t. Szóval vagy elfáradunk, vagy igen.

Hogy a nagy tömeget elkerüljük, a 7 órai indulás mellett döntöttünk, a házunktól, merthogy Zsu értem jött, egy órával később pedig már Dömösön voltunk és indultunk is a hegyre.

Hosszú, meredek útra készültem, ehhez képest egyáltalán nem éreztem annak. Mentünk, lényegében végig egymás mellett, beszélgettünk, többször lenéztünk a Dunakanyarra, de hiába meresztettem a szemeimet, nem sikerült kivenni, felfedezni a kanyarulatot. Pedig nagyon akartam, mivel kisgyerek koromban, mikor a térképen még láthattam volna, nem ezt, hanem inkább Baranya, Tolna megye környékét nézegettem. Visegrádon kellett volna születnem?:)

Az út nagyon jó minőségű, kemény, alig buckás, egyáltalán nem akadályozott abban, hogy tempósan haladhassunk. De mivel az elmúlt napokban még kisebb hó fedhette a tájat, vizes, sáros szakaszok is voltak, csak úgy cuppogott a talpunk alatt a sár.

Már az elején látszott, Zsu helyesen gondolkozott, mivel a parkolóban rajtunk kívül senki sem volt és a kirándulás első felében is csak nagyon ritkán találkoztunk túrázókkal.

Jó ideje úton voltunk már, de hogy merre járhatunk… Fogalmam sem volt. Elővehettem volna a telefont, hogy megnézzem, de a következő pillanatban jött a nagy felismerés: miért fontos ez? Minden szuper, nem vagyunk fáradtak, majd ha kb. 10 km-t megtettünk, fent leszünk. Addig nem kell vele foglalkozni. És láss csodát! Tényleg kikapcsoltam és az aktuális pillanatra figyeltem.

És mivel a fényképezésen kívül csak egyszer álltunk meg, hogy együnk, fel is értünk. De előtte meg kellett másznunk egy meredek, felázott, sáros szakaszt. Itt előkerült a fehérbot, ami ideiglenesen funkciót váltott és átminősült túrabottá, hogy a csúszós szakaszon a földbe (vagy inkább sárba) szúrt bot megtartson. Fel is értünk, egyben, esés nélkül, még egy rövid séta és máris a hegytetőn voltunk.

És ha már a bot… Túrán, de futóverseny előtt vagy után sem szeretem, ha fényképezéskor a kezemben van a fehérbot, még összecsukva sem. Nem mintha szégyelném, de ilyen eseményeken nem illik a környezetbe, ne ez legyen az „azonosítóm”.:) Ilyenkor mindig a zsákomba teszem vagy mögém a földre, esetleg megkérek valakit, hogy egy kevésbé központi helyre tegye le. Itt is ez történt. Odaadtam Zsunak. Otthon derült ki, hogy túratársam az egyik fotón a kezében tartja.:D

A hegytetőn már jóval nagyobb volt a népsűrűség, mivel több irányból is fel lehet jutni ide, de az 1,5-két méteres távolságot nagyjából itt is tartani tudtuk.

Felmentünk a kilátóba, minden emeleten megállva, fotózva és megnézve a Dunakanyart, amit hasonlóan „jó” minőségben láttam mint addig, majd indultunk is vissza, ugyanazon az úton mint felfelé.

Egy Rövid felkészítő szakasz után jött a lejtős, nagyon felázott, néhol köves 50-100 méter. Itt bevetettük a szekszárdi modellt, oldalazva haladtunk, bár ott a jég miatt tettük ezt és sokkal gyakrabban, jóval hosszabb ideig.

Nem mondom, hogy nem tartottam tőle, hogy valamelyikünk alól egyszer csak kicsúszik a talaj és a földön találjuk magunkat, de bíztam az erőnkben, rutinunkban. Le is értünk, szép tiszta ruhában, bár mint otthon kiderült, a nadrágszáram a bakancs környékén „kicsit” sáros lett, szerintem nem csupán ezen a szakaszon.:)

A túra további része lényegében végig száguldás volt. Határozott léptekkel haladtunk lefelé, csak egyszer-egyszer zökkentett ki egy kő vagy bucka, kisebb lyuk, ahogy bele- vagy ráléptem. És továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy a „Hány kilométernél járhatunk?” kérdéssel nem kell foglalkozni. Mondjuk ezért nem sokat kellett tennem, kis túlzással eszembe se jutott.

És ami igazán meglepett. Hosszan, nagyon hosszan mentünk lefelé, sok helyen nagyon lejtős úton. Ezen jöttünk fel ilyen könnyen? Hasonló tapasztalatom már több túrán, futóversenyen volt, így kénytelen voltam elhinni, hogy ez bizony ugyanaz az út.:)

Lassan megjelentek az emberi civilizáció első jelei (kutyaugatás, házak stb.), de mi csak mentünk, továbbra is lefelé

És mikor a Duna vize már majdnem a bakancsunkat nyaldosta (nem is ártott volna nekik egy kis víz), kiegyenesedtünk és 6:01-cel az indulás után 20.48 km-rel a lábunkban visszaértünk a kocsihoz. Egyből be is ugrottam volna a jobb első ülésre, de ilyensárosan? Még jó, hogy Zsu készült és a lábam alá valamilyen védőpapírt tett, de legközelebb, ha kocsival megyünk túrázni, én sem hagyom otthon a váltócipőt.

És ha ez sáros túra lett volna (szerintem csak egy-két szakaszon volt az), akkor minek nevezzem a 3 nappal későbbi FCK 2020 Garmin MÓKUSKA sárdagonyáját? Azután még „borzasztóbban” néztünk ki.:)

Köszönöm Zsu a szuper túrát. Azt nem tudom megmondani, a januárit vagy a mostanit élveztem-e jobban, de ha mindenképp választani kéne, akkor a decemberi mellett döntenék, mivel itt ki lehetett kapcsolni, Szekszárdon a jég miatt erre esélyünk se volt.

Dömös, 2020. dec. 29.