Csak sár és más semmi

Eltelt négy nap, hogy a Prédikálószéket megjártuk, közben évet váltottunk, de a túra maradt. Csak a helyszín változott, a túratárs személye, a táv és a terepviszonyok. És ki tudja, még mi.:)

Szerintem valamikor a novemberi WTF Buda után dobta be Gergő, hogy az „évfordító” héten menjünk el a Garmin Mókuska instant versenyre, mert aki ezen a héten teljesíti, egyedi éremszalagot kap. Az extra ajándék nem különösebben villanyozott fel, de a túrára igent mondtam. A terepviszonyokat ugyan nem ismertem, de számomra egyértelmű volt – szerintem ezt Gergővel is közöltem –, túrázni fogunk. Ha néhol tudunk is futni, ez a 10 km-es távnak csak töredéke lesz. Ha egyáltalán lesz.

Az új év második napját választottuk, 10 óra körüli indulással és ekkor (még) úgy gondoltam, ha valamennyit futni is tudunk, 12:30-13:00 körül végzünk is.:) Ja, persze… Ahogy azt Móricka elképzeli.

A Moszkva téren találkoztunk és egyből sikerült meglepnünk egymást. Én Gergőt azzal, hogy túrabakancs volt a lábamon, elvégre túrázni megyünk, Gergő meg engem, hogy futócipőben jött. Szerencsére sikerült meggyőznöm, mindketten jobban járunk, ha itt most nem nagyon akarunk futni.

A novemberi 10 km-es jeges futás után már Gergő is otthonosabban mozgott a Szépjuhászné környékén, a büfé oldalsó nagy üvegéről beolvastuk a RAJT feliratú kódot és pár perccel a tervezett rajtidőpont előtt indultunk is.

A túrát a következő ellenőrzőpontok érintésével kellett teljesítenünk:

Szépjuhászné büfé – Nagy-rét (2,3 km) – Hármashatárhegyi repülőtér (4,5 km) – Homok-hegy (5,5 km) – Kis-hárs-hegy (9 km) – Szépjuhászné büfé

Ahogy az lenni szokott, az elején még minden szép és jó volt. Ha nagy távokat nem is, de 100-200 méteres szakaszokat többször is tudtunk futni (meglepetésemre bakancsban is), egészen a következő köves, sáros részig. De nem sokáig örülhettünk. Egy elágazásnál rossz irányba indultunk, majd miután visszasétáltunk a helyes útra, jött egy durva lejtő. A túra elején sok hülyeséget összehordtam, különösen „eltévedésünk” után, csak hogy tompítsam Gergő ismétlődő mea culpáját, de itt hamar észhez tértem.

Egy jó meredek, nagy kövekkel tarkított úton (már amennyiben ez út volt) ereszkedtünk lefelé, hol jobbra, hol balra lépve, máskor a sziklára, biztos talajfogással, hogy stabil lábakon állva „indítsam” a következő lépést, mert ha itt elesünk… Nem mondom, hogy gyorsak voltunk, ellenben baromi lassúak, de idővel csak elkezdtek ritkulni a kövek. Viszont a lejtő maradt. És jött a sár.:D Egyik jobb mint a másik. De ezen legalább nem törjük össze magunkat, ha elesnénk. Max a metróra, buszra nem engednek fel.

Hogy itt hogy tudtunk leereszkedni, fogalmam sincs, de viszonylag jól sikerült, csak egyszer volt egy majdnem esésem, de a földön megpihenni itt sem tudtam, csak egy pillanatra érintettem a talajt.

Lent aztán kiokoskodtuk, hogy ez lehetett az a nehéznek ítélt szakasz, amit a szervezők által felajánlott alternatív úton akartunk kikerülni.:D De legalább büszkén veregethettük a vállunkat, hogy milyen kemény csávók vagyunk.:)

Ezután váltakozva jöttek a sáros illetve kevésbé sáros szakaszok, viszont ahol sár volt, ott nagyon. Csúszott, cuppogott a föld, nehéz volt rajta menni, de hát az éremért és a két palacsintáért meg kellett dolgoznunk.

A repülőtér volt a csúcs. Egy sáros, vizes keréknyomban indultunk el, de olyan szinten volt felázva, hogy képtelenség volt rajta haladni. Minden lépésnél azt éreztem, most fogjuk eldobni magunkat. Nincs itt valami földes, füves, keréknyommentes út? Elvégre egy repülőtéren vagyunk. Hát persze, hogy volt! „Lementünk” az útról és végre jobb minőségű nem úton folytathattuk a dagonyát.:)

És jöttek a hegyek, bár ebből eddig sem volt hiány, de most egymás után három is volt. Az első, a Homok-hegy majdnem ki is fogott rajtam. Maga a hegy nem volt magas, viszont a felfelé vezető sziklás út olyannyira bukdácsolós volt, hogy már félre akartam állni, hogy Gergőt ott várjam meg, míg leolvassa a QR kódokat és visszaér. De túratársam ezt nagyon nem akarta, már csak azért sem, mert nem ezen az úton kellett lejönnünk, hanem a hegy másik oldalán.:)

Hasonló gyorsasággal jártuk meg a Vadaskerti-hegyet, majd a Kis-hárs-hegy következett. De mikor? Míg az első két kisebb hegy egymás közelében terült el, a harmadik annál messzebb volt. Továbbra is sáros, néhol köves szakaszokon vezetett az út, de sehogy sem akartunk odaérni. Aztán mikor mégis, hosszan, nagyon hosszan mentünk felfelé, miközben én már csak arra koncentráltam (jó, kicsit az útra, a lépteimre is), hogy érjünk végre fel.

Valahol errefelé lehetett (vagy máshol), de mindenképp a túra vége felé, mikor az egyik fotónál azt kérte Gergő, hogy csináljak valami vicceset vagy amit akarok. Na itt ment át a kimerültségem flegmába. Felemeltem a jobb kezem és a mutatóujjammal süsü jelet mutattam a homlokomon, de ez még nem látszik, mivel a fotó egy másodperccel korábban készült mint hogy a kezem a fejemhez ért volna.:)

A kilátót kivételesen kihagytuk, mivel többen is voltak fent és ha jól értettem, amúgy sem volt túl nagy hely, érvényesítettük a kódokat és mentünk is tovább. Innen már csak 1 km-re volt a cél, de hogy hány kilométer lesz a lábunkban, mire odaérünk… Fogalmunk sem volt. 10-nél biztosan több, mivel Hűvösvölgynél, mikor két túrázót kisegítettünk, a telefonom szerint már 11 km fölött jártunk.

És a kilátó után megtörtént a tragédia: Gergő telefonja lemerült.:)Hogy jutunk így el a célig? Azért mentünk tovább, reménykedve abba, hogy a helyes irányba haladunk. És egyszer csak mit látunk? Jön (pontosabban fut) velünk szembe Lilla, akivel aznap egyszer már találkoztunk. Ő a kilátó felé tart, mi onnan el, ő tanácstalan, mi csak bizonytalanok.:) Még jó, hogy az ő telefonja működött.

Közösen kiokoskodtuk (én csak kibic voltam), hogy merre kell mennie, közben pedig az is kiderült, rossz irányba megyünk.:D Egy hátraarc! és mentünk is, talán már tényleg arra, amerre mennünk kellett.:)

Még kb. 1 km várt ránk, de ezt nem is nagyon bántuk. Gergő azért, mert nem túrára készült, pláne nem ilyen körülmények között, én pedig azért, mert a lightosan extrém (tessék mondani, az milyen) körülmények agyilag eléggé leszívtak. Nem csoda, hogy az utolsó pár száz méteren, már relatíve jó minőségű úton sem volt kedvem futni.

A telefonom 15.34 km-t mért, a hivatalos időm 5:01:03 lett, de 5 óra alatt – talán kicsit gyorsabban is – behúztuk, mivel az utolsó kódérvényesítés kicsit nehézkesebben ment a kelleténél. De ennek már amúgy sincs jelentősége.

Megcsináltuk. Kezünk, lábunk egyben. A ruhánk tiszta. Ja, az nem. Csak korlátozottan.:) De annál határozottan jobban néztünk ki, mint aki közelebbről is megismerkedett az anyafölddel, annak is a vizesebb változatával.

Megkaptam az érmet és a palacsintát (Gergő sajnos nem, mivel későn jelentkezett és nem volt még futóazonosítója), Lillával, akivel a célban már harmadszor futottunk össze, készítettünk pár közös fotót, kocsiba pattantunk és Lilla még a Moszkvára is levitt, amiből végül a Déli lett, de nekünk az is megfelelt. Köszönet érte. És persze Gergőnek is, hogy végigjött velem és nem hagyott az erdő közepén, még akkor sem, mikor a kelleténél türelmetlenebb voltam.

Szépjuhászné, 2021. jan. 2.