És ránk szakadt a sötétség

Valamikor októberben hirdette meg Máté a Garmin Téli Mókus Kört, melyet csak a szervezők által megadott havas napokon lehetett, lehet teljesíteni, külön erre a versenyre készített fehér mókusos éremért. Két kör teljesítése után (ráadásul a tavaly januári valamennyire még havas is volt) mi mást is tehettem? Neveztem, utaltam, túratársat kerestem és vártam a telet, a havat.

De a hó – ahogy manapság már szokásává vált – csak nem akart jönni. Egészen január közepéig. Ekkor Tél király – csak óvatosan, nehogy megártson – megrázta ősz szakállát és a magasabban fekvő területeket hóval lepte be, de a várost „megkímélte”, mondván: „Én nem akadályozom az embereket. Ha nekik ez jó, fulladjanak csak meg a saját bűzükben!”

Január 15-én kezdődhetett is a ki tudja hány napos „teljesítési” időszak. De Adri nem tudta vállalni, hogy velem tart és Roland is kérdéses volt, ezért inkább bevetettem „titkos fegyveremet” és szétszórtam (volna”) pár mailt, ha rögtön az elsőre Zsu nem bólint rá. A decemberi túrán úgyis megbeszéltük, egy havas kirándulást idén még beiktatunk.

Tömegközlekednem ezúttal sem kellett, mivel túratársam eljött értem és délután… Vagyis kicsit később haza is hozott. De itt még nem tartunk.

A Szépjuhásznénál – a rajt még mindig ott van – jött az első probléma. A QR kód leolvasásához egyikünk sem konyított, így hagytuk a fenébe, mondván, majd mindegyikről készítünk egy fényképet és a túra után elküldöm a szervezőknek. Ehhez képest az elsőt kapásból kihagytuk.:)

A track letöltésétől eltekintettünk, mivel Zsu –érthetően – nem telefonnal a kezében akart túrázni, de a QR kódok illetve Mátéék szöveges útvonalismertetése megvolt. Így aztán a jelzések figyelése mellé egy kisebb agymunka is társult, amit Zsu annyira nem is bánt.

Ment is minden, mint a karikacsapás, szép lassan fogytak a kilométerek, de két kisebb baki azért becsúszott.

A Szilfa tisztásra érve egyenesen haladtunk tovább, de sehol egy leágazás, ahol jobbra kanyarodhattunk volna. A szöveg újbóli átolvasása után világosodtunk meg: rögtön a tisztás elején kellett volna jobbra fordulni.:)

A másik bakit Nagykovácsiban követtük el. A meredek lejtőn Leereszkedtünk A településre, kerestük a Nagyboldogasszony-templomot, de nem találtuk. Végül egy az út szélén ácsorgó férfitől megtudtuk, vissza kell mennünk egy leágazáshoz, amit valószínű figyelmen kívül hagytunk és azon jutunk el a templomhoz. Ezzel már másodszor növeltük meg a 25 km-t néhány száz bónuszméterrel.:)

És amiről eddig még nem beszéltem (bár a képeken jól látszik), már a rajtnál havas táj fogadott minket és ezt a jó szokását a 25 km-en át végig megtartotta.

Az előrejelzések alapján hidegre számítottam, rétegesen öltöztem, de a vártnál jóval kellemesebb idő volt, az első kifli elfogyasztása után a kesztyűt vissza sem vettem.

Nagykovácsi után jött a túra legnehezebb része: meg kellett másznunk a Nagy-Kopaszt, ami 559 méter magas. A hegymászás egyikünknek sem jelentett különösebb nehézséget, de a hegymenet a pulzusunkat, légzésünket kicsit azért megszaporázta.:) De a havas táj, a kellemesen hideg idő minden fáradságért kárpótolt. Ahogy a fehér tájat megpillantottam (nem volt nehéz, mert ott volt előttünk), csak ámultam... És ahogy minden lépésnél ropogott a talpunk alatt a hó… Én nagyon bírom ezt az érzést.

A fák közül kiérve egy földes úton folytattuk, bár a földnek most nyoma sem volt. Márciusban Rolanddal ezen futottunk kb. 200-300 métert. Mentünk, kanyarogtunk felfelé, de a hegytetőre csak nem akartunk felérni. Helyesbítek: én már alig vártam.:)

A kilátóhoz érve még száz lépcső és máris felülnézetből tekinthettünk le a Buda környéki településekre. Már amelyik látszott. Tavaly januárban úgyis csak az orrunkig érő ködöt bámulhattuk, márciusban pedig olyan erős szél fújt, hogy egyikünk sem akart hosszasan nézelődni. Most viszont kedvünkre gyönyörködhettünk a csodálatos kilátásban. Túra- és tettestársam nem is győzött betelni a látvánnyal.

Körbejártuk a teraszt, közben a könyöklőről elolvastuk, az adott irányba melyik települést láthatjuk vagy láthatnánk, majd csináltattunk még egy közös fotót, hogy ne csak én legyek a képeken, mert annyira szép azért nem vagyok. Ez viszont olyan lett mint egy fantomkép.:) A QR kód megörökítése viszont elmaradt, de nem is baj, a teljesítés igazolásánál sokkal fontosabb, hogy ott voltunk és végigcsináltuk, a túra minden örömével és nehézségével együtt.

Lementünk a lépcsőn (állítólag visszafelé is 100 volt) és indultunk is tovább, pontosabban vissza a zöld háromszöget követve, immár lefelé. Jól esett a „pihenő”, a hosszú lejtmenet, de a zöld + jelzés csak nem akart előtűnni. Kérdezgettük a szembejövőket, látták-e, de csak nemleges és bizonytalan válaszokat kaptunk. Mi pedig egyre nyugtalanabbá váltunk. Rossz irányba indultunk volna?

Jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a kilátóhoz (újabb több száz méter plusz) és ott próbálunk valamit kiokoskodni. Fent aztán felhívtam Mátét (a térerő nem igazán volt a barátunk) és végre megtudtuk, a zöld + jelzés a hegytetőn nem ér véget, hanem megy tovább, alighanem lefelé, egy másik úton.:)

Tisztában voltunk vele, nagyon nem lenne jó buli, ha az erdőben sötétedne ránk, így a helyes út megtalálása után indultunk is. Hosszan, nagyon hosszan ereszkedtünk lefelé, szerencsére kő- és sziklamentes úton (hó itt is volt), de a 4 km/h fölötti kilométerátlag (itt) simán megvolt.

Érdekes volt megfigyelni, ahogy a két? meredekebb, néhol köves szakasz kezdeténél automatikusan, szinte parancsszóra levettük a lábunkat a gázpedálról, valószínű mindketten ugyanarra gondolva: itt aztán végképp nem kéne elesni , esetleg egy súlyosabb sérülést begyűjteni, mert a végén az erdőben tölthetjük az éjszakát, ami nagyon nem lenne vicces.

Időt nem néztem, nem is kérdeztem, azt sem, hogy hol járunk, de egy korábbi helyzetjelentés alapján egyértelmű volt, esélyünk sincs 16:30-17:00 között, még relatíve világosban visszaérni.

És mikor már majdnem egy vonalban voltunk a Duna vízszintjével, de még mindig lefelé mentünk, jött egy jobb kanyar és újra emelkedni kezdett. Na itt éreztem, hogy Zsu nagyon megijedt, de én is. Hová visz ez az út?

Mindegy! Nem sok választásunk volt, ha a túristajelzés erre visz, erre megyünk. És most vettük igazán hasznát annak, hogy havas volt az erdő, mivel a hófehér (milyen is lenne a hófedte táj) utat minden nehézség nélkül követni tudtuk, még én is.

Szerencsére nem mentünk vissza a Nagy-Kopaszra, cserébe az út hamarosan kiegyenesedett és lassan a „civilizáció” első jelei is előbukkantak, leginkább emberek formájában, mivel előtte kilométereken át egy árva lélekkel sem találkoztunk.:)

4-5 km-rel a cél előtt néhány szerintem tizenéves biciklis srác kisegített, megerősített minket abban, merre haladjunk, hogy a Budakeszi utat minél hamarabb elérjük, közben pedig a térerőt is visszakaptuk és egy app segítségével már azt is láthattuk, milyen messze vagyunk a büfétől. Vicces volt, ahogy 100-200 méterenként kaptam a helyzetjelentést: 4,4 km, 4,2 km…, de ez már egyikünket sem stresszelt.

Bárhogy is jutottunk vissza a Budakeszi útig, a két vadkerítést (szerencsére) nem kerülhettük el, elvégre a Mókus kör szerves és kihagyhatatlan része, hogy a két létrán is átmásszunk.:) A közút mentén aztán teljesen kiengedtünk, kényelmesen, nem sietve tettük meg a hátralévő utat a Szépjuhásznéig. A parkolóhoz érve Zsu megkérdezte, elmenjünk-e a QR kódig és amilyen hülye vagyok, én igent mondtam, bár ez a pár tíz méter már a hátam közepére sem hiányzott. De ha már ott voltunk, a futóappot ott állítottam le 30,66 km-nél. A kör 25 km.:)

Tiszta, lényegében sármentes bakanccsal értünk az autóhoz.:) Mondjuk havas úton nehéz is lett volna összesározni magunkat. A rend kedvéért azért cipőt cseréltünk és úgy ültünk a bemelegített autóba.

A jól megérdemelt büntetés a legvégére maradt.:) Mivel nem tudtam, Zsu pontosan hol állt meg, elkísért a ház előtti lépcsőig, és mivel erre nem nagyon szoktam járni, a kukatároló kerítését szépen „lehomlokoltam”.:D De ez nem sokat, mondhatnám semennyit nem vont le a kirándulás élvezeti értékéből. Nehéz is lett volna. És ha ebben a szezonban lesz még hó, mehetek egy ingyen havas körre, mert a nevezésem továbbra is aktív. Ki tart velem?

Szépjuhászné, 2021. jan. 17.