Fel is út... És le is

Eltelt 3 hónap -1 nap és újra egy WTF verseny. Csak épp új helyszínen, két km-rel rövidebb távon. Viszont a futótárs személye nem változott, a szentendrei kánikulai verseny után ismét Gergővel vágtunk az erdőnek, hegynek, végig erdei aszfaltos úton.

És hogy a Covid ebből a buliból se maradjon ki… A rendezvénytilalom miatt az idei instant verseny lett, amit egy 9 napos intervallumon belül kellett, kell teljesíteni.

Gergővel november utolsó vasárnapját választottuk, a kora délutáni órákat, így aztán az aznapi ebéd praktikus okokból elmaradt illetve délutánra, estére tolódott.

Versenyközpont nem volt, ruhatár sem, a Szépjuhásznéba nem lehetett bemenni, így aztán jól át kellett gondolni, mibe menjünk, mit vigyünk magunkkal (már ami egy futózsákba belefér), hogy célbaérés után a vizes futóruhában ne fagyjunk meg.

11 óra tájt, mikor a házból kiléptem, még egész kellemes idő fogadott, de a Szépjuhásznénál már hűvösebb volt. És ki tudja, mi lesz a János-hegy tetején, 527 méter magasan?

A büfénél összefutottunk Bernivel, aki egy remek hírrel fogadott: több helyen jeges az út. Na tessék. Elhatároztam, hogy kivételesen fegyelmezett leszek, csak a legvégső esetben váltok sétára, erre a jég tesz keresztbe? Mindegy! Megyünk, aztán majd meglátjuk, tudunk, merünk-e futni és ha igen, mennyit.

A QR kód érvényesítése után kisebb navigációs zavar, majdnem a terepezők útvonalán indultunk el, így aztán kénytelenek voltunk felhasználni a telefonos segítséget, hogy végre irányba állítsuk magunkat és nekivágjunk az alig két szigetkörnyi távnak.

Emlékeim szerint szinte rögtön – vagy legalább is elég hamar – jött az emelkedő, ami jó ideig eltartott, de mi csak futottunk, ahogy ezt a verseny előtt megbeszéltem magammal.:) Elvégre 200 méter szintet kell legyűrnünk, ami nem kevés, pláne úgy, hogy nagy valószínűséggel az egész az első 5 km-re jut ki.

De az időjárás másképp akarta. Jött az első jégfolt, aztán a következő és egyre többször kellett sétára váltanunk, hol csak néhány lépésnyit, hol kicsit hosszabb időre. De így is viszonylag hamar felértünk, bár az 1:15 körüli összidőhöz képest, amiről még a 22-es buszon ábrándoztam, nagyon lassan.:)

De hogy mégse legyen olyan egyszerű az élet, a kilátó előtt még egy viszonylag hosszú és baromi meredek emelkedőt kellett legyűrnünk. Talán a Kékes utolsó 3 km-e lehetett ilyen durva?

A hegytetőn aztán megkezdődött az ellenőrzőpont keresése. Körbejártuk a kilátót, néztünk jobbra, néztünk balra, de sehol semmi. Errefelé kicsit nagyobb volt a népsűrűség mint a felfelé vezető úton, de hogy ki WTF-ezik…? Kit kérdezzünk, aki érti is, miről beszélünk…? Nem volt más választás, fel kellett használnunk a második telefonos segítséget (szerencsére ebben a játékban nem csak egy volt) és láss csodát, egyből meglett a kód.:)

Az érvényesítés után Gergő kitalálta, hogy igyunk egy teát. Ennyire nem fontos az idő? Hát akkor én forralt bort iszom. De ahol a hosszú sor állt, csak kávét lehetett venni. Pedig határozottan éreztem a bor illatát. Mit volt mit tenni, elindultunk visszafelé.

Itt mintha kicsit melegebb lett volna az eddigieknél vagy csak a meg nem ivott forró ital melegített fel? De ha ténylegenyhült az idő, talán a jég is olvadni kezd. A fák mellett haladva kétszer is olyan hangokat hallottunk, mintha esne az eső, pedig csak a faágakról potyogott a megolvadt dér.

A „le is út” jóval gyorsabban ment, csak egyszer-egyszer kellett megállnunk néhány lépés erejéig hogy épségben átjussunk a jégen illetve mikor Gergő fényképezett. Hamar le is értünk. A hivatalos időnk 2:17 lett, de ebben minden benne volt, amit csak el lehet képzelni.:)

Beálltunk a sorba, megkaptuk az érmet, aztán a palacsintát és az energiaitalt, majd hogy az áhított forralt bor se maradjon ki, azt is ittunk.

És hogy még az utolsó utáni pillanatokból se maradjon ki a futás… Mikor a zebrához értünk,a busz is megérkezett. Kár, hogy az út túloldalán. Már nem emlékszem, mi keltünk át hamarabb az átkelőn vagy a busz, de utána egy akkora sprintet nyomtunk le… Még Usain Bolt is megirigyelné.:D El is értük, bár gyanítom, ezt sokkal inkább a buszvezető jófejségének mint gyorsaságunknak köszönhettük.

Zárszóként mit is írhatnék? hogy szuper verseny volt? Igen! Hogy Gergő újra remekül kísért? Naná! Hogy ide még biztos eljövök, akár csak úgy, versenyen kívül, kevésbé fagyos időben? Szinte biztos! Szuper lenne végigfutni, felfelé is, lefelé is. Remélem, hamarosan sor kerül rá.

Szépjuhászné, 2020. nov. 29.

A 10 az új 21?

A járványhelyzet miatt szeptember közepén az UB-t elengedtem. Ehhez képest a Balaton-kör utáni héten a Sparon rajthoz álltam. Hol itt a logika? Pedig van. Magától a futástól nem féltem, de az egész napos közös autózástól, a sok találkozástól eléggé tartottam. Aztán hogy jól döntöttem-e? Ez örök rejtély marad.

2014-től – a múlt évet leszámítva – minden SPAR Budapest Maraton Fesztiválon rajthoz álltam és Az évek során szinte minden távot végigpróbáltam.

Futottunk négyes váltó első tagjaként, maratont párban, 2016-ban 30 km-t, kétszer pedig 10 km-en indultunk. És ha már ilyen „népszerű” a 10-es, idén is ezt választottam. A 2015-ös 58:11-es és a 2017-es 1:00:16-os időeredményét esélyünk sem volt elérni, de joggal reménykedhettem, hogy a Wizz Air 1:07:22-es idejét két perccel megjavítjuk, esetleg 1:05 alá is benézünk.

A futótársam Gergő lett, de csak azért, hogy az augusztusi WTF Sztendre után ismét próbára tehessük egymás tűrőképességét,:) no meg azért is, mert ő jelentkezett.

A reggel első nagy kérdése: miben fussak? Rövidnadrág+hosszú felső? Vagy vállaljam be felül is a rövidet? Már ha a csomagleadás és a rajt közti időszakban nem fagyok meg. Az első verzió mellett döntöttem, megcseréltem a két pólót, csak hogy a rajtszám is látható legyen, beálltunk a rajtzónába, a 2-es szektor végére és 9-kor az első csoporttal elrajtoltunk.

Az otthoni internetes útvonalszemle elmaradt, de volt egy olyan érzésem, nagyjából (vagy pontosan) azon az útvonalon fogunk futni mint 5 héttel korábban a Wizz Airen. Így is lett.

A mezőny hamar felhígult, így lényegében végig a saját tempónkat futhattuk. Nyomtuk is, az ésszerűség határain belül, bár tudtam, ez a tempó 10 km-en át (még) nem fog menni.

A rakparti szakaszt most nagyon bírtam. Hosszú egyenes, a sávelválasztó csíkok segítségével (Gergőnek anélkül is) simán tartható az egyenes , jó minőségű az út. Akár egyedül is futhattam volna… Bár lehet, akkor egy-két kátyú (vagy elég lett volna egy is?) kissé megtekerte volna a lábfejemet, bokámat.

A „rövid” táv és a szeptemberinél sokkal emberibb időjárás miatt mindkét frissítőt kihagytam, úgy éreztem, csak kizökkentene és ezt utólag se bánom.

A táv második harmada már nem volt ennyire sima. Többet kellett kanyarogni, némi szint is volt benne, de épp csak annyi, hogy az első kilométerek átlagaihoz képest lassuljunk kicsit.

A verseny utolsó harmada ismét egy hosszú egyenes, nagyjából az Erzsébet hídtól a célig. Itt mehettünk újra padlógázzal, de az elején futott gyors valahogy más volt mint ez. Pechünkre a nap is kisütött, bár ahogy visszagondolok rá, a futásra koncentráltam, nem a napsütésre. Azt, illetve annak nyomait csak otthon éreztem az arcomon.:)

A befutóhoz közeledve még egy sprint, bár a lábaim már nagyon nem akarták, de tisztáztuk, én vagyok az úr, az ő dolguk a parancs teljesítése.:) De tudják azt is, hiába morog a gazda, a célban – és otthon is – mindig megdicséri őket és a jutalom sem marad el soha.

100-200 méterrel a cél előtt, mikor Péter Attila hangja már mellettünk szólt, csak egy a céltól távolabbi hangszóróból, Gergő bedobta az utólsó doppingszert: meglesz az 1:05-ön belüli idő. Rádobtam még egy lapáttal, bár a tempóban csak minimális gyorsulást éreztem és befutottunk! 1:05-ön belüli idővel.

Megálltunk, örültünk, elfáradtam. De kit érdekel ez? Lényeg, hogy megcsináltuk. Megkaptuk a befutócsomagot és időközben az sms is megjött a hivatalos időeredménnyel: 1:05:01… Egyből lehervadt az arcomról a mosoly. Pedig nem is! Már csak azért sem, mert maga a szituáció is elég komikus volt.:)

Végül köszönet Gergőnek az újabb közös versenyért, folyt. köv. a Virtuális Spar Budapest Maraton Fesztiválon illetve ha minden összejön, novemberben a Garmin WTF Budán!

Budapest, 2020. október 10.

Csak egy feles

Ha szeptember, akkor Wizz Air, ha Wizz Air, akkor félmaraton. 2014 óta minden évben. Más táv idén se jöhetett szóba.

Július közepén neveztem, közben pedig szorgalmasan edzettem, mert akkortájt még csak a 10-12 km volt meg, de a maradék bő másfél hónapot elégnek éreztem, hogy fel-, vagyis visszafejlődjek a 21 km-es szintre. Edzőpartnerekben nem volt hiány, ami augusztustól különösen fontossá vált, mivel 2-3 hónapra lezárták a MAC belső pályáját, így az önálló edzéseknek október végéig lőttek.

De sajnos ez is kevés volt.:( Nem vagy csak nagyon kis lépésekben tudtam növelni a távot,ebben az augusztusi hőség sem segített, két szigetkör után kidőltem, már fél kört se nagyon tudtam rátenni. Fájó, nagyon fájó szívvel, de le kellett mondanom az fm-ről, a 21 km-t megfeleztem és átírattam magam 10 km-re.

Feri és Ági, akikkel a tavalyi versenyen is együtt futottam, maradtak a félmaratonnál, de megígérték, utána lefutják velem a 10-est is.

Az ELTE Lágymányosi Campusa előtti útszakaszról indultunk, pontosan délben, 30 fokos melegben. Lehet, mégis félmaratont kellett volna futni? Ők reggel 8-kor rajtoltak, 19 fokban.:)

A rajtzónába csak maszkban lehetett belépni, hogy aztán a rajt pillanatában megszabadítsuk magunkat az arcfedőtől és úgy vágjunk a 10 km-es távnak. Komoly időcélom nem volt, de annak nagyon örültem volna, ha 1:05 körüli idővel célba érünk.



A rakparton kezdtünk és a Halász utcai felhajtóig meg sem álltunk, csupán egy rövid frissítés erejéig, ha jól emlékszem az Erzsébet híd környékén. Ez sem tartott sokáig, mivel Ági – épp úgy mint tavaly – előrefutott és mire odaértünk, már adta is a vizet, mi felhajtottuk és már ott se voltunk.



Nem szeretem, ha kísérőim kilométerenként tájékoztatnak arról, hol tartunk és erre kérni is szoktam őket, de ezúttal elfelejtettem szólni. Ezek után mi történt? Épp csak néhány perce futottunk, mikor Ági megkérdezte, minden kilométernél mondja-e , merre járunk. Nemleges választ adtam, erre a következő pillanatban a közelből meghallottam egy pittyenést. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy „kilométerkőhöz” értünk, alighanem az elsőhöz.:) Sebaj! Csak 9-szer ne ismétlődjön meg, mert ilyen lassan 10-ig számolni… Elég idegőrlő lenne.:)

De itt még nem volt vége. Pár perc múlva – még a rakparton – egy férfi a pálya széléről a következő szavakkal biztatott: „Hajrá! 2 km.” Ági reakciójából egyből leszűrte, hogy „rosszat” mondott, de közben mindhárman nevettünk, remélem, a férfi is.



A verseny előtti „taktikai értekezletről” annyi azért megmaradt, hogy az Alagút a 6. km-nél lesz és szégyen, nem szégyen már a 4-5. km-től azt vártam, mikor érünk oda. Meleg volt, kezdtem fáradni, bár az is lehet, csak a futást unni.:) De nem panaszkodtam, futótársaim legfeljebb a tempómból sejthették, hogy fáradok.



Valahogy – leginkább futva – az Alagúthoz is elérkeztünk, Ági lőtt rólunk egy fotót, én pedig nyugtáztam, hogy már csak 4 km van hátra. Vagy annyi sem.



Nem a legjobb taktika, de itt már nagyon a célra koncentráltam, illetve előbb a rakpartra, mert onnan már tényleg egyenesben leszünk. Ehhez képest nem is ott,hanem egy szinttel feljebb (remélem, nem tévedek) futottunk, egészen az ELTE campusáig. Az utolsó 200-300 méterre kicsit gyorsítottunk, de a tavalyihoz hasonló 1000 méter körüli vágtára nem vágytam. Időeredményünk 1:07:22 lett, bő két perccel lassabb a kitűzött célidőnél, de egyelőre ez a realitás.



Megkaptuk a befutócsomagot, készítettünk egy érmes fotót, aztán irány haza! Én BMV-vel, bár a metró kimaradt a sorból, Feriék pedig biciklivel. Na ezért nagyon irigyeltem őket.



Köszönet érte, hogy velem tartottatok, idén is jó móka volt!

Budapest, 2020. szept. 6.

Lefelé még Én is gurulok

Már érvényes nevezésünk volt a Garmin WTF Sztendre 12 km-es távjára, de hogy a 3 betűs mozaikszó pontosan mit takar, csak később tudtam meg. WTF (Way to The Forest), de szerintem a Way up The Hill megnevezés jobban illene rá,:) pedig nekünk csak 280 méter szint jutott. De hogy az élet mégse legyen olyan egyszerű, az időjárásfelelősök aznapra tikkasztó, 30 fok fölötti hőséget ígértek…:D

Futótársam Gergő lett, immár második alkalommal, bár a júniusi virtuális 10 km csak nevében volt verseny, amúgy pont olyan volt mint bármelyik más futásunk.

Kocsival utaztunk Szentendrére, egészen pontosan a Sztaravoda völgybe, de hogy milyen jó döntés volt, hogy nem a hévet választottuk, csak a verseny után, hazainduláskor tudtam meg. Köszönet Bálintnak, hogy vele utazhattunk.

A 10 órai rajtig bőven volt még időnk az aklimatizálódásra, evésre, ivásra, társasági életre, de az utolsó 20-30 percre nagyon szótlanná váltam. A vesztemet éreztem? Vagy túlzottan elszoktam a versenyektől és tartottam a komfortzónán túli állapottól?:)



Szakaszos rajtoltatás volt és mint a legrövidebb távot futók, mi indultunk utoljára, amit egyáltalán nem bántunk.



Egy rövid, 100-150 méteres sík szakasz után bele is csaptunk a lecsóba, ami itt egy hosszú, kanyargós, nagyon meredek emelkedőt jelentett. Ehhez képest csak futottunk, ahogy ilyen helyeken illik, bár az út szélén több csiga is elviharzott mellettünk.:)

Ez fog menni 6 km-en át? Merthogy 6 km-t kellett futnunk az első és egyben utolsó frissítőpontig, ott egy fordító és a jól kitaposott úton vissza a feladóhoz. De ez még kicsit odébb volt.



Kis séta közbeiktatásával csak feljutottunk a meredek tetejére, innen már sík, majdnem sík vagy legalábbis nekem annak tűnő úton haladhattunk, amit csak egy-két rövid emelkedő „zavart meg”. Én viszont nem akartam annyira sietni, , ezért a frissítőpontig váltogattuk a futást és a sétát. Szó mi szó, ezen a 4-5 km-en nagyon szenvedtem. Ehhez képest a futós „korszakokban” sorra előztük az előttünk haladókat, akik aztán a sétálós fázisban mindig visszaelőztek minket. Így jár, aki türelmetlen, akit untat a több kilométeren át tartó kocogás.:)

A baj „csak” az volt, hogy egyre inkább azt éreztem, visszafelé is ez lesz. Szép kis kilátások…

Ahogy futunk (vagy sétálunk) felfelé, egyszer csak megszólít valaki. Készíthetek rólatok egy képet? Természetesen igent mondtunk, de azt nem értettem, egy fotós, aki a pálya széléről amúgy is rengeteg képet készít, miért kérdez ilyet. Aztán csak kiderült az igazság.:) Anikó, aki megszólított, szintén12 km-en indult és futás közben megihlettük.:) Köszönet a fotóért.



A frissítőponton aztán jól feltöltöttük az energiaraktárakat, 2-3 perccel biztosan rontva az időeredményünkön, aztán irány vissza!



A második hatost is Futással indítottuk, immár lefelé és ez a befutóig nem is nagyon változott. Sem a futás, sem a lejtő. Ezek szerint a felfelé síknak tűnő részek is enyhén emelkedtek?

Futottunk, a szinte tökéletes, de mégsem aszfaltminőségű terepviszonyok miatt az optimálisnál kicsit óvatosabban, de a második felében végig 6-7 perc közötti tempóval.



Tartottam a legvégétől, de azon is simán lejutottunk, bár ha ezen a szakaszon valamelyikünk megbotlott volna… Na azt elképzelni sem szeretném…

Hosszan, nagyon hosszan ereszkedtünk lefelé, hol jobbra, hol balra kanyarodva, több helyen oldalra dölő utakon. Ez különösen akkor volt érdekes, mikor meghallottuk a versenyközpont hangjait: egyszer jobbról, máskor pedig balról hallva a speakert és a zenét.:) a lejtő aljához közeledve egyszer közvetlen mellőlünk szóltak a versenyközpont hangjai, csak épp 10, 20 vagy 30 méter mélyről.:) Aztán egy kanyar és újra eltávolodtunk tőle.

A végéhez közeledve a lábfejem is leadta az első jelzéseket, hogy elég volt a hosszú lejtmenetből, szerencsére csak egy-egy lépés erejéig, de apró lépéskorrekciókkal sikerült orvosolni a problémát.

És mikor már „majdnem” a tengerszint közelébe értünk, kiegyenesedett az út. Hát akkor megérkeztünk! Már csak egy 100 méteres síkfutás és megvan! Széles vigyorral (vagy keskennyel?)az arcunkon - ezt már nem tudom visszaidézni - befutottunk.



Időeredményünk egyelőre ismeretlen, sem a 12 km-es listán, sem a 16-os eredmények között nem szereplünk. Alighanem sikerült bekavarni azzal, hogy kb. egy héttel a verseny előtt a hosszabb távról átpártoltunk a rövidebbre. De ez legyen a legnagyobb baj! Dicsekedni úgysem nagyon lehet vele.:)

Megkaptuk az érmet, bár szerintem nekem nem járt volna, mivel zöld nevezésem volt, de ez abban a pillanatban eszembe se jutott.:)



Most már csak haza kéne jutni. Apró szépséghiba, hogy a visszaútra nem kértem fuvart, mondván, bőven lesz időnk a hévhez sétálni. Csakhogy a versenyközpont az erdőben, a hév pedig onnan 5-6 km-re volt.:( Ilyen hőségben ez már a hátunk közepére sem hiányzott. Szerencsére Gergő összefutott Andiékkal, akik épp akkor indultak Pestre, így a gyilkos sétától megmenekültünk.:) Köszönet érte.

És hogy 6 nap távlatából mit gondolok a versenyről? Hát… Borzasztó volt… De nekem mégis tetszett. Szuper volt, hogy erdei környezetben is simán tudtunk futni. Nem mondom, hogy könnyű volt, de simán teljesíthető, futva is. Szóval ha a jövő évi felkészülésem az ideinél jobban sikerül, biztos megyek a WTF-re!

Köszönet Gergőnek, hogy velem futott, hogy a nehéz szakaszokon tartotta bennem a lelket. Nem mondom, hogy mindig vevő voltam a buzdítására, de ez nem az ő hibája.:)

Szentendre, 2020. aug. 30.

Égből pottyant versenyek

Úgy terveztem, hogy augusztusban is csak egy verseny lesz, az is a hónap legvégén, csakhogy a rendező úrnak ez a forgatókönyv nem nyerte el a tetszését és az írótól egy újat kért.

Az új forgatókönyv szerint rekortáncsere miatt augusztus elején kb. két hónapra bezárták a MAC belső pályáját, így az önálló edzéseimnek jó ideig lőttek. Pedig már nyakunkon a szeptember, mikor az idei első félmaratonomat kéne lefutnom… Pálya nélkül viszont csak látó segítséggel tudok edzeni.

Kiszórtam pár bejegyzést a futócsoportokba és többen is jelentkeztek, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Egyikük Berni volt, akit névről már ismertem, de a nagy találkozásra csak augusztus második napján került sor. Futottunk két kört, majd két napra rá megismételtük ezt, miközben Berni felajánlotta, ha van kedvem, pénteken is futhatunk a Dunakanyarban, egy késő esti, éjszakai versenyen.

Nagy úr a kényelem, de azért igent mondtam. Berni egyik barátnőjével utaztunk Nagymarosra, letettük a kocsit, mivel ott volt a befutó és átvonatoztunk Zebegénybe, miközben kis csapatunk tovább gyarapodott.

Felvettük a rajtcsomagot (kivételesen én nem), majd 9:30-kor, teljes sötétségben, nagyon kellemes futóidőben nekivágtunk a két település közti 8 km-es útnak.



Futottunk már itt félmaratont Andival, így jól tudtam, hogy szinte végig egy kerékpárúton fogunk haladni. Éjszakai sötétségben… Egy lassan, nagyon lassan széthúzódó mezőnyben… Hát… Bevallom, tartottam tőle, hogy egymás sarkát fogjuk taposni vagy mindenki besorol az előtte haladó mögé és úgy vonatozunk Nagymarosig…

Az elején, 1,5-2 km-ig nem is nagyon élveztem a futást, pedig ekkor még jóval szélesebb volt az út, de lassan csak felhígult a tömeg, így az előzés is egyszerűbbé vált. Nagyon motivált, ahogy a szellősebbé váló pályán egymás után előztük le a 2-3 fős „csoportokat”.

A fej- és testlámpáknak köszönhetően egész jól láttam a pályát és azt is, ha néhány méteren belül futott valaki/valakik. És a harmadik kilométertől a tempónk is egész jól alakult, bár 6 perc alá egyszer sem sikerült benézni, a két leggyorsabb ezresünk a 3. és 4. km lett 6:06 és 6:02-es időkkel.

A kilométerek pedig egyre csak fogytak, némileg az erőm is, de nem engedtem ki. Átértünk Nagymarosra, majd hamarosan (vagy annyira nem is?) a távolban feltűntek a befutó fényei és megvan! 283 célba ért versenyzőből a 200. helyen végeztünk 52:53-as idővel, de az a gyanúnk, hogy a táv kicsit hosszabb volt, mivel mindenki (Berni barátnői és én is) 8,2-8,3 km-t mért. Vagy ezek a futóórák/appok (szinte) mindig többet mérnek a hivatalos távnál?:)



Ezúttal az éremosztásból kimaradtam, bár nem is nagyon ácsingóztam érte, viszont azt nem tudtam megúszni, hogy Berni (vagy valaki más?) a kezembe nyomjon egy doboz citromos sört.:)

Miután mindenki összeszedelőzködött, elbúcsúztunk és hazaindultunk. És mint annyiszor, a futás után ezúttal is járt a házhozszállítás, vagy ha nem is járt, de Berni azért hazahozott. Nagy-nagy köszönet érte. És ezzel a hétvége még közel sem ért véget, hiszen alig múlt még éjfél, mikor hazaértem.

Bernivel abban is megállapodtunk, hogy egyszer a RUNapest 15 km-es távját, a „nyuszis” kört is lefutjuk. Hát az az „egyszer” két nappal (vagyis inkább másfél) Nagymaros után jött el.

A hőségre való tekintettel reggel 6 órás indulásban állapodtunk meg, de mivel Berninek aznapra 30 km volt előírva és 8-9 órára ezen a napon is elviselhetetlen meleg ígérkezett, két kört futott és az első teljesítése után, 6:20 körül csatlakozhattam hozzá a másodikra.

A Tátra utcából, A Suhanj! Fitnesstől indultunk, itt kellett az első QR kódot leolvasni és visszaérkezve az utolsót is, pont úgy mint bármelyik más instant túrán.

Kifutottunk a Körútra, onnan a Dunához, hogy aztán az Árpád hídig meg se álljunk. Ott sem tettünk ilyet, csak a sok kacskaringó miatt kicsit lassítottunk, aztán fel az Árpád hídra, be a szigetre, kis kanyargás és máris a Duna mellett találtuk magunkat. Futottunk fél kört a rekortánpályán, aztán a Margit híd felé vettük az irányt.

Nagyjából ekkor – vagy kicsit korábban – kezdtem érezni, hogy fogy az erőm, nem is kicsit. Mit csináljak? Merjem folytatni? Vagy engedjem el?

Döntésemben komoly szerepet játszott, hogy a szigetet, a Margit hidat jól ismerem, innen simán haza tudok menni, Berni pedig futhat tovább. Más hidaknál, metróállomásnál viszont rövid időre biztos meg kellett volna szakítania a futást, hogy a legközelebbi megállóig elkísérjen.

Felfutottunk a hídra, kifutottunk a budai oldalra, majd a híd vége felé, 7,9 km-nél szétváltak útjaink: Berni futott tovább, én pedig visszasétáltam a szigeti bejáróhoz és amolyan fejszellőztetésképpen bóklásztam még pár kilométert a sziget budai oldalán.

Végül mindkét kör teljesítve lett, az enyém is, mivel futótársam az én kódomat is minden ponton beolvasta, az érmeket megkapta, de csak akkor kapom meg tőle, ha egyszer, szerintem majd ősszel én is lefutom.:) Mondjuk anélkül el se fogadnám!

Köszönet a két futásért Berninek, a vasárnapi meleget leszámítva mindkettő szuper volt!

Az idei első

Úgy hozta a sors, hogy november 16. és február 29. között egy métert nem futottam, ha pedig mégis belekezdtem, az csak rövid ideig tartott és nem sok köszönet volt benne. Így aztán maradt a tempós gyaloglás (szerencsére az ment) és a túrázás. Januártól március közepéig 4 közepes hosszúságú túrán voltam olyan csodálatos emberekkel… Még a csonthártyagyulladásban is meg lehet találni a jót? Persze csak abban az esetben, ha nem olyan súlyos a helyzet.

Március elejétől – a futóteljesítményt tekintve borzasztóan legyengülve – végre folytatódhatott a móka! Egészen a hónap közepéig.:) Ezután 1,5-2 hónapig se futópálya, se bátor futótársak, akik – érthetően – a járványviszonyok közepette bevállaltak volna egy-egy közös futást. Így aztán hetekig egy a házunk mögötti kb. 200 méter hosszú betoncsíkon szaladgáltam le-fel. De legalább a kondim „alakulgatott”.

Májustól aztán a MAC-ban illetve a szigeten és hétvégén a rakparton folytatódtak az edzések Nellivel, Gergővel, Marcival, vagy épp egyedül, utóbbi kizárólag a 400-as körpályán.

Júniusban végre verseny, egyelőre csak virtuális formában. 10 km-t futottunk Gergővel a Telekom Vivicittá Virtuális Futónapok keretében, de ez a futás pont olyan volt mint bármelyik másik edzés.

Július végén aztán újabb verseny, már majdnem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.:) A biztonsági intézkedések miatt nagy lökdösődés itt sem volt, de versenyhangulat igen, csak szolidabb formában.

Három nappal a rendezvény előtt, nem kimondottan hűvös időben megvolt az ismerkedő 5 km Mártival, ő vállalta, hogy fut velem, szombaton ennek duplája várt ránk.

A Hősök terén volt a rajtközpont és két tökéletesen megegyező 5 km-es kört kellett futnunk, apró különbség csak a legvégén volt.

Ezúttal a rajtolás is eltért a megszokottól. Először is mindenkinek a hóna alá dugtak egy lázmérőt, hogy kiszűrjék a beteg vagy betegnek látszó futókat, majd a jóval kisebb rajtterületről – fél perces szünetekkel – huszasával indították el a mezőnyt. Így aztán a rajtpisztoly eldördülése (azt hiszem, ilyen nem is volt) utáni tolongás érdeklődés hiányában elmaradt, amit egyikünk sem nagyon bánt.

Az Andrássyn kezdtünk, egészen az Izabella útig és Márti úgy megindult… Alig bírtam követni.:) Futottunk is egy 5:51-es kezdő kilométert. Nagy kár, hogy ezt követően a tempónk egy folyamatosan emelkedő görbét írt le, csak a 9. km-en volt egy relatíve nagy, 16 másodperces visszapattanás.

Visszaérve a Dózsa György úthoz egy jobb kanyar, hogy néhány másodperces nem hivatalos látogatásra induljunk a Damjanich úti kereszteződéshez, hogy aztán újra a kiindulópontra fussunk. Innen be a Ligetbe, ott egy kis kanyargás (bár emlékeim szerint többnyire egyenes volt az út) aztán vissza, és már meg is volt az első! A félidei eredmény 32:16 lett, természetesen Márti javára.:)



komoly doppingot jelentett, különösen Márti számára, a futópályáról illetve a pálya széléről kapott sok-sok buzdítás, alig győztük megköszönni vagy viszonozni.

A második kör már nehezebben indult, de menni kellett! Még egyszer megfutottuk az Andrássy úti és dózsa György úti szakaszt és mikor visszaértünk a Hősök terére, Márti elmondása szerint elértük a 10 km-t. Én úgy értettem, a pálya melletti kiírás alapján mondja ezt, de valószínű félreértettem.



Befordultunk a Ligetbe és futottunk tovább. Na itt estem szét, de nagyon. Nem álltam meg, pár száz méterrel a cél előtt butaság is lett volna, de a testem valahogy úgy kezdett működni, mint álmainkban, mikor futunk valami elől, de a lábaink alig mozdulnak.

Valahogy csak eljutottunk a fordítóig és a Hősök terére is futva értünk vissza. Időeredményünk 1:07:12 lett, de a telefonom (tudom, az simán tévedhet pár száz métert) 10,4 km-t mért.

Ezen a versenyen is az ízesített sör volt a befutócsomag legkedveltebb darabja, mindketten egyből benyakaltuk, bár lehetett volna hidegebb is.:)

Kortyolgatás közben odajött hozzánk Pisti, akivel a 2018-as Night Runon futottam és már vidékre is utaztam vele, készített rólunk egy fotót, aztán elbúcsúztunk és hazamentek a legények, no meg a lányok, Pisti pedig maradt, mivel ő a félmaratoni távon indult.



Köszönet Andinak és Attilának a fotókért, Mártinak a futásért és nem utolsósorban a lelkes hozzáállásért, szerintem fogunk mi még együtt futni.:)

Budapest, 2020. júl. 25.

Hangolódás az éjszakára

Ha minden úgy történik, ahogy előre elterveztem, a következő 6 héten 3 éjszakai futóverseny vár rám, így jónak láttam, ha szoktatni kezdem magam a késő esti, éjszakai futásokhoz, egyelőre csak lightosan, 18 órai indulással.

A fenti kis mese nagyon jól hangzana, ha igaz lenne, de nem emiatt jelentkeztem a Cerbona Fehérvár Futófesztiválra. Sőt, nem is jelentkeztem, mert erre a helyszínen került sor, csak a döntést kellett meghozni és persze futótársat találni.:)

De kezdjük az elején! Júliusra két versenyt néztem ki, a Máré erdei futóversenyt Magyaregregyen és a Holdfény Éjszakai Félmaratont Szegeden. Utóbbira rögtön lett is futótársam, de az egregyi versenyre nem találtam segítőt. Hát jó! Ugyan idén nem volt tervben – a Máré-futással egy nap nehéz is lett volna –, de ha már így alakult, menjünk Fehérvárra! Legalább megúszom a hosszú utazást!:D

Egy gyorsabb, 40 percen belüli 7-est szerettem volna futni, de kísérőm, Erzsi egy sérülésből éppen csak felépülve 6:30 körüli tempót vállalt. Így is jó! Akkor bulifutás lesz, mindenféle teljesítménykényszer nélkül.

Az egyszerűség kedvéért – és mert a Bregyó Sportcentrum elég távol van a pályaudvartól – Anyu is velem tartott. A rajtközpontban nevezés, megismerkedtem Erzsivel és barátnőjével, Edinával, akit a futócsoportból már amúgy is ismertem, kocogtunk pár métert, majd elvegyültünk a tömegben, hátha összeakadunk néhány ismerőssel.



A rajtzónában készítettünk pár fotót, majd 18:15-kor, negyed órás késéssel elindultak a félmaratonisták, félkor pedig mi is.

Ezúttal is a mezőny második feléből rajtoltunk, így az előttünk futók miatt jó ideig mindkettőnk, pontosabban mindhármunk (Edina is velünk futott) türelmére és figyelmére nagy szükség volt. A szélesebb szakaszokon aztán megkezdtük az előzgetéseket. Hát… A tempónk ilyenkor jóval gyorsabb volt a tervezettnél, de szerintem máshol is.

Sokfelé kanyarogtunk, de hogy merre? Pedig ez már a negyedik fehérvári versenyem volt, szóval ideje lenne pár dologra emlékezni, esetleg kívülről fújni az utat! :)

Egy dolog azért megmaradt. A belvárosi macskaköves út, a sétáló turisták és ha az emlékezetem nem csal, két éve a délutáni versenyen Gábor errefelé még egy cukrászdát is említett.

Fura, de élveztem a fékezett habzású tempót, nem türelmetlenkedtem, bár tudat alatt talán mégis, mert kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy (még csak) 3 km-nél járunk. De nem mertem háborogni, még magamban sem. :D

Aztán egyszer csak azt hallom Erzsitől: 1,5 km van még hátra. Innen már gyerekjáték!

Kicsit ugyan meglepődtem a nem hivatalos 43-as időnkön (a hivatalos 43:06 lett), de egyáltalán nem bántam, hogy majdnem két perccel jobbak lettünk a tervezettnél.

Férfi kategóriában 112-ből a 83. helyet értem el, korcsoportomban pedig 50-ből a 42. lettem. De ezt csak azért írom, mert szeretem végignézni az eredménylistát és hogy motiváljam azokat, akik azért nem vesznek futócipőt vagy más sportcipőt, mert nagyon lassúnak gondolják magukat és cikinek éreznék, ha egy versenyen vagy a lakóhelyükön szervezett bulifutáson az utolsók között érnének célba.



A Bregyóból kifelé összefutottunk még a félmaraton női győztesével, aki már a futás utáni nyújtást végezte, de a kedvünkért elfutott még a taxihoz, hogy nehogy ott hagyjon minket.

Végül köszönet Erzsinek, hogy futott velem, szuper segítő volt! És hogy az éjszakára hangolás még tökéletesebb legyen, 10-kor értünk haza, teljes sötétségben.

Székesfehérvár, 2018. júl. 7.

Két lábon, négy keréken, olykor egy háton

Megvan a harmadik Ultrabalatonom, természetesen idén is csapatban!

Az eddigi két versenyemen a LÁSS színeiben indultam, tavaly év végén aztán egy merész lépésre szántam rá magam, elkezdtem csapatot keresni. Meglepetésemre – vagy a korábbi tapasztalatok alapján annyira nem is – hárman is jelentkeztek és én Szandra akkor formálódó csapatát választottam.



Jó ideig interneten tartottuk a kapcsolatot, aztán nem sokkal a „nagy hétvége” előtt az első két ismerkedő futásra is sor került, utóbbi jó kis kihívásként egy utcai, több helyen „járdai” futóversenyen.

A csapat neve BalatonRoUNd lett és 7, vagyis 6+1 főből állt, legalábbis a táv elosztása szempontjából. Szandrának és nekem 42,8 km jutott 5 részletben. Tartottam is tőle a tavalyi alig 30 km után.

11:15-kor rajtoltunk, ezért Szandra, Maya, István és én aznap reggel utaztunk le Pestről. A 30 fok körüli hőség miatt nem számítottam könnyű versenyre, de abban azért reménykedtem, hogy éjszakára, hajnalra is jut nekem legalább egy szakasz.



A 6-7., vagyis a Balatonfüred-Aszófő-Pécsely szakaszon kezdtünk. Ez még javában az északi part, amit tavaly Pécselytől Dörgicséig már volt szerencsém megismerni. Aszófőig az emelkedők komoly nehézséget nem jelentettek, viszont a kerékpárúton egy csomó biciklis kísérő és mivel az út mellett pár centis bokakifordító mélyedés, a kerülgetéseknél ajánlatos volt az óvatosság.

Ha jól emlékszem, Aszófő után jöttek az emelkedők. Itt előbb Szandra dőlt ki, kissé meg is ijesztett, majd rövid pihenő és futás után én javasoltam a sétát. Nem is csoda, hogy az első 6,1 km-t 0:39:06 (6:24 min/km), a második 4,8 km-t pedig 0:36:21 (7:34) alatt futottuk le.



A következő, Salföld-Badacsonyörs közötti 6 km-t már sokkal kellemesebb időben, nem sokkal este 8 után kezdtük. Az első kb. két kilométeren szinte végig lejtő, úgyhogy repültünk! Örültünk is a kevéssel 5 perc alatti tempónak. A szakasz további része már inkább sík volt, de épp csak egy keveset lassultunk. A 6 km 0:31:43 alatt (5:17) lett meg.



Badacsonyörsön egy kisebb vacsora, bár szendviccsel mindannyian jól el voltunk látva, majd egy nagy ugrás egészen Keszthelyig, hogy István, aki egyben sofőr is volt, pihenhessen kicsit. Keszthely után, Balatonberénytől Balatonmáriafürdőig jött volna a következő 8,9 km-ünk, már javában éjszaka, de Szandra megijedt, hogy a keskeny úton a sötétben nem vesz észre valamit és ezt a bokánk bánja. Eleinte nem tetszett, hogy kimarad ez a szakasz, főleg akkor, mikor a legjobb a klíma, de éreztem rajta, hogy tényleg van benne tartás és nem akartam kísérteni az ördögöt. Így aztán jött egy jó hosszú éjszakai vonatozás helyett autózás plusz a várakozás a holtpontokkal. Próbáltam aludni, de elsőre csak a pihenésig jutottam el. Később aztán úgy elaludtam, bár gyanítom 10-15 percnél nem lehetett több, hogy mikor magamhoz tértem és ráeszméltem, hol vagyok és hogy hamarosan futni kell… Finoman szólva nem örültem.

Valahogy csak összeszedtem magam és 6 óra körül nekivágtunk leghosszabb távunknak, Balatonlelle-Balatonszemes-Balatonboglár. A mozgásom az elejénkissé robotszerű volt, de lassan azért belejöttem. Csak a táv volt riasztó, 4,7+9,1 km. Ki akar ennyit futni? Pedig még este azttervezgettem, hogy a kimaradt szakasz helyett reggel becsatlakozhatnék valaki mellé. De akkor még bohó és könnyelmű voltam. A tempónk nem volt olyan borzalmas, 6:10 körüli idő, így a gyengébb időeredmény érdekében beiktattunk egy-két sétát.:) A 4,7 km-t 29:37 (6:18), a 9,1 km-t pedig 58:35 alatt (6:26) futottuk le.



Balatonföldváron már csak négy szakasz várt ránk – éppen ideje – és a közös befutó. Menet közben már többen lemondtak erről a dicsőségről és az utolsó hosszú futásunkon én is ezt mondtam Szandrának, akinek szintén elege volt már. Végül Eszter vállalta, de kicsit megpihenve már én sem éreztem teljesíthetetlen kihívásnak ezt a 3,2 km-t. Nem is ment olyan rosszul, 19:42 (6:09). A célban aztán közös befutó és… Megvan! Megcsináltuk! 24 órán belül! 23:46:19 alatt. Szép munka volt!



Végül nagy köszönet az egész csapatnak, Szandrának, Eszternek, Vikinek, Mayának, Istvánnak, Zolinak a másfél napi kitartásért és hogy befogadtak a csapatba. És visszafelé még a vonatot is elértük! Bár ehhez egy jó adag szerencse és egy vágányzár is kellett.:)



2016. máj. 28-29.

Négyből a második – 33. Telekom Vivicittá Félmaraton 2:06:48 alatt

2015-ben futottam először a Vivicittán félmaratont, és azóta minden évben megismételtem ezt. Nem könnyű verseny, leginkább az óriási tömeg miatt, de az elmúlt 3 évben sikerült jól kikupálódnom, így az idei lett a második leggyorsabb Vivicittán elért időm. Persze jobban örültem volna, ha megdöntjük a 2016-os eredményt, de az akkori 2:02:08-as abszolút rekord megjavítását nem éreztem reálisnak. Most annak is nagyon örülök, hogy a tavaly áprilisi CEP után végre, végre újra 2:10-en belüli időt értem, értünk el.

A kísérőm Péter lett, vele – kisebb kihagyásokkal – lassan négy éve heti rendszerességgel járok futni a Margit-szigetre, de futórendezvényen még nem indultunk. Kemény versenyre készültem, mivel közös futásainkon erősebb, 5:30-5:50 körüli tempót szoktunk futni. Ez két szigetkörön még elmegy, de 21 km-en… Na majd meglátjuk, meddig fogom bírni.

8 órára beszéltük meg a találkozót a MAC-ba, gyors átöltözés és hamarosan indultunk is a rajtközpontba, hogy még szektorzárás előtt odaérjünk. Kicsit átmozgattuk magunkat, már amennyire a körülöttünk állók engedték, aztán 9-kor rajt!

Viszonylag elölről, a 3-as szektorból indultunk, így az igazán komoly tömeget sikerült elkerülni. Természetesen itt sem voltak kevesen, de a legtöbben jó tempót futottak, nem szorultunk be senki mögé se.

Reggel 7-kor, mikor otthonról indultam, elkellett még a vékony dzseki és szerencsére a rajtnál sem volt túl meleg, de egy kilométer után már csupa víz volt az arcom. Örültem volna, ha a verseny végéig marad a borús idő, de már rajt előtt látszott, hogy erre nem sok esélyünk van.



A pesti oldalon kezdtünk, de csak a Lánchídig futottunk és már mentünk is át Budára. A keskeny hídon egy motoros furakodott az emberek között. Ha Zákány Gergely volt, talán rólunk is készült egy fotó, mint szinte minden BSI-s versenyen.

Budán kis kanyargás számomra kevésbé ismert helyeken, aztán a rakpart a Lánchídtól egészen a Szabadság hídig. Ha jól emlékszem, utóbbinál volt a 9 km-es jelzés és valahol ezzel szemben a 11-es. Szóval kb. 1 km-t futunk tovább dél felé és vissza is ugyanennyit.

Szerintem valahol errefelé kezdtem fáradni és számolgatni. Vagy talán így pontosabb: kezdtem számolgatni és ennek hatására fáradni.:) Az 1+1 km (még) semmi, viszont ha arra gondoltam, ezután még 10 km vár ránk… Na ez már kevésbé volt szívmelengető. Pedig annyira nem voltunk lassúak. Az első 10 km-en végig 6 percen belüli tempót futottunk és a 10 km-en mért 58:49-es részidőnk sem annyira borzasztó.



Úgy terveztem, hogy valahol errefelé egy frissítőnél kapom be az övtáskámba tett sótablettát, futóversenyen első alkalommal. De hát vannak dolgok, amit nem lehet elég későn elkezdeni.:) A verseny „izgalmai” közepette ezt szépen sikerült elfelejteni, így erre csak hazafelé a villamoson került sor. Jobb később mint soha!

Visszaértünk a Szabadság hídhoz és úgy tettünk mint az UB-sek a Balatonnal: ha már ott volt, átfutottunk rajta. Pesten jött a rakpartfutás második része, egészen a Margit hídig. Erről a szakaszról sok emlékem nincs, csak futottunk, vártam a következő hidat, vaciláltam, hogy a Margit híd után a Dráva utcai felhajtóig futunk vagy esetleg hamarabb lesz a fordító? Ezt pár hete olvastam már a versenyinformációk között, de ki emlékezett erre? Én biztos nem!

Hamar fordultunk, 18 km körül értünk vissza a Margit hídhoz, szóval lesz bőven futás a szigeten is. Mindegy! Futottam Péter és a futómadzag után, pontosabban mellett. Tettünk egy kissé egyedi és még inkább csonka szigetkört, kedvenc világos vezetősávomat is érintettük a strand melletti úton, majd a központi úton jött a befutó! Megvan! Megcsináltuk!



Az időeredményemről ekkor még sok elképzelésem nem volt. Péter a verseny második felében többször is megjegyezte, hogy tartjuk a 6 perc körüli tempót, de a fáradtságom vagy az utolsó kilométereken a türelmetlenségem miatt rosszabb időre számítottam. Még szerencse, hogy nekem sincs mindig igazam.:) Az első 10 km-en szerzett bő egy perces előnyünket szépen kiegyenlítettük, hogy majdnem másodpercre pontosan 6 perces átlagunk legyen, csak hogy szép kerek legyen a világ.:)

Megkaptuk az érmet, felvettük a befutócsomagot és indultunk is vissza az Atlétikai Centrumba. Hú de nem hiányzott most ez az 1-1,5 km séta! De valahogy ezt is legyűrtük.:)



Köszönöm Péter a futást, az ösztönzést, bár ezen a versenyen sok rugdosásra nem volt szükség, szuper verseny volt!

Budapest, 2018. ápr. 15.

Ha egyszer nem lett volna elég

Nagy bolondság péntek 13-án kidugni az orrunkat a lakásból és nekivágni egy közepesen hosszú túrának, de vannak néhányan, akik megteszik ezt. Közülük négyet, vagyis hármat személyesen is van szerencsém ismerni.

Még januárban, az első Mókus kör teljesítése után (vagy közben)fogalmazódott meg bennem a gondolat: ide újra el kell jönni. Aztán még egyszer! A többit majd meglátjuk. Kevés a pólóm, ezért szeretném megszerezni a 3 teljesítés után járó ajándékpólót. De ennél is jobban ösztönzött, hogy egy kevésbé csúszós pályán kipróbáljam magam, mennyivel leszek gyorsabb vagy lassabb.

A túrát a nőnapi hétvégére lőttük be, de az eső és a várható sár miatt el kellett napolnunk, egészen a következő hétvégéig. Hárman mentünk volna, de a pénteki nap Ildikónak nem volt jó, így a két jelentkező közül Adri maradt. És Adri férje, Roland valamint barátjuk, Tommy. Még jó, hogy így történt, mert a 25 km-en magunkon kívül nem sok emberrel találkoztunk. Én csak egy kutyasétáltatóra emlékszem.

„Komoly” fejtörést okozott, milyen cipőben menjek. Másfél hónappal ezelőtt Judittal és Csipivel túráztunk, egyértelmű volt, hogy Bakancsban kell menni, de márciustól újra futok és jó eséllyel már jégre, hóra sem kell számítanunk. Bevállaljam a futócipőt? A gidres-gödrös szakaszokon nem túl biztonságos, nem tartja a bokám, viszont az egyenletes, széles szakaszokon tudnék benne futni. Lesz, ami lesz! A futócipőt választottam.

A Blaha mellett, az Akácfa utcánál találkoztunk, onnan robogtunk ki a Szépjuhásznéhoz. Túratársaim reakcióiból azt éreztem, kicsit alulöltöztem, de akár így volt, akár nem, már nem sokat tehettem ellene. Csak az vigasztalt, hogy Roland is viszonylag lazára vette a figurát, szóval nem egyedül fogok megfagyni.:)

A Szépjuhásznénál rendeztük az útközben jelentkező technikai problémákat, vettünk néhány fontos vagy kevésbé fontos dolgot, aztán kevéssel fél 11 előtt nekivágtunk a körnek.



A Budakeszi út melletti csapáson kezdtünk, erre jól emlékeztem és végig azt vártam, mikor lesz olyan az út, ahol futhatunk. Nem mondom, hogyfutásra alkalmatlanlett volna, de én jobb minőségre emlékeztem. Talán az akkori fagypont körüli hőmérsékletben keményebb, stabilabb volt és az csalt meg?

A tempós séta azután is maradt, hogy a közúttól eltávolodtunk. Futásra csak egyszer váltottunk, mikor Roland egy rövid időre átadott Adrinak.

A túra előtti nap mindenképpen meg akartam nézni az ellenőrzőpontokat illetve a hozzájuk tartozó kilométereket, de szépen elfelejtettem, így csak az előző túráról megmaradt emlékekre hagyatkozhattam. Az sem volt kevés.

Rolanddal tökéletesen egymásra hangolódtunk, a tempós gyaloglás közben elég volt egy apró kis karmozdulat és máris korrigáltam az irányzékon, amire magamtól fel sem figyeltem volna, ha Roland nem hívja fel rá a figyelmemet.



Adriék többnyire előttünk haladtak, hol gyalogolva, hol futva, majd megvárva minket, közben pedig szuper fotókat készítettek rólunk és a tájról, de csak itthon tudtam meg, a januárihoz képest mennyivel virágosabb volt az erdő. Roland ezt eltitkolta előlem.:D Eközben a kiszámíthatatlan erdei terep miatt lemondtam a futásról, talán majd a vége felé…



A Nagy-Kopasz ezúttal is megizzasztott volna, ha a hegytetőhöz közeledve nem kapunk egyre erősebb léghűtést. De a szaporább pulzus is azt jelezte, felfelé tetszünk menni.:)



A kilátónál aztán olyan szelet kaptunk… Csak úgy lobogott a hajunk…:) Mondjuk rajtunk kívül nem is volt senki. Felsiettünk az óriási vitorlára emlékeztető kilátóba, leolvastuk a QR kódot, egy gyors fotó és sipirc lefelé! Még arra sem volt kedvem, hogy körülnézzek, látom-e a Mátrát. Elvégre nem volt köd.



Lent nyugtáztuk, hogy jócskán túlvagyunk már a felén és mentünk is tovább. Bőven volt időm arra, hogy „eldicsekedjek” Rolandnak, januárban hol dobtam az oldalast, így aztán nagyon vártam, hogy odaérjünk és leteszteljem, normál, csúszásmentes körülmények között hogy fogok működni. De csak nem jött! Vagyis de! A vártnál jóval korábban. Leereszkedtünk egy szikla- és kőmentes lejtőcskén, de nagyon nem hasonlított ahhoz, amit vártam. Ez lett volna az? Na ne már!



Továbbmentünk, hosszan, nagyon hosszan, de a vadkerítés sehol. Pedig januárban a lejtő után hamar jött az is. Talán arrébb tólták a kerítést? Vagy a meredek lejtőt?:)



Lassan, de biztosan csak odaértünk, átmásztunk a létrán, majd hamarosan szembetaláltuk magunkat a várva várt köves, meredek lejtővel! „Túrabot” kinyit és indultunk is lefelé. Szuperül ment. Bár erre januárban sem volt panasz. Pedig akkor eléggé csúszott, ennek ellenére nagyon dinamikusan ereszkedtünk le. És most is.



Miután a második kerítésen is túljutottunk, jött a végjáték, a Budakeszi út előtti hosszú, egyenes, ahol mindenképp futni akartam. De most valahogy ez a rész sem tetszett. Elkényelmesedtem? Elgyávultam? Vagy a felpuhult talaj ijesztett meg? Így aztán itt is csak egy rövidke futásra tellett, mint ahogy a Budakeszi úton is, ezekkel max 1-2 percet javíthattunk az időnkön. Pedig az nagyon szorított. A Csipivel összehozott idő (5:54) „túlszárnyalásáról” már rég lemondtunk, de a 6 órán belüli időről még nem. De aztán arról is. Bő egy percen múlott. De ez legyen a legnagyobb bajunk, a 7 órás szintidő így is simán meglett.



Beültünk volna a Szépjuhásznéba, csakhogy már bezárt! Hát persze! Ahhoz, hogy palacsintát kapjunk, 15:00-ig vissza kellett volna érnünk. De ekkor már 4 óra is elmúlt. Ja kérem! Tetszettek volna gyorsabban teljesíteni a kört! Így a palacsinta helyett anyu almás és túrós lepényével vigasztalódtunk, merthogy Rolandék hazavittek. Köszönet érte, mint ahogy a túráért is, szuper nap volt!