Tavaszváró gyalogtúra a Nyakason

Az elmúlt hétvégéig csak egyszer, 2017 őszén fordult elő, hogy az Olimpiai Ötpróba program keretében nem futóversenyen gyűjtöttem a pontokat, hanem túrán. A hónap utolsó vasárnapján aztán újra sarokba hajítottam a futócipőt és Mercivel nekivágtunk a második erdei kirándulásnak.

A februári kínálatot böngészve két eseménnyel szemezgettem és ezúttal – kivételesen – a távolság döntött, valahogy most nem volt kedvem Kaposvárra utazni. No meg attól is tartottam, ha a verseny előtt hó, ónos eső esne, csak nadrágféken tudnám teljesíteni a távot. Így maradt a Tavaszváró gyalogtúra a Nyakason

A túratársam Merci lett, akit még ősszel mesébe illő módon ismertem meg a 4-6-os villamoson és futókapcsolatunk :) azóta is tart. Mivel Merci komoly túrázó, a hosszabb, 16 km-es versenyre neveztünk, de számomra sem tűnt legyőzhetetlennek a táv. Nem is volt az!.

Jó korán, kevéssel 7 után Merciék már a házunk előtt vártak rám, így egy órával később bele is vethettük magunkat a sűrű erdőbe.:)



A zsámbéki Zichy Miklós Általános Iskolából indultunk és kezdésként hosszan "sétáltunk" a település egyik néptelen utcáján, kicsit hosszabban is mint kellett volna. Még szerencse, hogy időben eszméltünk, így csak 300-400 métert kellett visszasétálnunk, bár szerintem volt az 3 km is. :D



És mi történt a túrán?
Megmásztunk néhány emelkedőt, de egyik sem izzasztott meg különösebben.
Futottunk pár száz métert egy nyitottabb részen, kabátban, bakancsban, futómadzag nélkül, pedig a kötél ott lapult a hátizsákban.
„Versenyeztünk” egy párral. Hol ők előztek le minket, hol mi őket. Utoljára a túra végén az iskola bejáratánál találkoztunk, de hogy melyikünk ment be hamarabb…
A hűvösebb, felázott szakaszokon gyakoroltuk a sasszé mozdulatait.
A forralt bornak köszönhetően – időlegesen – új formát varázsoltam a kulacsomnak.
Néhány szem aszalt gyümölcsön és a forralt boron kívül semmit sem ettünk.
Ahol csak lehetett, tempósan gyalogoltunk.
Sikerült túlöltözni, de a reggeli mínuszok után ki gondolta, hogy így felmelegszik az idő…
És közben beszélgettünk, hülyeségeket és olykor komolyságokat is.:)
Készítettünk néhány fotót és az utolsónál – mivel önállósodni próbáltam – majdnem beledőltem egy árokszerűségbe.:)



És mindehhez társult egy szuper segítő.:)

Az elején, mikor még sokat járt a szám, azt mondtam Mercinek, onnan fogja tudni, hogy elfáradtam, hogy kevesebbet beszélek. De a bő négy óra alatt ilyen nem nagyon fordult elő. Az utolsó ellenőrzőpont után, ahonnan – állítólag – még 2,5 km várt ránk, már kezdtem türelmetlenné válni, de itt sem panaszkodtam. És egyszer csak odaértünk!

Megkaptuk az utolsó pecsétet, az oklevelet és egy jelvényt, majd a szervezők jóvoltából ettünk egy tányér gulyást.



Egyikünk sem tűnt fáradtnak, de lehet, csak jól lepleztük, mert anélkül, hogy meghirdettük volna, a buszon rendeztünk egy kétszemélyes ásítóversenyt, aminek végül nem lett győztese, pedig mindent megtettünkannak érdekében, hogy leásítsuk a másikat.:)

Félmaraton kicsit másképp

10. Intersport Túranap és Terepfutás, 21,2 km 4:54:58 alatt, 733 m pozitív szintemelkedés

A sok futás mellett olykor más sportrendezvényen is megfordulok, sajnos nem olyan gyakran mint szeretném. A lent idézett esemény 2017 novemberében volt és ha nem jön közbe semmi, holnap újra túrázni fogunk!

A futónaptárt böngészve már többször belebotlottam a BSI novemberi rendezvényébe, de egyszer se jutott eszembe, hogy induljak valamelyik távon. Pedig nagyon szeretem az erdőt, általános iskolás koromban hétvégenként sokszor túráztunk a budai hegyekben és párszor azért felnőttként is eljutottam egy-egy erdei kirándulásra. Nem is tudom, hogy jött most az ötlet, de döntöttem, Magdi jelentkezett kísérőnek és november első hétvégéjére már meg is volt a programunk.

2009-ben a LÁSS csapatával indultunk már ezen a versenyen, de hogy melyik távon…

A hajnali ébresztő ezen a szombaton kivételesen elmaradt, mivel a középtávon indulók 8:15-10:30 között rajtolhattak és hogy a kezdeti csődületből kimaradjunk, 10 óra körüli indulásban maradtunk Magdival.

A szokásosnál módszeresebb ruhaválasztás, fent réteges öltözet, de
lent csak egy futónadrág, a szabadidőalsót végül otthon hagytam. Az utcára érve ill. a metróban ezt kicsit bántam is, de fagyhalál azért nem fenyegetett.

Fél 10 előtt Békásmegyeren találkozás Magdival, átsétáltunk Csillaghegyre, ott „ruhaátszervezés”, pakolás, mi maradjon a túrazsákban, kis szétszórtság mindkettőnknél, aztán 9:58-kor rajt! Épp csak áthaladtunk a rajtkapun, mikor megkérdeztem, az itiner nálunk van-e. Hát nem volt! Gyorsan vissza a ruhatárba, aztán a második rajt, immár a kaput kikerülve.



Futással indítottunk, de nem sokáig tartott ez, jött az erdő, a hegymenet sok-sok nem kimondottan szabályos lépcsővel. Emlékszem, 8 éve körülöttünk néhányan babakocsival, biciklivel mászták meg ezt a meredek részt és gondolom, idén is voltak hasonló „elvetemültek”.

Az út jórészt sziklás, köves úton vezetett, a kövek sokszor mobil verzióban. Vicces is volt, mikor a talpunk alatt egy-egy kő önálló életet kezdett élni. Pontosabban csak akart, de mi voltunk az erősebbek!

A szakadékok és a jobbról-balról vájatos út miatt nagyon sokat vonatoztunk. Bal kézzel fogtam Magdi jobb vállát, de úgy, hogy ne mellette, hanem inkább mögötte menjek. Egy idő után aztán szépen elkezdtem jobbra húzni, mert úgy kényelmesebb volt és ritkábban léptem Magdi sarkára, de előbb-utóbb a veszélyes terep miatt mindig visszaparancsolt a háta mögé.:)

A nagy sziklás részeket leszámítva egész jól haladtunk. Párszor megesett ugyan, hogy egy-egy nagyobb kőre fél- vagy negyedtalppal érkeztem, de az ilyen megingásokat mindig sikerült korrigálni. Ha visszagondolok arra, a köves szakaszokon időnként milyen tempósan haladtunk… De hát nem andalogni jöttünk, hanem sportolni.

Nagyjából a táv felénél egyszer azért sikerült megsimogatni az anyaföldet. A bal lábam kifordult egy kisebb gödörben vagy esővájatban és mivel a guggolást nem tartottam elég kényelmesnek, a fenekemet is letettem a földre. A bokám eléggé fájt, de bíztam benne, idővel megnyugszik, bejáratódik. Így is lett. Rövid ideig sántikáltam, de aztán hamar rendbe jött a lábam.

Nem sokkal az „esés” előtt, ahogy haladtunk lefelé, a hátunk mögül egy böhöm nagy motor hangjára lettem figyelmes. Meg is jegyeztem, hogy ki ez a …, aki éppen most motorozik itt. De a következő pillanatban beugrott, hogy akár egy fotós is lehet. Elment mellettünk, pár tíz méterre megállt, aztán egy férfi hang: „Egy mosolyt kérek!” Zákány Gergely volt az. Ő szinte minden BSI-s versenyen készít rólunk fotót és most végre személyesen is megismerhettem.



A szénhidrát- és folyadékpótlást a pecsételő helyeken oldottuk meg a sajátunkból, mivel a túrázók a frissítőpontokon csak vizet kaphattak. A verseny második felére aztán olyan rutint szereztünk, hogy meg sem kellett állnunk, Magdi menet közben csak úgy lazán a kezembe nyomta a szőlőcukrot vagy a banánt.

Valahol a verseny utolsó harmadában egy sűrű erdei szakaszon elfogytak alólunk a kövek. Ez az eddigieknél sötétebb és csendesebb rész olyan nyugalmat sugárzott… Errefelé találtam ki, hogy szakadék- és esővájatmentes részeken a futómadzagot fogva is mehetnék Magdi mögött. Ez jóval kényelmesebb volt a vállfogásnál, de tátongó szakadék mellett azért nem szívesen vállaltam volna be.

Az utolsó pecsételőhely után – ez 17-18 km körül lehetett – jött egy hosszú, köves lejtő. A verseny elején – másik irányba - megjártuk már ezt a szakaszt, de hogy ilyen meredek lett volna… Valószínű azért nem maradt ez meg, mert felfelé menet a sok szembejövő futóra kellett figyelnünk, hogy biztonságosan ki tudjanak kerülni minket.

Errefelé köszönt rám egyik korábbi futótársam, Szilvi, ahogy megelőztük őket. Egy ideig velük tartottunk, majd mikor kiértünk az aszfaltos útra, a lovak közé csaptunk. Én nagyon mentem volna, de a Békásmegyer-Csillaghegy közti, néhol nagyon meredek úton Magdi visszatartott. Ha már eddig épségben megúsztuk, ne a legvégén essünk hasra.

Hamarosan a távolban meghallottuk a speaker hangját, de lassabban értünk oda mint szerettem volna. Pláne, hogy egy keskeny út illetve a mellette lévő mély árok miatt újra sétára kellett váltanunk.

Kisebb „csalódást” jelentett,:D hogy mikor beértünk, sehol a speaker, csak leolvasták a chipjeinket és mehettünk be az iskola udvarára. De hát ez nem egy futóverseny volt, legalábbis nekünk nem. A célban újra átvariáltam a ruhámat, az addig a derekamra kötött polárt felvettem és arra a futódzsekit. Bíztam benne, ez megvéd a megfázástól, a pólóm amúgy sem volt olyan vizes mint egy futóversenyt követően.

Jó kis táv volt sok-sok szinttel és a körülményekhez képest nem is voltunk lassúak, ehhez képest mindketten egész jó állapotban voltunk. Hazaérve be is terveztem vasárnapra egy néhány km-es levezető kocogást. De változnak az idők, változunk mi is. Másnap a combom „előoldalán” olyan jó kis izomlázam lett… És ez lightosabb formában még hétfőre is megmaradt.
Köszönöm Magdi, szuper nap volt!

És mit írt túratársam a verseny után?

X. Intersport Túranap - 21 km (+733m) - ahol tudtunk, futottunk.
3 helyen aggódtam nem kicsit, de nagyon 😉🙂
9 km környékén, a zöld jelzésen egy 20 méter hosszú - számomra abban a pillanatban derékszögűnek tűnő - lejtőnél, ami egy eső vájta, egy lábfej széles 3 méterrel kezdődött, ahol lépésről lépésre haladtunk, és Gábor mögött egy fiú megcsúszott. Lelki szemeim előtt láttam, hogy dominóként dőlve landolunk, és én leszek a kupac alján. 😉
14 km környékén, amikor elkalandoztak a gondolataim, Gábornak nem szóltam, hogy tőle egy lépésre jobbra egy kb. 30 centi mély, bokatörő esővájat mellett haladunk, ő pedig elengedve a könyököm, a pontos időt keresve, haladt tovább.... a vájat felé. Huh, de gyorsan "ébredtem fel". 🙂
Majd az utolsó 3 km aszfaltos részen lejtőn futáskor, hogy ebből esés is lehet, magamból kiindulva 🙂.
De megúsztuk karcolás nélkül megmászva Nagy-Kevélyt, és igazán jó élményekkel gazdagodtunk.
Köszönet Timea Dutka -éknak még egyszer 😍, amiért segítettek nekünk az egyik emelkedős részen átjutni ❤️, és gratula Mindenkinek, aki teljesítette a kitűzött távot!

Újabb futás a Dél-Dunántúlon. Kométa félmaraton 2:38:16 alatt

Erre a versenyre egyszer még biztos elmegyek! Nem egy könnyű pálya, 2017-ben sem volt az, de a hangulat mindenért kárpótolt.

Vasárnap újra korai ébresztő, de mit lehet tenni… Kaposvár nem a szomszédban van. Ötödmagammal mentem, köszönet Gábornak a gyors és kényelmes utazásért.

Az indulási időt jól kiszámoltuk, mégis majdnem lekéstük a rajtot. Hármunk rajtcsomagját Berni, aznapi futótársam vette fel, aki a rajtközpontnál várt minket. A ruhatár viszont az onnan 800 méterre lévő Virágfürdőben volt, ahol csak úgy kaphattunk (volna) szekrényt, ha bemutatjuk a rajtszámunkat.:) A rajtig pedig alig volt már idő.

Szerencsére öltözőre nem volt szükség, levetett ruháinkat hátizsákunkba, azt pedig a csomagtartóba tettük, aztán irány a rajtközpont!Kb. 10 percünk volt.:) Jól ki kellett lépnünk, ahol biztonságosan elfértünk egymás mellett, ott futottunk is. Legalább bemelegítettünk.

Odaérve gyorsan feltettük a rajtszámot, a chipet és úgyszólván rögtön indulhattunk is. Bernivel leghátul álltunk, mögülünk csak Iváncsics Zsolt indult a bevásárlókocsival. De ígyvolt jó! a rajt utáni tömegnyomorból jobb kimaradni, ilyenkor úgysem könnyű előzni.

A tömeg elég hamar oszlani kezdett, így mi is felvehettük a saját tempónkat. Szinte végig közúton ill. járdán haladtunk, csak kétszer futottunk egy-egy rövidebb földes szakaszon. Az viszont jól fel volt ázva, cuppogott is a sár a talpunk alatt, közben pedig pár sasszét is bemutattunk. Az első ilyennél még meg tudtuk tenni, hogy pár lépéssel balra húzódjunk, ott lehetett futni, de a másodiknál – már a táv utolsó harmadában – végig séta.

És amivel kezdenem kellett volna! A verseny nevezetessége, hogy a 21 km-en 5 dombot kell megmászni és persze legurulni róluk. Nem vagyok nagy hegyfutó, hétköznap szinte kizárólag sík terepen futok, így többnyire csak versenyen találkozom komolyabb emelkedőkkel. Nem is a kedvenceim, de manapság már sokkal könnyebben legyűröm ezeket mint 1-2 évvel ezelőtt.



A rajt után viszonylag hamar jött az első kaptató, de Berni megnyugtatott, ez még csak a nulladik domb, a ráhangolódás. Sokkolásként minden emelkedő előtt elolvashattuk, hány méterre van a hegytető és ehhez mennyi szintet kell megtennünk. Ha jól emlékszem, utóbbi mindegyiknél 50-60 méter körül volt. Az elsőnél azt gondoltam, sima ügy lesz, csakhogy a szint nem egyenletesen oszlott meg az 1000 méteren. Miért is lett volna így? Erős kezdés után szépen kisimult az út, egy idő után mintha nem is felfelé mentünk volna.

De ha ez nem tetszett, hát tessék! Teljesült a kívánságom. A második domb az elejétől a végéig emelkedett, nagyjából egyenletesen. Valamivel ugyan rövidebb volt az előzőnél, de hamar a lépéseket kezdtem számolni és azt vártam, mikor érünk fel! De ahogy nincs Karácsony Corvin nélkül, úgy hegymenet sincs lejtő nélkül. Meglepően hosszú és meredek lejtőkön ereszkedhettünk le a „mélybe”. Az egyik ilyennél Berni meg is jegyezte, hogy egy vagy két éve itt esett el a havas-jeges úton.



Ez gondolkodóba ejtett. Miért kell nekem télen utcai futóversenyre jelentkezni? Több héttel, hónapal a verseny előtt nem tudhatom, milyen idő lesz, milyenek lesznek az útviszonyok a verseny napján. Egy héttel ezelőtt valószínű csak tyúklépésekben mertem volna itt „futni” és ezeken a lejtőkön négykézláb. Pedig hol volt még a pálinka?

Kicsit összefolynak az események, de szerintem a negyedik dombon tettünk egy kört a Rippl-Rónai-villa udvarán és a „körforgalomban” mindenkiről készítettek egy sztárfotót. Az ötödik domb aztán jól belassított, bár addig sem nyomtunk valami fergeteges tempót.



Az első 4 dombra futva jutottunk fel, de Berni már az elején kikötötte, hogy az ötödiknél ezt nem vállalja. Pedig én úgy szerettem volna! :D Erről a hegyről lépcsőn lehetett lejönni, így Gulyás Zoli Andrist az utolsó frissítőponton hagyta, majd miután túljutott ezen a szakaszon, 17,8 km-nél folytatta vele a futást.

Tényleg durva emelkedő volt, még sétálva is. Fent aztán a második sáros-csúszkálós rész, majd egy rossz minőségű lépcső lefelé, még a korlátot fogva is csak óvatosan mertem rajta lépkedni. Az utolsó dombról lefelé aztán a sok pacit kockacukorral jutalmazták és aki kért, egy Kup Ilonáról elnevezett pohárban 4-5 cent meggypálinkát is ihatott.

Ezután kb. még 4 km várt ránk, de ez már a hátam közepére sem hiányzott. Sok volt a domb, kevés a pálinka és az elmúlt 3 héten betegség és a jég miatt alig futottam 25 km-t. Csak hogy megmagyarázzam a bizonyítványom…



A legvégén felsétáltunk egy felüljáróra, ami egy főút fölött vezetett át és kivételesen lefelé sem futottunk, mert mikor a verseny előtt a rajtközpont felé sietve átfutottunk rajta, a lefelé vezető szerpentinen nem sok választott el a szédelgéstől.



A célegyenesben egy sprintnek látszó mozgásféleség, de ezt már elég vérszegénynek éreztem. Mindegy, megvan! Elég vacak idővel, de célba értünk. Egy-két pohár víz, pár fotó, aztán búcsú Bernitől, mert a többiek már a fürdőnél vártak ránk.



Végül köszönet Berninek, hogy bevállalta velem ezt a félmaratont, ügyesen, minden baj nélkül legyűrtük a könnyűnek nem mondható terepet, hasonlóan Gábornak, Andinak, Évának és Robinak, hogy velük utazhattam és ahol szükség volt, segítettek. Aztán hogy jövőre veletek, esetleg másokkal… Fene tudja! Ha garantálja valaki, hogy nem lesz hó, jég pedig még annyira sem, szívesen.:)