Kalocsától Kalocsáig – Egy „Boldog Maraton”

Október elején, épp a Spar maraton, pontosabban nekünk maratonváltó előtti napon egy váratlan kérdéssel keresett meg egy ismeretlen. Tibor, alias Töce egy általa szervezett jótékonysági futó- és kerékpáros napra invitált, melynek keretében a résztvevők illetve néhány útbaeső iskola tanulói a kalocsai kutyamenhely lakóinak gyűjtöttek adományokat.

Tibor nevével ekkor találkoztam először, de mivel az adatlapján több közös ismerősünk nevét is felfedeztem, úgy voltam vele, olyan rossz ember talán nem lehet.:)

Rövid gondolkodás után igent mondtam, mivel volt kísérőautó is, így amiatt nem kellett aggódnom, hogy az út szélén hagynak, ha megelégelem a futást.:) Végül az autóra nem is volt szükség – leszámítva a csomagszállítást –, de nem azért, mert végigfutottam az 50 km-t, hanem mert a biciklik között volt egy tandem is, amire – a futást megelégelve – át tudtam nyergelni.

Már kezdtem beletörődni, hogy ezúttal buszoznom kell, de az utolsó napokban Tibor talált egy Kalocsára közlekedő autót és hamarosan a visszaút is megoldódott. Mondjuk ahhoz, hogy ezt elérjem, 30 km után különcködnünk kellett, de erről majd kicsit később.



A paprika városába érkezve rövid aklimatizálódás, ismerkedés a csapattal, a Kalocsa TV egyik munkatársának kicsit meséltem magamról és a futásról, leteszteltük a tandemet, majd egy csoportkép és neki is vágtunk az 50 km-nek.



Az egyértelmű volt, hogy a teljes távot nem tudom, nem is akarom lefutni, de Dunapatajig, ami nagyjából félúton volt, futva szerettem volna eljutni. Sietnünk nem kell, valószínű emelkedők sem nagyon lesznek, szóval ennek mennie kell!

A futótársam Tibor lett, vele futottam (volna) végig, de amint kiértünk Kalocsáról, átadott egy másik indulónak, Évának. Az első pillanatban ez kissé furán hatott rám, de látva Éva nyitottságát és hogy teljesen természetesen kezeli a helyzetet, ezen hamar túltettem magam.



Futottunk, közben beszélgettünk, amennyire tudtunk, oldalt cseréltünk, hogy Éva futhasson a kerékpárút melletti részen, szóval ment minden mint a karikacsapás. Épp úgy, ahogy az előttünk futók is (mentek), akik eközben egyre távolabb kerültek tőlünk. De úgysem versenyzünk! Max magunkkal és a távval.

A résztvevők többsége egyébként biciklivel indult, futásra csak 6-8 fő vállalkozott, no meg azok a diákok, tanárok, akik útközben pár kilométer erejéig csatlakoztak hozzánk.

Dunapatajt leszámítva ismeretlen településeken át haladtunk (Negyvenszállás, Szakmár, Újtelek, Szelidi-tó, Dunapataj, Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Foktő, Kalocsa) és 5-6 km-enként álltunk meg frissíteni, általában (vagy mindig?) a következő településen.

A víz- és tápanyagpótlás részben az általunk hozott ételekből, italokból, részben pedig egy-egy település önkénteseinek jóvoltából történt.

Ha jól emlékszem, az első frissítőállomás előtt újra átvett Tibi, de Negyvenszállás után ismét Évával gyűrtük a kilométereket, egészen a végéig. Pontosabban addig, amíg én futottam.:)

Mert nem hívnának Nagy Gábornak, ha egy hosszabb, 20-25 km-es versenyen 10-15 km körül nem kezdenék fáradni vagy egyszerűen csak nem kezdene elegem lenni a futásból. Hogy minek fut az ilyen? :D Pedig ennél jobb körülmények nem is lehettek volna. Na mindegy! 20-21 km-ig akkor is elfutok.

Egyébként az első frissítő után Éva azért vett át újra, hogy motiváljam, húzzam, ha nehezen bírná. Ezen már akkor is nevetnem kellett, és még inkább a második frissítés után, mikor már a hátam közepére sem hiányzott a futás. Hogy lehetek ilyen puding? A BB24 és a Spar után most mi történt? Nem húz a tömeg?

Tetszett, nem tetszett, a következő frissítőnél – a telefonom szerint ekkor 15,52 km-nél jártunk) feltöltöttük a tápanyagraktárakat és ezzel a futást aznapra be is fejeztem. Éva pedig, aki 10-12 km-t tervezett, futott tovább. Ciki…

Ekkor jött el Robi, Éva munkatársának az ideje. Átnyergeltem a biciklire és hajrá! Kicsit ugyan aggasztott, hogy fáradt lábbal hogy fog menni a tekerés, de azzal, hogy elkezdtünk haladni, visszatért belém az élet.:)



Minden kritikai él nélkül tandemünk nem hasonlítható azokhoz a biciklikhez, amelyekkel korábban kirándulni jártunk, de arra, hogy végigtekerjünk vele kb. 35 km-t, tökéletesen megfelelt.

A dunapataji iskolában egy hosszabb frissítés, aztán indultunk is vissza. Ezt, mármint a hosszabb megállást, a következő két faluban is megismételtük, miközben én egyre nyugtalanabbul nézegettem az órámat. Ha mindenhol ilyen sokat időzünk – amivel egyébként nem lenne semmi baj –, 5 órára nem érünk vissza Kalocsára és a lefoglalt kocsi nélkülem indul vissza Pestre.:(

Géderlakon tehát elbúcsúztunk a többiektől és a magunk tempójában – száguldanunk azért nem kellett – visszatekertünk Kalocsára. Mivel a fenekünk egyre nehezebben tűrte a bicikliülést, a maradék 14-15 km-en kétszer is megálltunk, hogy egy perc pihenőt adjunk a testünknek. A biciklisnadrágom meg otthon… Így kell ezt csinálni.:)

Ahogy most a telefonomat nézem, egy óra alatt el is értünk Kalocsára, bár akkor hosszabbnak tűnt ez az út, így még a távollétünkben elkészített paprikáskrumpliból is tudtunk enni. Nem is volt könnyű ezután újra biciklire szállni, de ezt a pár száz métert fél fenéken is… Hazafelé az autóban pedig már ennél is kényelmesebben…

Végül nagy köszönet Tibinek a meghívásért és a futásért, Évának, hogy futott velem és Robinak a tandemezésért. Mindhárman szuper segítők voltak és nem utolsósorban remek emberek.:)

Egy csonka félmaraton, kicsit másképp mint Szegeden

Nem is tudom, az idei hányadik Spar Maratonom volt. Az biztos, 2014 óta mindegyiken részt vettem, de hogy előtte hány versenyen…? Szerintem 2007-2008 óta szinte minden évben, de mivel akkoriban még nem voltam grafomán, nehezebb visszaidézni ezeket az éveket.

De mielőtt bárki is azt gondolná, már a 10. maratonom környékén járok, ki kell ábrándítanom.:) 2013-ig 7-10 km-es versenyeken indultam és – őrizve a hagyományokat – ezt azóta is csak egyszer, 2016-ban írtam felül egy 30 km-es futással. És 2018-ban?

De kezdjük az elején! Ezúttal is a futócsoportban próbáltam kísérőt keresni, amire Laci jelentkezett, hogy a „Vidám Oroszlán”-okkal futhatnék maratont párban.

A futótársam Andi lett és a beosztás szerint nekünk jutott a 42,2 km második fele, 21,8 km-nél kellett váltanunk két csapattársunkat, Timit és Anitát. Szóval ezúttal 700 métert lecsíptünk a félmaratonból, teljesen legálisan.:)

A verseny előtti hétvégén megvolt az ismerkedő két kör a Margit-szigeten, következő vasárnap jöhetett a nagy kihívás, bár a jelek szerint emiatt egyikünk sem izgulta agyon magát.

Ismét jó kis „felfordulást” rendeztek a futók a 4-6-os villamoson illetve a peronon, de valahogy el kellett jutnunk a rajtközponthoz, amit újra az ELTE Lágymányosi Campusánál állítottak fel.

Noha nem volt még meleg, én rögtön futóruhára váltottam, ami azért volt kockázatos, mert a csomagokat csak a rajtközpontnál tudtuk leadni, mi viszont (Andi, Panni és én) a rajt után rögtön indultunk is a Halász utcai lehajtóhoz, ahol váltanunk kellett. Szóval ha nem jön be az ígért meleg, megfagyunk! Esetleg visszamegyünk egy hosszú felsőért és akkor a váltást késsük le? :)

Jó korán érkeztünk a váltópontra, így bőven maradt idő bámészkodni, szurkolni, ismerősökkel beszélgetni.

Nem sokkal fél 12 előtt megérkezett Laci, őt, pontosabban őket váltotta Panni, de Laci is tovább futott Verával.

Fura, de még ekkor sem volt bennem versenydrukk, pedig Timiék bármelyik pillanatban megérkezhettek már. És ez a pillanat néhány perc múlva el is jött. Megkaptuk tőlük a váltórajtszámot és usgyi! Egyébként Lacihoz hasonlóan Timi és Anita is futott tovább, egészen a végéig.

A 20,4 km-en – mint ahogy lenni szokott – volt sok pozitívum és néhány nem szeretem dolog is. Annak például nagyon örültem, hogy 21,8 km-nél kapcsolódtunk be, mert ekkorra már sokkal szellősebb volt a mezőny. Főleg a rakparton! Az elején jó hosszan a Duna mellett futottunk, bőven az Árpád hídon túl és mivel a többség – szabályosan – az út jobb oldalán haladt, a bal oldalról viszont senki sem zavart el minket, mi inkább ott futottunk.

Örömfutás volt, főleg hogy ekkor még frissek és üdék voltunk.:) De sajnos nem tartott ez örökké.:( Jöttek a III. kerületi keskeny, rossz minőségű utcák, az előttünk futók feltorlódtak, ráadásul a napsütés miatt én sem úgy láttam, ahogy szerettem volna.

Ennél már csak a Fő tér macskakövei voltak rosszabbak. Úgy futottam itt, mintha tojáshéjon lépkednék. Még szerencse, hogy viszonylag hamar túljutottunk rajta.

Ezután inkább jó dolgok történtek, leszámítva a Szabadság híd utáni fordítót követő rövid szakaszt, ahol újra összeszűkültünk, olykor keresztül-kasul futottak előttünk és amúgy is kezdtem nyűgösebbé válni.:) De szerencsére ekkor már a vége felé jártunk! Talán furán hangzik, de ezek a gátló tényezők sokkal jobban leszívják az energiámat mint maga a futás, alig várom, hogy túljussunk az ilyen „nehezített” szakaszokon.

De térjünk vissza az óbudai Fő térre. Épp csak elhagytuk kedvenc macskaköveinket, mikor a speaker a futók 30 km-es részidőit sorolta. Fura volt ezt hallani, hiszen mi még alig voltunk túl 8 km-en.

Mivel hazai pálya, így a Margit-szigetet most is nagyon élveztem, kis túlzással már minden bokor ismerősként köszönt ránk.:) Na meg Imó is, akivel elég gyakran összehoz a sors, nehéz vele nem találkozni az Atlétikai Centrumban.:)

Rajta kívül még jó néhány ismerőssel összefutottam a verseny előtt és közben. Kogát és Attilát nem volt nehéz felismerni, mert rögtön mondták a nevüket, de többen csak rámköszöntek, és mivel 2-3 szóból nem könnyű megállapítani, ki lehetett az (főleg, ha agyilag máshol jár az ember), a kilétük örök rejtély marad.:)

A Margit híd-Szabadság híd közötti szakaszon kezdtek lassabban fogyni a méterek, legalábbis nekem így tűnt. Eközben a nap egyre erősebben kezdett sütni, különösen az arcom jobb oldalát. Ezért van emberibb színem azóta, amióta futok? :)

A Szabadság hídi fordító után visszafutottunk Budára, de nagy sajnálatomra a pesti oldalra korábban átszűrődő hangok nem a célterületet jelezték, hátra volt még kb. 1-1,5 km. De ahogy mondani szokták, ezt már fél lábon is…

6-8 perc múlva célba is értünk! Az időeredményünk olyan se rossz, se jó, 2:17:34 lett. De úgysem az idő, hanem a sikeres teljesítés, a jó társaság a lényeg. (Ilyeneket szoktak mondani azok, akik elégedetlenek az eredményükkel.:D) Pedig nem is vagyok az! Csak egy kicsit.:)

Végül nagy-nagy köszönet Lacinak, hogy csatlakozhattam a csapathoz, Andinak, hogy futott velem, szuper segítő volt!

A sors kicsit besegített

2015 óta nem múlhatott el úgy a szeptember, hogy a Budapest Félmaraton után egy héttel ne fussunk el Bonyhádról Bátaszékre, vagy ha teljesen hű szeretnék lenni az igazsághoz, nem próbáltam volna meg lefutni a két város közti 23,8 km-t. Ennek csupán annyi volt az ára, hogy 3 éven át ki „kellett” hagynom egy céges programot, mivel valahogy mindig úgy alakult,:) mire eldőlt, az adott évben (is) megyünk az autómentes napra, már érvényes nevezésem volt a BB24-re. A tavalyi verseny után aztán úgy döntöttem, elég volt a lógásból, mert a végén még teljesen kiutálnak a kollegáim. Szóval 2018-ban legyen az eddig mellőzött pesti program.:( Legyen! Már ha megyünk. De nem mentünk!!! Helyette lett egy váci hajókirándulás, a hétvége első napján, Márkus Öcsi viszont – ki tudja, milyen megfontolásból – az idei versenyt szombatról vasárnapra tette. És milyen jól tette!

Mit csináljak most? Süti, állandó BB24-es segítőm – annak tudatában, hogy idén nem megyünk, a FutaPécs csapatával Esztergomba ment versenyezni, így két a rajtlistán szereplő ismerőst kérdeztem meg, futnának-e velem. Mindketten igent mondtak, bár Gábor csak abban az esetben vállalta, ha más jelentkező nem lesz, mivel egy hosszabb futásmentes időszak után épp a kondija visszaszerzésén dolgozott és elmondása szerint az erőnléte közel sem volt még a régi. Attila viszont feltétel nélkül belement, így a kivel fussak kérdése megoldódott. Júniusban a K&H-n már majdnem megvolt az első közös versenyünk, de mivel én csak a délutáni futamra tudtam nevezni, Attilának viszont a reggeli időpont volt jó, a debütálásunk későbbre, mostanra maradt.

Oszkárral utaztam szülővárosomba, Attila jött értem a benzinkúthoz és fél 10 felé máris egykori gimnáziumom tornatermében voltunk, majd gyors átöltözés után mentünk is a rajtzónába.

Indulás előtt Gabival tisztáztunk egy két évvel ezelőtti buta konfliktust, bár a jelek szerint már rég nem haragudtunk egymásra. Mindenesetre ez a békülés nagyon kellett a lelkemnek, lelkünknek, nekem még két csepp könnyet is kicsalt a szememből.

10-kor aztán elrajtoltunk, jöhetett a két város közti 24 km-es dimbes-dombos út, időnként néhány autóval tarkítva, merthogy a közutat csak Bonyhádon zárták le, amíg a városban futottunk.

Tudni kell a versenyről, hogy bár nagy kedvenc, az elmúlt két évben – és idén is – elmaradhatatlan „tartozéka” volt az izgalom. 2015-ben, az elsőn ugyanis 12-14 km-től lényegében végig sétáltunk, csak egyszer-egyszer sikerült rábeszélni magam – illetve Sütinek engem –, hogy legalább pár száz métert fussunk. Erre válaszul 2016-ban egy szuper, 2:31:20-as eredmény, majd tavaly 14-től újra sok séta, 18-19-től a célig aztán egy mentővel gyorsítottunk a tempónkon, bár egyikünknek sem volt semmi baja.

Jó hír, hogy az idei verseny előtt - az izgalom mellett – a bizonyítási vágy is nagy volt bennem. Tudtam, hogy le tudom futni, mint ahogy tavaly is képes lettem volna rá. Szóval nincs apelláta, végig futva kell megtenni a távot!

Az első kilométert a városban futottuk, majd átkelés a 6-os úton és jöhetett a hullámvasút. A rajt előtt mondtam is Attilának, gyerekként mennyire élveztem egyes szakaszait,:) főként mikor egy kisebb emelkedőről hirtelen lehuppant a kocsi egy mélyebb részre. Kár, hogy futva ezt nem lehet reprodukálni. Bár ha felgyorsulnánk 70-80 km/h-ra…

A kisebb dombok mellett két komolyabb emelkedőt is le kellett gyűrnünk. Az elsőt nagyjából 150-200 méterrel a 6-os út után, a másodikat 8-9 km körül. Előbbi szerintem kicsit hosszabb, utóbbi viszont meredekebb, a kiírás szerint 12,5%-os, de idén nagyon elszánt voltam, mindkettőre futva jutottunk fel. Bár ha meggondolom, ez tavaly is így történt, később jött a „hiszti”.:(

Az emelkedők után – jutalmul – két hosszú és meredek lejtőn pihenhettük ki magunkat, már amennyire egy ilyen lejtős út pihenteti a lábat.

5 km-enként voltak a frissítőállomások és ezúttal is mindegyiknél megálltunk enni, inni, kényelmesen, ahogy ezt az utóbbi néhány versenyen megszokhattam.

Attila minden kilométernél tudósított, hol járunk és ezúttal nem kértem, hogy ne tegye ezt, még a táv második felében sem. Nagyon figyeltem arra, hogy 12-14 km körül ne ismétlődjön meg a tavalyi elmebaj, úgyhogy nagyon tudtam örülni annak, hogy a 16-17. km-hez érve is csak futottunk, minden nehézség nélkül.:) De hát nem ezért tetszett idejönni? 

A tempónk kicsit sem hasonlított a kengyelfutó gyalogkakukkéhoz, sőt még a 2:31-es pb-t sem fenyegette semmi, de a nyári formámat látva idén amúgy is a verseny teljesítése volt az elsődleges cél.

21-22 km-nél elvesztettem a fonalat, nem emlékeztem, Attila melyiket mondta utoljára, így néhány percig kétségek közt vergődtem. Vajon 2 vagy 3 km van még hátra? Ez ilyenkor már nagyon nem mindegy! De azért sem kérdeztem meg! Lassan azért csak kiderült, a kevésbé vágyott „kilométerkő” következik, de lényegében mindegy is. Így is, úgy is le kellett futni.:)

Lassan beértünk Bátaszékre, de ha jól emlékszem, ekkor még 23 km-nél sem jártunk! De hát Öcsitől simán kitelik, hogy a város egy távolabbi pontjára teszi a befutót. Ha már néhány őrült futónak nincs jobb dolga annál, hogy vasárnap délelőtt a két város közt rohangál, akkor csak fussanak!:) Akár Bajáig is! :)

Néhány perc futás után megérkeztünk a Kanizsai Dorottya Általános Iskolához és 2:47:04-es idővel befutottunk. Ezzel 108 célba ért egyéni versenyzőből a 91-92. helyen végeztünk. Csak érdekességképpen… A két évvel ezelőtti eredményemmel a 82. helyet értük volna el, ami nem tűnik soknak, de a majd 16 perccel jobb időeredménynek azért nagyon tudtam volna örülni. Na majd jövőre!

Megkaptuk az érmet, ami 5 perccel később nem szakadt le, úgy mint a Night Runon. Ezekszerint ezt megérdemeltem? :)

Megettük a szokásos menzaebédet (rakott krumpli+gyümölcsleves), meghallgattuk az eredményhirdetést és már kezdtem beletörődni abba, hogy Bonyhádról busszal kell hazautaznom, mikor megszólított egy ismeretlen futó, Péter, hogy náluk még van hely, szívesen hazavisznek. Köszönet érte, így azért sokkal gyorsabb és kényelmesebb volt az utazás. De ehhez előbb vissza kellett buszoznunk Bonyhádra, mivel a kocsik még nem önvezetőek, nem tudnak utánunk jönni.:)
És hogy teljes legyen az öröm – nem mintha bármelyikünk is szomorú lett volna – a busz a buszpályaudvarig vit, úgyhogy onnan még fel kellett sétálnunk a gimnáziumig. Na, ekkor ez már a hátam közepére sem…
Végül nagy köszönet Attilának az egész napért, szuper segítő volt.:)