Versenybeszámoló helyett

Az egész a Bonyhád-Bátaszék futóversenyen kezdődött. Gyanútlanul futok Ferivel a két várost összekötő országúton, talán épp valamelyik nagy emelkedőn, mikor futotársam azzal a kérdéssel lep meg, voltam/e már külföldi versenyen, nemleges válaszom után pedig azt, hogy van-e kedvem velük menni a Garda félmaratonra, mert felszabadult egy hely.

Többször felmerült már bennem, hogy valamelyik közeli külföldi versenyre (Pozsony, Szabadka, Bécs) el kéne menni, de ennél tovább sosem jutottam. Mégsem vágtam rá egyből az igent, de minden egyes lépés közelebb vitt a válaszhoz, ami lényegében már az első pillanatban megvolt.

Az addigiaknál jobban ráálltam a 10 km fölötti távokra, ami mostanában nem olyan mindennapos mint néhány évvel ezelőtt, de tudtam, a futással nagy baj nem lehet, sokkal inkább az agymunkával. Utóbbira mégsem gyúrtam, pedig az áprilisi City Runnál nagyon bejött.

A verseny előtti nap reggel 5-kor terveztük az indulást Gárdonyból, de hogy jutok én oda? Az éjszakai járatokat nem ismerem, amúgy sem bóklásznék éjjel a megállók között, különösen olyan utcákon, ahol még sosem jártam.

Mehetnék persze taxival, de az Etele téren olyan szintű helyismeretem nincs, pláne tök sötétben, hogy a taxitól egyedül eljussak a vágányokhoz. Azt pedig nem vehetem biztosra, hogy hajnali 4 körül találok olyan embert, aki ebben kisegít.

Végső „kétségbeesésemben” megkérdeztem Feriék barátját, Tibit, akiről kiderült, hogy a szomszéd kerületben lakik, néhány buszmegállóra tőlünk, és egyből megoldódott minden.

Fájdalmasan korán, 1:30-kor ébresztett az óra, de legalább azt a kb. 3 órát sikerült végigaludni, ami aznap éjszakára kijutott. Gyors mosdás, öltözés, talán egy banánt is letóltam és már csörgött is a taxis, hogy megérkezett.

A megbeszélt helyről Tibivel és két éjszakai busszal folytattuk utunkat, egy kis várakozás Kelenföldön, fél óra vonatozás és máris Gárdonyban voltunk. Jöhetett a nagyjából 8 órányi autózás Ágival és Ferivel.

Az eső az éjszakai, hajnali órákban nem vagy csak enyhén esett, utazás közben viszont gyakran hallottam az esőcseppek kopogását a fejem felett és az ablaktörlőket se nagyon láttam pihenni.

Érdekes éghajlatú vidékre utaztunk. Riva del Gardában hasonlóan hűvöskés időjárás fogadott mint itthon, viszont az utcán mandarin-, citromfák, némelyiken még egy-egy gyümölcs is, a környező magas hegyek tetején pedig hó. Tervben volt, hogy felmegyünk, de a felvonó vagy valami hasonló alkalmatosság aznap közlekedett utoljára.

Olaszországba érve előbb Arcóba mentünk, ahonnan a verseny rajtolt, felvettük a rajtcsomagot, réteseztünk, ettünk, ittunk, vettem egy Brooks futócipőt, ugyanazt a típust, mint amit 2022 végén vásároltam Pesten, viszont itt jóval olcsóbban kínálták, és ebből még alkudni is tudtunk, mivel három pár cipőt vettünk, egy eseménypólót, mert ilyet a rajtcsomagban nem adtak és külföldi futófelsőm úgyse sok lesz, Rival de Gardában elfoglaltuk a szállásunkat, aztán elmentünk vacsorázni.

Én pizzáztam, de nem volt jó ötlet. Az ízével nem volt semmi baj, bár a közepe lehetett volna kicsit vastagabb, viszont nekem óriási volt. Pedig a felét odaadtam Tibinek, igaz, ő meg nekem a sajátja felét.😀

„Hazafelé” szívesen elnyaltam volna egy fagyit, Olaszországban még sosem tettem ilyet, de ez a következő napokra maradt.

Tartottam tőle, hogy verseny előtt nem tudok majd aludni, de az előző éjszaka néhány órás alvása és az egész napi talpon, fenéken lét elintézte, hogy magamhoz képest jól aludjak.

A félmaratoni táv 10:15-kor rajtolt, mi a 8:30-kor induló Shuttle (vagyis ingázó) busszal mentünk át Arcóba, így korán kelni sem kellett, nyugodtan megreggelizhettünk és utána még egy fogmosásra is jutott idő.

A rajtközpontban rengeteg ember, köztük sok magyar, de a verseny előtti információk, szervezési feladatok, tájékozódás alapján erre számítottam, az indulók között még ismerős neveket is felfedeztem.

10 óra körül beálltunk a rajtzónába, de nem a szokásos 2-es szektor végére, hanem a sűrűjébe, aztán pár perccel a hivatalosan meghirdetett időpont előtt elrajtoltunk.

A versenyről nem fogok írni, nem sikerült, fáradni kezdtem, bepánikoltam, hogy nem fogom bírni és az órám szerint 9,11 km-nél feladtam. „Okos” dolog volt..

Feri keresett valakit, aki elkísér a buszhoz, ami visszavisz Riva del Gardába, ő pedig tovább futott, ugyanoda, ahová én is utaztam.

Leszállva a buszról gyorsan elkaptam valakit, hogy kísérjen el a szállodába, ami ott volt a közelben, de ez valahogy nem akart összejönni, , ezért inkább azt kértem, hogy menjünk a verseny befutójához.

Megálltam a járda szélén, néhány 10 méterre a céltól illetve a két speakertől és hallgattam a szövegüket, viccelődésüket, a futók köszöntését, olykor egy-egy magyar mondatot is és a sok olé olét, talán még Ági nevét is, mikor célba ért.

Nem volt világvége hangulatom, a visszajutás, a nagyobb figyelem miatt eddig időm se volt rá, de mikor biztos helyen éreztem magam, végre nyugodtan átgondolhattam a történteket és hoztam is egy komoly döntést. Ez pedig az, hogy befejezem a versenyzést, maradnak a hétköznapi, hétvégi futások a megszokott pályáimon, egyedül, máskor kísérővel.

Ebbe bele is nyugodtam, fél, egy vagy ki tudja hány óra erejéig, aztán elkezdtem magammal alkudozni.

Hosszú, hetekig tartó egyeztetés után (vagyis kicsit hamarabb) a következő döntést hoztam: télen maradnak az edzések, esetleg a 10 km körüli versenyek, és ha úgy érzem, tavasszal megpróbálkozom a 21 km-rel, először az Öböl Félmaratonon, és hogy legyen egy kis plusz motivációm, rögtön neveztem is a versenyre.🙂 Max ha nem találok kísérőt vagy nem érzem elég felkészültnek magam, visszamondom a nevezést.

Balról vártam őket, ezzel szemben Ági jobbról jött, szinte a semmiből. Szegény, eléggé meglepődött, mikor meglátott. Elmondtam, mi történt, ő is, hogy sikerült a 2 órán belüli időeredmény, pedig a verseny elején 1-2 km-en át mi is feltartottuk azzal, hogy nekünk segített mint elő- vagy oldalvéd.🙂

A verseny előtt Ágiék sokat cukkolták tibit, az 1:40-en belüli befutóidővel, a jelek szerint nem alaptalanul, , mert 1:39-es idővel ért célba, de ahhoz képest, hogy a verseny első felében és a kiszállásomnál jó néhány percet elvesztegetett, Feri is egész jó időt ért el, valami olyat, amit én is kitűztem magunknak. Igaz, ehhez a maradék 12 km-t jól meg kellett nyomnia.

Ahogy a rajt előtt megbeszéltük, Ági elfutott Feri elé, majd mikor beértek, elsétáltunk a szállásra, majd vissza a vízhez, hogy ahogy ilyenkor illik, megfürödjünk a tóban, de csak finoman. Egyébként a tó vize nem volt annyira hideg, legalábbis a lábunknak, viszont a mély, süppedős, a talpunk alatt csúszkáló kisebb-nagyobb köveken nehéz, kényelmetlen volt a járás, időnként még a stabil megállás is. De legalább nem kellett tisztogatni a talpunkat, mielőtt a cipőt visszavettük.

Sétáltunk kicsit még a vízparton, aztán mentünk is ebédelni vagy vacsorázni, az időt nézve inkább utóbbi lehetett.

A változatosság kedvéért mindkét nap tésztáztam. A verseny napján vargányás tagliatellét, a következő nap tenger gyümölcsei spagettit, de a rákok, kagylók „felboncolását inkább Ágira bíztam. Szerintem mindenkinek így volt a legjobb, talán még a tányéron lévő állatkáknak is.

A hónap döntése után november nagy felfedezése is vasárnapra jutott. Kiszúrtam, hogy az itallapon vannak koktélok és mivel szeretem a „kutymolékokat”, nemcsak italban, rögtön kértem is egy limonchello spritzet. Egy baj volt vele, mire megjött a tészta, csak mutatóban volt a pohár alján. Így aztán a következő este is koktéloznom kellett, de akkor egy ismerős italba, Cuba librébe fojtottam a bánatom.🙂

Aznap este már fagyi is volt, 6 óra körül a 8-10 fokos utcán, de engem nem különösebben zavart, szerintem másokat sem, mert több helyen árulták.

Hétfőn? (remélem, jól emlékszem) elmentünk Varonébe és megnéztünk egy monumentális, bár közel sem a legnagyobb vízesést.

A víz 80-90 méter magasból (minden leírásban más adat szerepel) zúdult a mélybe, a közvetlen közelében óriási zúgással, alig hallottuk egymás hangját.

Ott álltunk mellette, Feri próbálta elmagyarázni, mit kellene látnom és azt hiszem, nagyjából meg is értettem, majd az egyik hídon még az alattunkelfolyó víz őrült sodrását is láttam egy kicsit.

Nem tudom, a fotók mennyit adnak vissza a látványból, de nagyon örültem, hogy közelről láthattam, hallhattam, milyen egy igazán nagy vízesés.

Visszaérve Riva del Gardába egy majdnem kerekesszékeseknek készített kerengőn felsétáltunk a Bástyához, nem számoltuk, hány 180 fokos visszafordítóval, de szerintem 20 is lehetett, míg a 10-30 méteres, enyhén vagy kicsit jobban emelkedős útszakaszokon felcaklattunk a bástyához, bár az emelkedő meredeksége olykor jóval több volt 5%-nál. Fogalmam sincs, hogy engedélyezhették az építését.😀

Az ott készített fotón négyen vagyunk, de mint látható, Ági és én csak az árnyékunkkal képviseltük magunkat.

A Santa Barbara kápolnához csak Tibi és Feri ment fel, mert oda egy köves, sziklás úton lehetett feljutni, amit szerintem simán megcsináltam volna, csak kicsit lassabban, de nem tartottam olyan fontosnak, hogy a minikirándulást 10-15 perccel meghosszabbítsuk.

Ehelyett inkább bóklásztunk a városban, a tó körül, aztán találtunk valami erődszerűséget, amit Ági felfedező hajlama miatt nem lehetett kihagyni.😀

Elindultunk felfelé. 6 lépcső, 8 lépés, 2 lépcső, 6 lépés és így tovább, a végtelenségig. Eleinte még jó minőségű, „szabványos” lépcsőkön haladtunk, aztán már nem voltak annyira kiformáltak és egyre magasabbak lettek. De mi csak mentünk felfelé, rendületlenül.

Hogy mi van körülöttünk, nem tudtam, nem is foglalkoztam vele, de mint később megtudtam, a köveken, sziklákon kívül fák, növények is tarkították az erődöt.

Időnként megkérdeztem Ágit, látja-e a vár?, erőd? tetejét, ami elmondása szerint nem tűnt nagyon távolinak, de a végcél előtt néhány méterrel lejjebb mégis leültem egy „teraszon”, hogy ott várjam meg túratársamat.

Nem voltam fáradt, de ahogy egyre feljebb értünk, úgy lett egyre hosszabb az az út, amit lefelé is meg kell majd tennünk, pedig már az eddig megtett távolság, szint se volt kevés.

Mentem már fel ilyen köves, óriási lépcsős, sziklás úton, de itt úgy döntöttem, ennyi elég lesz a jóból. Leültem egy padra és vártam. Nem néztem, Ági mikor indult, de jó néhány perc eltelt, lassan talán a fél órát is elértük és Ági sehol.

Nem pánikoltam, de azért elgondolkodtam azon, ha történt vele valami és nem tud lejönni, mit lehet csinálni. A telefon nálam, Feriéket tudom hívni, de hol is vagyunk? Ráadásul a telefon töltöttsége 30% körül volt, ezért inkább nem nyomkodtam tovább.

Többször hallottam közeledő lépéseket, de ahogy jöttek, úgy tovább is mentek. Végül Ági is megérkezett, de nem jutott fel a domb vagy hegy tetejére, pedig jó sokat ment felfelé.

Csak később, már itthon tudtuk meg, hogy Montebrione a hegy neve és világháborús vasbeton bunkerrendszer van a hegyben, szóval Ági nem járt messze a valóságtól, amikor valami erődszerűségről beszélt.

Kedden reggel kiköltöztünk a szállodából, de nem haza, hanem a tó másik oldalára, Sirmionébe mentünk, ott járkáltunk, nézelődtünk,

kávéztunk (mi tibivel caffe correttót, ettünk még egy utolsó olasz fagyit,

aztán irány haza.

De előtte volt még egy előre nem tervezett programunk. Ahogy a tó mellett sétáltunk, Feri kiszúrta, hogy 10 euróért mehetünk egy kisebb motorcsónakos kört a tavon. Vicces volt, mikor Feri felvetette ezt, de elsőre mindenki csak lapított és másodszorra se nagyon tolongtunk. De szerintem egyikünk sem bánta meg, csak színt vallani, elindulni volt „nehéz”.😀

k

A tó körüli kirándulás idején nem esett, de az égi áldást azért hazafelé sem úsztuk meg. Hogy merrefelé kezdett esni, nem tudom, de Zalaegerszegen, ahol Ágit kitettük, már kellett az esőkabát.

Későn, ha jól emlékszem 11 óra felé értem haza, merthogy Feri elhozott minket Pestre, aztán szegény mehetett vissza Gárdonyba. Köszönet a fuvarért.

Nem tudom, hogy ezek után lesz-e még olyan futó, aki el mer hívni külföldi versenyre, de akárhogy is lesz, ezen már túl vagyunk és elmondhatatlanul jó érzés, hogy Ági, Feri és Tibi befogadott, segített, ha szükség volt rá és persze elviselt. Bízom benne, hogy a magaviseletemre, a stílusomra nem nagyon panaszkodott senki.😀

Köszönök Nektek mindent. Szuper élmény volt.

Rival de Garda, 2023. nov. 11-14.

Jönnek a fiatalok?

BB24. Ez az az esemény, melynek legfőbb ismérve, hogy Bonyhádról el kell futni Bátaszékre, mely a nevével ellentétben csak 23,8 km, melyet 2020-2022 között nem rendeztek meg, pedig a tavalyit már nagyon vártam, melyet a 2015-2019 közötti 5 évben elég rapszodikusan teljesítettem, de születési adottságaimnak köszönhetően így is nagy kedvenc.

Örültem is, mikor a facebook elém dobta, hogy Márkus Öcsiék idén újra megrendezik a versenyt.

Nem mondom, hogy csúcsformában vagyok, de „böcsületesen” készültem a nyári hónapokban és szeptemberben is, bár a körözős pályáimon illetve Péterrel 10-12 km-nél hosszabb távokat nem nagyon futottam. Még jó, hogy a verseny előtti hétvégén a Garmin wtf Buda kihívásán Zsóval a 10 és az 5 km-es aszfaltos versenyt is lefutottuk, egymás után, jó kis emelkedőkkel, visszafelé pedig lejtőkkel tarkítva, ami egy bizonyos szint után már nem is olyan komfortos.

Egy baj volt csak vele. Borús, kellemesen hűvös futóidőben tettük ezt, aminek 6 nap múlva Bonyhádon nyoma sem volt. Mindegy! Rossz futóidő nincs, csak felkészületlen, a meleget nem szerető futó.

Futótársam Feri lett, kivételesen Ági nélkül, ezért apró kis könnyítésként 7:30-ra le kellett utaznom Gárdonyba, mert futótársam és párja eléggé el nem ítélhető módon néhány éve odaköltözött, onnan viszont már sima utunk volt.

Egykori gimnáziumom atlétikai csarnokában felvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, 10 óra előtt meghallgattuk Márkus Öcsi ünnepi köszöntőjét, kiadta az ukázt, hogy a 6-os útig kötelező a 4:30-as tempó, majd pontban 10 órakor elrajtoltunk.

Az utat jól ismerem, negyvenpár éve egyszer-kétszer végigutaztam rajta, 9 éves koromig még úgy, hogy mindent láttam magam körül, de néhányszor utána is megfordultam a városban, így aztán régi ismerősként köszönthettem a kanyarokat, íveket, buckákat.

A benzinkút után átfutottunk a 6-os úton, ekkor már 1 km fölött jártunk, aztán hamarosan jött az első hegy.

Volt már rá példa, nem is egyszer, hogy mindkét nagy emelkedőn futva mentünk fel, de az is megesett, hogy egy idő utánbele kellett sétálnom, idén viszont jó előre megbeszéltem magammal, hogy a futáson kívül nincs más opció.

Az első „kihhívást” sikeresen teljesítettük, majd rövid fennsíki futás után jött a hosszú, néhol nagyon meredek, néhol kanyargós lejtő. Az úton meg kátyúk, felgyűrődések. Legalábbis az előző versenyeken. Tartottam is tőle, mert ha a meredek úton egy úthibában megbotlanék… Abba belegondolni se lenne jó.

De ez a veszély idén nem fenyegetett, mert az első nagy lejtőn nyoma sem volt a kátyúknak. Feri szerint az én kedvemért csinálták meg, de a második sem tűnt olyan borzasztónak. Vagy a fáradtságom miatt észre sem vettem az úthibákat?

Leérve az első hegyről néhány kilométer mélyföldi, kisebb buckákkal tűzdelt futás plusz az első frissítőpont, aztán 8 km táján el-, vagyis felindultunk a második „dombocskára”.

Egy ideig nem volt semmi baj, lassan, de biztosan futottunk felfelé, de mikor kezdett függőlegesbe váltani az út (az emelkedő 12%-os), kezdtem kilátástalannak érezni, hogy erre futva feljutunk.

Egyébként a 24 km-hez kellemes, október eleji tűző nap is társult, szerintem már ekkor 25 foknál melegebb levegővel, pólóban, rövidnadrágban is azt éreztem, hogy túlöltöztünk.😀 Esélytelen volt, hogy a felfelé vezető utat végig futva tegyük meg.

Felérve a tetőre óriási megkönnyebbülés, fejben viszont kezdtem szétesni. Kb. 9 km-nél… Jól nézünk ki!

Leereszkedtünk a hegyről, én pedig alig vártam, hogy a 10 km körüli frissítőponthoz érjünk. Már ott ki akartam szállni, de Feri és a személyzet rábeszélt, hogy legalább az 1 km-re lévő váltópontig fussunk el, hátha addig erőre kapok. Sajnos nem így lett. Féltávnál (11,9 km) kiszálltam. A célba Öcsi barátja vitt el egy váltóban induló lánnyal együtt.

Leültem egy padszerűségre, büntetésből a tűző napra, hallgattam Öcsi célbaérkezőknek szóló mondatait, de idén egyik se nekünk szólt.😞

Egyedül az vigasztalt, hogy Feri az általam számított befutóidőnél jóval később ért be, valószínű csak szenvedés lett volna, ha folytatom a versenyt.

Megettük a menzaebédet (gyümölcsleves, krumplistészta), én szokásomhoz híven fordított sorrendben, busszal visszavitek Bonyhádra, és indultunk is Pestre, mert Feri egészen a házunkig repített. Köszönet érte.

Nem mentem a Dunának, még a Szilas pataknak sem, de nem voltam büszke magamra. Hogy kiköszörüljem a csorbát, neveztem a következő vasárnapi 38. Spar Budapest Maraton Fesztivál 14 km-es versenyére, de csak azután, hogy egy régi futótársam, Zoli jelezte, hogy a fia szívesen futna velem.

Zolit 2004-ben a LÁSS tavaszi, őszi edzésein ismertem meg, többször futottam vele a Margit-szigeten és első utcai versenyem, a 2005-ös Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton utolsó 8 km-ét is vele futottam, az első 13 km-en váltótársamat kísérte és 166 férfi csapatból a 163. helyen végeztünk.

163
302
A Lelkes Futók
Dr. Papp László, Nagy Gábor
1:09:04
2:24:03

Nem sok emlékem van a versenyről, de úgy rémlik, valamelyik dunai híd pesti oldalán vártam Zoliékat, de hogy kivel?

Egyébként volt rajtszámom, csak épp a hátamon. Finoman szólva zöldfülű voltam, a biztosítótűt nem találtam, igaz, nem is kerestem, így aztán barátnőm a póló hátára varrta.😀 Aggódtam is, mikor egyik futótársamtól, Vikitől megtudtam: a rajtszám nélküli futókat és azokat, akik rajtszámukat nem a póló elejére rögzítik, kizárhatják a versenyből.

Eltelt 18 év, jött az új generáció Elemérrel, Zoliék 14 éves fiával, aki az ideiversenyen futótársamnak szegődött.🙂

Szokás szerint a Petőfi híd budai hídfőjénél volt a találkozópont. Ágiék 30 km-re neveztek, de mielőtt a rajthelyükre indultak volna, kaptam tőlük egy doboz otelló szőlőt, aztán ment mindenki a „dolgára”.

Borús idő volt, a Blahán és a hídnál is szemetelt az eső, időnként még a rajtközpontban is, de végül megkegyelmezett nekünk.

Mielőtt elrajtoltunk volna, végigjártuk a standokat, ahol játszani, kóstolni lehetett, egy széles úton kocogtunk pár 10 métert, aztán 9-kor nekiindultunk az 1/3-nyi maratoni távnak.

A tömeg hamar oszlani kezdett, így lényegében végig a saját tempónkat futhattuk. Kezdetben az útvonal megegyezett a szeptemberi Wizz Air félmaraton nyomvonalával, de nem futottunk el az Árpád hídig, hanem a Lánchíd után felfutottunk a rakpartról, kanyarogtunk kicsit a számomra ismeretlen utcákon, átfutottunk az Alagúton (Elemér először futott itt), majd a Lánchídon átkeltünk a pesti oldalra.

Az eső nem esett, de az út vizes volt. Nagy tócsák szerencsére nem voltak, viszont ami már az elején feltűnt, több helyen csúszott. Próbáltam megfigyelni, hogy a csúszásoknál aszfalton van-e a lábam vagy épp egy útburkolati jelen, de nem lettem okosabb, viszont többektől azt hallottam, hogy mint a Forma1-ben, itt is a felfestésekvoltak a bűnösek.

A Lánchíd után nem sokkal értünka 6-os kilométerkőhöz, és ugyanott volt a 10-es is, csak az út túlsó oldalán. Szóval egy ideig kanyargunk majd a Belvárosban?

Elemér idáig minden kilométert mondott, de a 7. ezres csak nem akart elérkezni. Ennyire lassúak lennénk? De a 8-as, 9-es sem jött, hiába futottunk már több ezer métert a belvárosban. És egyszer csak visszaértünk a 6-oshoz, na meg a 10-eshez! Hurrá!

Errefelé, lehet már hamarabb is feltűnt, hogy a zoknim első fele kezd nedvesedni. Úgy látszik, nem kellenek ahhoz nagy tócsák, hogy a cipőnk, zoknink vizes legyen?

Ekkor már csak bő két hídnyi rakpart várt ránk, egy kis nem szeretem kockakő,egy Szabadság híd és kb. egy km-nyi befutó, ha bírjuk, kicsit meghúzva.

Csináltuk is, ahogy illik, viszont az utolsó pár száz méteren a nagy sprint elmaradt. Többen voltak körülöttünk, hol jobbra, hol balramáskor kettenegymás mellett és annyira nem volt széles az út, hogy felszabadultan, ész nélkül fussunk.😀

Verseny közben rengeteg buzdítást kaptunk, az utolsót 150-200 méterrel a cél előtt Zolitól, na meg egy fotót, hogy összehasonlíthassuk, a rajtfotóhoz képest mennyivel lett nyúzottabb az arcunk. Érzésre nem lehetett olyan nagy a különbség, pláne úgy, hogy a fényképen a hátunk látszik.😀

A legvégére jutott még egy kis meglepetés. Ha jól értettem, a célhoz vezető utat kettéosztották, a jobb sávban a mi befutónk, balra pedig a maratonisták, akik az első 14 km-en velünk futottak és ezután tettek még egy nagyobb kört. Ez így rendben is lett volna, de a sávunk olyan keskeny volt, hogy kétszer is lekoccoltam a jobb cipőm külső szélével az útpadkát vagy valami mást. Gondolom, ha elég széles lett volna az út, Elemér nem hagyja, hogy ennyire a szélén fussak. Szerencsére nem lett belőle baj, épségben és egészségben célba értünk, de ez a keskeny futófolyosó nem biztonságos.

A rajt előtt azt számolgattam, ha minden jól megy, akár 1:30:00-on belül lefuthatjuk a 14 km-t, de a belvárosi utcákon nem tudtuk azt a tempót futni, amit akartunk. Az 1:31:56-os időnek így is nagyon örültem.

Épphogy csak beértünk, mikor egy nagyon szép gesztus szemtanúja lehettem. Kocsis Árpi kiszúrhatta, hogy a szokásosnál jóval fiatalabb futótársam volt, odajött hozzánk, bemutatkozott Elemérnek, szerintem kezet is fogott vele és megköszönte, hogy egy látássérült futót, jelen esetben engem végigkísért a versenyen.

Nem tudom, Elemér ismerte-e Árpit, egyáltalán érdekelte-e, hogy ki ez az idegen, engem egy kicsit meghatott.

Megkaptuk a befutócsomagot, elrettentő vagy ösztönző példaként Zoli készített rólunk egy képet és hazabattyogtunk.

Versenyről versenyre meglepődöm, hogy szinte minden futótárskereső bejegyzésemre van egy, olykor több jelentkező is. Ha másban nem is, ebben az egyben nagyon szerencsés vagyok.😀 Köszönet mindkét futótársamnak az újabb élményért.

Bonyhád, 2023. okt. 7., Budapest, 2023. okt. 15.

Látogatóban Margitkánál

Mint minden jóra- vagy rosszravaló elhunyttal megtörtént már, 1637-ben, halálának pillanatában Pázmány Péter testéből is kiszállt a lélek és önálló életet kezdett. Hosszú ideig bolyongott, kizárólag az akkori ország határain belül, mígnem a mai főváros déli részén, a Duna jobb partján verte le táborhelyét – talán már akkor tudta, hogy errefelé lesz az a sétány, ami az ő nevét fogja viselni – és néhány rövidebb kiruccanástól eltekintve nemigen mozdult ki innen.

A szigorú jezsuita tanítást ekkorra elengedte, lazán, vidáman, sokat szemlélődve „élte” napjait, nemegyszer kisebb csínyeket is elkövetve, ügyelve arra, hogy a jóízlés határain belül maradjon.

Életében sosem járt Budán, hiszen a város akkor török uralom alatt állt, halála után viszont könnyen megtehette volna, de nem akarta látni, mit tettek a várossal az ottománok.

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, nagy változások szem- és fültanúja lehetett, többek között annak is, ahogy beépült a környék, odaköltözött egy egyetem, tanárokkal, fiatal vagy kevésbé fiatal tanulókal, pezsgő élettel, az utóbbi 5-6 év őszén pedig egy fura népcsődülettel, számtalan rövid ujjú pólós, rövidnadrágos emberrel, a hasukon egy papírdarabbal, rajta egy számmal. Mi lehet ez? Talán versenyt futnak? Nem elképzelhetetlen. De ilyen sokan?

Felsorakoztak egy hosszú, végeláthatatlan sorba és mikor eldördült egy puska, a tömeg északnak indult. Hogy hová mennek, arról Péternek fogalma sem volt. Szívesen megkérdezett volna valakit, de nem tehette, mert nemcsak láthatatlan, de az emberi fül számára hallhatatlan is volt.

Indulásuk után bő egy vagy két órával megérkeztek az elsők, a leggyorsabbak, előbb csak néhányan, aztán egyre többen és újra megtöltötték az épület előtti teret.

Az Úr 2023. évére aztán megszületett a nem is olyan bonyolult megoldás, hogyan tudhatná meg, hová futnak. A verseny reggelén figyelni kezdte a papíros embereket, mivel csak ők szoktak futni, kinézett magának egy szimpatikus férfit, aki egy nő könyökét fogva érkezett, követte őket, hallgatta a beszélgetésüket, a furcsa, érthetetlen számokat, a 6:20-akat és 6:30-akat. Mi lehet ez? Talán a 6:20-as vonat? De hiszen ő nem is tudhatja, mi az a vonat!

Beszélgetésükből az is kiderült, hogy hasfájása miatt a férfi majdnem visszamondta a versenyt, aztán mégis elindult, hogy futótársa rajtszámát elhozza és ha jól érezné magát, fusson.

Mikor felsorakozott a tömeg, Péter felkapaszkodott a férfi hátára, bár azt azóta sem érti, hogy egy test nélküli lélek hogy lehet erre képes, és így utazott velük, bármerre is mennek.

A sok rövidnadrágos lefutott a Duna melletti útraés északi irányba haladva elhagyta a gyülekezőhelyet. Lehet, hogy egészen esztergomig futnak?

Barátaink, Magdi és Gábor, egyáltalán nem siettek, egyenletes tempóban futottak, de arcukon azért látszott, hogy nem fáznak. Sokan megelőzték őket, máskor ők tették ezt a náluk lassabb futókkal, de utóbbi azért jóval ritkábban fordult elő.

Gábor ekkor már nem Magdi könyökét fogta, hanem egy kötelet, melynek másik vége futótársa kezében volt. Hogy miért van erre szükség, azt továbbra sem értette.

Elérték az első hidat, ezt már jól ismerte az egykori érsek és most közelről is megállapíthatta, hogy építői az esztétikára nem sok gondot fordítottak, a következő négy dunai átjárót viszont ekkor látta először.

Futóink többször is megálltak az út szélére kiállított asztaloknál, ettek, ittak, aztán mentek is tovább.

A napsütés, a meleg Gábort jobban megviselte, ezért az evős, ivós helyeken futótársa vizet csurgatott a csuklójára, ami csak rövid ideig segített, jobban esett volna, ha a Dunában mártózhatna meg, talpától a feje búbjáig.

A negyedik ismeretlen híd után egy sziget mellé értek, amire Péter nem létező szeme rögtön felcsillant. Ha ez a Margit-sziget, akkor még IV. Béla lányának lelkével is összefuthat, feltéve, hogy továbbra is itt él.

Hosszan futottak a Duna közepén elterülő szárazföld mellett, egészen a következő hídig, felfutottak rá, majd a közepén begurultak – természetesen futva – a szigetre.

Gábor itt már nagyon fáradt, kissé hitehagyott is volt, ezért hogy kizökkentse ebből, Péter riasztotta a gonosz kis manót, aki szeliden, de azért jól érezhetően hasbarugta. Ez olyan jól sikerült, hogy a lejtő alján sétára váltottak és ha próbálkoztak is a kocogással, az Gábort sokkal inkább az egy helyben totyogásra emlékeztette.

A frissítőpontnál Gábor azzal állt elő, hogy a sziget túlsó végén kiszáll, így legalább Magdi versenyét nem rontja el, és az Atlétikai Centrumban várja meg. Ez aztán úgy feldobta, hogy még az ereje is visszatért. Képes lesz még végigfutni a versenyt?

Látta ezt a gonosz manó is, ezért remek időzítéssel a Margit-sziget másik végén újra hasba rúgta, ami végleg megpecsételte a sorsát.

A sportpálya mellett megálltak, Magdi lekísérte a bejáratig és Gábor rajtszámával a kezében tovább futott, egészen a célig.

Gábor pedig bement az épületbe, egy ideig üldögélt egy szekrényekkel teli helyiségben, aztán kiment egy „hosszúkás kör” alakú pályára, talán ezt nevezik oválisnak, egyszer körbesétálta, majd lefeküdt a fűbe, alig 10 méterre Árpád-házi Szent Margit lelkétől, aki szintén ott napozott. Nem sokon múlott, hogy Péter álla a földre ne essen. Ezt a szerencsét!

Így aztán míg Gábor szótlanul, kedvetlenül feküdt a fűben, ő bemutatkozott Margitkának és beszélgetni kezdtek. Észre se vették, hogy Gábor teste fölül elvándorolt a fák árnyéka, ezért kicsit odébb vonult, majd egy idő múlva felkelt, besétált az épületbe, és mikor Magdi visszaért a zsákjával, felsétáltak a Duna felett átívelő hídra, felszálltak arra a hosszú sárga gurulós szörnyetegre, amiből Péter annyit látott már a városban és eltűntek a szemük elől.

De ha Péter nem is lesz már az Atlétikai Centrumban, Margitka még találkozhat a férfival, mikor a pályán vagy kint a szigeten gyűjti a kilométereket.

Ui: Mivel Magdi Gábor rajtszámával futott be a célba,az eredménylista szerint ő is célba ért, ezért az interneten olvasható befutóidejét kellő kritikával tessék kezelni!

Budapest, 2023. szept. 10.

Tervezni tudni kell

A nyárzáró, őszkezdő négy hétvégére remek kis program volt alakulóban.

aug. 26. Suhanj! 6

szept. 2. X. Prevital Szőlőskör

szept. 10. 38. Wizz Air Budapest Félmaraton

szept. 16.? Bátgrill Bonyhád-Bátaszék

Vonzott mind a négy verseny, de tudtam, őrültség, számomra szinte lehetetlen, de valószínű ártalmas is lenne végigcsinálni.

Egy kis kérdőjelet leszamitva a Suhanj! 6 rendben volt és a Szoloskorre és a BB24-re is megvolt a futótársam, így a Wizz Air lett az első áldozat.

De itt meg nem volt vége. Bogi a Suhanj! 6-ra mégsem tudott jönni és augusztus elején Ági is visszalépett. Felmerült, persze csak gondolati szinten, a poén kedvéért, hogy megcsinálom egyedül, de jobbnak láttam, ha új csapattársak után nézek, a korábbi 3 fős helyett 4 fős csapathoz, vagyis három nálam jobban látó futót kellett találnom.

Zoli volt az egyetlen jelentkező, és ezzel a kor be is zárult, a 6 órás éjszakai futás pedig egy divatos fordulattal élve elengedésre került. A vacsora pedig megevésre.

Hasonlóan járt a Szőlőskör is. Máté, a szervező támogatta az indulásunkat, de Lubics Szilvi 2021-es balesete miatt féltett is minket. A 2015-ös és 2016-os UB-n futottam már ezen a vidéken, de ahogy teltek a napok, úgy ragadt rám egyre jobban Máté óvatossága, végül el is engedtem a versenyt.

Maradt a már korábban ejtett Wizz Air, erre neveztünk is Magdival és a Bonyhád-Bátaszék, de ezt október elejére tólták.

És jött az utolsó fordulat, nevezetesen Zsó bejegyzése, melyben 3 futót keresett a RUNaway klán csapatába, akik a Suhanj! 6-on futnának. Mikor a bejegyzést olvastam, már megvolt a 3 fő, de mivel az egyik hozzászóló azt írta, ha lesz második csapat, ahhoz is szívesen csatlakozna, én is jelentkeztem.

Napokig semmi, közben próbáltam kísérőt találni a Garmin Patakpart versenyre, mikor jött Zsó üzenete, hogy szívesen látnának a 10 fős csapatban.

Itt tartunk most. Ha a fenti értelmetlenség után valaki meg tudná nekem mondani, jelen állás szerint a négy versenyből melyiken fogok futni és kivel, értékes jutalomban részesülhet, de nem tőlem.

Segítségképpen annyit elárulok, hogy az első a Suhanj! 6 lett, vagyis már volt, de hogy kivel futottam, azt röviden nehéz lenne leírni, hosszabban pedig nem akarom. A leírásból úgyis minden kiderül.

A tavalyihoz hasonlóan az idei versenyt is a Margit-szigeten rendezték, de a versenyközpont átköltözött az Atlétikai Centrumba, így a kör is módosult egy kicsit, szerintem előnyére.

A megszokott éjféli rajt idén egy órával előrébb került, hogy a kemény magnak legyen ideje kiérni az Andrássy útra, ahol másnap délelőtt a vb maratonistái futottak. A pudingok, érdektelenek meg kereshettek alternatív útvonalat, mert hiába könyörgött a villamosvezető, az Oktogonon nem engedték át. De ez a vasárnap reggel története, ekkor még csak szombat estét írtunk.

Ha jól emlékszem, Juditnak, de mindenki másnak is megígértem, hogy rajt előtt futunk egy tesztkört, ehhez képest csak Mátéval kocogtunk ki a MAC-ból, hogy leteszteljük, milyen a kivezető út. Szó mi szó, nem voltam elragadtatva vele, de az sokkal jobban fájt, hogy 500-600 méter laza kocogás után olyan vizes lettem, hogy alig győztem magam törölgetni. Szép kilátások…

Az idei kör 3,5 km, egészen pontosan 3482 méter volt és mivel három részletben 15-18km-t vállaltam, Zsó két körös etapokban osztott be, 3,5 km-enként váltogatva a segítőimet.

Mátéval kezdtem, pontban 11 órakor. Hála a tesztkörnek ő már kívülről fújta a guide-olás minden csínját-bínját, csak azt nem tudta, hogyan védekezhetnénk a fülledt meleg ellen. Emlegetett valami ősrégi módszert a lassú futásról, de így se lett jobb. Elsőre 24:22 alattsikerült körbeérnünk.

A kör végén egy gyors váltás és mire észbe kaptam, már judittal koptattuk a 400-as pálya rekortánját. Második futótársam valamivel bátrabb volt, vagy az első kör fékezett habzású tempójától én kezdtem türelmetlenné válni. Kicsit, de tényleg csak egy kicsit odaléptünk és ezzel 21 mp-t sikerült ráverni az első körre.😀

Zsó kalkulációja szerint nagyjából két óránként kellett futnom, de Kati két villámgyors körrel tett róla, hogy még egy órát se pihenhessek.

A 6. kör Melindáé lett, de már induláskor éreztem, a lábaim, a testem nem pihente még ki az előző futást. De mentem, mert menni kellett és nem akartam már az elején szégyenben maradni. A levegő nem lett hűvösebb, talán majd az utolsó két szakaszomban? Ennek ellenére tovább gyorsultunk, a 3482 métert 23:27 alatt teljesítettük.

És jött a 7. kör, a csoda. Negyedik futótársam Saci lett és bár lassúnak éreztem magunkat, emiatt keseregtem is egy sort, ehhez képest olyan időt futottunk (20:23), hogy még Eliud Kipchoge is megirigyelhetné.

Fogalmam sincs, hogy történhetett, hacsak úgy nem, hogy Melinda elfelejtette átadni az időmérő chipet Sacinak, így ez a kör mérés nélkül maradt, mert a 8-9. körök időeredménye szinte másodpercre pontosan ugyanaz lett mint a mi 7. körünk.

Akárhogy is volt, a kör második fele nagyon szenvedős volt, alig vártam, hogy visszaérjünk és megállhassak. El is döntöttem, hogy itt befejezem, az utolsó két kört nem vállalom.

A lányok, Kati és talán Melinda elvitt a verseny frissítőjéhez, ott jól leittam, ledinnyéztem magam, aztán lefeküdtem és már aludtam is volna, ha olyan könnyen menne ez. De a fekvés, a tudat, hogy több futás nem lesz, egyfajta nyugalommal töltött el.

Egy baj volt csupán. 2 óra felé járt az idő, rettenetesen messze volt még a vége. Mindegy! Feküdtem, hallgatóztam, időnként mondtam valami okosat vagy butát, vagy épp a telefonomat nézegettem.

Futottak a többiek, váltogatták egymást, én pedig fél 4 körül azt vettem észre, hogy kezdek erőre kapni. Mi lenne, ha az utolsó, szabad a kör órában betársulnék valakihez egy gyors, odalépős körre?

Új ötletemet meg is osztottam a többiekkel, Niki pedig, vele nem futottam volna, vállalta, hogy velem tart.

A verseny végét jelző hangjelzés megszólalásáig 32 percünk volt, ebbe simán belefért még egy kör.

Körbefutottuk a pályát, a kanyargós, lassabb folyosón kifutottunk a sziget belső útjára és jöhetett az ereszd el a hajam. A korábbiaknál jóval gyorsabbak voltunk, de a szükséges kommunikáció simán ment. Kár, hogy ez még mindig csak 6:10-6:20-hoz elég. De majdcsak meglesz a régi, 5:50-6:00 körüli tempó, hosszabb távon is.

Utolsó teljes körünket 22:23 alatt futottuk le és hagytunk még 9:40 percet Juditnak, hogy egy nagy sprinttel 1944 métert futhasson a záró, 17. körből.

A 6 órába 57656 métert sikerült belezsúfolni, ezzel 49 különböző létszámú csapatból a 37. helyezést értük el, a 7-10 fős csapatok versenyében viszont toronymagasan mi voltunk a legjobbak. Nehéz is lett volna az első helyezésnél hátrébb végezni.😀

Megkaptuk az érmet, egy reggelit, majd az eredményhirdetés után hazaindultunk, ahogy korábban már írtam, egy kisebb, ez nem hiányzott már nevű kitérővel.

Köszönjük a remek szervezést, a sok buzdítást, a fotókat, de leginkább azt, hogy csatlakozhattam a RUNaway klán csapatához. Szuperek voltatok, szuperek voltunk! Budapest, 2023. aug. 26-27.

Berni vagy Vivi?

Rendhagyó módon két fotóval kezdem írásom, az első a rajt után, a második a cél előtt készült, de a nálam jobban látók azt mondják, a 10 km futás segítőtársamat nagyon megváltoztatta.

Hogy kivel is futottam, miért történt a váltás, most nem árulom el, hamarosan úgyis kiderül.

Monorierdei Futófesztivál. Az előző években már többször szembejött velem az esemény, talán még az érdeklődésemet is felkeltette, de valahogy soha nem került be az egyéni futónaptáramba.

Az idei évben aztán olyan sokszor dobta elém a Facebook, hogy XY ismerősömet érdekli a verseny, hogy megadtam magam. Ha a szervezők ennyit költenek hirdetésre, legalább értelme legyen, és ha több nem is, legalább egy nevező legyen, vagyis kettő, mert még mindig nem sikerült meglátulnom.

Berni jelentkezett a szokásos módon: ha más érdeklődő nem lesz, ő szívesen fut velem és akkor vonatoznom se kell. Viszont volt egy súlyos megkötése. Az edzője, Kriszta 145-ös pulzust engedélyezett neki, ha vele futok, ehhez alkalmazkodnom kell. Júliusban a K&H-t jól megnyomtuk, ezután simán belefért nekem egy kényelmes, lassabb tempójú verseny.

A kiírás szerint úgyse aszfalton futunk végig, a földes, esetleg köves út minőségét, futhatóságát pedig csak ott ismerjük meg.

És ami különösen érdekessé tette a versenyt… Július 30-ra egész héten át 80%-os esőt ígértek, az utolsó napokban zivatar formájában. Próbáltam készülni a csapadékra, de tudtam, ha komoly eső lesz, nagyjából mindegy, mit veszek fel.

Így aztán maradt a rövidnadrág+póló páros és vésztartaléknak betettem a futódzsekim, ami esőben kb. semmire nem jó, max a karomat védi meg egy ideig.

A Batthyány térre beszéltük meg a találkozót, de meglepetésemre Berni helyett Rita várt, akinek nem volt elég az előző napiócsai születésnapi futás, vasárnap is mozogni akart.

Az eső Pesten, de még Monorierdőn sem akart esni. Mi lesz így velünk? Ezért készültem lelkileg egész héten?

Felvettük a rajtszámot és az időmérő chipet, aztán 9:15-kor, 15 perccel a félmaratonisták után mi is elrajtoltunk.

Tényleg nem siettünk, szinte mindenki elment mellettünk, aki a rajtnál mögöttünk állt, én pedig átvettem Berni tempóját és fegyelmezetten futottam mellette. Néhányszor azért sikerült megfeledkeznem a megállapodásunkról, de amint észrevettem, hogy fél lépéssel futótársam előtt vagyok, lassítottam és visszasoroltam mellé.

Az első km-t 6:50 alatt futottuk és ez a következő 2-3 km-en se sokat változott, mint ahogy Berni pulzusa se nagyon, , mert csak ritkán kellett visszavenni a tempóból.

Még a verseny első felében, talán a 2-3. km környékén kiengedtük kerekeinket és begurultunk az M-Ringre és tettünk egy 600-800 méteres kört a technikás, éles kanyarokkal, átkötésekkel tűzdelt versenypályán.

Az út minőségére, szélességére addig se panaszkodhattunk, de nekem a Ring is nagyon tetszett. A pálya autósoknak, motorosoknak készült, de ha ott laknék, biztos utánajárnék, mikor tudnék ott biztonságosan futni, mikor nincsenek járművek a versenypályán.

Kiérve a Ringről újra a község utcáin koptattuk az aszfaltot, majd a 4. km táján egy jobb kanyar és a jó minőségű utat terepre cseréltük.

Emlékeim szerint a versenyfelügyelők itt arra figyelmeztettek, hogy homokos, mély lesz a talaj, de se itt, se a verseny későbbi szakaszaiban mély, kényelmetlenülcsúszkálós puha terep nem volt.

Nem esküszöm meg rá, de szerintem a földes, mezei úton végig egy autók által használt úton futottunk, hol a két keréknyomban, kinyújtott kézzel fogva a futómadzagot, figyelve arra, hogy ne lépjek a „vályú” ferde oldalfalára, mert abból csúszkálás, sasszézás, esetleg spárga lesz,😀 hol a keréknyomok közötti magasabb sávonegyensúlyozva, hogy ne csússzak le a „mélybe”, Berni pedig mellettem, néhány centivel lejjebb. Egyik viccesebb volt mint a másik.

De hogy ne csak a nehézségekről beszéljek, olyan szakasz is volt, ahol ketten kényelmesen elfértünk egymás mellett, keréknyom pedig sehol, vagy ha igen, akkor az tőlünk jobbra .🙂

Egyébként minden „viszontagság” ellenére nagyon fegyelmezett voltam, nem panaszkodtam, nem kérdeztem percenként, hogy kilométerben hol tartunk, csak futottam csendesen.

Sűrűn, 2 km-enként lehetett frissíteni, de egyikünk sem tervezett se enni, se inni és ezt a mérsékelten meleg időben tartani is tudtuk.

Talán csak egy dolog volt, nagyjából 3-4 km-rel a cél előtt, ami nagyon fejbevágott, de komoly lelki sérülést ez sem okozott.

Jó ideje futottunk a földes úton, én pedig már nagyon vártam, hogy visszatérjünk az aszfaltra, de Berni csak egy frissítőt, utána pedig egy visszafordítót jelzett.

És amire nagyon nem számítottam: a fordító után ugyanazon az úton kellett visszamennünk, mint amin jöttünk.😞 Tehát még jó ideig a keréknyomok édesítik utunkat.

Mindegy! Menni kellett és mi mentünk is. A gyaloglás nem volt opció, szükséges sem, elvégre futásra végig alkalmas volt az út, de Bernit azért sajnáltam, olykor még magamat is.😀

Nem emlékszem, honnan tudtam, hogy a földesút vége felé járunk, talán futótársam mondta, vagy a széljárásból következtettem, de itt kezdtek megjelenni a Gábor-kór első tünetei. A távolban, valahol az agytekervényeim végén megjelentek a befutó első halvány fényei, én pedig Pavlov „tanítása” szerint gyorsítani kezdtem. Berni többször is jelezte, hogy lassítani kéne, de ez egyre nehezebben ment.

Kiérve az aszfaltos útra nagyjából még 1 km várt ránk, de akkor ezt nagyon soknak éreztem. Futottam Berni mellett, de bevallom, itt már fájt. Utólag szégyellem is magam, tthogy erre a bő 10 percre ennyire „elfegyelmezetlenedtem”. Berni a tudtomon kívül el is kezdett nézelődni, az utolsó pár száz méterre kinek adhatna át.

10 km-t futók nem nagyon voltak körülöttünk, de félmaratonisták igen. Az élmezőnyben futóknak nem akart átadni, nehogy már miattam veszítsék el dobogós helyüket, de aztán megszólított valakit, hogy az utolsó 600-700 méterre nem venne-e át.

Nem jött válasz, a futómadzagon sem éreztem cserét és én elkönyveltem, hogy az illető fejrázással jelezte, hogy nem, esetleg „süketnek” tettette magát. Itt kérek elnézést a feltételezésért.

A következő pillanatban nekiindultunk és a maradék távot gyors, 6 percen belüli tempóval tettük meg.

A célban bemutatkoztunk egymásnak, megköszöntem Vivinek, hogy kisegítette Bernit és persze engem is, közben pedig futótársam is megérkezett.

Időeredményem 1:15:14 lett, de kivételesen ez egyik futótársam idejével sem egyezett meg, már csak azért sem, mert Vivi nem is a mi távunkon indult.

Összetettben 82 teljesítőből a 75. helyezést értem el, de amire igazán büszke vagyok, 45 férfi indulóból a 45. lettem.😀

Megkaptuk a befutócsomagot és a szép érmet,

készítettünk néhány vicces vagy kevésbé vicces fotót,

közben pedig az árokparton, kicsit benne is ücsörögtünk,

amit eleinte mindig megkerültünk, de futótársaimat meggyőztem, 5 árokugrásból 4 mindig sikerülni szokott, nem szükséges mindig elsétálnunk az átjáróig. És nem mellesleg az elégetett kalória többszörösét pótoltuk a szervezők által kínált helyben készített, termelt sütikből, gyümölcsökből, más finomságokból,

és hogy meg ne hízzunk, utána még egyszer lefutottuk a 10 km-t. Ja, azt nem.😀

A lányok hazafelé akartak valami meleget enni, én viszont valami hűvösre vágytam. És micsoda véletlen! A verseny indulói aznap kedvezményesen vehették a fagylaltot az egyik helyi cukrászdában, ezért előbb oda mentünk, utána pedig valami komolyabbat enni, de a kinézett hely zárva volt. Így aztán Pestnek vettük az útirányt, Berni haza hozott és nélkülem mentek el ebédelni.😞 Köszönet érte, hogy nem kellett bkv-znom, és persze a futást, a guide-olást is.

Futás közben nem mindig éreztem, hogy én ide vissza szeretnék jönni, de a célban már máshogy gondolkodtam a kérdésről. Nagyon tetszett a családias, nem is olyan kicsi verseny, a jó társaság, a sok ismerős és hogy kis odafigyeléssel a terep is jól futható. Persze szárazon. Sáros, felázott talajon nem biztos, hogy ki szeretném próbálni.😀

Monorierdő, 2023. júl. 30.

Elterveztem – Megcsináltuk

Ha július, akkor K&H Mozdulj! Futóest. A tavalyit leszámítva minden évben. A hosszú téli lezárások, a korábbiaknál kevesebb futás miatt az előző két versenyen elég gyatra, 1:07-1:08-as idővel értünk célba, de az utóbbi hónapok edzéseredményei alapján joggal bízhattam az 1:02-1:03-as befutóidőben, talán még gyorsabban is?

Nem szeretem ezt a versenyt. Túl jó minőségű az út, túl széles a pálya, csak rajtam múlik, mennyire gyorsan futok. És ha a cél nem csupán a sikeres teljesítés, akkor oda lehet, oda kell lépni. Nagyon elfáradni meg ki akar?😀

Futótársam, hat év után újra Andi lett volna, de a munkája miatt nem tudott felkészülni, ezért más segítség után kellett néznem. Segélykérő bejegyzésem többen is megosztották, Péter belebotlott és már meg is volt az új kísérőm.

Érdeklődés hiányában az ismerkedő futás elmaradt, mint már annyiszor, most is a verseny előtt, jelen esetben a földalattinál találkoztunk először.

Andiékkal együtt (velük mentem) átsétáltunk a Városligetbe, felvettük a rajtszámot – előzetesen sajnos nem lehetett – és vártuk a 18:30-as rajtot, hogy végre elindulhassunk.

Vagy annyira nem is vártam? Nagyon meleg volt, még a fák hűsében állni sem volt kellemes, nemhogy futni. Ha elolvastam volna a két évvel ezelőtti beszámolót, nem aggódom agyon magam, hogy az Andrássy úton árnyékban futunk-e, de így a rajt utáni pillanatokig bizonytalanságban kellett élnem.

A taktika az volt, hogy az első körben próbáljuk tartani a 6:20 körüli tempót, aztán ha lesz erőm, a második körben, főleg az utolsó 2-3 km-en gyorsítunk majd.

Rajt a megszokott helyről, a szokásos módon, így az előttünk álló sokaság hamar elhúzott, szétoszlott, mi pedig senkitől sem zavartatva futhattunk a saját ritmusunkban.

Jól ment a futás, emlékeim szerint az első körben a tempónk minden helyzetjelentésnél 6:20-on belül volt, de hogy ezt a verseny végéig bírom-e, abban csak reménykedni tudtam. Próbáltam a futásra koncentrálni, a számológépet pedig kikapcsolni.🙂 Többé-kevésbé sikerült is.

Normál körülmények közt10 km-t simán lefutok frissítés nélkül, de ebben a melegben nem akartam kockáztatni, fejreállni. Péter minden frissítőnél megkérdezett, de az első 5 km-en nem éreztem szükségesnek, hogy igyak.

A második körben, az Andrássy úton viszont már nem hagyhattam ki. A Szív utcai visszafordító előtt Péter jelezte, hogy hamarosan frissítőponthoz érünk, az éles, csikorgós kanyar után felhajtottam egy pohár vizet és futottunk is tovább.

Futótársam arra is rákérdezett, frissítés előtt vagy után fokozzuk-e a tempót, hogy a megálláskor elvesztett időt kompenzáljuk, de ezen a napon valahogy nagyon elutasítós hangulatban voltam.🙂

Egyébként az ivással sok időt nem vesztettünk, de ahhoz, hogy a frissítés olyan gyorsan menjen mint a Forma1-ben egy kerékcsere, sokat kell még gyakorolni. Szerencsére itt nincs boxutca, így 100 km/h-s sebességkorlátozás sem.

Errefelé már éreztem a fáradtságot, érzésre lassabbak is voltunk, bár az időeredményünk szerint a második kör 31 mp-vel gyorsabb lett, de ezt csak otthon, több órával a befutó után tudtam meg.

A Dózsán még nem, de az Ajtósi mellett futó városligeti széles úton, ahol egyedül is szoktam futni, kicsit próbáltam rákapcsolni. Nem mondom, hogy látványosan gyorsabbak lettünk, de árnyalatnyit talán igen. És így volt ez a visszaúton, a Hősök tere felé és a befutónál is.

Fogalmam sem volt, milyen időben reménykedhetek, a második körben aktuális sebességről nem nagyon beszéltünk, vagy csak az én fülem, agyam kapcsolt ki, ha ilyen infó érkezett Pétertől, de a célban „megnyugtatott”, meglett az 1:03-as idő.

Megkaptuk a gyümölcsös sört (kár, hogy nem volt hideg), az érmet és a befutócsomagot, aztán futótársam el is búcsúzott, mert ha jól emlékszem, triatlon edzésre kellett mennie, mi pedig Andiékkal elsétáltunk a Széchenyi fürdőhöz és hazautaztunk.

De hogy a legfontosabb se maradjon ki, a végére néhány adat:

Időeredményünk 1:02:53 lett, ha nem is sokkal, de 25 mp-vel gyorsabban futottuk le a 10 km-t, mint a 2021-es Sparon Andival. Ezek az időeredmények már kezdenek tetszeni, de a nagy cél, hogy újra 60 percen belüli időt fussak, még várat magára. Aztán hogy az 55-56 perc meglesz-e újra… Bízom benne, hogy igen.

Ezzel az eredménnyel 835 teljesítőből a 468-469. helyezést értük el, korosztályomban (45-49) 67 férfiből az 51. helyen értem célba, de hogy a 43-as lábú illetve a kékszemű férfiak között hányadik lettem… Erről sajnos nem találtam semmit.😞😀

Köszönöm Péter, hogy jelentkeztél, hogy a 10 km-t végigfutottad velem, jó móka volt.

Budapest, 2023. júl. 8.

Én bábolnék

1999-től éveken át ingáztam Budapest és Máza között. Kb. 2 óra gyorsvonattal, aztán 40 perc a Dombóvár-Bátaszék mellékvonalon. Hosszú, unalmas út, amin az olvasás, rádióhallgatás sem mindig segített, de ha Pesten nem volt mit csinálnom vagy gyümölcsdömping volt a kertünkben, szívesebben töltöttem otthon a hétvégét.

Egy ilyen utazás során, mikor már nagyon pihent lehettem, felfedeztem, hogy egy közeli kis község, Szalatnak neve alakilag egy ragozott ige is lehetne.

Ez akkor nagyon megtetszett nekem (mondtam már, hogy pihent voltam) és elkezdtem gondolkodni, találok-e még hasonló várost, falut. Természetesen igen. Kápolna, Csorna, Bábolna, Garadna, Belezna, bár utóbbi az illeszkedés törvényének nem felel meg.😀

És hogy a fenti bugyuta, de igaz történetnek mi köze a versenybeszámolómhoz? Nem túl sok, hacsak az nem, hogy idei második félmaratonom helyszínéül Bábolnát választottam.

Ahhoz képest, hogy önálló edzéseim jelentős részét körpályán futom, még ha ez a kör időnként egy 1-1,5 km-es egyenes, versenyeken nem szeretem, ha kétszer, háromszor kell ugyanazt az útvonalat végigfutni. A Bábolna Bio Run 21 km-es versenyén négyszer kellett ezt megtennünk.😀 Nem baj! futunk négy szigetkörnyi távot a város utcáin és meg is vagyunk. Az utolsó körre már GPS nélkül is megtaláljuk a célt.🙂 De Móricka ezúttal is tévedett.

Futótársam Csabi és Anti lett, immár második alkalommal, de a szenzációs hármas Bea csatlakozásával négyessé bővült.

Korán indultunk, így aztán már 9-kor ott voltunk a Komárom megyei városkában, miközben a rajt csak 11-kor volt. De így sem unatkoztunk.

Leteszteltük a helyi cappuccinó-, latte- és kávékínálatot, futottunk pár száz métert egy földes úton és elcsodálkoztunk, hogy milyen sok hal van a rajtzóna melletti kis tóban, ami valószínű egy haltenyésztő tó lehetett.😀

Szurkoltunk a Családi Futam (1,3 km) és a Hétköznapi Hős Futam (2,6 km) résztvevőinek, utóbbiaknak kétszer is, aztán mi jöttünk, na meg az 5,25 és 10,5 km-en indulók.

A rajtzóna hátsó felébe álltunk, balra tőlem Csabi, jobbra egy élő áloldalfal, Anti, előttünk pedig Bea, de a speaker szövegéből annyit azért sikerült kivenni, hogy az első 500-600 méteren (a szám nem biztos) a járdán fogunk futni.

Nem mondanám, hogy repestem az örömtől, mikor ezt meghallottam, de nem volt mit tenni.😞

A járdán futás tényleg nehéz , idegörlő volt. Hárman még csak-csak elfértünk egymás mellett, de ahhoz, hogy véletlenül se lépjek félre, Antinak folyamatosan tuszkolnia kellett befelé. És hogy teljes legyen az öröm, lehetetlen, de értelmetlen is lett volna előzni. Mi mást tehettünk volna? Felültünk a vonatra és azzal utaztunk jó néhány percen át.

Csabi folyamatosan tudósított a tempónkról, emlékeim szerint 6:30-6:40 körül lehetett, de ha volt is időcélom, ezt már rég elengedtem.

Mikor a járdán futás kezdett már sok lenni, átvágtunk a mellettünk haladó úton és irány az erdő, vagyis az arborétum. Itt kezdett elmenni a kedvem az egésztől, bár a terepviszonyok egész elfogadhatóak voltak és az út is kiszélesedett, végre tudtunk előzni.

A Lellén bevált kooperáció (Anti előrefut, félretessékeli az előttünk haladókat, , mi pedig kikerüljük őket) itt is remekül működött, de azért kicsit stresszes volt, mikor a földes erdei úton rákapcsoltunk és elhúztunk mellettük.

Ez a tempó már kezdett tetszeni. Kár, hogy a vonatozás, az átlagosnál nehezebb előzgetések a kelleténél jobban leszívták az energiámat.

Látszólag egyenesen haladtunk, de valami kis ív mégiscsak lehetett a kitaposott ösvényen, mert egy balkanyar, aztán egy újabb hosszú egyenes után visszatértünk ugyanarra az útra, amiről az arborétumba lekanyarodtunk.

Visszafelé a túlsó oldali járdán futottunk, a vonatot már rég elhagyva, itt csak 2-3 aprócska átkelőre és az útpadkákra kellett figyelnünk.

A végén még egy kis kanyargás, bár az is lehet, hogy egyenesen haladtunk és máris megvolt az első kör.

5,25 km, 35-40 perc futás, de nekem érzésre többnek tűnt. Nem emlékszem, a kör végén frissítettünk-e, sanszos, hogy igen, aztán mentünk is tovább.

Nem voltam nagyon fáradt, de ahhoz képest, hogy csak egy szigetkörnyi táv volt a lábainkban, különösebben fitt sem. És ezt még háromszor meg kellett ismételni… Mindegy! Menni kell!

A második körről nincs sok emlékem. Gondolom, futottunk, jóval stresszmentesebben mint az elsőben, kissé gépiesen, nem nagyon gondolkodva. Ez a kikapcsolás aztán olyan jól sikerült, hogy az arborétumi úton Anti egyik mondatára hümmögtem valamit, aztán a következő pillanatban arra eszméltem, fogalmam sincs, mit mondott.

Szerintem errefelé, talán éppen ennek hatására kezdett érlelődni a gondolat, az utolsó két kört elengedem, nem purcantom ki teljesen magam. De erről hallgattam, csak a kör vége előtt osztottam meg Csabival a jó hírt.

Nem marasztalt, ennyi is elég volt belőlem, ez számomra is megkönnyítette a kiszállást.

Pár 10 méterrel a kör vége előtt megálltunk, beültem a kocsiba, futótársaim pedig mentek tovább.

Nem tudom, mi lett volna, ha maradok, de ezzel Bea versenyét is elrontottam, aki egyébként illegálba nyomta, mert a helyszíni nevezésről lecsúszott. Nem voltak nagy tervei, egy-két kört tervezett, de aztán Csabiékkal a harmadik körre is elment. A két fiú azonban komolyabb tempóra kapcsolt és mivel egyedül futni már nem volt olyan jó buli, a következő kör végén ő is kiszállt. Így aztán egy környi magányos versenyelemzés után Beával és végigbeszéltük a verseny tanulságait.

Az időeredményünk egyébként nem volt olyan borzasztó, a nem egész két körre a Strava 1:10:37-et mért, szóval két körre kellett volna nevezni, persze ha tudjuk, milyen útviszonyok várnak ránk, akkor stresszmentesen nyomhattuk volna, különösen a második körben. De így sem bánom, bár a kudarc, egy feladott verseny sose jó érzés.

Annak viszont nagyon örülök, hogy a 10,5 km jó részét terepen futhattam, mert bármennyire is egészségesebb erdőben, mezőn futni, nagyon ritka az olyan esemény, ahol be merem vállalni. Az edzésekről nem is beszélve.

Csabi és Anti 2:10:13 alatt hozta a félmaratont, az első két körre jó 10 percet ráverve, de aki tud, az fut.

Anti szerzett nekem egy 10 km-es érmet, bort bezzeg nem hozott, készítettünk egy zárófotót, aztán kocsiba pattantunk és a Gellért térig meg se álltunk.

Aszfalton futás ide, versenyfeladás oda, a szenzációs négyes nem hazudtolta meg magát, szuper programon vehettünk részt. Köszönet mindenkinek, aki tevékenyen vagy passzívan részese volt ennek.

Bábolna, 2023. jún. 17.

Rohanó innováció

A tavalyi borzasztó volt, ezért mikor szeptember táján Reni feltette a 80 forintos kérdést, ki szeretne a 2023-as UB-re menni, nem volt kérdés, mit válaszoljak.

Ugyanaz a csapat mint tavaly, egy-két változás azért volt, az előző évi 10-zel szemben idén 13 fő, új csapatnév, új design, új csapatpóló, már csak azért is, mert 2022-ben az eseménypólóban futottunk. És ami a legfontosabb: az idei versenyen céges csapatként indultunk, mert csapattársunk, Csabi megnyerte szponzornak az Interoptik Hungaryt.

Ennyi pozitív hír után csakis jó versenyre számíthattunk, én mégis nehéz szívvel vártam a pénteket. Nem volt semmi baj, a felkészültségem is aránylag rendben volt, de az utóbbi időben sokkal jobban tartok a megmérettetésektől, az utazástól, az elfáradástól mint korábban. De majdcsak túllendülök ezen. Vagy hozzászokom.

Idén is Balatonfüreden találkoztunk, tésztáztunk, fotózkodtunk, bandáztunk, aztán kifelé jövet Peti egy rögtönzött riportot is adott az UB-rádiónak, amin finoman szólva szétröhögtük magunkat.

Átbeszéltük a másnapi legfontosabb teendőket, tudnivalókat, aztán szétszéledtünk a szélrózsa legkülönbözőbb irányaiba, hogy rápihenjünk a következő ultrabalatoni hosszúságú napra.

Vendéglátóm idén is Peti lett, köszönet érte. A pihenés ugyan kissé felemásra sikeredett, 3:50-ig tökéletes volt minden, attól kezdve viszont egy percet sem aludtam, de ez nem az ő hibája.😀

7:15-kor felvettük Attilát, aztán irány Füredre, mert 8:40-kor rajtolnom kellett Kacával.

Mindent jól kiszámítottunk, de valami hiba mégis csúszhatott a gépezetbe, mert az utolsó utáni pillanatban estünk a rajtzónába és ahhoz, hogy 8:46-kor elindulhassunk, szükség volt egy kis könyöklésre is.🙂

Tavaly Attilával rajtoltunk,, 4:28-kor, teljes sötétségben, de miután átkeltünk a csomóponton, simán ment minden. Nem így idén! 14 perccel utánunk elrajtolt a McDonald’s Bringamánia és hamarosan utol is értek minket.

A kerékpárúton két ember kényelmesen elfér egymás mellett, de hogy egy biciklis úgy kerülje ki őket, hogy a jobb oldalon futó nem fordítja ki a bokáját és a másik karját, vállát sem ütik meg a kormánnyal… Hát… Ez nehéz, kissé stresszes mutatvány.

Kaca lassabb futó mint én és mostanában amúgy sem sokat edzett, ezért Renivel kétszer is szerepet cseréltek, az aszófői váltópontra is vele futottam be. 7 km 51:38 alatt.

De itt még nem volt vége, mert a következő, 4,5 km is az enyém volt. És Bibóé.🙂

Fáradt nem voltam, szép is lett volna, ha 7 km-től kidőlök, de a biciklis közjáték jól leszívta az energiámat, szerintem Kacáét, Reniét is.

Már nem emlékszem, Fövenyesig voltak-e még bicajosok, de abból kiindulva, hogy Bibóval arról beszélgettünk, jövőre úgy kéne szakaszokat választanom, hogy ne közvetlenül a biciklisek indulása előtt rajtoljak, azt gondolom, hogy igen. De ezt is végigfutottuk, a 4,5 km-t 31:01 alatt.

Emlékeim szerint tavaly is két autóval oldottuk meg a logisztikát, viszont a sofőri teendőket mindig valamelyik nemfutó csapattag látta el. Idén viszont két lelkes, szimpatikus fiatal ült a volánnál, Peti lánya, Eszter és a barátja, Martin. Nekik csak a vezetésre kellett koncentrálniuk, és persze a pihenésre, óriási segítséget jelentettek.

Néhány óra pihenés, előreautózás, szurkolás, megpihenés Révfülöpön a babzsákfotelekben,

Badacsonyban egy kávé, vagy valami más,

aztán újra mi jöttünk, Krisztával futottuk a Badacsony-Badacsonytördemic-Szigliget szakaszt, 5+3,4 km.

Az első 5 km-t jól ismertem, hiszen tavaly is ugyanezt futottam vele, de sok minden történhetett azóta, mert a meredek emelkedőkre, lejtőkre már egyáltalán nem emlékeztem, , csak a széles útra, amin idén is kényelmesen elfértünk.

Nem mondom, hogy rajongtam a dombfutásért, meleg+felfelé vezető út, ez egy kicsit sok volt, de nem nyavalyogtam, „böcsületesen” felfutottunk mindegyikre. De belül mégiscsak történhetett valami, mert ha arra gondoltam, utána még 3,4 km-t kell futni, valószínű felfelé, még ha a várhoz nem is megyünk fel,… Nagyon nem éreztem jól magam.

Tördemicen ki is szálltam. Az 5 km-t 34:28 alatt futottuk le és ezután hosszan, egészen a 28. szakaszig autózással mulattam az időt, na meg ivással, , mert a zsákomban csak az általam hozott meleg ital volt, én viszont nagyon kívántam a hideget.

Közben pedig számolgattam, nézegettem a kalkulátort, hogy a következő szakaszunkat mikor futjuk Csabival. Persze ha úgy alakul, melegben is megcsináljuk, de jobban szerettem volna, ha napnyugta táján, akár utána kerülünk sorra.

Világos volt még, de itt már felvettük a fejlámpát, anélkül el se indulhattunk volna, és vártuk Norbit, na meg Renit.

Biciklis kísérőnk meg is érkezett, de Norbira még várnunk kellett. Valószínű az történhetett, hogy Reni előretekert, hogy kicsit leszállhasson a bicikliről, pihenhessen, mert 10 km/h körüli tempóval ilyen hosszan a nyeregben ülni nagyon kellemetlen tud lenni.

A sok ismeretlen futó közt Norbi is megérkezett az alsóbélatelepi váltópontra, lecsippantott és indultunk is Fonyódra, onnan pedig Fonyódligetre, 3,3+3,2 km.

Kényelmesen kezdtem volna, de Csabi úgy nekiindult, hogy kénytelen voltam felzárkózni hozzá, a tempójához. Széles, jó minőségű út, kellemes, hűvös idő, így azért sokkal komfortosabb volt a futás.

Nem is lett volna semmi baj, de egybal kanyar után meg kellett állnunk, mert a vasúti átjárónál pirosat kaptunk.

Mondtam Csabinak, hogy bújjunk át a sorompó alatt, már ha az átjárónál volt ilyen, de ő nem akarta ezt.☹️😀 Jól is tette, mert a piros jelzést figyelmen kívül hagyó futókat – teljesen jogosan – azonnali csapatkizárással jutalmazták.

Előbb csak szürkülni kezdett, aztán szépen ránk is sötétedett, így Fonyódligetre két szentjánosbogárként futottunk, vagy repültünk be.🙂

A 6,5 km-t 45:15 alatt teljesítettük, amiből a második 3,2 várakozás nélküli km 20:20 volt.

Csabi tovább futott, rám pedig egy több órásszünet, majd hajnalban 5,5 km várt Attilával Balatonkenese és Balatonfűzfő között.

Egyik csapattársunk, Tomi az utolsó napokban lesérült, nem tudta vállalni a futást, de találtunk helyette valakit, becsülettel le is futotta Tomi 29 km-ét, de sokat nem tudtunk meg róla. Köszönet neki, hogy kisegítette a csapatot.

Amiatt, hogy beugró csapattársunk ilyen sokat futott, mi előrementünk, talán Zamárdiig és ott az autóban próbáltunk pihenni, aludni.

Nem vagyok jó kocsiban alvó, most is csak ingadoztam az alvás és az ébrenlét között, többször is visszabillentem az éber oldalra, de aztán csak elaludtam. Nem lehetett sok, Martin szerint, aki mellettem ült, kb. 15 perc, de testileg, agyilag olyan fáradtan ébredtem, hogy 30-35 perc futást is esélytelennek éreztem. Persze addig még magamhoz térhettem volna, de a futáshoz 4:26-kor, Bibó beérkezésekor sem volt nagy kedvem.

Így aztán jól alulteljesítettem a célt, a kitűzött 31,9 helyett csak 23 km-t futottam, de a félmaraton azért meglett.

De hogy Attila se ússza meg, a tésztapartin megbeszéltük, hogy egy őszi dimbes-dombos versenyen bepótoljuk, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy az UB-s közös futás kimarad.

Attila két szakasza után már csak Peti volt hátra, ő zárta be a kört.

Csapatunk, az Interoptik – Rohanó innováció 23:11:50 alatt futotta körbe a Balatont. Szerintem tök jó idő, különösen úgy, hogy a tavalyi csapatból épp a két leggyorsabb tag hiányzott.

Fotózkodtunk, örömködtünk kicsit, aztán szálláshelyünkre indultunk, én újra Petihez, Tapolcára.

Az időpontok itt már összefolynak, de egy jóleső zuhany után délelőtt 10-kor én már ágyban voltam. Nem gondoltam, hogy aludni is fogok, de az agyam, a testem nem osztotta ezt a véleményt. Délután 2-ig akkorát aludtam, hogy ébredés után csak úgy bámultam, mi történt velem.😀 Pedig csak annyi, hogy több mint 24 óra ébrenlét, futás után jelzett a szervezetem: aludni akarok!!!

A lentről jövő zajokból és illatokból azt szűrtem le, Peti már (vagy még) ébren van, valószínű az ebédet vagy uzsonnát készíti. Lementem a tetőtérből, kinéztem az ismert bejáraton, de semmi. Így jár, aki az udvari kijáratot nem ismeri.🙂

Nemsokára a többiek is megérkeztek, jól belakmároztunk, aztán hogy idén is egyszerűbb legyen a hazautazásom, Anita elvitt Veszprémbe. Nem sokon múlt, hogy a 19:32-es vonatot lekéssem, de hogy ez a csúfság még véletlenül se TÖRTÉNHESSEN MEG, a vonatom késett 30 percet. Éljen a MÁV!

Hiába az eligazolások, az új játékosok vásárlása, a csapat idén sem lett normálisabb. Viszont amit nagyon nem értek, a pálinka szó szerintem egyszer se hangzott el, pedig tavaly nagy kedvenc volt. Én mint megrögzött majdnem antialkoholista elvoltam így is, de a verseny élvezeti értékén azért ez sokat rontott.😀

Balatonfüred, 2023. máj. 5-7.