Berni vagy Vivi?

Rendhagyó módon két fotóval kezdem írásom, az első a rajt után, a második a cél előtt készült, de a nálam jobban látók azt mondják, a 10 km futás segítőtársamat nagyon megváltoztatta.

Hogy kivel is futottam, miért történt a váltás, most nem árulom el, hamarosan úgyis kiderül.

Monorierdei Futófesztivál. Az előző években már többször szembejött velem az esemény, talán még az érdeklődésemet is felkeltette, de valahogy soha nem került be az egyéni futónaptáramba.

Az idei évben aztán olyan sokszor dobta elém a Facebook, hogy XY ismerősömet érdekli a verseny, hogy megadtam magam. Ha a szervezők ennyit költenek hirdetésre, legalább értelme legyen, és ha több nem is, legalább egy nevező legyen, vagyis kettő, mert még mindig nem sikerült meglátulnom.

Berni jelentkezett a szokásos módon: ha más érdeklődő nem lesz, ő szívesen fut velem és akkor vonatoznom se kell. Viszont volt egy súlyos megkötése. Az edzője, Kriszta 145-ös pulzust engedélyezett neki, ha vele futok, ehhez alkalmazkodnom kell. Júliusban a K&H-t jól megnyomtuk, ezután simán belefért nekem egy kényelmes, lassabb tempójú verseny.

A kiírás szerint úgyse aszfalton futunk végig, a földes, esetleg köves út minőségét, futhatóságát pedig csak ott ismerjük meg.

És ami különösen érdekessé tette a versenyt… Július 30-ra egész héten át 80%-os esőt ígértek, az utolsó napokban zivatar formájában. Próbáltam készülni a csapadékra, de tudtam, ha komoly eső lesz, nagyjából mindegy, mit veszek fel.

Így aztán maradt a rövidnadrág+póló páros és vésztartaléknak betettem a futódzsekim, ami esőben kb. semmire nem jó, max a karomat védi meg egy ideig.

A Batthyány térre beszéltük meg a találkozót, de meglepetésemre Berni helyett Rita várt, akinek nem volt elég az előző napiócsai születésnapi futás, vasárnap is mozogni akart.

Az eső Pesten, de még Monorierdőn sem akart esni. Mi lesz így velünk? Ezért készültem lelkileg egész héten?

Felvettük a rajtszámot és az időmérő chipet, aztán 9:15-kor, 15 perccel a félmaratonisták után mi is elrajtoltunk.

Tényleg nem siettünk, szinte mindenki elment mellettünk, aki a rajtnál mögöttünk állt, én pedig átvettem Berni tempóját és fegyelmezetten futottam mellette. Néhányszor azért sikerült megfeledkeznem a megállapodásunkról, de amint észrevettem, hogy fél lépéssel futótársam előtt vagyok, lassítottam és visszasoroltam mellé.

Az első km-t 6:50 alatt futottuk és ez a következő 2-3 km-en se sokat változott, mint ahogy Berni pulzusa se nagyon, , mert csak ritkán kellett visszavenni a tempóból.

Még a verseny első felében, talán a 2-3. km környékén kiengedtük kerekeinket és begurultunk az M-Ringre és tettünk egy 600-800 méteres kört a technikás, éles kanyarokkal, átkötésekkel tűzdelt versenypályán.

Az út minőségére, szélességére addig se panaszkodhattunk, de nekem a Ring is nagyon tetszett. A pálya autósoknak, motorosoknak készült, de ha ott laknék, biztos utánajárnék, mikor tudnék ott biztonságosan futni, mikor nincsenek járművek a versenypályán.

Kiérve a Ringről újra a község utcáin koptattuk az aszfaltot, majd a 4. km táján egy jobb kanyar és a jó minőségű utat terepre cseréltük.

Emlékeim szerint a versenyfelügyelők itt arra figyelmeztettek, hogy homokos, mély lesz a talaj, de se itt, se a verseny későbbi szakaszaiban mély, kényelmetlenülcsúszkálós puha terep nem volt.

Nem esküszöm meg rá, de szerintem a földes, mezei úton végig egy autók által használt úton futottunk, hol a két keréknyomban, kinyújtott kézzel fogva a futómadzagot, figyelve arra, hogy ne lépjek a „vályú” ferde oldalfalára, mert abból csúszkálás, sasszézás, esetleg spárga lesz,😀 hol a keréknyomok közötti magasabb sávonegyensúlyozva, hogy ne csússzak le a „mélybe”, Berni pedig mellettem, néhány centivel lejjebb. Egyik viccesebb volt mint a másik.

De hogy ne csak a nehézségekről beszéljek, olyan szakasz is volt, ahol ketten kényelmesen elfértünk egymás mellett, keréknyom pedig sehol, vagy ha igen, akkor az tőlünk jobbra .🙂

Egyébként minden „viszontagság” ellenére nagyon fegyelmezett voltam, nem panaszkodtam, nem kérdeztem percenként, hogy kilométerben hol tartunk, csak futottam csendesen.

Sűrűn, 2 km-enként lehetett frissíteni, de egyikünk sem tervezett se enni, se inni és ezt a mérsékelten meleg időben tartani is tudtuk.

Talán csak egy dolog volt, nagyjából 3-4 km-rel a cél előtt, ami nagyon fejbevágott, de komoly lelki sérülést ez sem okozott.

Jó ideje futottunk a földes úton, én pedig már nagyon vártam, hogy visszatérjünk az aszfaltra, de Berni csak egy frissítőt, utána pedig egy visszafordítót jelzett.

És amire nagyon nem számítottam: a fordító után ugyanazon az úton kellett visszamennünk, mint amin jöttünk.😞 Tehát még jó ideig a keréknyomok édesítik utunkat.

Mindegy! Menni kellett és mi mentünk is. A gyaloglás nem volt opció, szükséges sem, elvégre futásra végig alkalmas volt az út, de Bernit azért sajnáltam, olykor még magamat is.😀

Nem emlékszem, honnan tudtam, hogy a földesút vége felé járunk, talán futótársam mondta, vagy a széljárásból következtettem, de itt kezdtek megjelenni a Gábor-kór első tünetei. A távolban, valahol az agytekervényeim végén megjelentek a befutó első halvány fényei, én pedig Pavlov „tanítása” szerint gyorsítani kezdtem. Berni többször is jelezte, hogy lassítani kéne, de ez egyre nehezebben ment.

Kiérve az aszfaltos útra nagyjából még 1 km várt ránk, de akkor ezt nagyon soknak éreztem. Futottam Berni mellett, de bevallom, itt már fájt. Utólag szégyellem is magam, tthogy erre a bő 10 percre ennyire „elfegyelmezetlenedtem”. Berni a tudtomon kívül el is kezdett nézelődni, az utolsó pár száz méterre kinek adhatna át.

10 km-t futók nem nagyon voltak körülöttünk, de félmaratonisták igen. Az élmezőnyben futóknak nem akart átadni, nehogy már miattam veszítsék el dobogós helyüket, de aztán megszólított valakit, hogy az utolsó 600-700 méterre nem venne-e át.

Nem jött válasz, a futómadzagon sem éreztem cserét és én elkönyveltem, hogy az illető fejrázással jelezte, hogy nem, esetleg „süketnek” tettette magát. Itt kérek elnézést a feltételezésért.

A következő pillanatban nekiindultunk és a maradék távot gyors, 6 percen belüli tempóval tettük meg.

A célban bemutatkoztunk egymásnak, megköszöntem Vivinek, hogy kisegítette Bernit és persze engem is, közben pedig futótársam is megérkezett.

Időeredményem 1:15:14 lett, de kivételesen ez egyik futótársam idejével sem egyezett meg, már csak azért sem, mert Vivi nem is a mi távunkon indult.

Összetettben 82 teljesítőből a 75. helyezést értem el, de amire igazán büszke vagyok, 45 férfi indulóból a 45. lettem.😀

Megkaptuk a befutócsomagot és a szép érmet,

készítettünk néhány vicces vagy kevésbé vicces fotót,

közben pedig az árokparton, kicsit benne is ücsörögtünk,

amit eleinte mindig megkerültünk, de futótársaimat meggyőztem, 5 árokugrásból 4 mindig sikerülni szokott, nem szükséges mindig elsétálnunk az átjáróig. És nem mellesleg az elégetett kalória többszörösét pótoltuk a szervezők által kínált helyben készített, termelt sütikből, gyümölcsökből, más finomságokból,

és hogy meg ne hízzunk, utána még egyszer lefutottuk a 10 km-t. Ja, azt nem.😀

A lányok hazafelé akartak valami meleget enni, én viszont valami hűvösre vágytam. És micsoda véletlen! A verseny indulói aznap kedvezményesen vehették a fagylaltot az egyik helyi cukrászdában, ezért előbb oda mentünk, utána pedig valami komolyabbat enni, de a kinézett hely zárva volt. Így aztán Pestnek vettük az útirányt, Berni haza hozott és nélkülem mentek el ebédelni.😞 Köszönet érte, hogy nem kellett bkv-znom, és persze a futást, a guide-olást is.

Futás közben nem mindig éreztem, hogy én ide vissza szeretnék jönni, de a célban már máshogy gondolkodtam a kérdésről. Nagyon tetszett a családias, nem is olyan kicsi verseny, a jó társaság, a sok ismerős és hogy kis odafigyeléssel a terep is jól futható. Persze szárazon. Sáros, felázott talajon nem biztos, hogy ki szeretném próbálni.😀

Monorierdő, 2023. júl. 30.