Az ismertség átka

2015.2018 között nem múlhatott úgy el a szeptember, hogy a Wizz Air félmaraton utáni hétvégén ne fussam vagy legalább ne próbáljam meg lefutni a Bonyhád és Bátaszék közti 24 km-es távolságot. Idén viszont majdnem így történt.

Augusztus vége felé – két napig – végleg szögre akasztottam a futócipőmet. Nem voltak könnyű órák, napok, folyamatosan csak a visszautat kerestem. Hogy megtaláltam-e, nem tudom, de adtam magamnak még egy? esélyt.

A budapesti félmaraton jó eredménye után aztán vérszemet kaptam, 2:35 körüli időeredményről kezdtem álmodni, ami 4 perccel lett volna csak lassabb az eddigi legjobb BB24-es időmnél. Szegedi futótársamat, Ákost ismerve – Úriban és Szegeden futottunk már együtt – ez nem is tűnt megvalósíthatatlan feladatnak.

Autóval utaztam Bonyhádra és haza, köszönet érte útitársaimnak, Ildinek és Évának.

A Bonyhádi Atlétikai Sportcentrumban aztán Ákos lehűtötte a kedélyeket, de még inkább a nagy terveket, mivel nem érezte túl jól magát, így csak visszafogottabb tempót tudott ígérni. Sajnáltam is (vagy utólag annyira nem is?), hogy a verseny előtti nap nem jelezte ezt, de ekkor már kár volt emiatt keseregni.



Az első kilométeren (ekkor még a városban jártunk) nem is volt baj, de a 6-os út túloldalán, az első nagy emelkedőn nem tudtam nem észrevenni, mennyire zihál.



Az ezt követő hosszú és meredek lejtőn aztán a lovak közé csaptunk, bár a rossz minőségű utat látva próbáltam ésszel tenni ezt. Ha itt – különösen a lejtő vége felé, a legmeredekebb szakaszon – megbotlok vagy egy úthibán kifordul a lábam… Elképzelni sem merem, mekkorát eshettünk volna.:)

Lassan azért csak kiegyenesedtünk és jó ideig sík (vagy majdnem sík) úton folytattuk a futást. Ákos állapota viszont csak ideig-óráig lett jobb. Ha nem is folyamatosan, de újra és újra arra lettem figyelmes, milyen hangosan veszi a levegőt.



A tempónk egyre csak lassult, A cél pedig még több mint 15 km-re. Így nem szabad tovább futni! Utólag sajnálom is, hogy nem álltunk meg hamarabb, csak 8-9 kilométer között, a nagy meredek kezdeténél.

Kb. 1,5 km séta következett a következő frissítőig, miközben magamban azon vigyorogtam, végre egy olyan verseny, amit nem az én hóbortom miatt adunk fel.



Zsolttól és a lányoktól nagy buzdítást kaptunk, ahogy a frissítőponthoz közeledtünk, de mi csak sétáltunk, már az esélytelenek nyugalmával.

A frissítőasztalhoz érve közöltük a jó hírt, az illetékesek szervezni kezdték, hogyan juthatnánk el Bátaszékre, de ekkor két bonyhádi futó beszélgetésére lettem figyelmes. És a következő pillanatban mit hallok? „Én szívesen futok vele.” Ömböli Szilvi volt a „bűnös”, ő a teljes távot futotta, de a táv feléig Fábián Szilvi is velünk tartott, majd ott egy harmadik Bonyhádi lány, Hirth Csilla váltotta őt.

Ritkán szoktam elérzékenyülni, szerencsére idő se nagyon volt rá, de elmondhatatlanul jó érzés töltött el. Tudom, hogy a futók jófej emberek, de mikor ezt éles helyzetben tapasztalja az ember…

Ezek után, hogy ilyen ajándék hullott az ölembe, kénytelen voltam (továbbra is) komolyan venni magam. Szerencsére a lányok nem akartak sietni, a nagy időcélnak a séta és az ácsorgás után amúgy sem volt sok értelme, egyszóval (vagy hattal) ez a verseny is bulifutás lett.:)



Kismórágyon, a kék kutak falujában (szerintem 2015-ben itt rendeztünk Sütivel egy egyszemélyes vizespóló versenyt, az egyetlen induló én voltam) az egyik kútnál lehűtöttem a fejemet, bár ekkor a nap még közel sem égetett annyira, mint az utolsó kilométereken.

Ezután eseménytelenül zajlott a verseny, már ha a beszélgetésünk vagy épp a hallgatásunk annak számít. A meredek emelkedők elfogytak, csak kisebb, említésre sem méltó „buckákon” kellett átjutnunk és abból se volt sok.



Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a vasúti aluljáró, az autópálya keresztezése (természetesen nem egy szintben), a Bátaszék előtti jobb kanyar és a több kilométerről látható bátaszéki templomtorony mind-mind ismerősként köszöntek rám. Mondjuk ötödszörre illik is kitanulni, merrefelé vezet az út.:)

A majdnem sík, nyitott térnek illetve az egyre feljebb kúszó napnak köszönhetően a homlokom, arcom – ki tudja, idén hányadszorra – szép piros lett, még jó, hogy az elmúlt 4 hónapban sikerült egy kis alapszínt szerezni.

Ahogy futás közben Szilvivel már „megemlékeztünk” róla, A Bátaszék táblát elérve csak mérsékelten örülhettünk, hiszen a befutó még jó messze, talán 2-2,5 km-re van a várost jelző táblától , de ebben az évben ezen sem akadtam fenn, csak egy kicsit.:)

Nem sokkal a cél előtt rövid technikai szünetet tartottunk, Szilvi pólót cserélt és becsatlakozott hozzánk még 4 ugyanilyen pólót viselő futó, így az utolsó pár száz métert az ő társaságukban tettük meg.



97 célba ért egyéni indulóból Szilvi a 93. helyen ért célba 2:55:20-as idővel, de hogy én…? Valahogy lemaradtam az eredménylistáról.:) Valószínű mikor a célban megtudták, nem tudunk tovább futni, Ákos eredményével az én eredményemet is sztornózták. Aztán máshogy alakult az élet. De ez mindegy is, hiszen nekem is hasonló lehet az időeredményem, +-néhány másodperc attól függően, a rajtnál Szilvi vagy én léptem-e át hamarabb a chipszőnyeget.



Készítettünk néhány fotót, megettük a szokásos menzaebédet, idén én csak a gyümölcslevest kívántam, és eközben kimondhatatlanul boldog voltam, még ha a kimerültségtől ez nem is mindig látszott rajtam.:)

Bátaszéken Ákossal is sikerült összefutni. Szerencsére minden rendben volt vele. Csak futni ne kelljen!

Megvártuk az eredményhirdetést, útitársam, Éva a korcsoportjában dobogós helyet ért el, majd aki igényt tartott rá, azokat visszaszállították Bonyhádra, onnan pedig Ildi Pestre, de ő már csak Évát és engem.:)

Végül nagy-nagy köszönet mindenkinek, Szilvinek és Ákosnak, a sors szeszélyéből ma is egy remek futótárssal lettem gazdagabb, Ildinek és Évának, na meg Öcsinek és a többi szervezőnek, idén is szuper verseny volt!

Akkor ez most hogy?

Már-már csodaszámba megy, hogy végül rajthoz mertem állni a hatodik Budapest Félmaratonomon és komolyabb nehézségek nélkül még célba is értem, értünk.

Úgy indult, hogy a nyár második felében a derekam, csípőm rakoncátlankodni kezdett és egyre kellemetlenebbé vált a mozgás. 9 nappal a verseny előtt aztán nagy elhatározásra jutottam: befejezem, felfüggesztem a futást, a Wizz Airt elengedem. De hogy a visszautat teljesen ne „torlaszoljam el”, a fenti mondaton kicsit finomítottam: a Wizz Airt szinte biztos, hogy elengedem.

A futást felváltotta a konditerem, az ellipszis trainer, a bicikli, a spinning és pár nap múlva szinte teljesen elmúltak a fájdalmaim.

Öt futásmentes nap után, 3 nappal a verseny előtt leteszteltem magam és mivel jól ment a futás, adtam magamnak még egy esélyt. Csakhogy a visszalépésem miatt a kísérőm, Feri más programot választott, így új futótársat kellett keresnem. Nem is tudom, miben reménykedtem ekkor… jelentkezzen valaki, vagy ha már így alakult, jobban járok, ha ez a verseny kimarad?

De a sors (és egy másik Feri) nem akarta, hogy ne fussak. Jelentkezett, pénteken 1,5-2 km ismerkedő futás a Margit-szigeten, majd két nappal ezután már ott is álltunk a 2-es szektor végén, hármasban, mivel Feri barátnője, Ági is velünk tartott.



A rajt előtti taktikai értekezleten futótársaimtól azt kértem, ne engedjék, hogy az első kilométereket elfussam, tartsuk a 6 perc körüli tempót, a célidőt tekintve pedig próbáltam a realitások talaján maradni, 2:15 alatt célba érni. A titkos vágyam ennél 5 perccel gyorsabb időeredmény volt, de erről mélyen hallgattam.

A verseny első felében a tiszta illetve lassan benépesedő pályán tartottuk is a megbeszélt tempót, csak egy-két alkalommal jelezte Ági vagy Feri, hogy gyorsabbak vagyunk a kelleténél. De mikor azt vettem észre, fél lépéssel Feri előtt futok, magamtól is tudtam, hogy lassítani kell.

Az időjárás-felelősök remek munkát végeztek, borús, kellemes „hűvös” idő volt, jobbat el sem képzelhettünk volna. Ehhez képest már az első kilométeren elkezdett gyöngyözni a homlokom és hamarosan a gyöngyök kisebb patakokká nőttek. De legalább a nap nem égette az arcunkat! Cserébe egy héttel később Bonyhád és Bátaszék között kétszeresen visszakaptuk a napsütést.:)

Az elénkvágókat, előttünk keresztbe futókat ezen a versenyen sem úsztuk meg, bár jó néhány olyan is akadt, akit csak Ági vagy Feri határozott fellépése tántorított el attól, hogy bevágjon elénk vagy ha ez már megtörtént, sarkallta gyorsabb tempóra.



Az első frissítésig, ami a második frissítőponton történt, tartottuk a kitűzött tempót, de az Árpád hídon illetve a Margit-szigeten már 10-15 mp-vel lassabban haladtunk. Milyen jó, hogy az első kilométereken Feriék kordában tartották a tempóm!

A frissítés, főleg a nagyobb, több ezres versenyeken sosem egyszerű mutatvány. Hosszú, több tíz méteren át asztalok, rengeteg ember, megtalálni, megkapni azt, amit fogyasztani szeretnénk és közben figyelni arra, hogy vizes, kólás pohárral a kezünkben ne nagyon lökjenek fel illetve mi se öntsünk semmilyen ragadós löttyöt a másik futóra. De azzal, hogy Ági velünk volt, sokkal egyszerűbbé vált ez a procedúra. Megbeszéltük, hogy mit szeretnénk enni, inni, ő előrefutott és mire Ferivel odaértünk, már szervírozta is az első fogást.:)

A szigetről kiérve már nem is tűnt olyan soknak a hátralévő táv, bár tény, jó erős szemüveg kellett volna ahhoz, hogy ellássunk a célig. De a tudat, hogy már csak három híd, aztán még egy „kevés” vár ránk, biztató volt.

A verseny előtt úgy terveztem, az utolsó kilométereket – amennyire csak tudom – megnyomom, de a pesti rakparton ezt még korainak éreztem. Átérve a Szabadság hídon – kb. 1 km volt még hátra – aztán beindítottam a rakétákat. Nem mondom, hogy mindent kiadtam magamból, már csak azért sem, mert közben kerülgetnünk kellett az előttünk futókat, de 5:40-5:45 körüli tempóra azért sikerült felgyorsulni.



Még néhány perc és a távolban meghallottuk a zenét, a speaker hangját. Na még 300-400 méter! Itt már nem szabad megállni! Nem is tettük! A mostani formámhoz képest szuper, 2:12:14-es idővel léptük át a célt. Régen, tavaly novemberben Siófokon futottam hasonló időt. Igaz, idén jóval kevesebb félmaratonon indultam, az Öböl fm, a Vivicittá és a Night run után ez volt a negyedik.



Megkaptuk az érmet, aztán indultunk is a kocsihoz, merthogy Feriék – jutalmul – valamilyen finomsággal szerettek volna meglepni. Nem mondom, hogy élveztem a sétát, már csak azért sem, mert folyamatosan kerülgetnünk kellett a tömeget, de valahogy csak odaértünk. A kocsinál szembesültünk azzal, hogy a jutalomfalatkák otthon maradtak. De ezt egyáltalán nem bántam, mert miután Feri lakásából elhoztuk a zabpehelyből készített kókuszgolyókat és jó néhányat befaltam, hazavittek.



A kocsiból kiszállva – Ági szavaival élve – elég robotszerű mozgásféleséget mutattam be, de néhány óra múlva nyoma sem maradt ennek, csak a combomban éreztem a szokásos fáradtságot. De kit érdekel ez? Sokkal fontosabb az, hogy bizonyítottam magamnak, tudok még 2:10 körüli félmaratont futni, remélhetőleg még jobbat is.

Végül óriási köszönet Áginak és Ferinek, két remek futótárssal, ismerőssel gazdagodhattam ezen a napon. Biztos vagyok benne – már csak azért is, mert beszéltünk róla –, fogunk mi még együtt futni.