Úgy terveztem, hogy augusztusban is csak egy verseny lesz, az is a hónap legvégén, csakhogy a rendező úrnak ez a forgatókönyv nem nyerte el a tetszését és az írótól egy újat kért.
Az új forgatókönyv szerint rekortáncsere miatt augusztus elején kb. két hónapra bezárták a MAC belső pályáját, így az önálló edzéseimnek jó ideig lőttek. Pedig már nyakunkon a szeptember, mikor az idei első félmaratonomat kéne lefutnom… Pálya nélkül viszont csak látó segítséggel tudok edzeni.
Kiszórtam pár bejegyzést a futócsoportokba és többen is jelentkeztek, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Egyikük Berni volt, akit névről már ismertem, de a nagy találkozásra csak augusztus második napján került sor. Futottunk két kört, majd két napra rá megismételtük ezt, miközben Berni felajánlotta, ha van kedvem, pénteken is futhatunk a Dunakanyarban, egy késő esti, éjszakai versenyen.
Nagy úr a kényelem, de azért igent mondtam. Berni egyik barátnőjével utaztunk Nagymarosra, letettük a kocsit, mivel ott volt a befutó és átvonatoztunk Zebegénybe, miközben kis csapatunk tovább gyarapodott.
Felvettük a rajtcsomagot (kivételesen én nem), majd 9:30-kor, teljes sötétségben, nagyon kellemes futóidőben nekivágtunk a két település közti 8 km-es útnak.
Futottunk már itt félmaratont Andival, így jól tudtam, hogy szinte végig egy kerékpárúton fogunk haladni. Éjszakai sötétségben… Egy lassan, nagyon lassan széthúzódó mezőnyben… Hát… Bevallom, tartottam tőle, hogy egymás sarkát fogjuk taposni vagy mindenki besorol az előtte haladó mögé és úgy vonatozunk Nagymarosig…
Az elején, 1,5-2 km-ig nem is nagyon élveztem a futást, pedig ekkor még jóval szélesebb volt az út, de lassan csak felhígult a tömeg, így az előzés is egyszerűbbé vált. Nagyon motivált, ahogy a szellősebbé váló pályán egymás után előztük le a 2-3 fős „csoportokat”.
A fej- és testlámpáknak köszönhetően egész jól láttam a pályát és azt is, ha néhány méteren belül futott valaki/valakik. És a harmadik kilométertől a tempónk is egész jól alakult, bár 6 perc alá egyszer sem sikerült benézni, a két leggyorsabb ezresünk a 3. és 4. km lett 6:06 és 6:02-es időkkel.
A kilométerek pedig egyre csak fogytak, némileg az erőm is, de nem engedtem ki. Átértünk Nagymarosra, majd hamarosan (vagy annyira nem is?) a távolban feltűntek a befutó fényei és megvan! 283 célba ért versenyzőből a 200. helyen végeztünk 52:53-as idővel, de az a gyanúnk, hogy a táv kicsit hosszabb volt, mivel mindenki (Berni barátnői és én is) 8,2-8,3 km-t mért. Vagy ezek a futóórák/appok (szinte) mindig többet mérnek a hivatalos távnál?:)
Ezúttal az éremosztásból kimaradtam, bár nem is nagyon ácsingóztam érte, viszont azt nem tudtam megúszni, hogy Berni (vagy valaki más?) a kezembe nyomjon egy doboz citromos sört.:)
Miután mindenki összeszedelőzködött, elbúcsúztunk és hazaindultunk. És mint annyiszor, a futás után ezúttal is járt a házhozszállítás, vagy ha nem is járt, de Berni azért hazahozott. Nagy-nagy köszönet érte. És ezzel a hétvége még közel sem ért véget, hiszen alig múlt még éjfél, mikor hazaértem.
Bernivel abban is megállapodtunk, hogy egyszer a RUNapest 15 km-es távját, a „nyuszis” kört is lefutjuk. Hát az az „egyszer” két nappal (vagyis inkább másfél) Nagymaros után jött el.
A hőségre való tekintettel reggel 6 órás indulásban állapodtunk meg, de mivel Berninek aznapra 30 km volt előírva és 8-9 órára ezen a napon is elviselhetetlen meleg ígérkezett, két kört futott és az első teljesítése után, 6:20 körül csatlakozhattam hozzá a másodikra.
A Tátra utcából, A Suhanj! Fitnesstől indultunk, itt kellett az első QR kódot leolvasni és visszaérkezve az utolsót is, pont úgy mint bármelyik más instant túrán.
Kifutottunk a Körútra, onnan a Dunához, hogy aztán az Árpád hídig meg se álljunk. Ott sem tettünk ilyet, csak a sok kacskaringó miatt kicsit lassítottunk, aztán fel az Árpád hídra, be a szigetre, kis kanyargás és máris a Duna mellett találtuk magunkat. Futottunk fél kört a rekortánpályán, aztán a Margit híd felé vettük az irányt.
Nagyjából ekkor – vagy kicsit korábban – kezdtem érezni, hogy fogy az erőm, nem is kicsit. Mit csináljak? Merjem folytatni? Vagy engedjem el?
Döntésemben komoly szerepet játszott, hogy a szigetet, a Margit hidat jól ismerem, innen simán haza tudok menni, Berni pedig futhat tovább. Más hidaknál, metróállomásnál viszont rövid időre biztos meg kellett volna szakítania a futást, hogy a legközelebbi megállóig elkísérjen.
Felfutottunk a hídra, kifutottunk a budai oldalra, majd a híd vége felé, 7,9 km-nél szétváltak útjaink: Berni futott tovább, én pedig visszasétáltam a szigeti bejáróhoz és amolyan fejszellőztetésképpen bóklásztam még pár kilométert a sziget budai oldalán.
Végül mindkét kör teljesítve lett, az enyém is, mivel futótársam az én kódomat is minden ponton beolvasta, az érmeket megkapta, de csak akkor kapom meg tőle, ha egyszer, szerintem majd ősszel én is lefutom.:) Mondjuk anélkül el se fogadnám!
Köszönet a két futásért Berninek, a vasárnapi meleget leszámítva mindkettő szuper volt!
