Nem egy nagy idővel, de megvan!

Tudom, Siófokból is megárthat a sok, de ma dobta ki az Fb ezt a 2017-es versenyt és ahogy felidéztem az akkori történéseket, nem tudtam nem megosztani a blogoldalon is.:)

A tavaly novemberi siófoki verseny egy elfelejtett emlékeztető mail és a makacsságom miatt sajnos kimaradt, de idén mindenképp rajthoz szerettem volna állni.

Egy ismeretlen csoporttag, Csaba jelentkezett kísérőnek. Két héttel a verseny előtt – esti vagy inkább délutáni sötétségben – megvolt az ismerkedő szigetkör, Siófokon ennek négyszerese várt ránk.

Mivel Csaba a családjával az egész hétvégét a Balaton-parton töltötte, a lejutásról nekem kellett gondoskodni. Lélekben már kezdtem felkészülni arra, hogy ezúttal vonatoznom kell, de pár nappal a verseny előtt Laci megmentett! Bónuszként 3 útitársammal háztól házig fuvarban részesültünk, ahogy ezt Lacitól már megszokhattuk. Köszönet érte!

Az autópályán jó nagy köd, bele is szaladtunk egy balesetbe. A feltorlódott kocsisort látva kezdett kétségessé válni, hogy időben odaérünk-e. Szerencsénkre egy pihenőt érintve ki tudtuk kerülni a felborult autót. Mégsem késsük le a rajtot?

Odaérve a szokásos parkolókeresés, a rajtközpont közelében persze most is reménytelen volt autóval megállni. Ekkor követtem el egy jó nagy butaságot. A kocsiból nem vittem semmit, csak magamat futófelszerelésben. Nem volt nagyon hideg, de a nyitott, enyhén szeles helyeken azért fáztam. És a rajtig még majd egy óra! Be is mentünk a szállodába kicsit melegedni. Itt csatlakoztam Csabához, pontosabban ekkor még Csabáékhoz.



Fél 1 előtt beálltunk a 4-es szektorba, de itt majdnem véget is ért a versenyem. Egy rendező kiszúrta, hogy Csabának a 2-es szektorban kellene állnia és már küldte is oda, de sikerült meggyőzni, hogy mindenki jobban jár, különösen én, ha egy helyről indulunk.:D

Az első kilométereken széles utcákon vezetett az út, így a tömeg elég hamar ritkulni kezdett, kis ügyeskedéssel még előzgetni is tudtunk, de erre csak ritkán került sor.



Úgy terveztem, hogy az első körben nem sietünk, aztán ha lesz még erőnk, pontosabban erőm, a másodikat, vagy annak egyes részeit majd megnyomjuk. De nem így történt.

4-5 km-nél megvolt az első frissítés és a második körben is csak egyszer álltunk meg, éppen ugyanott. Ezután jött a pálya nehezebb, monoton része. Nagyjából 7 km-nél a jól ismert gidres-gödrös földes-füves szakasz, ami pár száz méteren át jól belassított és még jobban igénybe vette a figyelmünket. Csaba próbált úgy navigálni, hogy én fussak az egyenletesebb részeken, de ilyen terepen képtelenség mindenre figyelni. Miután szerencsésen túljutottunk ezen, jött egy nagyon hosszú – szerintem 1 km is lehetett – betonút, mellettünk a csobogó vízzel. Gondolom, két éve a viharos szélben itt áztatták a lábainkat – vagy épp ahol ért – a kicsapó hullámok. A hosszú vízparti twistparty után még pár kanyar és máris a rajtközponthoz értünk. A részidőnk, amit akkor természetesen nem tudtunk, 1:05:57 lett. Jöhet a második felvonás!



Emlékeim szerint ekkor még nem voltam különösebben fáradt, de érdekes módon a tervezett gyorsítás lekerült a napirendről. Egy-egy tisztább szakaszon ugyan eszembe jutott, hogy pár száz méter erejéig megnyomhatnánk, de a gondolatot nem követte tett.:) Ebben a körben figyeltem fel arra, hogy nagyon hallgataggá váltam. Csak nem fáradni tetszik?



Ki tudja, miért, de nagyon vártam a partmenti földes utat. Ha odáig eljutunk, talán már csak 3-4 km van hátra. Másodszor is ép bokával átdöcögtünk rajta, majd jött a végeláthatatlan betoncsík. Ez már a hátam közepére sem hiányzott. Pedig olyan jól futható, végig egyenletes út! A végén – legalábbis nekünk az volt – a „felhajtó”, pár kanyar után a rajt-, pontosabban célközpont jól ismert hangjai és megvan! 2:16:17 alatt.

Ebben a körben bő 4 perccel lassabbak voltunk az elsőnél, de erre számítottam is: 1:10:20 lett a második 10,5 km. Megkaptuk az érmet és a befutócsomagot, Csaba felesége, Csilla készített még egy fényképet, majd hamarosan elbúcsúztunk tőlük.



A vicc kedvéért Laci az autóig jól megsétáltatott minket egy olyan utcán, ahol hárman sehogy sem fértünk el egymás mellett, így erősen kellett sasolnom, hogy a többiek mögött haladjak, ne itt forduljon ki a bokám.

Végül köszönet Csabának, hogy futott velem, Csillának a fotókért, Lacinak a gyors és kényelmes utazásért és nagy-nagy gratula Nellinek, Andinak az 1:55-en belüli időhöz.

Újra Siófok, újra Marci

A tavalyi Siófoki félmaraton után újra Marcival vágtunk neki az év végi Balaton-parti 21 km-es futómókának, de ez nem a második közös versenyünk volt! Kőbányán és Zsámbékon 10-11 km körüli távot futottunk, Siófokon pedig mindkét évben 21-et. Vagyis… De erről majd kicsit később.

Borús időben utaztunk a Balaton-partra hármasban, mivel Edit is velünk tartott, és egészen véletlenül ő is egy látássérült futót kísért, csak a mienkénél jóval gyorsabb tempóval.



Az autópályán belefutottunk egy jó kis zuhéba és mivel Siófokon is potyogott valami odafentről (mondjuk a rajtnál már nem), maradtam a hosszúnadrágnál.



Nem igazán tudtam, milyen teljesítményre számíthatok. Az utóbbi időben nem túl sokat futottam, ráadásul az elmúlt hetekben pár kilométer után szinte minden alkalommal fájdogálni kezdett a jobb vádlim külső oldala. Viszont a tempóm nem volt olyan rossz. Így aztán egy újabb 2:10 körüli időt sem tartottam elképzelhetetlennek, persze csak abban az esetben, ha a lábaim végig engedelmeskednek.

Siófokon gyors átöltözés, csomagleadás, egy vízparti fotó, majd 12:30-kor amolyan második fogásként – csak tudnám, mi volt az első – nekivágtunk a 21 km-nek.



Az időjárásra egy szavunk sem lehetett: kellemes novemberi szürkeség, a külső vízhűtés ekkorra már megszűnt, a belső még váratott magára, a napsütést pedig továbbra is nélkülöznünk kellett. Mentünk is amennyire bírtam, amennyire ésszerűnek tartottam és az első 5 kilométerre egész egyenletes tempót sikerült összehozni: 6:00, 6:10, 6:08, 6:10, 6:10.

Rögtön a rajt után átvergődtünk a már jól ismert 5-6 fekvőrendőrön, aztán jött a kanyargás a város utcáin. Nem követtem, merre járunk, helyismeret nélkül nehéz is lett volna, de volt egy időszak, mikor azt éreztem, mindig ugyanabba az irányba kanyarodunk. Lehet hogy egy négyszögön futunk körbe-körbe? :D

Az 5 km-nél lévő frissítőt kihagytuk, miközben azon tűnődtem, milyen hosszú lehet a már jól ismert part menti egyenes, mennyit kell még odáig futnunk. De volt valami, ami még ennél is jobban foglalkoztatott.

Talán 3-4 km körül – lehet, már hamarabb is – elkezdett fájni a lábam. Annyira nem volt vészes, de a fájdalom erősödött és átment vándorfájásba: hol a vádlimat éreztem, hol a sípcsontomat, hol a bokámat. Most mit csináljak?

Abban biztos voltam, hogy nem fog elmúlni. A futásban egyelőre nem akadályozott, de túlerőltetni, lesérülni sem akartam. A kihagyott frissítőpont után Marcival is megosztottam a jó hírt és rövid gondolkodás után döntöttem: megállunk, befejezzük. Nagyjából a táv felénél jártunk ekkor, szóval 4-5 km várt még ránk, az eddigieknél jóval lassabban.:)

Lementünk a vízpartra, de annyi hadd ne minősítsem futó foglalta el a betoncsíkot, hogy jobbnak láttuk, ha a rajtközponthoz egy másik úton megyünk vissza.:D Így legalább nem fájdítják a szívemet, nem emlegetik a felmenőinket, miért pont ott sétálunk.

Útközben átbeszéltünk néhány aktuális klímával kapcsolatos kérdést és eldöntöttük, ha Edit is rábólint, a befutó után eszünk valami finomat, és ha már a Balaton mellett vagyunk, legyen az egy olyan étel, melynek fő alkotóeleme egész életét vízben töltötte.:) Így is lett.

Miután Editék célba értek, a sikeres versenyért cserébe az Öreg Halász Vendéglőben mindhárman – még a gyevi bíró is, pedig ő meg sem érdemelte – ettünk egy harcsából készült halászlevet és egy harcsapaprikást juhtúrós sztrapacskával, hogy az elégetett kalóriákat pótoljuk.:)

Séta közben sokat tűnődtem, helyes volt-e feladni a versenyt, de ha ott nem derült volna ki, a házunk előtt a kocsiból kiszállva egyértelmű választ kaptam, jobb döntést nem is hozhattam volna. Nem lehet minden versenyen zökkenőmentesen célba érni. És emiatt lelkiismeret-fúrdalásom sem lehet.

Azt viszont egyáltalán nem bánom, hogy elmentünk, futottunk, amíg lehetett, így is szuper napunk volt!

Újabb mélyvíz, hol máshol mint Siófokon

Szombaton 16. K&H Mozdulj! Balaton maraton és félmaraton, nekem az ötödik. Sok bennem a kérdőjel, nem tudom, mire számíthatok, de nagyon tudnék örülni, ha a tavalyi



vagy a 2015-ös időeredmény közelében teljesítenénk, valahogy így:

A két bajai 6 órás "bulifutás", a BB24 és a Spar10 után a tegnapi félmaratont is úgy futottuk le Beával, hogy a verseny előtt pár órával találkoztunk először.

Szombat délelőtt utaztunk Siófokra 3 ismeretlen ismerőssel, akik szintén a versenyre mentek. Köszönet érte, nagyon gyorsan oda- illetve hazaértünk.

Felvettük a hiányzó rajtcsomagokat, öltözködés, csomagleadás, aztán irány a rajtzóna. Indulás előtt nem mindig tudtuk, fázzunk-e vagy ne. A szélvédett helyeken egész jó idő volt, de ha egy nyitottabb részre értünk, tarthattuk a fejünket, hogy le ne repüljön. Ráadásul a korábbi 14 km-en futók megnyugtattak, hogy a víz mellett még „jobb” a helyzet.

12:30-korrajtoltunk, két kört kellett futnunk. Annyian nem voltunk mint egy pesti nagy versenyen, de az első körben azért elég sűrű volt a mezőny, rövidebb-hosszabb ideig többször beragadtunk az előttünk futók mögé. Azzal vigasztaltam magam, hogy a második jobb lesz. Szépséghiba, hogy addigra már fáradtabbak leszünk.



2-3 km körül értünk a víz mellé. Előbb egy pár száz méteres füves-földes szakasz, ettől kicsit tartottam, de minden baj nélkül túljutottunk rajta. Aztán a víz melletti betoncsík. Ez nagyon vicces volt. A már-már viharos szélben jó nagy hullámok, amelyek időnként a futóútra is kicsaptak. Az első kettő ilyen az előttünk futókat találta el. Gondoltam, nem lesz itt baj, ha így megy tovább, de a nagy számok törvénye győzött, így mi is kaptunk belőle, szerencsére inkább csak a lábunkra. Egy későbbi részen aztán már kisebb tócsák is voltak az úton, így a zokni- és lábmosás is megtörtént.:)

Szerintem 6-7 km körül visszaértünk a rajtközpont közelébe és meglepetésemre ott állt a csapat nagy része, óriási buzdítást kaptunk tőlük. Utána újra a város utcáin folytattuk. Jött a 6-8 fekvőrendőrrel tarkított utca fémlefolyóval az út közepén és falevelekkel. Ez kissé csúszós volt, de az esést megúsztuk. Ezután még 2-3 kilométer, egy-két kanyar és hurrá, megvan az első. A vége felé ugyan felmerült bennem, minek is futunk még egy kört, de erről mélyen hallgattam.:)



A második körben minden ismétlődött, de itt már sokkal kevesebben futottak körülöttünk, így elvileg jobban haladhattunk volna. A part menti szelet most sem úsztuk meg, de úgy emlékszem, ebben a körben a vízből már nem kaptunk.

15 km körül – vagy talán már utána – Bea megjegyezte, hogy eléggé várja a végét és erre nagy fejbólintásokkal csak helyeselni tudtam.

Az óránk szerint 1:53-nál jártunk 18 km-nél. Szóval három 6 perc alatti km és megvan a 2:11-es idő, ami ha csak pár másodperccel is, de új rekord lenne. Erősebb fokozatra kapcsoltunk, de ez már nem volt az igazi. Így is a legjobb hivatalos félmaratoni eredményem lett, 2:12:07. Úgy látszik, beálltam a 2:11-2:15 közötti időkre. Mikor fogok ebből kitörni? Vivicittá?



Végül köszönet Beának az egész napi közreműködésért, szuper futótárs volt.

Sárvár helyett Kecskemét

Miután a sárvári félmaratont logisztikai nehézségek miatt el kellett engednem, hosszú idő után újra a Futónaptár segítségét „kértem”, hogy a kimaradt verseny helyett egy másikat keressek. Nem mintha krónikus versenyhiányban szenvednék, de szükségét éreztem, hogy novemberben – a siófoki félmaraton mellé –beszervezzek még egyfutást.

Találtam is egy jó kis programot, a Iustitia SE Fuss egy napot! 6 órás versenyét. A rendezvényt minden évszakban megrendezik és aki mind a négyen indul, pontosan 24 órát, vagyis egy napot fog futni.

Jártam már 6 órás futáson, mindhárom Baján, a Petőfi-szigeten volt, de csak 25-30 km közötti távokat teljesítettem, és mivel Kecskeméten sem akartam 6 órán át körözni, nem is bírtam volna, ezért a két órás versenyt választottam. Viszont azt végigfutom!

Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy Pestről sikerül kísérőt találnom, ezért az egyszerűség? kedvéért a szervezőkhöz fordultam, hogy „futótárskereső hirdetésemet” tegyék ki az oldalukra, hátha lesz jelentkező. És lett is!

Egy kecskeméti futó, Sándor volt a szerencsés/szerencsétlen ”nyertes”, akivel bő fél órával a rajt előtt találkoztunk először, mikor Kecskeméten a buszról leszálltam. Még jó, hogy a verseny helyszíne, a Benkó Zoltán Szabadidőközpont a közelben volt.

Ehhez képest majdnem lecsúsztunk a 10 órai rajtról, aminek nagyon nem örültem volna, mert ez esetben egy órát kellett volna várnunk a következő indításig. Így viszont a rajtszámok és az időmérő chipek egy ideig Sándor kezében „parkoltak”, de utóbbi még az első körben felkerült a lábunkra, a rajtszámoktól pedig a második kör végén sikerült „megszabadulnunk”.:)



A kijelölt pálya 1 kilométer hosszú, ezen kellett köröznünk, bár gyanítom, az alakja nem igazán hasonlít egy körhöz. Érdemes lett volna elindítani a telefont, akkor célbaérés után megnézhettem volna, milyen alakzatú pályán kanyarogtunk, de emiatt már kár keseregni.



A pálya abszolút jól futható, de hogy mégse legyen olyan egyszerű a dolgunk, volt 2-3 olyan rész, ami szinte minden körben lelassított, megtorpantott, már ha ilyen szó egyáltalán létezik.:) Olyanokra gondolok mint egy elkeskenyedő, éppen kanyarodó út, ahol néhány méteren át nagyon nem éreztem a pályát vagy egy sáros-csúszós rész, ahol Sándornak minden körben fel kellett lépnie egy padkára, de még így is sikerült 2-3 alkalommal megcsúsznom. Aztán a tiszta, jól futható szakaszokat megnyomtuk, feltéve hogy az erő és a kellő motiváció is megvolt hozzá.



Két frissítést terveztem, ami menet közben megfeleződött, mivel csak a 8. kör után álltunk meg először és a 15-16. kör végén nem éreztem szükségét annak, hogy még egyszer frissítsünk. Már csak azért sem, mert a 17. kört, annak tudatában, hogy kb. még 13-14 perc van hátra, eléggé megnyomtuk. A kitűzött 18 km ekkor már megvolt, ezt csak elrontani lehetett volna, de be akartuk biztosítani magunkat.



Az utolsó teljes körben már kiengedtünk, nem is akartunk tovább futni, hogy 100-200 méterrel hosszabb táv szerepeljen a nevünk mellett, de a rajtvonalnál kezünkbe nyomtak egy botot, amit ott kellett földbe szúrnunk, ahol a 2 óra végét jelző hangot meghallottuk. Így a 18 km mellé begyűjtöttünk még 200 métert.



Visszasétáltunk a kör elejére, megkaptuk az érmet, megszabadítottuk magunkat a vizes felsőktől, majd megejtettük a második frissítést, már nyugodtan, minden sietség nélkül, és még egy pohár forró teát is kaptunk. Fázni ugyan nem fáztam, de a meleg ital azért jól esett.

Közben pedig csak jöttek a futók, némelyik megáltt enni, inni, mások futottak tovább, mi pedig páholyból néztük őket. Ilyenben, mármint hogy utcai ruhában állok a frissítőasztalnál, miközben javában zajlik a verseny, úgysem volt még részem.

A kecskeméti kiruccanás zárómozzanataként Sándor elvitt a buszpályaudvarra, ekkor már potyogott az eső, én pedig hazabuszoztam.

Másnap jött a nagy hír, hogy a chip szerint 20,3 km-t futottunk. Hát… Nem tudom… Szerintem 18 körnél nem futottunk többet, másrészt a 20,3 km-hez 6 percen belüli átlagot kellett volna futnunk és ismerve a tempómat, ezen a napon nem voltunk annyira gyorsak.

De ez mindegy is! Futottunk egy jót és mint már annyiszor, az „első látásra futás” ezúttal is bejött. Köszönet érte Sándornak, a szervezőknek pedig a színvonalas rendezvényért.

Duplázás egy hónap alatt

A múlt havi rövid budapesti biciklis kirándulást megelőzően csak futóversenyeken illetve erdei túrákon gyűjtöttem az Ötpróba-pontokat, viszont a szeptemberi 15 km-es tandemkerékpáros városi kör teljesítésével az események kicsit felgyorsultak. Biciklis pilótám, Adri nagylánya ugyanis szintén lelkes pontgyűjtő és ami még ennél is fontosabb, október 23-ra már megvolt a nevezése a 8 órai sárkányhajóedzésre.

Itt a vissza nem térő alkalom! Ennél egyszerűbben nem is gyűjthetném be az evezésért járó 1 pontot és Adri, na meg Boró által a logisztika, a helyszínre jutás, beszállás is sokkal egyszerűbben megoldható.

Közösen sétáltunk be a Népszigetre, majd miután a parton megkaptuk az oktatást és a mentőmellényt, 20, immár teljesen „vérprofi” sárkányhajós szállhatott vízre, hogy az Újpesti-öbölben két kört evezzen.



Gyerekként és felnőttként is ültem már kenuban illetve más lapáttal hajtható alkalmatosságban, de gyakorlott evezősnek azért nem mondanám magam. Szerintem ez látszott is a technikámon, de gyanítom, voltak ezzel így még páran.

Próbáltam követni a dob ritmusát, a vezénylést illetve figyeltem az előttem ülő lapátját és aszerint evezni, de néhányszor azért megesett, hogy a levegőben előrevitt lapát „megakadt” a vízben, így én és valószínű a mögöttem ülő sem úszta meg teljesen szárazon.:)



Megtettük az első kört, aztán a harmadik kilométert is, majd az utolsó ezresen jött a verseny, mivel néhány csapattagban nagyon buzgott a versenyszellem. Nyomtuk is keményen, ki erősebben, ki kevésbé erősen. Így aztán az előzőekhez képest a negyedik hossz jóval hamarabb meglett. És még győztünk is! Nekem pedig megvan a negyedik sportágam! Aztán hogy az ötödik melyik lesz… Úszás? Abban „különösen jó” vagyok.:) Vagy hegyikerékpár tandemmel?:)

Visszaérve a stéghez azért örültem, hogy megcsináltuk, borulás nélkül, de a parton hosszan elgondolkodtam azon, milyen jó is lenne sűrűbben, akár rendszeresen vízre szállni, evezni, erősíteni a felső testet.

Ezután Adriék elkísértek a nevezőasztalhoz, elbúcsúztunk egymástól, én pedig ott vártam meg futótársamat, Reát, aki valamelyik nyári vagy őszi verseny után írt, hogy egyszer ő is szívesen futna velem.

Első feladatunk az volt, hogy új rajtszámot szerezzünk nekem vagy legalizáljuk, hogy rajtszám nélkül fogok futni, mivel az eredetit „ügyesen” otthon hagytam. Hogy sikerrel jártunk-e, az a fotókon jól látható.:)



Biztonsági okokból – és mert nem akartunk sietni – a rajtzóna végére álltunk, onnan rajtoltunk, talán az 5. vagy 6. szektorból. És ha már a biztonságnál tartunk, Rea elmondta, az újpesti vasúti hídnál lesz lépcső is és mivel futás közben – különösen a lefelé vezető – nagyon el tud bizonytalanítani, magamhoz vettem a botot is, természetesen összecsukva.

Pár száz métert futottunk a szigeten, majd egy emelkedőn fel a hídra és máris a sínek mellett jártunk, biztonságosan, kerítéssel elzárva a vonatoktól, jó hosszan. Szerencsére itt még egyirányú forgalom volt, nagyon nem esett volna jól, ha ezen a szakaszon "ömlik ránk" a félmaratont futók népe.:)

Átérve a budai oldalra észak felé vettük az irányt és futottunk, egészen a fordítóig. Nem mondom, hogy az út futásra alkalmatlan volt, közel sem, de azért sprintelni sem itt szerettem volna.

Nagyon sok biztatást kaptunk, főleg akkor, mikor elkezdtek szivárogni a félmaratonisták illetve azok a 11,5 km-t futók, akik már visszafelé jöttek. Nagyon sok ismerős volt köztük, de kis segítség után csak szeptemberi futótársam párját, Ágit sikerült felismerni. Ekkor tettem „kötelező olvasmánnyá” az eredménylistát, hogy megtudjam, kivel találkozhattam még a versenyen. Hát… Volt pár ismerős név.:)



Nem tudom, pontosan hol, de már túl a Római-parton eljött végre a fordító, innen már fogyni fog a ránk váró út. Pedig az első métertől ezt tette. :D
A verseny második fele jóval ingerszegényebb volt, ekkor már nagyon a befutóra koncentráltam, szerettem volna minél előbb célba érni. Nem mintha annyira elfáradtam volna, inkább kezdtem belefáradni, beleunni a kicsit nehézkes terepviszonyokba. Pedig hol volt ez az igazán nehéz körülményektől?



Felfutottunk a hídra, majd bekanyarodtunk a szigetre és már csak pár száz méter várt ránk. Lépcső meg egy szál se. Se oda, se vissza. Potyára vittem magammal a botot? Közel sem. A verseny első felében, mikor nagy volt a szembejövő forgalom, rendkívül hasznos volt, így csak egy-két futó akart nekünk jönni.:)
Az időeredményünk 1:26:19 lett, de ez különösebben egyikünket sem hatotta meg, mivel az elején tisztáztuk, semmilyen időcélt nem tűzünk ki.



De az aznapi mozgás ezzel még nem ért véget. Rea férjével és nagyfiával Elsétáltunk (újra) a vasúti hídig és onnan Újpest-városkapuig, hogy a 11,5 km-t levezessük, na meg hogy metróra illetve buszra szálljunk.

Végül óriási köszönet Adrinak és Borónak, Reának, Zolinak és Nimródnak, jó kis sportos délelőttünk volt.

Tekertünk a szívünkért

Pontok tekintetében abszolút jól állok az Ötpróba programban, de szeptember negyedik vasárnapjáig az előírt 5 sportágból csak futásban és túrázásban jeleskedtem.

Több biciklis rendezvényre próbáltam már bringatársat keresni, de valamiért eddig egyszer sem jártam sikerrel. Pedig annyi jó biciklis esemény van a programban és azon kívül is, de mivel bárhol nem tudunk tandemet kölcsönözni, „optimális” esetben Budapestről kell odavinni a járgányt. Esetleg odatekerni? Az sem rossz buli, de az jó eséllyel nem egynapos program.

A Szívünk napja kampányeseménye, a Tekerj a szívedért! viszont helyben van és a 15 km-es táv simán teljesíthető még úgy is, hogy az utóbbi években nem sokat ültem biciklin, inkább csak spinningen vagy másfajta szobakerékpáron. Ezúttal sofőr is akadt, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy Adrival nekivágjunk első biciklis "kirándulásunknak".

A Suhanj! Fitnessből kölcsönöztünk tandemet, így bemelegítésként rögtön áttekerhettünk a Jászai Mari tér mellől a Millenáris Parkba. Nem nagy távolság, viszont azt nem tudtam, a Margit híd kerékpárútja után mi vár ránk a Margit körúton. Közút?

Emiatt egy kisebb zabszemmel meg kellett küzdenem, de mikor láttam, milyen simán haladunk és hogy az autósok abszolút partnerként kezelnek, megnyugodtam és ezután már csak a száguldást kellett élveznem, bár ebben addig sem volt hiány.

A Millenárisban felvettük a rajtcsomagot, majd ugyanezt tettük – kicsit más értelemben – az ott kapott láthatósági mellénnyel is, aztán a többi biciklis mögé soroltunk és nekivágtunk!

A bemelegítő szakaszon az első 2-3 indulás nem egészen úgy sikerült, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de aztán úgy összehangolódtunk, hogy a 15 km-en illetve visszafelé a bázishelyre már semmilyen izgalmat nem jelentett, ha egy piros jelzésnél meg kellett állni, aztán újraindulni.

Praktikus okokból maradtunk inkább a mezőny végén, apró kis jószágunkkal nem akartunk a biciklisek között keveregni, így nekünk is kényelmesebb volt és jóval biztonságosabb is .

A mellettünk, mögöttünk haladó motoros rendőrök figyeltek ránk, biztosították a szabad utat, bár engem eléggé zavart, mikor mögülünk nagy gázzal a mezőny elejére húztak, majd a 15 km-en "párszor" még megismételték ezt

Tettünk egy kört a városban és én nagyon élveztem , hogy olyan utakon (Margit híd, Szent István körút, Dózsa György út, Thököly út) tekerünk, ahol eddig csak tömegközlekedési eszközön utaztam. A kilátásban ugyan zavart egy kicsit, hogy a tandemen hátul ülök, de így egyeztünk meg és egy helycserés támadással nem akartam húzni az időt.:) Na majd legközelebb, mondjuk valamelyik használaton kívüli reptéren vagy a lezárt M7-es autópályán.:)

Augusztus elején a sűrű sötét éjszakában tettünk már két kört a Széchenyi István téri körforgalomban, természetesen futva, most pedig egyszer tekertünk át rajta, majd az Alagúton is, ha már versenyen annyiszor átfutottunk alatta.

És hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a végére kaptunk egy hosszabb, alattomos kis emelkedőt, de valamiért a tekerés oroszlánrészét Adri itt rám testálta.

Nem mondom, hogy könnyen, de csak felértünk és közben pár biciklist le is előztünk, de néhány biciklitúrán már volt szerencsém megtapasztalni, hogy egy jó váltóval felszerelt tandem felfelé mennyivel gyorsabb mint egy szóló bicikli. De szerintem lefelé is.:)

Ezt követően már csak be kellett gurulnunk a Millenáris területére, regisztrálni magunkat az ötpróbás asztalnál, az esemény egyik fotósával csináltatni magunkról egy fényképet, aztán indultunk is vissza a Tátra utcába.



Rendőri biztosítás már nem volt, de ekkor már nem is hiányzott. Csak az okozott kisebb „riadalmat”, kb. két másodpercig, mikor a kerékpársáv letért a Margit körútról, de a következő pillanatra Adri kiokoskodta, hogy valószínű ugyanúgy a hídhoz vezet, csak más útvonalon. Igaza volt, hamarosan jött is a kaptató és máris fent voltunk a hídon. Egy-két perc múlva pedig a Suhanj! Fitness előtt.

Végezetül nagy-nagy köszönet Adrinak, hogy velem tartott. Az indulás előtti órákban elgondolkodtam azon, valóban jó ötlet volt-e nekivágni a Fővárosnak egy ismeretlennel, de ahogy a mellékelt írás mutatja, kár volt emiatt aggódni. Az pedig csak hab a tortán, hogy egy nagyszerű embert ismerhettem meg a személyében. Fogunk mi még együtt biciklizni!

Az ismertség átka

2015.2018 között nem múlhatott úgy el a szeptember, hogy a Wizz Air félmaraton utáni hétvégén ne fussam vagy legalább ne próbáljam meg lefutni a Bonyhád és Bátaszék közti 24 km-es távolságot. Idén viszont majdnem így történt.

Augusztus vége felé – két napig – végleg szögre akasztottam a futócipőmet. Nem voltak könnyű órák, napok, folyamatosan csak a visszautat kerestem. Hogy megtaláltam-e, nem tudom, de adtam magamnak még egy? esélyt.

A budapesti félmaraton jó eredménye után aztán vérszemet kaptam, 2:35 körüli időeredményről kezdtem álmodni, ami 4 perccel lett volna csak lassabb az eddigi legjobb BB24-es időmnél. Szegedi futótársamat, Ákost ismerve – Úriban és Szegeden futottunk már együtt – ez nem is tűnt megvalósíthatatlan feladatnak.

Autóval utaztam Bonyhádra és haza, köszönet érte útitársaimnak, Ildinek és Évának.

A Bonyhádi Atlétikai Sportcentrumban aztán Ákos lehűtötte a kedélyeket, de még inkább a nagy terveket, mivel nem érezte túl jól magát, így csak visszafogottabb tempót tudott ígérni. Sajnáltam is (vagy utólag annyira nem is?), hogy a verseny előtti nap nem jelezte ezt, de ekkor már kár volt emiatt keseregni.



Az első kilométeren (ekkor még a városban jártunk) nem is volt baj, de a 6-os út túloldalán, az első nagy emelkedőn nem tudtam nem észrevenni, mennyire zihál.



Az ezt követő hosszú és meredek lejtőn aztán a lovak közé csaptunk, bár a rossz minőségű utat látva próbáltam ésszel tenni ezt. Ha itt – különösen a lejtő vége felé, a legmeredekebb szakaszon – megbotlok vagy egy úthibán kifordul a lábam… Elképzelni sem merem, mekkorát eshettünk volna.:)

Lassan azért csak kiegyenesedtünk és jó ideig sík (vagy majdnem sík) úton folytattuk a futást. Ákos állapota viszont csak ideig-óráig lett jobb. Ha nem is folyamatosan, de újra és újra arra lettem figyelmes, milyen hangosan veszi a levegőt.



A tempónk egyre csak lassult, A cél pedig még több mint 15 km-re. Így nem szabad tovább futni! Utólag sajnálom is, hogy nem álltunk meg hamarabb, csak 8-9 kilométer között, a nagy meredek kezdeténél.

Kb. 1,5 km séta következett a következő frissítőig, miközben magamban azon vigyorogtam, végre egy olyan verseny, amit nem az én hóbortom miatt adunk fel.



Zsolttól és a lányoktól nagy buzdítást kaptunk, ahogy a frissítőponthoz közeledtünk, de mi csak sétáltunk, már az esélytelenek nyugalmával.

A frissítőasztalhoz érve közöltük a jó hírt, az illetékesek szervezni kezdték, hogyan juthatnánk el Bátaszékre, de ekkor két bonyhádi futó beszélgetésére lettem figyelmes. És a következő pillanatban mit hallok? „Én szívesen futok vele.” Ömböli Szilvi volt a „bűnös”, ő a teljes távot futotta, de a táv feléig Fábián Szilvi is velünk tartott, majd ott egy harmadik Bonyhádi lány, Hirth Csilla váltotta őt.

Ritkán szoktam elérzékenyülni, szerencsére idő se nagyon volt rá, de elmondhatatlanul jó érzés töltött el. Tudom, hogy a futók jófej emberek, de mikor ezt éles helyzetben tapasztalja az ember…

Ezek után, hogy ilyen ajándék hullott az ölembe, kénytelen voltam (továbbra is) komolyan venni magam. Szerencsére a lányok nem akartak sietni, a nagy időcélnak a séta és az ácsorgás után amúgy sem volt sok értelme, egyszóval (vagy hattal) ez a verseny is bulifutás lett.:)



Kismórágyon, a kék kutak falujában (szerintem 2015-ben itt rendeztünk Sütivel egy egyszemélyes vizespóló versenyt, az egyetlen induló én voltam) az egyik kútnál lehűtöttem a fejemet, bár ekkor a nap még közel sem égetett annyira, mint az utolsó kilométereken.

Ezután eseménytelenül zajlott a verseny, már ha a beszélgetésünk vagy épp a hallgatásunk annak számít. A meredek emelkedők elfogytak, csak kisebb, említésre sem méltó „buckákon” kellett átjutnunk és abból se volt sok.



Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a vasúti aluljáró, az autópálya keresztezése (természetesen nem egy szintben), a Bátaszék előtti jobb kanyar és a több kilométerről látható bátaszéki templomtorony mind-mind ismerősként köszöntek rám. Mondjuk ötödszörre illik is kitanulni, merrefelé vezet az út.:)

A majdnem sík, nyitott térnek illetve az egyre feljebb kúszó napnak köszönhetően a homlokom, arcom – ki tudja, idén hányadszorra – szép piros lett, még jó, hogy az elmúlt 4 hónapban sikerült egy kis alapszínt szerezni.

Ahogy futás közben Szilvivel már „megemlékeztünk” róla, A Bátaszék táblát elérve csak mérsékelten örülhettünk, hiszen a befutó még jó messze, talán 2-2,5 km-re van a várost jelző táblától , de ebben az évben ezen sem akadtam fenn, csak egy kicsit.:)

Nem sokkal a cél előtt rövid technikai szünetet tartottunk, Szilvi pólót cserélt és becsatlakozott hozzánk még 4 ugyanilyen pólót viselő futó, így az utolsó pár száz métert az ő társaságukban tettük meg.



97 célba ért egyéni indulóból Szilvi a 93. helyen ért célba 2:55:20-as idővel, de hogy én…? Valahogy lemaradtam az eredménylistáról.:) Valószínű mikor a célban megtudták, nem tudunk tovább futni, Ákos eredményével az én eredményemet is sztornózták. Aztán máshogy alakult az élet. De ez mindegy is, hiszen nekem is hasonló lehet az időeredményem, +-néhány másodperc attól függően, a rajtnál Szilvi vagy én léptem-e át hamarabb a chipszőnyeget.



Készítettünk néhány fotót, megettük a szokásos menzaebédet, idén én csak a gyümölcslevest kívántam, és eközben kimondhatatlanul boldog voltam, még ha a kimerültségtől ez nem is mindig látszott rajtam.:)

Bátaszéken Ákossal is sikerült összefutni. Szerencsére minden rendben volt vele. Csak futni ne kelljen!

Megvártuk az eredményhirdetést, útitársam, Éva a korcsoportjában dobogós helyet ért el, majd aki igényt tartott rá, azokat visszaszállították Bonyhádra, onnan pedig Ildi Pestre, de ő már csak Évát és engem.:)

Végül nagy-nagy köszönet mindenkinek, Szilvinek és Ákosnak, a sors szeszélyéből ma is egy remek futótárssal lettem gazdagabb, Ildinek és Évának, na meg Öcsinek és a többi szervezőnek, idén is szuper verseny volt!

Akkor ez most hogy?

Már-már csodaszámba megy, hogy végül rajthoz mertem állni a hatodik Budapest Félmaratonomon és komolyabb nehézségek nélkül még célba is értem, értünk.

Úgy indult, hogy a nyár második felében a derekam, csípőm rakoncátlankodni kezdett és egyre kellemetlenebbé vált a mozgás. 9 nappal a verseny előtt aztán nagy elhatározásra jutottam: befejezem, felfüggesztem a futást, a Wizz Airt elengedem. De hogy a visszautat teljesen ne „torlaszoljam el”, a fenti mondaton kicsit finomítottam: a Wizz Airt szinte biztos, hogy elengedem.

A futást felváltotta a konditerem, az ellipszis trainer, a bicikli, a spinning és pár nap múlva szinte teljesen elmúltak a fájdalmaim.

Öt futásmentes nap után, 3 nappal a verseny előtt leteszteltem magam és mivel jól ment a futás, adtam magamnak még egy esélyt. Csakhogy a visszalépésem miatt a kísérőm, Feri más programot választott, így új futótársat kellett keresnem. Nem is tudom, miben reménykedtem ekkor… jelentkezzen valaki, vagy ha már így alakult, jobban járok, ha ez a verseny kimarad?

De a sors (és egy másik Feri) nem akarta, hogy ne fussak. Jelentkezett, pénteken 1,5-2 km ismerkedő futás a Margit-szigeten, majd két nappal ezután már ott is álltunk a 2-es szektor végén, hármasban, mivel Feri barátnője, Ági is velünk tartott.



A rajt előtti taktikai értekezleten futótársaimtól azt kértem, ne engedjék, hogy az első kilométereket elfussam, tartsuk a 6 perc körüli tempót, a célidőt tekintve pedig próbáltam a realitások talaján maradni, 2:15 alatt célba érni. A titkos vágyam ennél 5 perccel gyorsabb időeredmény volt, de erről mélyen hallgattam.

A verseny első felében a tiszta illetve lassan benépesedő pályán tartottuk is a megbeszélt tempót, csak egy-két alkalommal jelezte Ági vagy Feri, hogy gyorsabbak vagyunk a kelleténél. De mikor azt vettem észre, fél lépéssel Feri előtt futok, magamtól is tudtam, hogy lassítani kell.

Az időjárás-felelősök remek munkát végeztek, borús, kellemes „hűvös” idő volt, jobbat el sem képzelhettünk volna. Ehhez képest már az első kilométeren elkezdett gyöngyözni a homlokom és hamarosan a gyöngyök kisebb patakokká nőttek. De legalább a nap nem égette az arcunkat! Cserébe egy héttel később Bonyhád és Bátaszék között kétszeresen visszakaptuk a napsütést.:)

Az elénkvágókat, előttünk keresztbe futókat ezen a versenyen sem úsztuk meg, bár jó néhány olyan is akadt, akit csak Ági vagy Feri határozott fellépése tántorított el attól, hogy bevágjon elénk vagy ha ez már megtörtént, sarkallta gyorsabb tempóra.



Az első frissítésig, ami a második frissítőponton történt, tartottuk a kitűzött tempót, de az Árpád hídon illetve a Margit-szigeten már 10-15 mp-vel lassabban haladtunk. Milyen jó, hogy az első kilométereken Feriék kordában tartották a tempóm!

A frissítés, főleg a nagyobb, több ezres versenyeken sosem egyszerű mutatvány. Hosszú, több tíz méteren át asztalok, rengeteg ember, megtalálni, megkapni azt, amit fogyasztani szeretnénk és közben figyelni arra, hogy vizes, kólás pohárral a kezünkben ne nagyon lökjenek fel illetve mi se öntsünk semmilyen ragadós löttyöt a másik futóra. De azzal, hogy Ági velünk volt, sokkal egyszerűbbé vált ez a procedúra. Megbeszéltük, hogy mit szeretnénk enni, inni, ő előrefutott és mire Ferivel odaértünk, már szervírozta is az első fogást.:)

A szigetről kiérve már nem is tűnt olyan soknak a hátralévő táv, bár tény, jó erős szemüveg kellett volna ahhoz, hogy ellássunk a célig. De a tudat, hogy már csak három híd, aztán még egy „kevés” vár ránk, biztató volt.

A verseny előtt úgy terveztem, az utolsó kilométereket – amennyire csak tudom – megnyomom, de a pesti rakparton ezt még korainak éreztem. Átérve a Szabadság hídon – kb. 1 km volt még hátra – aztán beindítottam a rakétákat. Nem mondom, hogy mindent kiadtam magamból, már csak azért sem, mert közben kerülgetnünk kellett az előttünk futókat, de 5:40-5:45 körüli tempóra azért sikerült felgyorsulni.



Még néhány perc és a távolban meghallottuk a zenét, a speaker hangját. Na még 300-400 méter! Itt már nem szabad megállni! Nem is tettük! A mostani formámhoz képest szuper, 2:12:14-es idővel léptük át a célt. Régen, tavaly novemberben Siófokon futottam hasonló időt. Igaz, idén jóval kevesebb félmaratonon indultam, az Öböl fm, a Vivicittá és a Night run után ez volt a negyedik.



Megkaptuk az érmet, aztán indultunk is a kocsihoz, merthogy Feriék – jutalmul – valamilyen finomsággal szerettek volna meglepni. Nem mondom, hogy élveztem a sétát, már csak azért sem, mert folyamatosan kerülgetnünk kellett a tömeget, de valahogy csak odaértünk. A kocsinál szembesültünk azzal, hogy a jutalomfalatkák otthon maradtak. De ezt egyáltalán nem bántam, mert miután Feri lakásából elhoztuk a zabpehelyből készített kókuszgolyókat és jó néhányat befaltam, hazavittek.



A kocsiból kiszállva – Ági szavaival élve – elég robotszerű mozgásféleséget mutattam be, de néhány óra múlva nyoma sem maradt ennek, csak a combomban éreztem a szokásos fáradtságot. De kit érdekel ez? Sokkal fontosabb az, hogy bizonyítottam magamnak, tudok még 2:10 körüli félmaratont futni, remélhetőleg még jobbat is.

Végül óriási köszönet Áginak és Ferinek, két remek futótárssal, ismerőssel gazdagodhattam ezen a napon. Biztos vagyok benne – már csak azért is, mert beszéltünk róla –, fogunk mi még együtt futni.

Szombatból vasárnapba

Alig telt el két hét, hogy a Hungaroringen új körrekordot állítottunk fel Ritával és máris egy újabb verseny, nem is akármikor, az éjszaka kellős közepén.

2016-ban és 2018-ban futottam már a Maratonman Kft. szervezésében megrendezett éjszakai futóversenyen, előbbit olyan jó és régen látott időeredménnyel (2:06:24), amiről manapság álmodni is alig merek. Pedig tudom, hogy képes vagyok rá,:) csak valahogy mindig máshogy alakul az élet.:)

Idei futótársammal, Csipivel bő egy órával a rajt előtt találkoztam először, de minek mindent elsietni! A „meglátni és együtt futni” szlogen már úgyis annyiszor bejött, miért lenne most másképp?
Leadtuk a hátizsákom (futótársammal ellentétben én nem futózsákot hoztam), aztán leültünk a Duna-partra kicsit beszélgetni, ismerkedni, majd 22:30 körül elfoglaltuk helyünket a rajtzónában.

Mivel nagyjából a mezőny utolsó harmadából rajtoltunk, fel voltam készülve arra, hogy hosszú perceken át az előttünk futó fogja diktálni az iramot, de nagyon hamar kitisztult előttünk az út.

Még a rajt előtti technikai értekezleten (lehetett vagy 5 mondat) kértem Csipit, hogy ne hagyja, hogy a verseny elejét elfussam, ne nagyon menjünk 6 perc alá, mert az a végén megbosszulhatja magát. Ennek viszont az a hátulütője, hogy kipihenten (22:40 után?) a 6:10-es kilométerek elég idegesítőek tudnak lenni, főleg ha ilyenkor kinézek egy velünk azonos gyorsasággal futó embert és előjön belőlem a versenyszellem.:)

Ennek ellenére magamtól is nagyon fegyelmezett voltam, csak egyszer-egyszer jelezte Csipi, hogy 6 percen belüliek vagyunk.

Két körös volt a verseny és majdnem mindenhol kétszer jártunk, csupán a Lánchídtól délre eső hosszú rakparti egyenest érintettük egyszer, az első kör legvégén. De ezt nagyon nem bántam, így legalább a második kör annyival rövidebb lett.

A rajt után a rakparton elfutottunk a Margit hídig, de az első körben a kétsávos út egy idő után kezdett keskennyé válni. Történt ugyanis, hogy a tömegben futva egyszer csak közeledő szirénázó hangra lettünk figyelmesek. Néhány másodpercig fogalmam sem volt, mi lehet ez, de aztán összeraktam: jönnek a mezőny elején futók.

Addig se nagyon mentünk át a másik sávba, max ha előztünk, de ahogy egyre többen jöttek szembe, már egyáltalán nem.

Visszaérve a Lánchíd környékére kis „csavargás” számomra ismeretlen utcákon, aztán jött az Alagút, majd fel a Várba és pár méter hegyi levegő után jöttünk is vissza.



Nem tudom, miért, hiszen háromból kettő Vár-menetet tavaly is futva tettünk meg, de ettől tartottam. Nem kellett volna. Az elsőt olyan simán le-, pontosabban felfutottuk… Öröm volt nézni.

Lefelé történt az egyetlen, majdnemhogy szóra sem érdemes baleset. A sötétben Csipi nem vett észre egy úthibát, én rá- vagy beleléptem és már fordult is a lábfejem jobbra. Szerencsére talpon maradtam, csak az egyensúlyom ingott meg egy kicsit, pedig nem is ittam.:) Hogy visszanyerjem a stabilitást, tovább lépkedtem, kocogtam, miközben próbáltam magam egyenesbe hozni. De csak nem sikerült! Végül megálltam, lerogytam, pontosabban leguggoltam, miközben a jobb kezemmel valószínű megtámaszkodtam az aszfalton, mert miután felálltam és folytattuk a futást, percekig éreztem valami égő érzést a tenyeremen. De hát nem mindegy! Úgysem azon kell lépkedni! 

Ezután az előbb említett déli kirándulás majdnem a Petőfi hídig és vissza, egy villámlátogatás a pesti oldalon és máris az első kör végén voltunk, nagyjából 12 km körül.



Szerintem errefelé kezdtem fáradni illetve unni a futást és tartani attól, hogy futom le a maradék 9 kilométert. De nem volt apelláta, menni kellett!

Nem számoltam utána, de nagyjából a második kör elején, a Lánchíd-Margit híd közötti úton járhattunk, amikor szombatból átléptünk vasárnapba. Ekkor még nem, de néhány perccel később a Hold két sétáló embert láthatott az úton. A Margit hídhoz érve, kb. 14,5 km-nél ugyanis kis pihenőt kértem.

De hogy véletlenül se hűljünk meg, próbáltunk tempósan haladni, aztán néhány perc gyaloglás után erőt vettem magamon és kocogni kezdtünk. A tempónk nem volt valami fergeteges, de még így is utolértük, leelőztük azokat, akik pár perccel korábban velünk tették ugyanezt.

Futótársam láthatta, érezhette, hogy erősen fáradok, úgyhogy azzal nyugtatott (ez egyébként tényleg aggasztott), hogy másodszorra nem futva megyünk fel a Várba. De nem is andalogva! Próbáltam tempósan haladni, szerintem kocoghattunk is volna, de ha azt mondták, sétálni kell, nem mertem ellenkezni :D

A Várból leérve másodszor is átfutottunk Pestre, tettünk egy kört a körforgalomban és irány vissza Budára.

Ekkor már elég hitehagyott voltam, hol sétáltunk, hol futottunk, hol mi előztük a többieket, hol ők minket. Így történt ez két női futóval is, egyiküket, Gabit ismerem is, de hogy ő volt a páros egyik tagja, csak másnap tudtam meg. A sétának köszönhetően hamarabb is értek célba. De hát udvarias emberek vagyunk, egykor mindkettőnknek megtanították, hogy a lányokat, nőket előre kell engedni az ajtónál. És a célban is.:)



Az időeredményünk nem valami fényes, 2:26:25 lett, ezzel 1414 célba ért futóból az 1290. időt sikerült elérni. Talán ha a második Vár-körből leérve kapok két atyai pofont, néhány tízzel előkelőbb helyen végzünk, de ezen már kár keseregni. Lényeg, hogy megvan!

És ha a 21 km nem lett volna elég… Eredetileg taxival akartam hazamenni, de Csipi és barátnője kiderítették, hogy az Astoriától van egy olyan éjszakai járat, ami a házunk előtt tesz le. Csakhogy a budai oldalról az Astoriához közlekedő buszra elég sokat kellett várni és nagyjából akkor ért oda, mikor az én buszom indult. Hát akkor sétáljunk! Nagyjából a Várkert Bazártól!

Az első métereket nem igazán díjazta a lábam és a derekam, de hamar rákaptak a séta ízére. A ruházatom egy póló és egy rövidnadrág, de egyáltalán nem fáztam.

2:45 táján értem haza, akkor szálltam le a buszról a jól ismert megállóban. Mit ne mondjak, nem sokan voltak az utcán.:)

Végül óriási köszönet Csipinek, hogy bevállalta velem ezt a versenyt, minden pudingságom ellenére nagyon élveztem!

Három kör a Hungaroringen

Nem sokat vaciláltam, júliusban melyik versenyen induljak, egyből a Hungaroring, azon belül is a 12 km-es táv mellett döntöttem és már kerestem is, kivel futhatnék. A futós csoportokból nem jelentkezett senki, ezért az esemény facebook oldalán próbálkoztam, nem is eredménytelenül. Egy ismeretlen futó, Rita vállalta, hogy körbeszáguld velem háromszor a Hungaroring aszfaltkörén, de hogy biztosra menjünk, Klára személyében tartalékpilótám is lett, bár őt személyesen nem ismerhettem meg.

Autóval utazhattam Mogyoródra és onnan haza is, köszönet érte Évának és Zoltánnak. Miután futótársam is megérkezett és rajtcsomagjaink is kezünkben voltak, a kapu felé vettük az útirányt, majd mikor azt megnyitották, a sok futó ellepte a rajtrácsokat. Hát… 20-nál kicsit többen voltunk.

2016 őszén futottam már két kört a Ringen egy Nike-edzésen Andival, következő évi UB-s csapattársammal, de a pálya vonalvezetéséről nem sok emlékem maradt. Leginkább csak annyi, hogy van benne szint (nem is értem, miért képzeltem, hogy sík) és hogy az aszfalt széles és nagyon jó minőségű.

Nagyjából a mezőny közepéről indultunk, így a felvezető autó hangját nem hallhattam, de a nagy tömegben nem is arra koncentráltam, inkább a körülöttünk futókra és persze Ritára, aki nagyon ügyesen navigált. Szép lassan ki is kerültünk a sűrűjéből, jöhetett a meredek emelkedő! Legalábbis nekem úgy rémlett, hogy a kör első felében lesz egy combosabb kaptató. Nem is tévedtem, legfeljebb a meredekségét illetően, három évvel ezelőtt szerintem jobban megizzasztott mint idén.



A futásunk elég rabszódikusra sikeredett. Az első 4 kilométeren szinte végig futottunk, de a 2-3. körben néhány száz méterenként váltogattuk a futást és a sétát. De hogyan? Az emelkedők, az őrült hőség, az árnyék nélküli aszfaltcsík jól kifogott rajtunk, de többnyire csak felfelé. Mikor aztán újra futni kezdtünk, kis túlzással olyan volt a tempónk, mintha puskából lőttek volna ki. Egy idő után aztán Rita kérésére újra sétára váltottunk, de igazságtalan lennék vele szemben, ha elhallgatnám, hogy futás közben alig vártam már, hogy megszólaljon.:) De hát a férfiúi büszkeség nem engedte, hogy gyengének mutassam magam, bár ekkor már kezdtem olyan állapotba kerülni, hogy azt sem bántam volna, ha egy vödör hideg vizet a nyakamba öntenének.



Oda-vissza előzgettük a körülöttünk futókat. Mikor sétáltunk, ők hagytak le minket, mikor futottunk, mi őket, de micsoda tempóval. Kár, hogy hosszabb távon semelyikünknek sem volt ehhez ereje, de kedve sem nagyon.:)



A futóversenyen túl volt még egy nagyon fontos feladatunk, amit az első vagy második körben végre is hajtottunk.:) Forma1-es közvetítésekben gyakran hallom a rázókő kifejezést, van is róla elképzelésem, de hogy pontosan milyen lehet, nem tudtam. Így aztán az első vagy második körben félrehúzódtunk és lábbal kitapogattam a felületét, nagyságát. Ezalatt a tankolás (ja, az nem itt volt) és a kerékcsere is megtörtént, így pár másodperc szünet után futhattunk is tovább.



És bármilyen hihetetlen, a második, majd a harmadik kör is szép lassan elfogyott. Ekkor már nagyon szellős volt a pálya, akár önállóan is futhattam volna, de ezt végül nem vállaltam be, viszont séta közben megesett, hogy madzag, könyökfogás nélkül haladtam Rita mellett. Kétszer ki is kellett húznia egy gödörből, amit nem vettem észre.:D

A pálya vége felé a megszokott balkanyar, pár száz méter futás és mit látok? A rajtrácsot! Harmadszorra! A távolban pedig a speaker hangja!



Ahogy már lenni szokott, a végére mindketten erőre kaptunk és végigszáguldottunk a hosszú célegyenesen. A végén a jól ismert kockás zászló 1:35:56-es befutóidővel minket is leintett. Megcsináltuk!

Megkaptuk az érmet,a befutócsomagot, majd megláttuk Évát, aki nem tudta már elképzelni, merre járhatunk. Nem is csoda, mivel én 1:15-1:20-as várható befutóidőt jósoltam és ő valószínű azóta ott várt ránk. Gyorsan készítettünk egy érmes fotót, aztán indultunk is a kocsihoz.



Útitársaimmal egyetértettünk abban, hogy bár szép volt, jó volt, de egyszer untig elég, ám ahogy lenni szokott, mostanra már nem vagyok ebben olyan biztos. Egy év hosszú idő és bármennyire meleg is a pálya, 12 km talán jövőre is belefér.

Végül köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy induljak a versenyen, de legfőképp Ritának, hogy nulkilométeresen végigfutotta velem a 3 kört, Évának és Zoltánnak az utazásért és Rita párjának, Péternek, hogy a lelátóról szuper fotókat készített rólunk.

Egy futóverseny, ahol nem a futás jelentette az igazi kihívást

A júniusi kötelező verseny a változatosság kedvéért újra csak futás volt, de egy kicsit mégis más lett mint az eddigiek. Az esemény napjára ugyanis oly mértékben változtak a körülmények, hogy a terepfutáshoz – a felázott talaj miatt – egy kemény koncentrációtréning is társult.

Osztottam, szoroztam, sportversenyt és kísérőt kerestem, amiből aztán ki is jött a júniusi egyenlet mindkét eredménye, nevezetesen a II. Rácalmási Szigetfutás és a kispesti futócsoportból Viktor.

Májusban csodálatos futóidőnk volt, viszont a júniusi kánikula nagyon fejbevágott. A verseny előtt háromszor is futottunk Viktorral (kétszer a Margit-szigeten és egyszer terepen a Halmi-erdőben), de csak egyszer futottuk le azt a távot, amit elterveztünk. Szép kis kilátás Rácalmásra…

Borús időben utaztunk a Fejér megyei településre, de én, hogy hű legyek magamhoz, minden erősebb fényre (vagy fénynek vélt „látomásra”) azt gondoltam, hogy most kezd kibújni a nap a felhők mögül. De szerencsére néha én is szoktam tévedni.:)

A Duna-parti kisvárosba érkezve felvettük rajtcsomagjainkat, bóklásztunk kicsit a versenyközpont környékén, majd pár perccel 11 óra után elrajtoltunk.



Ha csupán a 11,2 km-es távból indulnánk ki, egy könnyű, bő egy óra alatt lefutható versenyre gondolhatnánk, de ha hozzátesszük azt is, hogy a terep változatos (aszfalt, murva és erdei földes út), egy-két percet rögtön hozzácsaphatnánk a szintidőhöz. És ha még azt is tudtuk volna, amiről ekkor még fogalmunk sem lehetett… Sarkon fordulunk és sikítva menekülünk az autóhoz! :D

A rajt után a város utcáin rögtön letudtuk az aszfaltos út első felvonását, majd egy keskeny kis Duna-ág felett átfutottunk a Nagy-szigetre, ahonnan csak a verseny utolsó pár száz méterére tértünk vissza a városba.

A szigeten szinte végig erdőben haladtunk, csodálatos környezetben és még az izületeinket is óvtuk azzal, hogy nem aszfaltos úton futottunk. Ez nekem különösen jó érzés volt, hiszen egyedül esélytelen, hogy terepen fussak, így a napi edzésekre marad az aszfalt vagy a rekortán.



Egy ideig simán tudtunk futni, de aztán megjelentek az első kisebb, aztán egyre nagyobb pocsolyák, melyeket kezdetben még futva ki tudtuk kerülni, de ahogy egyre beljebb hatoltunk az erdőbe, annál felázottabb lett a talaj és annál nagyobb pocsolyák állták utunkat. A legkritikusabb részen már kész akrobatamutatványra volt szükség ahhoz, hogy száraz lábon ki tudjuk kerülni, ugyanis az óriási tenger mellett csak egy szűk kis „száraz” rész volt, ami persze jól fel volt ázva és valahogy mindig a víz felé lejtett. Ezen stabilan megállni…És ha még sikerült is a lecövekelés, semmi biztosíték nem volt arra, hogy a következő pillanatban nem kezd önálló életet a lábunk.

De keményen küzdöttünk, lehet, hogy a sportnak köszönhetően a kitartásunk, állóképességünk is erősödött egy kicsit?

Eleinte még futottunk a pocsolyák közti úton, de mikor 10-20 méter után jött a következő, nem láttam értelmét a futásnak. Így a tempónk ezen a szakaszon gyök2 alá lassult.:)



Valahol errefelé, nagyjából a táv felénél kicsit el is gondolkodtam. Mi lesz, ha még kilométereken át ilyen szakaszon kell haladnunk? Mikor érünk vissza Rácalmásra? Előttünk és mögöttünk is számtalan tenger, és ha már mindenképp ki kell mosni a zokninkat és a cipőnket, legalább a cél felé végezzük ezt el.:)

Merthogy hiába tettünk meg mindent az ügy érdekében, csak belecsúsztunk a vízbe, jóval boka fölötti magasságig.:) De legalább ezután nem kellett a kerülgetésekkel ügyködnünk. Viktor felmérte a lejtésüket, mégse gatyaféken csússzunk a vízbe, ha a vártnál is mélyebbek, aztán szépen átgázoltunk rajtuk. Nem is volt olyan borzasztó. :D

A nagy küzdés hevében észre sem vettem, hogy időközben az eső is eleredt, de legalább fentről is kaptunk egy kis hűtést.

A rengeteg szúnyognak már annyira nem örültünk. Bármit is tettünk, hol az arcunkon, hol a karunkon, hol a lábunkon éreztük a kedves kis vérszívókat.:) Viszont kiérve az erdőből egy búbot sem találtam magamon. Ki érti ezt?

A verseny első felében, mikor a nagy pocsolyákhoz értünk, szép lassan mindenki leelőzött minket, aki még mögöttünk volt és én már azt hittem, utolsók vagyunk, de nem! A kritikus szakaszon ugyanis utolértünk (vagy ő ért utol minket?) egy lányt, aki hozzánk hasonlóan nagyon küzdött az elemekkel.

Nem tagadom, ekkor előbújt belőlem a versenyszellem. De jó is lenne magunk mögött tudni… Így legalább nem leszünk tök utolsók.:) Eleinte ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, de lassan elkezdtek ritkulni az utat elzáró tengerek, újra futhattunk pár 10 métert a következőig, amin csak szépen átgázoltunk és mentünk is tovább. Végre! Még a végén elérjük a gyök3-as tempót?

És igen! Már 50-100 métereket is tudtunk futni. Újra futóversenyen éreztem magam. Mondjuk rajtunk kívül egy lélek nem volt a közelben, de hát lassú ember néptelen pályával főz.:) Kezdtem elhinni, hogy a végén még sötétedés előtt célba érünk. :D És így is lett.

Kiértünk az erdőből, átkeltünk a Duna-ágon és már csak pár száz méter várt ránk a célig. Ekkor már jó ideje folyamatosan futottunk, de itt még jobban rákapcsoltunk. Meglepetésemre simán ment a tempós futás, bár ebben egyfajta felszabadulás érzés is lehetett. Végre úgy futhattam, ahogy akartam, ahogy bírtam. És persze a cél közelsége is nagyon húzott már. El is jött a pillanat, „fantasztikus”, 1:47:08-as idővel beértünk.



Apró kis „csalódást” jelentett, hogy végül mégis utolsók lettünk.Valószínű a lány, akivel a verseny közepén találkoztunk, feladta.

Különben pedig teljesen mindegy, hogy utolsóként vagy elsőként, lényeg hogy célba értünk, de hogy milyen kinézettel… Térdtől lefelé inkább egy varacskos disznóra hasonlítottunk mint saját magunkra. :D



Nem sokat időztünk tovább a városban, kocsiba pattantunk és irány vissza Pestre! És még BKV-znom sem kellett, de talán jobb is volt így, mert ilyen kinézettel talán még a buszra sem engedtek volna fel.:)

Végül nagy-nagy köszönet Viktornak, példaértékű, amit csinált. És elmondása szerint még élvezte is! Eleinte ugyan rosszul éreztem magam amiatt, hogy milyen eszetlenségbe rángattam bele, de rá kellett jönnöm, hogy tényleg élvezi ezt a számára eddig ismeretlen erőpróbát.:)