Szombatból vasárnapba

Alig telt el két hét, hogy a Hungaroringen új körrekordot állítottunk fel Ritával és máris egy újabb verseny, nem is akármikor, az éjszaka kellős közepén.

2016-ban és 2018-ban futottam már a Maratonman Kft. szervezésében megrendezett éjszakai futóversenyen, előbbit olyan jó és régen látott időeredménnyel (2:06:24), amiről manapság álmodni is alig merek. Pedig tudom, hogy képes vagyok rá,:) csak valahogy mindig máshogy alakul az élet.:)

Idei futótársammal, Csipivel bő egy órával a rajt előtt találkoztam először, de minek mindent elsietni! A „meglátni és együtt futni” szlogen már úgyis annyiszor bejött, miért lenne most másképp?
Leadtuk a hátizsákom (futótársammal ellentétben én nem futózsákot hoztam), aztán leültünk a Duna-partra kicsit beszélgetni, ismerkedni, majd 22:30 körül elfoglaltuk helyünket a rajtzónában.

Mivel nagyjából a mezőny utolsó harmadából rajtoltunk, fel voltam készülve arra, hogy hosszú perceken át az előttünk futó fogja diktálni az iramot, de nagyon hamar kitisztult előttünk az út.

Még a rajt előtti technikai értekezleten (lehetett vagy 5 mondat) kértem Csipit, hogy ne hagyja, hogy a verseny elejét elfussam, ne nagyon menjünk 6 perc alá, mert az a végén megbosszulhatja magát. Ennek viszont az a hátulütője, hogy kipihenten (22:40 után?) a 6:10-es kilométerek elég idegesítőek tudnak lenni, főleg ha ilyenkor kinézek egy velünk azonos gyorsasággal futó embert és előjön belőlem a versenyszellem.:)

Ennek ellenére magamtól is nagyon fegyelmezett voltam, csak egyszer-egyszer jelezte Csipi, hogy 6 percen belüliek vagyunk.

Két körös volt a verseny és majdnem mindenhol kétszer jártunk, csupán a Lánchídtól délre eső hosszú rakparti egyenest érintettük egyszer, az első kör legvégén. De ezt nagyon nem bántam, így legalább a második kör annyival rövidebb lett.

A rajt után a rakparton elfutottunk a Margit hídig, de az első körben a kétsávos út egy idő után kezdett keskennyé válni. Történt ugyanis, hogy a tömegben futva egyszer csak közeledő szirénázó hangra lettünk figyelmesek. Néhány másodpercig fogalmam sem volt, mi lehet ez, de aztán összeraktam: jönnek a mezőny elején futók.

Addig se nagyon mentünk át a másik sávba, max ha előztünk, de ahogy egyre többen jöttek szembe, már egyáltalán nem.

Visszaérve a Lánchíd környékére kis „csavargás” számomra ismeretlen utcákon, aztán jött az Alagút, majd fel a Várba és pár méter hegyi levegő után jöttünk is vissza.



Nem tudom, miért, hiszen háromból kettő Vár-menetet tavaly is futva tettünk meg, de ettől tartottam. Nem kellett volna. Az elsőt olyan simán le-, pontosabban felfutottuk… Öröm volt nézni.

Lefelé történt az egyetlen, majdnemhogy szóra sem érdemes baleset. A sötétben Csipi nem vett észre egy úthibát, én rá- vagy beleléptem és már fordult is a lábfejem jobbra. Szerencsére talpon maradtam, csak az egyensúlyom ingott meg egy kicsit, pedig nem is ittam.:) Hogy visszanyerjem a stabilitást, tovább lépkedtem, kocogtam, miközben próbáltam magam egyenesbe hozni. De csak nem sikerült! Végül megálltam, lerogytam, pontosabban leguggoltam, miközben a jobb kezemmel valószínű megtámaszkodtam az aszfalton, mert miután felálltam és folytattuk a futást, percekig éreztem valami égő érzést a tenyeremen. De hát nem mindegy! Úgysem azon kell lépkedni! 

Ezután az előbb említett déli kirándulás majdnem a Petőfi hídig és vissza, egy villámlátogatás a pesti oldalon és máris az első kör végén voltunk, nagyjából 12 km körül.



Szerintem errefelé kezdtem fáradni illetve unni a futást és tartani attól, hogy futom le a maradék 9 kilométert. De nem volt apelláta, menni kellett!

Nem számoltam utána, de nagyjából a második kör elején, a Lánchíd-Margit híd közötti úton járhattunk, amikor szombatból átléptünk vasárnapba. Ekkor még nem, de néhány perccel később a Hold két sétáló embert láthatott az úton. A Margit hídhoz érve, kb. 14,5 km-nél ugyanis kis pihenőt kértem.

De hogy véletlenül se hűljünk meg, próbáltunk tempósan haladni, aztán néhány perc gyaloglás után erőt vettem magamon és kocogni kezdtünk. A tempónk nem volt valami fergeteges, de még így is utolértük, leelőztük azokat, akik pár perccel korábban velünk tették ugyanezt.

Futótársam láthatta, érezhette, hogy erősen fáradok, úgyhogy azzal nyugtatott (ez egyébként tényleg aggasztott), hogy másodszorra nem futva megyünk fel a Várba. De nem is andalogva! Próbáltam tempósan haladni, szerintem kocoghattunk is volna, de ha azt mondták, sétálni kell, nem mertem ellenkezni :D

A Várból leérve másodszor is átfutottunk Pestre, tettünk egy kört a körforgalomban és irány vissza Budára.

Ekkor már elég hitehagyott voltam, hol sétáltunk, hol futottunk, hol mi előztük a többieket, hol ők minket. Így történt ez két női futóval is, egyiküket, Gabit ismerem is, de hogy ő volt a páros egyik tagja, csak másnap tudtam meg. A sétának köszönhetően hamarabb is értek célba. De hát udvarias emberek vagyunk, egykor mindkettőnknek megtanították, hogy a lányokat, nőket előre kell engedni az ajtónál. És a célban is.:)



Az időeredményünk nem valami fényes, 2:26:25 lett, ezzel 1414 célba ért futóból az 1290. időt sikerült elérni. Talán ha a második Vár-körből leérve kapok két atyai pofont, néhány tízzel előkelőbb helyen végzünk, de ezen már kár keseregni. Lényeg, hogy megvan!

És ha a 21 km nem lett volna elég… Eredetileg taxival akartam hazamenni, de Csipi és barátnője kiderítették, hogy az Astoriától van egy olyan éjszakai járat, ami a házunk előtt tesz le. Csakhogy a budai oldalról az Astoriához közlekedő buszra elég sokat kellett várni és nagyjából akkor ért oda, mikor az én buszom indult. Hát akkor sétáljunk! Nagyjából a Várkert Bazártól!

Az első métereket nem igazán díjazta a lábam és a derekam, de hamar rákaptak a séta ízére. A ruházatom egy póló és egy rövidnadrág, de egyáltalán nem fáztam.

2:45 táján értem haza, akkor szálltam le a buszról a jól ismert megállóban. Mit ne mondjak, nem sokan voltak az utcán.:)

Végül óriási köszönet Csipinek, hogy bevállalta velem ezt a versenyt, minden pudingságom ellenére nagyon élveztem!