Negyedszer is

3 év UB után jól esik egy kis pihenés. Ezt tavaly le is tudtam, idén jöhetett a negyedik közös versenyünk az Interoptik – Rohanó innováció csapatával, bár az első, talán még a második évben is a leánykori nevünket használtuk. De ki emlékszik már erre?

Ebben az évben is vonattal utaztam volna a balatonfüredi megnyitóra, tésztapartira, bandázásra, ha az utolsó napokban egyik csapattársunk, Szofi nem csábít át az autójába.

Eleinte jó ötletnek tűnt, Szofi házhoz jött értem, végigbeszélgettük az utat, de egyszer csak elfogyott az erő az autóból, hol máshol mint egy körforgalomban. Néhány próbálkozás után itt még sikerült szóra illetve 10-15 km-nyi gurulásra bírni, aztán végleg feladta.

Szerencsére Füred már csak pár 10 km-re volt, Anita és Ircsi értünk tudott jönni és a kocsi további sorsa is megoldódott.

Füreden megettük a kötelező tányér tésztát (nem szándékosan, de nálunk az előző 2-3 nap is spagetti volt az ebéd, igaz, az spenótos), fotózkodtunk, beszélgettünk, bohóckodtunk, aztán szálláshelyünkre hajtottunk, én idén is Petihez.

Mint már annyiszor, csapatunk idén is jó korán, 4:13-kor rajtolt, de négyünknek, a tapolcai különítménynek csak 9 felé kellett indulnia, hogy elvigyenek Balatongyörök keletig és ott, ahogy egykoron tanácsolta már valaki, átszálljak egy(vagy inkább a) másik autóba.

A gyenesdiási Bringatanya fagyizót szerencsére nem hagytuk ki, bár szerintem én most jártam itt először, jó lenne, ha nem utoljára, és ott vagy máshol, talán még Györökön úgy elment az idő, hogy mire Fenékpusztára értünk volna, megtörtént a váltás, Peti elindult és 4,3 km-ünk volt, hogy megelőzzük, kiugorjunk az autóból és a váltópontra siessünk, hogy csatlakozzak hozzá. A fenékpusztai indulást csapattársaim nem javasolták.

Épp csak egy hajszálon múlt, hogy nem Peti ért hamarabb a váltópontra, de mi nyertünk.

A közös futást 12:44-kor kezdtük és Balatonfenyves nyugatig 4 szakasz várt ránk, 2,9+4+5,2+1,7 km-es felbontásban, de az utolsót csak később csaptam hozzá. Nem kellett volna?

A futással nem lett volna baj, még az enyhén kanyargós út is elment volna, de a nap pihenhetett volna egy kicsit, mert a fák árnyéka illetve az ágak, levelek között átszűrődő napfény folyamatos változása miatt nem igazán láttam a betoncsíkot. Tudom, nem nekem kell látni, de sokkal magabiztosabban futok, ha az út szélei megvannak.

De ami igazán „kikészített”, az a hátulról folyamatosan érkező bringások raja volt. A pletykák szerint az ő versenyük vasárnap rajtolt, de a rajtszámmal a kezükben legtöbben már szombaton elindultak, mint utólag megtudtam, szabályosan, reggel 6-9 között, de engem nagyon zavartak.

Apróbb szünetekkel folyamatosan jöttek, húzódhattunk a pálya jobb szélére, „egyensúlyozhattam”, hogy le ne csússzon a lábam az útról és ahányszor meghallottam Ircsi hangját, hogy „látássérült futó”, kicsit mindig összeugrott a gyomrom.

Hiába éreztem elfogadhatónak a tempónkat, nagyon lassan fogytak a km-ek. Ha az Atlétikai Centrumtól a pesti oldalon elfutunkaz Árpád hídig , ez kb. semmi, máris megvan a 2,9 km. Hát… Az első szakaszunk ennél sokkal hosszabbnak tűnt. A következő 4-es se ott akart véget érni, ahol szerintem már bőven túl voltunk rajta. Az 5,2 km-ről nem is beszélve.

Ráadásul itt megzavart egy hely, ahol viszonylag hangos zene szólt, bár mi nem álltunk meg csippantani, de ugye ez nem kötelező és én elkönyveltem, hogy Balatonmáriafürdő keleten voltunk

Valahol a zenés hely után Ircsitől megtudtam, hogy még 1,7 km van hátra, de engem az érdekelt, Balatonfenyves nyugatig, ő viszont abszolút logikusan Máriafürdő keletet mondta, merthogy azt még nem értük el. Én pedig már alig vártam, hogy ez a bő másfél km lemenjen és Fenyves nyugaton kiszálljak.

Nem sokkal a váltópont előtt mondtam is Petinek, hogy az én futásom itt véget ért, de mikor odaértünk, Attiláék még nem voltak ott. Ekkor kellett volna kigyulladni a piros lámpának, de nagyon gyorsan, hogy hol is vagyunk illetve hogy akkor megyek veled tovább, de odaértünk, Peti letett és csak utána kezdett nagyon rossz érzésem lenni.

Hamarosan megjött Ircsi is, ő egy „kicsit” csendesebb helyre kísért, de annyi eszem nem volt, hogy megkérdezzem, ez melyik váltópont. Pedig ha akkor kiderül, hogy ez még Máriafürdő, akár Ircsi biciklije mellett, mögött elkocoghattam volna azt az 1,7 km-t és olcsóbban, kevesebb idegeskedéssel megúszhattuk volna. De ez már csak utólagos okoskodás. Ott kellett volna észnél lennem.

Az írásos, szóbeli kommunikáció Attilával a közelben szóló zene miatt „kissé” nehézkesen ment, de csak megértettük egymást, Bea és Arnold visszajött értem és jó előre mentünk, talán Fonyódig, hogy Szofi kapjon tőlünk egy kis biztatást és pár fotót is készítsünk róla, aztán csatlakoztunk a többiekhez.

Bevallom, eleinte elég pocsék volt a hangulatom, a második, Alsóörs-Csopak- Balatonfüred szakasztól is elment a kedvem, de lassan csak megbékéltem magammal és már nem láttam olyan sötéten a jövőt.🙂

Hogy könnyebben menjen a futás, 1,5-2? órával az indulásunk előtt az egyik váltóponton egy pálinkakóstolónál Attilával ittunk egy mini pohárral, aztán a fotó kedvéért és mert az elsőt már benyakaltam, Reni pedig akkor még nem volt ott, kénytelen voltam egy másodikat kérni.

Alsóörsön beültünk a kocsiba, hogy Peti pihenjen kicsit, Attila tett még egy egészségügyi sétát, de úgy elmaradt (vagy Norbi olyan gyors volt?), hogy mikor a váltóhelyhez értünk, már jött is, a telefonomat is csak futás közben tudtam elindítani.

Nagyon jól esett a futás, az éjszakai hűvöskés idő, áldottam az eszem, hogy felsőnek csakegy pólót vettem fel.

Csopak 4,8 km-re volt, a váltóponton kaptunk egy nagy hajrát, de hogy két futótársam, Ági és Feri „vezényelte” az ott lévőket, csak hajnalban, Tapolcán, a facebookot olvasgatva tudtam meg.

És ezután jött a baj. Talán 1 km-t sem futottunk, mikor elkezdtem balra dőlni. Nem voltam rosszul, nem szédültem, de nyugtalanított, mert bő egy éve a City Run 11 km-es versenyén volt már hasonló, de akkor Bernivel őrült tempót nyomtunk és kb. 1 km-rel a cél előtt a Szabadság híd után kezdődött, .

Itt viszont rohanásról szó sem volt. A 4,8 km-t Csopakig 32:04 alatt futottuk le és Füred még 5-6 km-nyire volt. Egyszer ugyan elkezdtünk még kocogni, de szerintem már magamtól is féltem, nem mertem kockáztatni.

Anita és Reni elénk jött, Attilát magára hagytuk, de nagyon nem volt jó érzés, hogy cserben hagyott a testem, a csípőm, én pedig Attilát.

A 3:05-ös befutóról lemaradtunk, de akkor ez már nem volt olyan fontos, szerintem legtöbben már a távolban lévő ágyunkkal szemezgettünk.

Kaptunk néhány érmet,

kisorsoltuk, ki melyik kocsival utazik haza és 4:25-kor már otthon is, vagyis Petinél voltunk.

A zuhanyzás „életmentő” volt, bár már a hátam közepére sem hiányzott, aztán mert nem voltam még elég fáradt, elolvastam néhány bejegyzést, persze, hogy szinte mind UB-s volt és itt derült ki, hogy Csopakon kiktől kaptuk a buzdítást.

A 6-os hírek után, mikor a telefont végre letettem, két pillanat múlva úgy elaludtam, hogy 11 óra előtt, akkor tértem magamhoz, félkómásan konstatáltam, hogy nem a saját ágyamban fekszem, eltartott egy ideig, míg összeraktam, hol vagyok és mi is történt tegnap. És ma.😀

Az afterpartyt idén nem szakítottam félbe, maradtam végig, aminek még egy Tapolcán töltött éjszaka volt az ára, de kétszeri pincelátogatás után (Peti minden új vendéget levitt egy pálinkára, én meg ha már ott voltam…) nem ülhettem a volán mögé. Még a 22. sz. mögé sem.

Köszönet a szállásért, a futásért, a jófejségetekért, a babos csülkös káposztáért és minden másért. Kár lett volna kihagyni.

Tapolca, 2026. ápr. 25-26.

Fejben sima ügy

A 2026-os Vivicittá félmaratoni távjára magamhoz képest elég korán, még az előző év novemberében neveztem. A 21 km-re ekkor még finoman szólva sem voltam felkészülve, de 4,5 hónap alatt ez a hiányosság könnyedén pótolható. Persze ehhez komolyabb távokat is illene futni, merthogy azokban a hónapokban a 10 km-t is gyakran elengedtem, megelégedtem 6, esetleg 8 km-rel, de legtöbbször ez is csak „hosszas” alkudozás árán sikerült. Nem mintha nem bírtam volna, de untam a körözést és így könnyebben feladtam, mondván, majd legközelebb. De akkor sem lett jobb.

Mit volt mit tenni, valamikor februárban elengedtem a versenyt és töröltem a nevezésem. A 10 km nem volt opció. Inkább futok a magam örömére. Vagy bánatára, akkor és ott, ahol tudok,

De a történet ezzel még nem ért véget. Ha volt is megkönnyebbülés, az nem sokáig tartott, ellenben egyre többször eszembe jutott a verseny, hogy idén se leszek ott és milyen hülye vagyok, hogy meghátráltam.

1,5-2 héttel az esemény előtt találtam is egy megoldásnak látszó tárgyat, nagy ész kellett hozzá. Mi lenne, ha egy kicsit lassabban kezdenék és ezt a visszafogottabb tempót tartanám legalább a 10. km-ig, vagy tovább is, aztán a vége felé, 5-6 km-rel a cél előtt majd meglátom, mennyire akarok vagy tudok gyorsítani, futni.😀

A teszt jól sikerült, Marci személyében hamar lett kísérőm is (az első nevezéshez nem volt még futótársam, így őt lemondanom se kellett és még egy új cipőt is vettem, mert Péter már szóvá tette, hogy kilyukadt a cipőm, ami nem is csoda, mert jóval több mint 1000 km volt benne és a csere már amúgy is tervben volt.

Szépséghiba, hogy a tesztfutást csak 6 nappal a félmaraton előtt tudtam megejteni, aztán két napra rá újra futottam benne. A verseny hetében két 10-es? Okos…

De vasárnapig sikerült kipihenni, frissen, üdén állhattunk Marcival a 2-es szektor legvégére és nem is izgultam agyon magam, pedig az utolsó félmaratonomat két éve, épp a Vivicittán futottam. Nem most volt!

De még mielőtt elrajtoltunk volna, Marci körbekérdezte a mögöttünk álló 50, 100, 200 vagy még több futót, mit szólnának egy közös fényképhez és mivel senki sem tiltakozott ellene, elkészítette a nap fotóját.

Reggel 7 felé, mikor a szigetre indultam, „kellemes” nem szeretem szél fogadott, ami nagyon nem esett jól a lelkemnek, hát még a testemnek és ez a szigeten se lett sokkal jobb. A délelőtti órákra ígértek ugyan némi napsütést, de a rövid ujjút nem mertem bevállalni.

Az útvonal pofon egyszerű, fejben számtalanszor végigjártam, de bármennyire is széles, jól futható az út, így is, úgy is 21 km-t kell futni, az pedig nem kevés. De bíztam magamban, az eltökéltségemben, hogy meg tudom csinálni.

Azt továbbra sem szeretem, pláne hosszabb távoknál, ha futótársam ezer méterenként tudósít, hol járunk, de hogy ne a célban vegyem észre, hogy már a 21. km-t is elhagytuk, elterveztem, hogy merrefelé fogom kikérdezni Marcit, hányadik kilométert tapossuk.

Az első pont a Szabadság híd pesti hídfőjénél volt (kb. 5 km),

a második a budai alsó rakparton a Lánchídnál lett volna, de ezt hamar a Margit hídhoz helyeztem át, onnan pedig az Árpád hídhoz, de mire odaértünk, ez sem volt már olyan fontos. Itt már olyan közel (közel?) voltunk a célhoz, hogyfejben is ki tudtam számolni, nagyjából mennyi van hátra.

A visszafogott tempós taktika továbbra is jól működött, bár errefelé már nem nagyon kellett fékeznem, anélkül sem vágytam a nagy rohanásra.

A pesti oldalon, pár száz méterre a Margit hídtól volt az utolsó frissítőpont, ha jól emlékszem, Marci órája itt mutatott 18,2 km-t és mivel már nagyon oda voltam, azzal próbált biztatni, hogy már 3 kör sincs hátra, az Újpalotai rekortánpályán. Hát… Ha ezen a 3 km-en úgy futhatok, hogy magam előtt egy monitoron vagy a fejemben azt látom, merre járunk a futópályán és hányadik körben, talán még működött is volna, ehelyett „csak” a rakpartot bámulhattam, hogy sétálunk fel a hídra, aztán még a hídon is, egészen a szigeti bejáróig és hogy ott végre futni kezdtünk.

Hogy a sziget központi útjáról hol mentünk ki a Duna melletti széles útra, nem tudom, a két fekvőrendőr közti 1000 méter hosszú világos csíkot se nagyon láttam, inkább csak sejtettem, pedig a támpontjaim sokat segíthettek volna abban, merre járunk, milyen messze vagyunk a másik végétől. De legalább futottunk, még ha kissé nehezen is vonszoltam magam.

A bringóshoz érve végre visszatértünk a belső útra és 8205. helyezettként mi is átszakíthattuk a nem létező célszalagot. Velünk együtt 9705-en tették meg ugyanezt.

A 10 km-es részidőnk 1:04:47 lett, amit a verseny végére jól lerontottam (1:25:00), de emiatt cseppet sem szomorkodom. Két év szünet után újra félmaratont futottam, a többi csak „hülye” statisztika, amire valamiért fogékony vagyok. Talán a versenyszellem?

A hazautazás előtt még két nehéz feladat várt ránk, kivergődni a tömegből, aztán elgyalogolni az Atlétikai centrumhoz, kb. másfél km, ami a hátam közepére sem hiányzott, de valahogy ezt is legyűrtük. Köszönet érte Marcinak, mint ahogy az egész délelőttért is.

Budapest, 2026. márc. 22.

Havas verseny 2.0

Eltelt egy hét, a városban olvadni kezdett a hó, talán még a hegyekben is, de a Normafáról egyre aggasztóbb hírek érkeztek.

A hó állapotáról és mennyiségéről nem sok információm volt, a hegyen készített fotókat elvi okokból nem néztem meg, de a szervezők nyomatékosan felhívták a figyelmet, csúszik az út, nem kicsit, hómacska használata erősen ajánlott. Az mi?😀

Szerencsére volt nekem egy futótársam, most inkább őt kérdeztem meg mint a google-t vagy az ai-t.

Kiderült, hasonló alkalmatosságom nekem is van, egy csúszásgátló, csak az sokkal kisebb és összesen két szög van rajta. De a semminél talán ez is több.

Úgy mint 2023-ban, idén is az aszfalt 10 km-es versenyére neveztem, futótársam ezúttal is Móni lett.

A találkozót a Moszkva térre beszéltük meg, onnan buszoztunk fel a Normafához és az első sokk rögtön a leszállás pillanatában ért minket. Persze. Persze. Mátéék megírták, hogy csúszik az út, de ennyire?

Nem tudom, hogy sikerült úgy eltotyogni a versenyközpontig, néhány lépcsőt is megmászva, hogy nem estünk hasra, talán az ügyességünk? Vagy a hómacska?

A rajtcsomagokat Móni hétközben felvette, a hüttében csak öltözni (azt mondjuk nem kellett), csomagot leadni mentünk be. Táncolni esélyünk sem lett volna.

Nem sokkal a rajt előtt kimentünk a rajt helyszínére és 10:40-kor elrajtoltunk.

Sok jóra egyikünk sem számított, bár a letaposott hó nem is tűnt annyira csúszósnak, így aztán hamar kocogásra váltottunk. Ésnem is ment rosszul. Egy előzés… Még egy… De mikor már az élmezőny mögött loholtunk, Móni észrevette, hogy az egyik csúszásgátlóm kissé csálén áll, ha nem akartam elveszíteni, kénytelenek voltunk félrehúzódni és megigazítani, így csúszva vissza a záróbusz helyére, olyan itt úgyse volt.

Kezdhettünk mindent elölről. Újabb előzések, de most Móninak kellett megállnia, már nem is emlékszem, miért. Jól haladunk… Nem baj, 2:20 alatt (a szintidőt ennyire növelték) csak megcsináljuk.

A libegőnél egy balos (itt kell leszállni róla, ha libegve jövünk fel a hegyre?), egy rövid kis kocogás és máris az Erzsébet-kilátónál voltunk. Idén sajnos nem kellett felmennünk azon a bizonyos meredek emelkedőn, gondolom, a hó és jégviszonyok miatt, megfordultunk és mentünk is vissza, egyelőre nem a Normafához, mert még csak 2 km körül járhattunk.

Valahol itt történt a tragédia. Vidáman mentünk lefelé egy alig lejtős úton és egyszer csak kicsúszott a talaj a lábam alól és fenékre csücsültem.🙂 Még meglepődni sem volt időm.

Szerencsére nagy baj nem történt, kicsi sem, gyorsan feltápászkodtam és mentünk is tovább. 1:0 ide.

Móni komolyabb csúszásgátlója miatt úgy gondoltam, ezt a meccset nem veszíthetem el, de egy megcsúszással majdnem sikerült kiegyenlítenie, csak ő nem ült le, a földet is alig érintette.

A kilátó után egy végeláthatatlan, enyhén lejtős egyenes következett, de a keréknyomok, különösen azok lejtős oldalfala olyan csúszós volt, hogy túraüzemmódba váltottunk és ez a célig nem is nagyon változott. Persze nem andalogva, bár Móni óriási lépéseit egy ilyen kevésbé sima úton csak több rövidebb lépéssel tudtam, próbáltam tartani.

A fehér táj gyönyörű volt, nem győztem betelni vele.

Hosszú ideig senki sem jött szembe és Móni már kételkedni kezdett, hogy jó irányba megyünk-e, de ilyen szerencsénk vagy szerencsétlenségünk azért nem volt.

Miután elfogytak a szembejövő rajtszámos futók, újabb hosszú csend következett, csak egy síelő zavarta meg a nyugalmunkat, aztán visszafelé egy másik, mert végre valahára odaértünka visszafordítóhoz, kaptunk egy-két jó szót és indultunk is vissza.

A frissítőponton, ahol a jó hideg kólát másodszorra sem hagytam ki, megdicsérték a pólóm (a Zúzmarán csak gúnyos tekinteteket kaptunk, vagy azt sem) és mentünk is tovább.

Az utolsó 1-2 km-en Móni nagy örömére elkezdett esni az eső. Nem volt vészes, bár egy rövid ideig sűrűbben kezdett potyogni és akkor azt gondoltuk, bőrig ázunk, de hamar elcsendesedett.

Mivel a visszafordító után találkoztunk még egy versenyzővel, utolsók nem lehettünk, de hogy hogy került mögénk még egy teljesítő… Ezt azóta se értem.😀

A befutóidőnk (ott tényleg futottunk)1:52:33 lett, ezzel 158 célba ért közül a 155-156. helyen végeztünk, de ezt csak a statisztika kedvéért.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba és mentünk is ahüttébe a kabátért, zsákért, aztán vissza, mert jött a tombola. Kár volt úgy sietni, mert egyikünk sem nyert, „csak” egy újabb élményt, amit a futás, a túra, a táj szépsége és a társaság nyújtott. Az is valami. És nem is olyan kevés. Köszönet érte Móninak, a szervezőknek, a résztvevőknek.

Normafa, 2026. jan. 25.

Pólóavatás

A tavalyi után úgy voltam vele, ezen a pályán egyszer is elég volt, de ahogy közeledett a január, egyre csak piszkált a gondolat, hogy idén sem kellene kihagyni. Karácsony előtt két nappal, miután Pisti vállalta, hű társam lesz a 10 km-en, megtörtént a nevezés és már nem volt visszaút.

Hogy dec. 22. és jan. 18. között hányszor futottam, arról nem szívesen beszélnék, de 3-nál nem lehetett több, igaz, kevesebb se, de hogy végre valami pozitívat is írjak, ebből kettőt gyönyörű havas környezetben a Margit-szigeten, egy másik hóbolonddal. Az egyik én voltam.😀

Jan. 6-án, 12 nappal a verseny előtt fehérbe borult a táj. Sok hó esett, nem kicsit és láss csodát másnap, de még harmadnap sem kezdett olvadni. De hogy 18-ig kitart… Erre álmomban sem mertem gondolni.

Azt, hogy Újpalota, az itteni futópálya hogy néz ki, tudtam, a sziget állapotáról is volt némi fogalmam, ezekből kiindulva elképzelni sem tudtam, hogy fogunk futni Budakalászon a láthatatlanná vált kerékpárúton.

A második havas futásunkon mondtam is Péternek, ha ilyen bizonytalan a helyzet, inkább elengedem a versenyt, de adott két virtuális pofont, aztán két igazit is és ezután gondolni se mertem a lógásra, egészen vasárnapig. Utána meg már értelme nem volt.

Sokáig úgy volt, hogy tömegközlekednem kell, de 2-3 nappal a verseny előtt még egyszer átfutottam (volna) a rajtlistát, de az „a” betűnél tovább nem jutottam, mert Misi rögtön igent mondott az üzenetemre. Köszönet érte.

A rajtközpontban átadtak Pistinek, futóruhába öltöztem, ami kb. egy kabátlevétet takart, de ami igazán meglepett, hogy úgy sütött a nap, hogy sapka nélkül is egész kellemes volt a kintlét. A „fejfedőt” hagytam is a zsákban.

13:45-kor rajtoltunk, kettesével, 2-3 másodperces szünetekkel, hogy a tömegjeleneteket elkerüljük.

A szervezők igazán kitettek magukért. A bicikliúton , valószínűleg nagy, talán még érintetlen hó lehetett, de 2-3 nappal a verseny előtt egy hókotróval végigmentek rajta, hogy futásra alkalmassá tegyék.

A hó persze nem tűnt el, szerencsére, de ketten egymás mellett egész kényelmesen lehetett futni. Csak előzni ne akarjunk és minket se nagyon kerülgessenek!

Az első pár száz méteren tökéletes út, talán hó sem volt rajta és jobbra, balra se láttam „hófalat”, legalábbis közvetlenül mellettem, de az sem okozott komoly nehézséget, mikor a keskenyebb „vályúhoz” értünk. Mikor előztek minket, próbáltunk félrehúzódni, lassítani, de 3-4 alkalommal azért sikerült a mellettem lévő hófalba rúgni vagy hóra futni, így vesztve el kissé az egyensúlyomat. De a maradj talpon játékban nem buktam el.🙂

Mikor unni kezdtük a keskeny hófolyosót, a körforgalmakat, a felüljárót (ebből talán csak egy volt), a Megyeri hídon át rövid látogatást tettünk a Duna túloldalára, odafelé az északi oldali járdán,

vissza pedig a délin.

A déli oldal lépcsői idén se lopták be magukat a szívembe, jól lerontották az időeredményünket, de ezt akkor is tudtam, mikor neveztem.

Visszaérve a budai oldalra hamarosan elértük a 7 km-es jelzést, a körforgalmakat, de ekkor már nagyon a célra koncentráltam.

A befutóidőm 1:07:37 lett, Pisti egy mp-vel jobbat futott nálam. Ezzel az 1208 célba ért futóból a 806. helyezést sikerült megszereznem, , az 557 férfi „versenyében” pedig 443. lettem.

Nem sokat időztünk a versenyközpontban, már csak azért sem, mert a 10-es előtt Pisti futott egy félmaratont és a 3,4 km-es miniversenyen is indult, de azt nem úszhattam meg, hogy ezúttal is hazavigyen, bár az Auchan parkolójából nem könnyen jutottunk ki. Köszönet érte, és perszea futásért is.

Budakalász, 2026. jan. 18.

Jó ötlet volt

Egyelőre hangos blogom nincs, valószínű, nem is lesz, de az lenne az igazi, ha a címet egy jó színész hangján hallanánk, aztán a szöveg végén újra, mert a másfél óra alatt igencsak megváltozott a hangsúly.

Mikor neveztem, még nem tudtam, hogy szeptember első vasárnapján a 10 km-ért is meg kell küzdenem, de azt igen, hogy a nyári hónapokban nem igazán voltam csúcsformában. A 7, 14, 21 km-es választékból mégsem az első, hanem a második mellett döntöttem. A verseny előtti hetekben izgultam is, de nem volt mit tenni. A lemondás nem volt opció.

Azzal „vigasztaltam” magam, hogy a 3,5 km nem nagy táv, a szigeten a MAC-tól csak a világos csík kezdetéig kell elfutni, igaz, négyszer.😀

Már csak azt kéne tudni, milyen versenyről hadoválok itt…

Az utóbbi években többször képbe került, de csak idén jutottam el addig, hogy nevezzek a Garmin Patakpart 14 km-es versenyére, persze csak azután, hogy Melinda vállalta, hogy végigkísér.

Néhány megálló busszal, egy kis autózás és már ott is voltunk aSzilas-patak menti kerékpárút 16. kerületi szakaszán kialakított versenyközpontban, nem mondhatnám, hogy magányosan. A tömeget látva el is gondolkodtam azon, hogy fogunk így előzni, futni, pláne akkor, mikor már szembejövő forgalom is lesz.

Egy „kör” 7 km hosszú, a fordító 3,5 km-nél volt és nagyjából (vagy pontosan) 1,75 km-nél a frissítő, mindkét irányban, bár lehet, a rajtnál és a fordítónál is lehetett enni, inni.

Egy fotó Melindával,

aztán Csabával és Zsolttal kiegészülve még egy,

beálltunk az embertömeg közepére és 10:00-kor megkezdtük a szaunát.

Meglepetésemre hamar felvettük az utazótempót és mivelfegyelmezetten az út jobb oldalán futott mindenki, előzgetni kezdtünk. De mi lesz, ha jönnek szembe a gyorsak és a fordító után a mögöttünk futók? De komoly nehézséget ez sem jelentett.

Melinda előzés előtti kikukucskálásai majd gyors visszasorolásai a 80-as évek második felét juttatták eszembe, a hétfő hajnali visszautazásokat Pestre, mikor a kétsávos 6-os úton próbált Apu kilátni a teherautók mögül és előzni őket, bár az a mienkénél jóval veszélyesebb mutatvány volt.

Itt már jól haladtunk, túlzottan is, de nem volt kedvem lassítani. Az első frissítőt ki is hagytuk, bő 5 km talán ebben a melegben is lefutható ivás nélkül. Mindenesetre mikor odaértünk, már életmentő volt a folyadék, nem is annyira a kiszáradás, mint inkább a vízhűtés miatt, mert látva a kimerültségemet a frissítőnél álló ismerős férfi ivás után jól fejtetőn öntött kb. fél pohár vízzel. De hogy ki tette ezt velem, nem kérdeztem, Melinda pedig nem ismerte.

Ha jól emlékszem, itt kértem az első sétát, bár lehet, ez a fordító előtt volt, de azzal az ürüggyel, hogy bemerevedhet a combunk, vagy valami ilyesmi, Melinda csak rövid pihenőt engedélyezett, én meg nem mertem ellenkezni.😀

Innen már csak 1,75 km és megvagyunk! Az első körrel.

A második 7-esben jóval szellősebb volt a kerékpárút, de errefelé már nem akartam annyira sietni, az időeredményünk alapján annyira mégsem voltunk lassúak, de ezt csak otthon, az eredménylista böngészgetésekor tudtam meg.

Az ismeretlen ismerőstől a harmadik és negyedik frissítőnél is megkaptam a locsolást és persze enni, inni is és az utolsónál végre megtudtam, hogy Viktor volt az, akivel 2019-ben Rácalmáson dagonyáztunk, egyensúlyoztunk a pocsolyatengereket kerülgetve,, az első és utolsó kilométereken még futottunk is, összesen 11,2 km-t, hogy utána szép tiszta cipőben utazhassunk vissza Pestre.

Időeredményünk (nem Rácalmáson) 1:34:06 lett, amivel 76 célba ért versenyző közül a 47. és a 48. helyet értük el, de ha még ennyit se sétálunk… De nincs ha.

A részidők alapján a második körünk mégiscsak lassabb volt: az első és második 3,5 km-t 22:16 és 22:17 alatt abszolváltuk, a harmadikhoz és a negyedikhez 24:36 illetve 24:25 kellett.

Megkaptuk a befutócsomagot és mentünk is a zsákokért, de ezután hamar szétváltak útjaink.

Mikor célba értünk, még dél se volt, az eredményhirdetés és a tombola viszont csak 13:30-kor kezdődött. Emlékeim szerint annyira nem voltam fáradt, de a hőséget nagyon nehezen viseltem, ezért Melindával kinyomoztuk, hogy hol a buszmegálló és egy ott várakozótól azt is megtudtam, hogy a 175-ös busszal egy megállót kell mennem és onnan a 46-os busz hazáig röpít. Így is történt.

A hangsúlyt írásban továbbra sem tudom reprodukálni, de a szöveget elolvasva nem kérdés, hogy célba érés után hogy hangzik a cím: Jó ötlet volt.

Budapest, 2025. szept. 13.

Mintha csak

Mint két tojás, úgy hasonlított a tavaly nyár az ideihez, legalábbis „futásilag”, de néhány különbség azért volt.

Kezdődött azzal, hogy idén is viszonylag korán neveztem a szeptemberi félmaratonra, szorgalmasan készültem rá, viszont az ez évi Vivicittát ki kellett hagynom. Sebaj! Lesz még lehetőségem pótolni ezt és amúgy sem kell állandóan hülye versenyekre járni.

De jött a nyár, a kellemes kánikulai meleg és mintha csak 2024-et írnánk, én idén is elfogytam. Hiába mentem ki hajnalban, 6-8 km-nél többet nem vett be a lelkem. De a testem se nagyon. A délelőtti futásokról nem is beszélve. Nem csoda, hogy a június végi, este 9-kor rajtoló negyedmaraton sem adta könnyen magát. Ekkor még bíztam a csodában, az edzésekben, de a hetek múlásával egyre hitehagyottabbá váltam.

Az igazság pillanata augusztus közepén jött el. Mivel a helyzet továbbra sem javult, kénytelen voltam lemondani a nevezést és teljesen elengedni a versenyt,. Vagyis teljesen mégsem! A testem ugyan semmilyen versenyre nem vágyott, de az eszem igen. Hát jó, Pár nap vacillálás után csak megszületett a poszt, Pisti jelentkezett, idén már második alkalommal, hogy a januári Zúzmarát lemásolva a félmaraton után fut velem egy negyedmaratont is, ami az elmúlt 8 hónapban 10 km-re redukálódott. De legalább idén indulok a Wizz Airen!

Indulok? Hát… Látva a mostani erőnlétem és hogy a verseny déli 12:00-kor rajtol, nagy kedvem lett volna hagyni az egészet, de sikerült az összes kisördögöt elkergetnem, bár elég nehezen akartak elkotródni.

Ahogy az ELTE Lágymányosi Campusánál rendezett versenyeknél lenni szokott, ezúttal is a Petőfi híd budai hídfőjénél, a villamosmegállóban várt Pisti, pontosan egy órával a déli rajt előtt.

Óriási nagy terület, rengeteg ember, pedig a gyorsabb félmaratonisták jó ideje célba értek, sokan talán már ott sem voltak.

Leadtuk a hátizsákom, kétszer is meglátogattunk egy nyitott helyet, ahol mintha vízcsapból foyó víz hangját hallottam volna, de csak a második „randevúnál” esett le, hogy ezek mobilmosdók lehetnek és a felismerés örömére rögtön jól be is vizeztem a sapkám, nyakam, hajam. Aztán hogy a rajtig kitartanak-e… Jelentem, a sapka igen.

10 perccel dél előtt beálltunk a 2-es zóna végére a többi hering közé és pontban délben úszni, vagyis futni kezdtünk.

Facebookos posztomban 60 perc körüli időre kerestem futópartnert, de a szeptemberi kánikulát látva már nem voltam olyan bátor, aztán mikor elrajtoltunk és a rakparti lehajtóig a villamossíneken „kocorásztunk”… Az időeredmény nem is olyan fontos. Csináljuk meg és kész. De ez csak addig tartott, míg le nem kanyarodtunk a Duna mellé.

Itt már kényelmesebben lehetett futni, nem tolongtak olyan sokan és az emberek kontúrjai is jobban kirajzolódtak, mint a fenti pár száz méteren és én egyből bátrabb lettem.

A rajt előtti bóklászás közben tudtam meg Péter Attilától, hogy 3 frissítőnk lesz. Az első 3,1 km-nél Budán az Erzsébet híd után, a második Pesten a Vigadó térnél és a harmadik 8 km-nél, de az már nem igazán volt fontos.

Akkor az első elérendő cél az Erzsébet híd. De ezen a napon valahogy nehezebben akartak fogyni a hidak. Vagy csak türelmetlen voltam? Pedig a Stravába elmentett szakaszok ideje alapján egész jól haladtunk, a résztávok jó részét 6 percen belüli tempóval futottuk, Csak ne lett volna olyan meleg!

A Lánchíd után rövid kanyargás az Attila úton és környékén, aztán mentünk is a hídra.

A pesti oldalon kétszer is átfutottunk egy-egy nem túl hosszú alagút alatt (vagy a második a Lánchíd volt?) és délnek vettük az irányt.

Errefelé kezdett nagyon elegem lenni, a frissítőponthoz közeledve mondtam is Pistinek, hogy mindenképp szeretnék megállni. Hogy a pohár izo és a 2-3 falat banán mennyit segített, nem tudom, de a frissítőpontot elhagyva gyalogoltunk kicsit, aztán a Szabadság híd utáni fordítónál újra, egészen a híd közepéig. Közben persze szidtam mindenkit, leginkább magam, de a híd emelkedős oldalán nem volt szívem nekiindulni.

Ott végre megembereltem magam, legurultunk a hídról és jött a verseny legnehezebb része, a befutó.

Nem tudom, miért, ilyenkor mindig a 2019-es Wizz Air félmaraton jut eszembe, amit Ágival és Ferivel futottam, de bármilyen fáradt is voltam a végére (vagy nem), a Szabadság híd utáni egyenest egy jó hosszú sprinttel zártuk.

Azóta volt már pár versenyem, aminek itt volt a befutója, de bármilyen fáradt is voltam, ezt a nem is olyan rövid szakaszt szinte mindig végignyomtuk. Ezen a versenyen is így történt.

A sétákkal elvesztegetett időt persze nem hozhattuk vissza, de a lelkemnek szinte mindig jót tesz egy verseny végi sprint.

A befutóidőnk 1:06:27 lett, az első 5-öst 30:41 alatt futottuk le, ha okosabb vagyok, simán meglehetett volna a 60-61 perc, de ezen a napon fejben ehhez gyenge voltam.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, egy nagy üveg ásványvizet és egy-két csokit és a közös fotók után indultam is volna, de Pistinek akadt egy kis dolga és ha már megígérte, hogy hazavisz, nem akartam, egy idő után pedig már nem is tudtam különcködni.

Köszönet minden szépért és jóért, a pudingságom ellenére most sem bántam meg, hogy megcsináltam, megcsináltuk. Nagy gratula mindenkinek! Zsuzsinak, a másik Pistinek, Enikőnek, a kockásoknak és mindenki másnak. Folyt. köv. a következő, egyelőre ismeretlen versenyen.

Budapest, 2025. szept. 7.

Lassú döntéshez idő kell

5 hét és 7 óra. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Szilvivel nekikezdtünk a szekszárdi dombvidék legyűrésének, de hogy június végén újra rajthoz fogok állni, csak az utolsó utáni pillanatokban dőlt el.

Szokás szerint sokáig vacilláltam, akarjak-e menni, de 2-3 héttel a 31. Kiprun Futóest előtt csak megszületett a döntés.

Berni jelentkezett, hogy ha más nem lesz, rá számíthatok, de pár órával az online nevezés zárása előtt tettem még egy próbát, amit viszonylag hamar, 10 óra után töröltem is, mert nem volt kedvem 11-ig vagy éjfélig fennmaradni, versenyezni se nagyon.🙂

Megkönnyebbülve hajtottam álomra a fejem,🙂 de csütörtökön csak megjött Berni üzenete, hogy egy esés miatt nem írt eddig, de úgy néz ki, tud velem futni és még az érmét is szívesen nekem adja.

A futóverseny a Hősök teréről rajtolt, de az odajutás nem ment zökkenőmentesen. Egy baleset miatt pótlóbuszra kellett szállnunk. Szerencsémre utaztak még páran a versenyre és egy férfi mindkét ominózus helyen kisegített. Köszönet érte.

Leadtuk a ruhatárba a hátizsákokat, bóklásztunk és beszélgettünk ismerősökkel, aztán kivételesen a 4-es zónába soroltunk be, mivel Berninek oda szólt a jegye. Az enyém meg…

Őszintén szólva nem nagy kedvem volt a futáshoz, soknak éreztem a 10,5 km-t, de az nem volt kérdés, hogy meg tudom csinálni.

9 után pár perccel, mikor mi is elrajtoltunk, lényegében már majdnem teljesen besötétedett, de hála a közvilágításnak és annak a rengeteg látásnak, ami még megmaradt, egész „tűrhetően” láttam, De a navigálást azért meghagytam Berninek. Ő mégiscsak jobban ért ehhez.🙂

Frissítés nélkül akartuk végigcsinálni a versenyt, de a rajt előtti beszélgetésben, bóklászásban úgy kiszáradt a szám… A zsákok pedig már a ruhatárban voltak.

Mit is tehettünk? Az első frissítőponton megpróbáljuk a lehetetlent. Egy pohár víz talán még egy szerencsétlen, rajtszám nélküli futónak is jár. Nem ment egyszerűen, de hosszas könyörgés után csak megkaptam az olyannyira áhított vizet.😀

2023-ban, mikor legutóbb jártam itt, két 5 km-es kört kellett futnunk, de idén a félmaratonistákkal azonos kört futottunk, csak mi eggyel kevesebbet.

Az Andrássy úton elfutottunk az Izabella útig, aztán vissza a Dózsáig, de ahelyett, hogy a Damjanich útnál bementünk volna a Városligetbe és a rekortán melletti széles úton folytattuk volna, a Városligeti fasoron futottunk pár száz métert, aztán kavarogtunk kicsit a Dózsán és csak ezután jött a Liget.

Emlékeim szerint itt hallgattam ki két futó beszélgetését és a számomra legfontosabb infót, hogy 5 km-nél járunk, de hogy a maradék 5,5 km jó részét a Ligetben fogjuk futni, ekkor még fogalmam se volt.

Felhajtottunk a rekortánpályára és ezen futottunk szerintem a Hermina útnál lévő sétányig, de ahelyett, hogy bezártuk volna a kört, jött egy visszafordító és a pálya mellett 1-2 méterrel futottunk vissza a Dózsa felé, vagy nem.😀

Szerintem inkább az utóbbi, mert pár száz méter után egy újabb fordító aztán még egy, de valószínű megcsalt a belső GPS-em, mert ennyi párhuzamos út a futókörön belül csak nem lehet.

A Városligetben, talán épp a rekortánon haladtunk, mikor balról mit hallok? „A látássérült futó!” Kíváncsi lennék, a női hang tulajdonosa honnan ismer. Innen a Ligetből, mikor a rekortán melletti széles úton futkározom? Vagy az Újpalotai futókörön látott? Vagy valamelyik versenyen? Azt hiszem, ez örök rejtély marad.

Hamar fárasztani kezdett a sok forgolódás, talán a sötétben futás is, de nem panaszkodtam.

Ha jól emlékszem, 9 km körül elégeltem meg, ott kérdeztem először Bernit, , hol járunk, mert a nagy számok illetve sok lépés törvénye szerint már nem lehettünk messze a céltól.

És ha valóban 1,5 km-rel a cél előtt történt ez, akkor már csak 9 perc és megvan!

Időeredményünk 1:07:12 lett, amivel 889 női versenyzőből a 328. helyezést értük el, összetettben pedig az 1667 fős mezőnyben a képzeletbeli dobogó 839. fokára állhattunk fel.

Érmet nem kértem, befutócsomagot sem, de Berni nagyon szerette volna odaadni az övét, én viszont nem akartam egy újabbat. Annyi van már otthon… A fotó alapján aztán kissé elbizonytalanodtam, mert mindkettőnk nyakában ott volt a medál. Ezek szerint én is kaptam egyet, csak nem a nyakamba?

Elsétáltunk a ruhatárba a zsákokért, aztán indultunk is haza, én „kisebb”kerülővel Bernivel a Blaháig, mert így egyszerűbbnek tűnt a hazajutás mint villamossal. Köszönet a ki tudja, hányadik közös versenyért és minden másért. Kár lett volna kihagyni.

Budapest, 2025. jún. 28.