Negyedszer is

3 év UB után jól esik egy kis pihenés. Ezt tavaly le is tudtam, idén jöhetett a negyedik közös versenyünk az Interoptik – Rohanó innováció csapatával, bár az első, talán még a második évben is a leánykori nevünket használtuk. De ki emlékszik már erre?

Ebben az évben is vonattal utaztam volna a balatonfüredi megnyitóra, tésztapartira, bandázásra, ha az utolsó napokban egyik csapattársunk, Szofi nem csábít át az autójába.

Eleinte jó ötletnek tűnt, Szofi házhoz jött értem, végigbeszélgettük az utat, de egyszer csak elfogyott az erő az autóból, hol máshol mint egy körforgalomban. Néhány próbálkozás után itt még sikerült szóra illetve 10-15 km-nyi gurulásra bírni, aztán végleg feladta.

Szerencsére Füred már csak pár 10 km-re volt, Anita és Ircsi értünk tudott jönni és a kocsi további sorsa is megoldódott.

Füreden megettük a kötelező tányér tésztát (nem szándékosan, de nálunk az előző 2-3 nap is spagetti volt az ebéd, igaz, az spenótos), fotózkodtunk, beszélgettünk, bohóckodtunk, aztán szálláshelyünkre hajtottunk, én idén is Petihez.

Mint már annyiszor, csapatunk idén is jó korán, 4:13-kor rajtolt, de négyünknek, a tapolcai különítménynek csak 9 felé kellett indulnia, hogy elvigyenek Balatongyörök keletig és ott, ahogy egykoron tanácsolta már valaki, átszálljak egy(vagy inkább a) másik autóba.

A gyenesdiási Bringatanya fagyizót szerencsére nem hagytuk ki, bár szerintem én most jártam itt először, jó lenne, ha nem utoljára, és ott vagy máshol, talán még Györökön úgy elment az idő, hogy mire Fenékpusztára értünk volna, megtörtént a váltás, Peti elindult és 4,3 km-ünk volt, hogy megelőzzük, kiugorjunk az autóból és a váltópontra siessünk, hogy csatlakozzak hozzá. A fenékpusztai indulást csapattársaim nem javasolták.

Épp csak egy hajszálon múlt, hogy nem Peti ért hamarabb a váltópontra, de mi nyertünk.

A közös futást 12:44-kor kezdtük és Balatonfenyves nyugatig 4 szakasz várt ránk, 2,9+4+5,2+1,7 km-es felbontásban, de az utolsót csak később csaptam hozzá. Nem kellett volna?

A futással nem lett volna baj, még az enyhén kanyargós út is elment volna, de a nap pihenhetett volna egy kicsit, mert a fák árnyéka illetve az ágak, levelek között átszűrődő napfény folyamatos változása miatt nem igazán láttam a betoncsíkot. Tudom, nem nekem kell látni, de sokkal magabiztosabban futok, ha az út szélei megvannak.

De ami igazán „kikészített”, az a hátulról folyamatosan érkező bringások raja volt. A pletykák szerint az ő versenyük vasárnap rajtolt, de a rajtszámmal a kezükben legtöbben már szombaton elindultak, mint utólag megtudtam, szabályosan, reggel 6-9 között, de engem nagyon zavartak.

Apróbb szünetekkel folyamatosan jöttek, húzódhattunk a pálya jobb szélére, „egyensúlyozhattam”, hogy le ne csússzon a lábam az útról és ahányszor meghallottam Ircsi hangját, hogy „látássérült futó”, kicsit mindig összeugrott a gyomrom.

Hiába éreztem elfogadhatónak a tempónkat, nagyon lassan fogytak a km-ek. Ha az Atlétikai Centrumtól a pesti oldalon elfutunkaz Árpád hídig , ez kb. semmi, máris megvan a 2,9 km. Hát… Az első szakaszunk ennél sokkal hosszabbnak tűnt. A következő 4-es se ott akart véget érni, ahol szerintem már bőven túl voltunk rajta. Az 5,2 km-ről nem is beszélve.

Ráadásul itt megzavart egy hely, ahol viszonylag hangos zene szólt, bár mi nem álltunk meg csippantani, de ugye ez nem kötelező és én elkönyveltem, hogy Balatonmáriafürdő keleten voltunk

Valahol a zenés hely után Ircsitől megtudtam, hogy még 1,7 km van hátra, de engem az érdekelt, Balatonfenyves nyugatig, ő viszont abszolút logikusan Máriafürdő keletet mondta, merthogy azt még nem értük el. Én pedig már alig vártam, hogy ez a bő másfél km lemenjen és Fenyves nyugaton kiszálljak.

Nem sokkal a váltópont előtt mondtam is Petinek, hogy az én futásom itt véget ért, de mikor odaértünk, Attiláék még nem voltak ott. Ekkor kellett volna kigyulladni a piros lámpának, de nagyon gyorsan, hogy hol is vagyunk illetve hogy akkor megyek veled tovább, de odaértünk, Peti letett és csak utána kezdett nagyon rossz érzésem lenni.

Hamarosan megjött Ircsi is, ő egy „kicsit” csendesebb helyre kísért, de annyi eszem nem volt, hogy megkérdezzem, ez melyik váltópont. Pedig ha akkor kiderül, hogy ez még Máriafürdő, akár Ircsi biciklije mellett, mögött elkocoghattam volna azt az 1,7 km-t és olcsóbban, kevesebb idegeskedéssel megúszhattuk volna. De ez már csak utólagos okoskodás. Ott kellett volna észnél lennem.

Az írásos, szóbeli kommunikáció Attilával a közelben szóló zene miatt „kissé” nehézkesen ment, de csak megértettük egymást, Bea és Arnold visszajött értem és jó előre mentünk, talán Fonyódig, hogy Szofi kapjon tőlünk egy kis biztatást és pár fotót is készítsünk róla, aztán csatlakoztunk a többiekhez.

Bevallom, eleinte elég pocsék volt a hangulatom, a második, Alsóörs-Csopak- Balatonfüred szakasztól is elment a kedvem, de lassan csak megbékéltem magammal és már nem láttam olyan sötéten a jövőt.🙂

Hogy könnyebben menjen a futás, 1,5-2? órával az indulásunk előtt az egyik váltóponton egy pálinkakóstolónál Attilával ittunk egy mini pohárral, aztán a fotó kedvéért és mert az elsőt már benyakaltam, Reni pedig akkor még nem volt ott, kénytelen voltam egy másodikat kérni.

Alsóörsön beültünk a kocsiba, hogy Peti pihenjen kicsit, Attila tett még egy egészségügyi sétát, de úgy elmaradt (vagy Norbi olyan gyors volt?), hogy mikor a váltóhelyhez értünk, már jött is, a telefonomat is csak futás közben tudtam elindítani.

Nagyon jól esett a futás, az éjszakai hűvöskés idő, áldottam az eszem, hogy felsőnek csakegy pólót vettem fel.

Csopak 4,8 km-re volt, a váltóponton kaptunk egy nagy hajrát, de hogy két futótársam, Ági és Feri „vezényelte” az ott lévőket, csak hajnalban, Tapolcán, a facebookot olvasgatva tudtam meg.

És ezután jött a baj. Talán 1 km-t sem futottunk, mikor elkezdtem balra dőlni. Nem voltam rosszul, nem szédültem, de nyugtalanított, mert bő egy éve a City Run 11 km-es versenyén volt már hasonló, de akkor Bernivel őrült tempót nyomtunk és kb. 1 km-rel a cél előtt a Szabadság híd után kezdődött, .

Itt viszont rohanásról szó sem volt. A 4,8 km-t Csopakig 32:04 alatt futottuk le és Füred még 5-6 km-nyire volt. Egyszer ugyan elkezdtünk még kocogni, de szerintem már magamtól is féltem, nem mertem kockáztatni.

Anita és Reni elénk jött, Attilát magára hagytuk, de nagyon nem volt jó érzés, hogy cserben hagyott a testem, a csípőm, én pedig Attilát.

A 3:05-ös befutóról lemaradtunk, de akkor ez már nem volt olyan fontos, szerintem legtöbben már a távolban lévő ágyunkkal szemezgettünk.

Kaptunk néhány érmet,

kisorsoltuk, ki melyik kocsival utazik haza és 4:25-kor már otthon is, vagyis Petinél voltunk.

A zuhanyzás „életmentő” volt, bár már a hátam közepére sem hiányzott, aztán mert nem voltam még elég fáradt, elolvastam néhány bejegyzést, persze, hogy szinte mind UB-s volt és itt derült ki, hogy Csopakon kiktől kaptuk a buzdítást.

A 6-os hírek után, mikor a telefont végre letettem, két pillanat múlva úgy elaludtam, hogy 11 óra előtt, akkor tértem magamhoz, félkómásan konstatáltam, hogy nem a saját ágyamban fekszem, eltartott egy ideig, míg összeraktam, hol vagyok és mi is történt tegnap. És ma.😀

Az afterpartyt idén nem szakítottam félbe, maradtam végig, aminek még egy Tapolcán töltött éjszaka volt az ára, de kétszeri pincelátogatás után (Peti minden új vendéget levitt egy pálinkára, én meg ha már ott voltam…) nem ülhettem a volán mögé. Még a 22. sz. mögé sem.

Köszönet a szállásért, a futásért, a jófejségetekért, a babos csülkös káposztáért és minden másért. Kár lett volna kihagyni.

Tapolca, 2026. ápr. 25-26.