A 2026-os Vivicittá félmaratoni távjára magamhoz képest elég korán, még az előző év novemberében neveztem. A 21 km-re ekkor még finoman szólva sem voltam felkészülve, de 4,5 hónap alatt ez a hiányosság könnyedén pótolható. Persze ehhez komolyabb távokat is illene futni, merthogy azokban a hónapokban a 10 km-t is gyakran elengedtem, megelégedtem 6, esetleg 8 km-rel, de legtöbbször ez is csak „hosszas” alkudozás árán sikerült. Nem mintha nem bírtam volna, de untam a körözést és így könnyebben feladtam, mondván, majd legközelebb. De akkor sem lett jobb.
Mit volt mit tenni, valamikor februárban elengedtem a versenyt és töröltem a nevezésem. A 10 km nem volt opció. Inkább futok a magam örömére. Vagy bánatára, akkor és ott, ahol tudok,
De a történet ezzel még nem ért véget. Ha volt is megkönnyebbülés, az nem sokáig tartott, ellenben egyre többször eszembe jutott a verseny, hogy idén se leszek ott és milyen hülye vagyok, hogy meghátráltam.
1,5-2 héttel az esemény előtt találtam is egy megoldásnak látszó tárgyat, nagy ész kellett hozzá. Mi lenne, ha egy kicsit lassabban kezdenék és ezt a visszafogottabb tempót tartanám legalább a 10. km-ig, vagy tovább is, aztán a vége felé, 5-6 km-rel a cél előtt majd meglátom, mennyire akarok vagy tudok gyorsítani, futni.😀
A teszt jól sikerült, Marci személyében hamar lett kísérőm is (az első nevezéshez nem volt még futótársam, így őt lemondanom se kellett és még egy új cipőt is vettem, mert Péter már szóvá tette, hogy kilyukadt a cipőm, ami nem is csoda, mert jóval több mint 1000 km volt benne és a csere már amúgy is tervben volt.
Szépséghiba, hogy a tesztfutást csak 6 nappal a félmaraton előtt tudtam megejteni, aztán két napra rá újra futottam benne. A verseny hetében két 10-es? Okos…
De vasárnapig sikerült kipihenni, frissen, üdén állhattunk Marcival a 2-es szektor legvégére és nem is izgultam agyon magam, pedig az utolsó félmaratonomat két éve, épp a Vivicittán futottam. Nem most volt!
De még mielőtt elrajtoltunk volna, Marci körbekérdezte a mögöttünk álló 50, 100, 200 vagy még több futót, mit szólnának egy közös fényképhez és mivel senki sem tiltakozott ellene, elkészítette a nap fotóját.
Reggel 7 felé, mikor a szigetre indultam, „kellemes” nem szeretem szél fogadott, ami nagyon nem esett jól a lelkemnek, hát még a testemnek és ez a szigeten se lett sokkal jobb. A délelőtti órákra ígértek ugyan némi napsütést, de a rövid ujjút nem mertem bevállalni.
Az útvonal pofon egyszerű, fejben számtalanszor végigjártam, de bármennyire is széles, jól futható az út, így is, úgy is 21 km-t kell futni, az pedig nem kevés. De bíztam magamban, az eltökéltségemben, hogy meg tudom csinálni.
Azt továbbra sem szeretem, pláne hosszabb távoknál, ha futótársam ezer méterenként tudósít, hol járunk, de hogy ne a célban vegyem észre, hogy már a 21. km-t is elhagytuk, elterveztem, hogy merrefelé fogom kikérdezni Marcit, hányadik kilométert tapossuk.
Az első pont a Szabadság híd pesti hídfőjénél volt (kb. 5 km),
a második a budai alsó rakparton a Lánchídnál lett volna, de ezt hamar a Margit hídhoz helyeztem át, onnan pedig az Árpád hídhoz, de mire odaértünk, ez sem volt már olyan fontos. Itt már olyan közel (közel?) voltunk a célhoz, hogyfejben is ki tudtam számolni, nagyjából mennyi van hátra.
A visszafogott tempós taktika továbbra is jól működött, bár errefelé már nem nagyon kellett fékeznem, anélkül sem vágytam a nagy rohanásra.
A pesti oldalon, pár száz méterre a Margit hídtól volt az utolsó frissítőpont, ha jól emlékszem, Marci órája itt mutatott 18,2 km-t és mivel már nagyon oda voltam, azzal próbált biztatni, hogy már 3 kör sincs hátra, az Újpalotai rekortánpályán. Hát… Ha ezen a 3 km-en úgy futhatok, hogy magam előtt egy monitoron vagy a fejemben azt látom, merre járunk a futópályán és hányadik körben, talán még működött is volna, ehelyett „csak” a rakpartot bámulhattam, hogy sétálunk fel a hídra, aztán még a hídon is, egészen a szigeti bejáróig és hogy ott végre futni kezdtünk.
Hogy a sziget központi útjáról hol mentünk ki a Duna melletti széles útra, nem tudom, a két fekvőrendőr közti 1000 méter hosszú világos csíkot se nagyon láttam, inkább csak sejtettem, pedig a támpontjaim sokat segíthettek volna abban, merre járunk, milyen messze vagyunk a másik végétől. De legalább futottunk, még ha kissé nehezen is vonszoltam magam.
A bringóshoz érve végre visszatértünk a belső útra és 8205. helyezettként mi is átszakíthattuk a nem létező célszalagot. Velünk együtt 9705-en tették meg ugyanezt.
A 10 km-es részidőnk 1:04:47 lett, amit a verseny végére jól lerontottam (1:25:00), de emiatt cseppet sem szomorkodom. Két év szünet után újra félmaratont futottam, a többi csak „hülye” statisztika, amire valamiért fogékony vagyok. Talán a versenyszellem?
A hazautazás előtt még két nehéz feladat várt ránk, kivergődni a tömegből, aztán elgyalogolni az Atlétikai centrumhoz, kb. másfél km, ami a hátam közepére sem hiányzott, de valahogy ezt is legyűrtük. Köszönet érte Marcinak, mint ahogy az egész délelőttért is.
Budapest, 2026. márc. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése