Az április kissé pechesre sikeredett, az UB-t és a Vivicittát is ki kellett hagynom, de az a „szégyen” mégsem történhetett meg velem, hogy a május is futóverseny nélkül múljon el.
Ez elsősorban hidasdi (tudom, Hidas, de a d-s változat nekem jobban tetszik) futótársam érdeme, miután márciusban rám kérdezett, hogy idén is szeretnék-e menni a Borvidékre.
Több versenyt is kinéztem erre a hónapra és elég hamar eldőlt, a Zsámbékfutás lesz a nyerő, de csak nem neveztem. Talán tudtam valamit?
És egyszer csak jött Szilvi üzenete, Marcit lemondtam és egyből meglett a májusi verseny, immár nevezéssel együtt.
Borvidék Félmaraton. Ez az a verseny, amiről szinte semmi jót nem lehet elmondani, de futókörökben mégis nagyon népszerű. Vajon miért?
Egy szép májusi napon néhány ember összegyűlik Szekszárd központjában és miután futóruhát öltöttek magukra, délután 2-kor, a legnagyobb melegben rajtolva kegyetlenül meredek hegyeket mászatnak meg velük, lehetőleg futva, esetleg sétálva, miközben kedves kis motiváló feliratokkal biztatják őket, fussanak már! És hogy senki se ússza meg szárazon, a frissítő állomásokon fröccsel, pálinkával próbálják leitatni az érdeklődőket, egész jó eredménnyel.😀
Talán az egyetlen pozitívuma a versenynek, hogy a rajtcsomagban van egy üveg bor és egy jó minőségű pamutpóló, ez hegymászás nélkül is jár minden nevezőnek, de ha már odautaztam…
Nem kerestem autót, jó lesz idén is a busz, egy órával a rajt előtt, 13:00-kor így is ott álltam Szilvivel és nagyfiával a szekszárdi buszpályaudvaron, majd hamarosan a versenyközpontban.
Megettem a Szilvi által sütött és otthonról elcsent palacsintát, sajnos mikor útközben megkérdezte, hányat hozzon, a verseny előtti drukk miatt csak egyet kértem, de hát nem hízókúra ez, kérem!
Többféle táv közül választhattunk, de mi maradtunk a tavaly jól bevált 15 km-nél, amihez némi terep is járt, na meg 376 méter szint,😱 de ezen már meg se lepődtünk.
Nem nagyon tetszett, de engedve Szilvi kérésének a meredek emelkedőkön ezúttal sem futottunk, csak az elején volt egy halovány próbálkozásunk, de az se tartott sokáig.
Hogy merre jártunk (tudom, a szekszárdi dombokon) nem fogom felsorolni, mert a kiírásban csak a leghosszabb, 26 km-es táv frissítőállomásait tüntették fel, de hogy ezek közül mi melyiket érintettük és melyiket nem…
Annyi biztos, a Bodri pincészeten idén is átsétáltunk, de bent olyan sötét volt, hogy szinte semmit nem láttam, pedig az én szememre igazán nem lehet panasz.
Ez természetesen csak azután történhetett meg, hogy előtte rápillantottunk a pince előtt néptáncolókra és mint idén minden frissítőponton, a szilárd TÁPLÁLÉK mellé ITT IS megittuk A kötelező egy vagy két pohár laza fröccsöt.
A verseny legnehezebb része egy erdei út volt, szerintem tavaly ezt nem érintettük. A földes, egyenetlen, keréknyomos részekkel valahogy még megbirkóztunk, de egy rövid szakaszon úgy fel volt ázva a talaj, hogy kész csoda, hogy a Maradj talpon játékból győztesként keveredtünk ki. Köszönet Attilának, aki jókor volt jó helyen, így mentve meg attól, hogy lecsücsüljek, esetleg feküdjek a sárba.😀
Az utolsó frissítő idén is a kilátónál volt.
Az odavezető emelkedő nem volt hosszú, annyira meredek se, de felfelé mégis gyalogoltunk és miután Öcsi édesapjától kaptunk néhány jó szót, ettünk, ittunk eleget, lefelé se nagyon akartunk futni. De mikor kiértünk a mű- (vagy igazi útra, megembereltük magunkat és futásra váltottunk.
Errefelé már nagyon a célra koncentrálhattam, szerintem kicsit ki is kapcsoltam, mert egy idő után arra eszméltem: jé! Futunk! Emlékeim szerint innen már nem is volt megállás, egészen a célig.
Időeredményünk 2:22:11 lett, amivel 182 célbaért versenyzőből az előkelő 167. és 168. helyezést értük el, de hogy miért Szilvit sorolták előrébb…😀 Ezt a mai napig nem értem.
Kaptunk a nyakunkba egy érmet (mégiscsak volt értelme futni) és mentünk zsíroskenyerezni, fröccsözni, mindkettőből kaptunk repetát is, bár másodszorra „csak” a serclit, minimális hagymával. (Még reklamál is!)
Rajt előtt Szilvi összefutott egy ismerős pesti futóval (ők 20 km-en indultak) és megbeszélték, ha célba érés után megtaláljuk egymást, hazavisznek.
A szénhidrátpótlás után hívtuk is Robit, de nem vette fel. A vonatom viszont hamarosan indult, ami nagyjából negyed óra sétányira volt a versenyközponttól. Mit volt mit tenni, Irány a vasútállomás!
Útközben szembejött egy cukrászda. Egy nyalásra volt még időnk és mivel amúgy is gyenge jellem vagyok, engedtem a csábításnak. Ekkor jött Robi telefonja.
Fagyival a kezemben visszasétáltunk a megbeszélt helyre, sztorizgattunk még kicsit a versenyről illetve más rendezvényekről, majd kocsiba szálltunk és a 4-es metró végállomásáig meg se álltunk. Onnan sajnos egyedül kellett haza találnom. Köszönet Robiéknak a kényelmes utazásért és Szilvinek minden másért.
A tavalyi Borvidék és a BB24 után ez volt a harmadik közös versenyünk és ha mindenki úgy akarja, októberben Bonyhádon folytatjuk. Legyen így!
Szekszárd, 2025. máj. 24.
