Nem egy nagy idővel, de megvan!

Tudom, Siófokból is megárthat a sok, de ma dobta ki az Fb ezt a 2017-es versenyt és ahogy felidéztem az akkori történéseket, nem tudtam nem megosztani a blogoldalon is.:)

A tavaly novemberi siófoki verseny egy elfelejtett emlékeztető mail és a makacsságom miatt sajnos kimaradt, de idén mindenképp rajthoz szerettem volna állni.

Egy ismeretlen csoporttag, Csaba jelentkezett kísérőnek. Két héttel a verseny előtt – esti vagy inkább délutáni sötétségben – megvolt az ismerkedő szigetkör, Siófokon ennek négyszerese várt ránk.

Mivel Csaba a családjával az egész hétvégét a Balaton-parton töltötte, a lejutásról nekem kellett gondoskodni. Lélekben már kezdtem felkészülni arra, hogy ezúttal vonatoznom kell, de pár nappal a verseny előtt Laci megmentett! Bónuszként 3 útitársammal háztól házig fuvarban részesültünk, ahogy ezt Lacitól már megszokhattuk. Köszönet érte!

Az autópályán jó nagy köd, bele is szaladtunk egy balesetbe. A feltorlódott kocsisort látva kezdett kétségessé válni, hogy időben odaérünk-e. Szerencsénkre egy pihenőt érintve ki tudtuk kerülni a felborult autót. Mégsem késsük le a rajtot?

Odaérve a szokásos parkolókeresés, a rajtközpont közelében persze most is reménytelen volt autóval megállni. Ekkor követtem el egy jó nagy butaságot. A kocsiból nem vittem semmit, csak magamat futófelszerelésben. Nem volt nagyon hideg, de a nyitott, enyhén szeles helyeken azért fáztam. És a rajtig még majd egy óra! Be is mentünk a szállodába kicsit melegedni. Itt csatlakoztam Csabához, pontosabban ekkor még Csabáékhoz.



Fél 1 előtt beálltunk a 4-es szektorba, de itt majdnem véget is ért a versenyem. Egy rendező kiszúrta, hogy Csabának a 2-es szektorban kellene állnia és már küldte is oda, de sikerült meggyőzni, hogy mindenki jobban jár, különösen én, ha egy helyről indulunk.:D

Az első kilométereken széles utcákon vezetett az út, így a tömeg elég hamar ritkulni kezdett, kis ügyeskedéssel még előzgetni is tudtunk, de erre csak ritkán került sor.



Úgy terveztem, hogy az első körben nem sietünk, aztán ha lesz még erőnk, pontosabban erőm, a másodikat, vagy annak egyes részeit majd megnyomjuk. De nem így történt.

4-5 km-nél megvolt az első frissítés és a második körben is csak egyszer álltunk meg, éppen ugyanott. Ezután jött a pálya nehezebb, monoton része. Nagyjából 7 km-nél a jól ismert gidres-gödrös földes-füves szakasz, ami pár száz méteren át jól belassított és még jobban igénybe vette a figyelmünket. Csaba próbált úgy navigálni, hogy én fussak az egyenletesebb részeken, de ilyen terepen képtelenség mindenre figyelni. Miután szerencsésen túljutottunk ezen, jött egy nagyon hosszú – szerintem 1 km is lehetett – betonút, mellettünk a csobogó vízzel. Gondolom, két éve a viharos szélben itt áztatták a lábainkat – vagy épp ahol ért – a kicsapó hullámok. A hosszú vízparti twistparty után még pár kanyar és máris a rajtközponthoz értünk. A részidőnk, amit akkor természetesen nem tudtunk, 1:05:57 lett. Jöhet a második felvonás!



Emlékeim szerint ekkor még nem voltam különösebben fáradt, de érdekes módon a tervezett gyorsítás lekerült a napirendről. Egy-egy tisztább szakaszon ugyan eszembe jutott, hogy pár száz méter erejéig megnyomhatnánk, de a gondolatot nem követte tett.:) Ebben a körben figyeltem fel arra, hogy nagyon hallgataggá váltam. Csak nem fáradni tetszik?



Ki tudja, miért, de nagyon vártam a partmenti földes utat. Ha odáig eljutunk, talán már csak 3-4 km van hátra. Másodszor is ép bokával átdöcögtünk rajta, majd jött a végeláthatatlan betoncsík. Ez már a hátam közepére sem hiányzott. Pedig olyan jól futható, végig egyenletes út! A végén – legalábbis nekünk az volt – a „felhajtó”, pár kanyar után a rajt-, pontosabban célközpont jól ismert hangjai és megvan! 2:16:17 alatt.

Ebben a körben bő 4 perccel lassabbak voltunk az elsőnél, de erre számítottam is: 1:10:20 lett a második 10,5 km. Megkaptuk az érmet és a befutócsomagot, Csaba felesége, Csilla készített még egy fényképet, majd hamarosan elbúcsúztunk tőlük.



A vicc kedvéért Laci az autóig jól megsétáltatott minket egy olyan utcán, ahol hárman sehogy sem fértünk el egymás mellett, így erősen kellett sasolnom, hogy a többiek mögött haladjak, ne itt forduljon ki a bokám.

Végül köszönet Csabának, hogy futott velem, Csillának a fotókért, Lacinak a gyors és kényelmes utazásért és nagy-nagy gratula Nellinek, Andinak az 1:55-en belüli időhöz.

Újra Siófok, újra Marci

A tavalyi Siófoki félmaraton után újra Marcival vágtunk neki az év végi Balaton-parti 21 km-es futómókának, de ez nem a második közös versenyünk volt! Kőbányán és Zsámbékon 10-11 km körüli távot futottunk, Siófokon pedig mindkét évben 21-et. Vagyis… De erről majd kicsit később.

Borús időben utaztunk a Balaton-partra hármasban, mivel Edit is velünk tartott, és egészen véletlenül ő is egy látássérült futót kísért, csak a mienkénél jóval gyorsabb tempóval.



Az autópályán belefutottunk egy jó kis zuhéba és mivel Siófokon is potyogott valami odafentről (mondjuk a rajtnál már nem), maradtam a hosszúnadrágnál.



Nem igazán tudtam, milyen teljesítményre számíthatok. Az utóbbi időben nem túl sokat futottam, ráadásul az elmúlt hetekben pár kilométer után szinte minden alkalommal fájdogálni kezdett a jobb vádlim külső oldala. Viszont a tempóm nem volt olyan rossz. Így aztán egy újabb 2:10 körüli időt sem tartottam elképzelhetetlennek, persze csak abban az esetben, ha a lábaim végig engedelmeskednek.

Siófokon gyors átöltözés, csomagleadás, egy vízparti fotó, majd 12:30-kor amolyan második fogásként – csak tudnám, mi volt az első – nekivágtunk a 21 km-nek.



Az időjárásra egy szavunk sem lehetett: kellemes novemberi szürkeség, a külső vízhűtés ekkorra már megszűnt, a belső még váratott magára, a napsütést pedig továbbra is nélkülöznünk kellett. Mentünk is amennyire bírtam, amennyire ésszerűnek tartottam és az első 5 kilométerre egész egyenletes tempót sikerült összehozni: 6:00, 6:10, 6:08, 6:10, 6:10.

Rögtön a rajt után átvergődtünk a már jól ismert 5-6 fekvőrendőrön, aztán jött a kanyargás a város utcáin. Nem követtem, merre járunk, helyismeret nélkül nehéz is lett volna, de volt egy időszak, mikor azt éreztem, mindig ugyanabba az irányba kanyarodunk. Lehet hogy egy négyszögön futunk körbe-körbe? :D

Az 5 km-nél lévő frissítőt kihagytuk, miközben azon tűnődtem, milyen hosszú lehet a már jól ismert part menti egyenes, mennyit kell még odáig futnunk. De volt valami, ami még ennél is jobban foglalkoztatott.

Talán 3-4 km körül – lehet, már hamarabb is – elkezdett fájni a lábam. Annyira nem volt vészes, de a fájdalom erősödött és átment vándorfájásba: hol a vádlimat éreztem, hol a sípcsontomat, hol a bokámat. Most mit csináljak?

Abban biztos voltam, hogy nem fog elmúlni. A futásban egyelőre nem akadályozott, de túlerőltetni, lesérülni sem akartam. A kihagyott frissítőpont után Marcival is megosztottam a jó hírt és rövid gondolkodás után döntöttem: megállunk, befejezzük. Nagyjából a táv felénél jártunk ekkor, szóval 4-5 km várt még ránk, az eddigieknél jóval lassabban.:)

Lementünk a vízpartra, de annyi hadd ne minősítsem futó foglalta el a betoncsíkot, hogy jobbnak láttuk, ha a rajtközponthoz egy másik úton megyünk vissza.:D Így legalább nem fájdítják a szívemet, nem emlegetik a felmenőinket, miért pont ott sétálunk.

Útközben átbeszéltünk néhány aktuális klímával kapcsolatos kérdést és eldöntöttük, ha Edit is rábólint, a befutó után eszünk valami finomat, és ha már a Balaton mellett vagyunk, legyen az egy olyan étel, melynek fő alkotóeleme egész életét vízben töltötte.:) Így is lett.

Miután Editék célba értek, a sikeres versenyért cserébe az Öreg Halász Vendéglőben mindhárman – még a gyevi bíró is, pedig ő meg sem érdemelte – ettünk egy harcsából készült halászlevet és egy harcsapaprikást juhtúrós sztrapacskával, hogy az elégetett kalóriákat pótoljuk.:)

Séta közben sokat tűnődtem, helyes volt-e feladni a versenyt, de ha ott nem derült volna ki, a házunk előtt a kocsiból kiszállva egyértelmű választ kaptam, jobb döntést nem is hozhattam volna. Nem lehet minden versenyen zökkenőmentesen célba érni. És emiatt lelkiismeret-fúrdalásom sem lehet.

Azt viszont egyáltalán nem bánom, hogy elmentünk, futottunk, amíg lehetett, így is szuper napunk volt!

Újabb mélyvíz, hol máshol mint Siófokon

Szombaton 16. K&H Mozdulj! Balaton maraton és félmaraton, nekem az ötödik. Sok bennem a kérdőjel, nem tudom, mire számíthatok, de nagyon tudnék örülni, ha a tavalyi



vagy a 2015-ös időeredmény közelében teljesítenénk, valahogy így:

A két bajai 6 órás "bulifutás", a BB24 és a Spar10 után a tegnapi félmaratont is úgy futottuk le Beával, hogy a verseny előtt pár órával találkoztunk először.

Szombat délelőtt utaztunk Siófokra 3 ismeretlen ismerőssel, akik szintén a versenyre mentek. Köszönet érte, nagyon gyorsan oda- illetve hazaértünk.

Felvettük a hiányzó rajtcsomagokat, öltözködés, csomagleadás, aztán irány a rajtzóna. Indulás előtt nem mindig tudtuk, fázzunk-e vagy ne. A szélvédett helyeken egész jó idő volt, de ha egy nyitottabb részre értünk, tarthattuk a fejünket, hogy le ne repüljön. Ráadásul a korábbi 14 km-en futók megnyugtattak, hogy a víz mellett még „jobb” a helyzet.

12:30-korrajtoltunk, két kört kellett futnunk. Annyian nem voltunk mint egy pesti nagy versenyen, de az első körben azért elég sűrű volt a mezőny, rövidebb-hosszabb ideig többször beragadtunk az előttünk futók mögé. Azzal vigasztaltam magam, hogy a második jobb lesz. Szépséghiba, hogy addigra már fáradtabbak leszünk.



2-3 km körül értünk a víz mellé. Előbb egy pár száz méteres füves-földes szakasz, ettől kicsit tartottam, de minden baj nélkül túljutottunk rajta. Aztán a víz melletti betoncsík. Ez nagyon vicces volt. A már-már viharos szélben jó nagy hullámok, amelyek időnként a futóútra is kicsaptak. Az első kettő ilyen az előttünk futókat találta el. Gondoltam, nem lesz itt baj, ha így megy tovább, de a nagy számok törvénye győzött, így mi is kaptunk belőle, szerencsére inkább csak a lábunkra. Egy későbbi részen aztán már kisebb tócsák is voltak az úton, így a zokni- és lábmosás is megtörtént.:)

Szerintem 6-7 km körül visszaértünk a rajtközpont közelébe és meglepetésemre ott állt a csapat nagy része, óriási buzdítást kaptunk tőlük. Utána újra a város utcáin folytattuk. Jött a 6-8 fekvőrendőrrel tarkított utca fémlefolyóval az út közepén és falevelekkel. Ez kissé csúszós volt, de az esést megúsztuk. Ezután még 2-3 kilométer, egy-két kanyar és hurrá, megvan az első. A vége felé ugyan felmerült bennem, minek is futunk még egy kört, de erről mélyen hallgattam.:)



A második körben minden ismétlődött, de itt már sokkal kevesebben futottak körülöttünk, így elvileg jobban haladhattunk volna. A part menti szelet most sem úsztuk meg, de úgy emlékszem, ebben a körben a vízből már nem kaptunk.

15 km körül – vagy talán már utána – Bea megjegyezte, hogy eléggé várja a végét és erre nagy fejbólintásokkal csak helyeselni tudtam.

Az óránk szerint 1:53-nál jártunk 18 km-nél. Szóval három 6 perc alatti km és megvan a 2:11-es idő, ami ha csak pár másodperccel is, de új rekord lenne. Erősebb fokozatra kapcsoltunk, de ez már nem volt az igazi. Így is a legjobb hivatalos félmaratoni eredményem lett, 2:12:07. Úgy látszik, beálltam a 2:11-2:15 közötti időkre. Mikor fogok ebből kitörni? Vivicittá?



Végül köszönet Beának az egész napi közreműködésért, szuper futótárs volt.

Sárvár helyett Kecskemét

Miután a sárvári félmaratont logisztikai nehézségek miatt el kellett engednem, hosszú idő után újra a Futónaptár segítségét „kértem”, hogy a kimaradt verseny helyett egy másikat keressek. Nem mintha krónikus versenyhiányban szenvednék, de szükségét éreztem, hogy novemberben – a siófoki félmaraton mellé –beszervezzek még egyfutást.

Találtam is egy jó kis programot, a Iustitia SE Fuss egy napot! 6 órás versenyét. A rendezvényt minden évszakban megrendezik és aki mind a négyen indul, pontosan 24 órát, vagyis egy napot fog futni.

Jártam már 6 órás futáson, mindhárom Baján, a Petőfi-szigeten volt, de csak 25-30 km közötti távokat teljesítettem, és mivel Kecskeméten sem akartam 6 órán át körözni, nem is bírtam volna, ezért a két órás versenyt választottam. Viszont azt végigfutom!

Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy Pestről sikerül kísérőt találnom, ezért az egyszerűség? kedvéért a szervezőkhöz fordultam, hogy „futótárskereső hirdetésemet” tegyék ki az oldalukra, hátha lesz jelentkező. És lett is!

Egy kecskeméti futó, Sándor volt a szerencsés/szerencsétlen ”nyertes”, akivel bő fél órával a rajt előtt találkoztunk először, mikor Kecskeméten a buszról leszálltam. Még jó, hogy a verseny helyszíne, a Benkó Zoltán Szabadidőközpont a közelben volt.

Ehhez képest majdnem lecsúsztunk a 10 órai rajtról, aminek nagyon nem örültem volna, mert ez esetben egy órát kellett volna várnunk a következő indításig. Így viszont a rajtszámok és az időmérő chipek egy ideig Sándor kezében „parkoltak”, de utóbbi még az első körben felkerült a lábunkra, a rajtszámoktól pedig a második kör végén sikerült „megszabadulnunk”.:)



A kijelölt pálya 1 kilométer hosszú, ezen kellett köröznünk, bár gyanítom, az alakja nem igazán hasonlít egy körhöz. Érdemes lett volna elindítani a telefont, akkor célbaérés után megnézhettem volna, milyen alakzatú pályán kanyarogtunk, de emiatt már kár keseregni.



A pálya abszolút jól futható, de hogy mégse legyen olyan egyszerű a dolgunk, volt 2-3 olyan rész, ami szinte minden körben lelassított, megtorpantott, már ha ilyen szó egyáltalán létezik.:) Olyanokra gondolok mint egy elkeskenyedő, éppen kanyarodó út, ahol néhány méteren át nagyon nem éreztem a pályát vagy egy sáros-csúszós rész, ahol Sándornak minden körben fel kellett lépnie egy padkára, de még így is sikerült 2-3 alkalommal megcsúsznom. Aztán a tiszta, jól futható szakaszokat megnyomtuk, feltéve hogy az erő és a kellő motiváció is megvolt hozzá.



Két frissítést terveztem, ami menet közben megfeleződött, mivel csak a 8. kör után álltunk meg először és a 15-16. kör végén nem éreztem szükségét annak, hogy még egyszer frissítsünk. Már csak azért sem, mert a 17. kört, annak tudatában, hogy kb. még 13-14 perc van hátra, eléggé megnyomtuk. A kitűzött 18 km ekkor már megvolt, ezt csak elrontani lehetett volna, de be akartuk biztosítani magunkat.



Az utolsó teljes körben már kiengedtünk, nem is akartunk tovább futni, hogy 100-200 méterrel hosszabb táv szerepeljen a nevünk mellett, de a rajtvonalnál kezünkbe nyomtak egy botot, amit ott kellett földbe szúrnunk, ahol a 2 óra végét jelző hangot meghallottuk. Így a 18 km mellé begyűjtöttünk még 200 métert.



Visszasétáltunk a kör elejére, megkaptuk az érmet, megszabadítottuk magunkat a vizes felsőktől, majd megejtettük a második frissítést, már nyugodtan, minden sietség nélkül, és még egy pohár forró teát is kaptunk. Fázni ugyan nem fáztam, de a meleg ital azért jól esett.

Közben pedig csak jöttek a futók, némelyik megáltt enni, inni, mások futottak tovább, mi pedig páholyból néztük őket. Ilyenben, mármint hogy utcai ruhában állok a frissítőasztalnál, miközben javában zajlik a verseny, úgysem volt még részem.

A kecskeméti kiruccanás zárómozzanataként Sándor elvitt a buszpályaudvarra, ekkor már potyogott az eső, én pedig hazabuszoztam.

Másnap jött a nagy hír, hogy a chip szerint 20,3 km-t futottunk. Hát… Nem tudom… Szerintem 18 körnél nem futottunk többet, másrészt a 20,3 km-hez 6 percen belüli átlagot kellett volna futnunk és ismerve a tempómat, ezen a napon nem voltunk annyira gyorsak.

De ez mindegy is! Futottunk egy jót és mint már annyiszor, az „első látásra futás” ezúttal is bejött. Köszönet érte Sándornak, a szervezőknek pedig a színvonalas rendezvényért.