Jó ötlet volt

Egyelőre hangos blogom nincs, valószínű, nem is lesz, de az lenne az igazi, ha a címet egy jó színész hangján hallanánk, aztán a szöveg végén újra, mert a másfél óra alatt igencsak megváltozott a hangsúly.

Mikor neveztem, még nem tudtam, hogy szeptember első vasárnapján a 10 km-ért is meg kell küzdenem, de azt igen, hogy a nyári hónapokban nem igazán voltam csúcsformában. A 7, 14, 21 km-es választékból mégsem az első, hanem a második mellett döntöttem. A verseny előtti hetekben izgultam is, de nem volt mit tenni. A lemondás nem volt opció.

Azzal „vigasztaltam” magam, hogy a 3,5 km nem nagy táv, a szigeten a MAC-tól csak a világos csík kezdetéig kell elfutni, igaz, négyszer.😀

Már csak azt kéne tudni, milyen versenyről hadoválok itt…

Az utóbbi években többször képbe került, de csak idén jutottam el addig, hogy nevezzek a Garmin Patakpart 14 km-es versenyére, persze csak azután, hogy Melinda vállalta, hogy végigkísér.

Néhány megálló busszal, egy kis autózás és már ott is voltunk aSzilas-patak menti kerékpárút 16. kerületi szakaszán kialakított versenyközpontban, nem mondhatnám, hogy magányosan. A tömeget látva el is gondolkodtam azon, hogy fogunk így előzni, futni, pláne akkor, mikor már szembejövő forgalom is lesz.

Egy „kör” 7 km hosszú, a fordító 3,5 km-nél volt és nagyjából (vagy pontosan) 1,75 km-nél a frissítő, mindkét irányban, bár lehet, a rajtnál és a fordítónál is lehetett enni, inni.

Egy fotó Melindával,

aztán Csabával és Zsolttal kiegészülve még egy,

beálltunk az embertömeg közepére és 10:00-kor megkezdtük a szaunát.

Meglepetésemre hamar felvettük az utazótempót és mivelfegyelmezetten az út jobb oldalán futott mindenki, előzgetni kezdtünk. De mi lesz, ha jönnek szembe a gyorsak és a fordító után a mögöttünk futók? De komoly nehézséget ez sem jelentett.

Melinda előzés előtti kikukucskálásai majd gyors visszasorolásai a 80-as évek második felét juttatták eszembe, a hétfő hajnali visszautazásokat Pestre, mikor a kétsávos 6-os úton próbált Apu kilátni a teherautók mögül és előzni őket, bár az a mienkénél jóval veszélyesebb mutatvány volt.

Itt már jól haladtunk, túlzottan is, de nem volt kedvem lassítani. Az első frissítőt ki is hagytuk, bő 5 km talán ebben a melegben is lefutható ivás nélkül. Mindenesetre mikor odaértünk, már életmentő volt a folyadék, nem is annyira a kiszáradás, mint inkább a vízhűtés miatt, mert látva a kimerültségemet a frissítőnél álló ismerős férfi ivás után jól fejtetőn öntött kb. fél pohár vízzel. De hogy ki tette ezt velem, nem kérdeztem, Melinda pedig nem ismerte.

Ha jól emlékszem, itt kértem az első sétát, bár lehet, ez a fordító előtt volt, de azzal az ürüggyel, hogy bemerevedhet a combunk, vagy valami ilyesmi, Melinda csak rövid pihenőt engedélyezett, én meg nem mertem ellenkezni.😀

Innen már csak 1,75 km és megvagyunk! Az első körrel.

A második 7-esben jóval szellősebb volt a kerékpárút, de errefelé már nem akartam annyira sietni, az időeredményünk alapján annyira mégsem voltunk lassúak, de ezt csak otthon, az eredménylista böngészgetésekor tudtam meg.

Az ismeretlen ismerőstől a harmadik és negyedik frissítőnél is megkaptam a locsolást és persze enni, inni is és az utolsónál végre megtudtam, hogy Viktor volt az, akivel 2019-ben Rácalmáson dagonyáztunk, egyensúlyoztunk a pocsolyatengereket kerülgetve,, az első és utolsó kilométereken még futottunk is, összesen 11,2 km-t, hogy utána szép tiszta cipőben utazhassunk vissza Pestre.

Időeredményünk (nem Rácalmáson) 1:34:06 lett, amivel 76 célba ért versenyző közül a 47. és a 48. helyet értük el, de ha még ennyit se sétálunk… De nincs ha.

A részidők alapján a második körünk mégiscsak lassabb volt: az első és második 3,5 km-t 22:16 és 22:17 alatt abszolváltuk, a harmadikhoz és a negyedikhez 24:36 illetve 24:25 kellett.

Megkaptuk a befutócsomagot és mentünk is a zsákokért, de ezután hamar szétváltak útjaink.

Mikor célba értünk, még dél se volt, az eredményhirdetés és a tombola viszont csak 13:30-kor kezdődött. Emlékeim szerint annyira nem voltam fáradt, de a hőséget nagyon nehezen viseltem, ezért Melindával kinyomoztuk, hogy hol a buszmegálló és egy ott várakozótól azt is megtudtam, hogy a 175-ös busszal egy megállót kell mennem és onnan a 46-os busz hazáig röpít. Így is történt.

A hangsúlyt írásban továbbra sem tudom reprodukálni, de a szöveget elolvasva nem kérdés, hogy célba érés után hogy hangzik a cím: Jó ötlet volt.

Budapest, 2025. szept. 13.

Mintha csak

Mint két tojás, úgy hasonlított a tavaly nyár az ideihez, legalábbis „futásilag”, de néhány különbség azért volt.

Kezdődött azzal, hogy idén is viszonylag korán neveztem a szeptemberi félmaratonra, szorgalmasan készültem rá, viszont az ez évi Vivicittát ki kellett hagynom. Sebaj! Lesz még lehetőségem pótolni ezt és amúgy sem kell állandóan hülye versenyekre járni.

De jött a nyár, a kellemes kánikulai meleg és mintha csak 2024-et írnánk, én idén is elfogytam. Hiába mentem ki hajnalban, 6-8 km-nél többet nem vett be a lelkem. De a testem se nagyon. A délelőtti futásokról nem is beszélve. Nem csoda, hogy a június végi, este 9-kor rajtoló negyedmaraton sem adta könnyen magát. Ekkor még bíztam a csodában, az edzésekben, de a hetek múlásával egyre hitehagyottabbá váltam.

Az igazság pillanata augusztus közepén jött el. Mivel a helyzet továbbra sem javult, kénytelen voltam lemondani a nevezést és teljesen elengedni a versenyt,. Vagyis teljesen mégsem! A testem ugyan semmilyen versenyre nem vágyott, de az eszem igen. Hát jó, Pár nap vacillálás után csak megszületett a poszt, Pisti jelentkezett, idén már második alkalommal, hogy a januári Zúzmarát lemásolva a félmaraton után fut velem egy negyedmaratont is, ami az elmúlt 8 hónapban 10 km-re redukálódott. De legalább idén indulok a Wizz Airen!

Indulok? Hát… Látva a mostani erőnlétem és hogy a verseny déli 12:00-kor rajtol, nagy kedvem lett volna hagyni az egészet, de sikerült az összes kisördögöt elkergetnem, bár elég nehezen akartak elkotródni.

Ahogy az ELTE Lágymányosi Campusánál rendezett versenyeknél lenni szokott, ezúttal is a Petőfi híd budai hídfőjénél, a villamosmegállóban várt Pisti, pontosan egy órával a déli rajt előtt.

Óriási nagy terület, rengeteg ember, pedig a gyorsabb félmaratonisták jó ideje célba értek, sokan talán már ott sem voltak.

Leadtuk a hátizsákom, kétszer is meglátogattunk egy nyitott helyet, ahol mintha vízcsapból foyó víz hangját hallottam volna, de csak a második „randevúnál” esett le, hogy ezek mobilmosdók lehetnek és a felismerés örömére rögtön jól be is vizeztem a sapkám, nyakam, hajam. Aztán hogy a rajtig kitartanak-e… Jelentem, a sapka igen.

10 perccel dél előtt beálltunk a 2-es zóna végére a többi hering közé és pontban délben úszni, vagyis futni kezdtünk.

Facebookos posztomban 60 perc körüli időre kerestem futópartnert, de a szeptemberi kánikulát látva már nem voltam olyan bátor, aztán mikor elrajtoltunk és a rakparti lehajtóig a villamossíneken „kocorásztunk”… Az időeredmény nem is olyan fontos. Csináljuk meg és kész. De ez csak addig tartott, míg le nem kanyarodtunk a Duna mellé.

Itt már kényelmesebben lehetett futni, nem tolongtak olyan sokan és az emberek kontúrjai is jobban kirajzolódtak, mint a fenti pár száz méteren és én egyből bátrabb lettem.

A rajt előtti bóklászás közben tudtam meg Péter Attilától, hogy 3 frissítőnk lesz. Az első 3,1 km-nél Budán az Erzsébet híd után, a második Pesten a Vigadó térnél és a harmadik 8 km-nél, de az már nem igazán volt fontos.

Akkor az első elérendő cél az Erzsébet híd. De ezen a napon valahogy nehezebben akartak fogyni a hidak. Vagy csak türelmetlen voltam? Pedig a Stravába elmentett szakaszok ideje alapján egész jól haladtunk, a résztávok jó részét 6 percen belüli tempóval futottuk, Csak ne lett volna olyan meleg!

A Lánchíd után rövid kanyargás az Attila úton és környékén, aztán mentünk is a hídra.

A pesti oldalon kétszer is átfutottunk egy-egy nem túl hosszú alagút alatt (vagy a második a Lánchíd volt?) és délnek vettük az irányt.

Errefelé kezdett nagyon elegem lenni, a frissítőponthoz közeledve mondtam is Pistinek, hogy mindenképp szeretnék megállni. Hogy a pohár izo és a 2-3 falat banán mennyit segített, nem tudom, de a frissítőpontot elhagyva gyalogoltunk kicsit, aztán a Szabadság híd utáni fordítónál újra, egészen a híd közepéig. Közben persze szidtam mindenkit, leginkább magam, de a híd emelkedős oldalán nem volt szívem nekiindulni.

Ott végre megembereltem magam, legurultunk a hídról és jött a verseny legnehezebb része, a befutó.

Nem tudom, miért, ilyenkor mindig a 2019-es Wizz Air félmaraton jut eszembe, amit Ágival és Ferivel futottam, de bármilyen fáradt is voltam a végére (vagy nem), a Szabadság híd utáni egyenest egy jó hosszú sprinttel zártuk.

Azóta volt már pár versenyem, aminek itt volt a befutója, de bármilyen fáradt is voltam, ezt a nem is olyan rövid szakaszt szinte mindig végignyomtuk. Ezen a versenyen is így történt.

A sétákkal elvesztegetett időt persze nem hozhattuk vissza, de a lelkemnek szinte mindig jót tesz egy verseny végi sprint.

A befutóidőnk 1:06:27 lett, az első 5-öst 30:41 alatt futottuk le, ha okosabb vagyok, simán meglehetett volna a 60-61 perc, de ezen a napon fejben ehhez gyenge voltam.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, egy nagy üveg ásványvizet és egy-két csokit és a közös fotók után indultam is volna, de Pistinek akadt egy kis dolga és ha már megígérte, hogy hazavisz, nem akartam, egy idő után pedig már nem is tudtam különcködni.

Köszönet minden szépért és jóért, a pudingságom ellenére most sem bántam meg, hogy megcsináltam, megcsináltuk. Nagy gratula mindenkinek! Zsuzsinak, a másik Pistinek, Enikőnek, a kockásoknak és mindenki másnak. Folyt. köv. a következő, egyelőre ismeretlen versenyen.

Budapest, 2025. szept. 7.

Lassú döntéshez idő kell

5 hét és 7 óra. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Szilvivel nekikezdtünk a szekszárdi dombvidék legyűrésének, de hogy június végén újra rajthoz fogok állni, csak az utolsó utáni pillanatokban dőlt el.

Szokás szerint sokáig vacilláltam, akarjak-e menni, de 2-3 héttel a 31. Kiprun Futóest előtt csak megszületett a döntés.

Berni jelentkezett, hogy ha más nem lesz, rá számíthatok, de pár órával az online nevezés zárása előtt tettem még egy próbát, amit viszonylag hamar, 10 óra után töröltem is, mert nem volt kedvem 11-ig vagy éjfélig fennmaradni, versenyezni se nagyon.🙂

Megkönnyebbülve hajtottam álomra a fejem,🙂 de csütörtökön csak megjött Berni üzenete, hogy egy esés miatt nem írt eddig, de úgy néz ki, tud velem futni és még az érmét is szívesen nekem adja.

A futóverseny a Hősök teréről rajtolt, de az odajutás nem ment zökkenőmentesen. Egy baleset miatt pótlóbuszra kellett szállnunk. Szerencsémre utaztak még páran a versenyre és egy férfi mindkét ominózus helyen kisegített. Köszönet érte.

Leadtuk a ruhatárba a hátizsákokat, bóklásztunk és beszélgettünk ismerősökkel, aztán kivételesen a 4-es zónába soroltunk be, mivel Berninek oda szólt a jegye. Az enyém meg…

Őszintén szólva nem nagy kedvem volt a futáshoz, soknak éreztem a 10,5 km-t, de az nem volt kérdés, hogy meg tudom csinálni.

9 után pár perccel, mikor mi is elrajtoltunk, lényegében már majdnem teljesen besötétedett, de hála a közvilágításnak és annak a rengeteg látásnak, ami még megmaradt, egész „tűrhetően” láttam, De a navigálást azért meghagytam Berninek. Ő mégiscsak jobban ért ehhez.🙂

Frissítés nélkül akartuk végigcsinálni a versenyt, de a rajt előtti beszélgetésben, bóklászásban úgy kiszáradt a szám… A zsákok pedig már a ruhatárban voltak.

Mit is tehettünk? Az első frissítőponton megpróbáljuk a lehetetlent. Egy pohár víz talán még egy szerencsétlen, rajtszám nélküli futónak is jár. Nem ment egyszerűen, de hosszas könyörgés után csak megkaptam az olyannyira áhított vizet.😀

2023-ban, mikor legutóbb jártam itt, két 5 km-es kört kellett futnunk, de idén a félmaratonistákkal azonos kört futottunk, csak mi eggyel kevesebbet.

Az Andrássy úton elfutottunk az Izabella útig, aztán vissza a Dózsáig, de ahelyett, hogy a Damjanich útnál bementünk volna a Városligetbe és a rekortán melletti széles úton folytattuk volna, a Városligeti fasoron futottunk pár száz métert, aztán kavarogtunk kicsit a Dózsán és csak ezután jött a Liget.

Emlékeim szerint itt hallgattam ki két futó beszélgetését és a számomra legfontosabb infót, hogy 5 km-nél járunk, de hogy a maradék 5,5 km jó részét a Ligetben fogjuk futni, ekkor még fogalmam se volt.

Felhajtottunk a rekortánpályára és ezen futottunk szerintem a Hermina útnál lévő sétányig, de ahelyett, hogy bezártuk volna a kört, jött egy visszafordító és a pálya mellett 1-2 méterrel futottunk vissza a Dózsa felé, vagy nem.😀

Szerintem inkább az utóbbi, mert pár száz méter után egy újabb fordító aztán még egy, de valószínű megcsalt a belső GPS-em, mert ennyi párhuzamos út a futókörön belül csak nem lehet.

A Városligetben, talán épp a rekortánon haladtunk, mikor balról mit hallok? „A látássérült futó!” Kíváncsi lennék, a női hang tulajdonosa honnan ismer. Innen a Ligetből, mikor a rekortán melletti széles úton futkározom? Vagy az Újpalotai futókörön látott? Vagy valamelyik versenyen? Azt hiszem, ez örök rejtély marad.

Hamar fárasztani kezdett a sok forgolódás, talán a sötétben futás is, de nem panaszkodtam.

Ha jól emlékszem, 9 km körül elégeltem meg, ott kérdeztem először Bernit, , hol járunk, mert a nagy számok illetve sok lépés törvénye szerint már nem lehettünk messze a céltól.

És ha valóban 1,5 km-rel a cél előtt történt ez, akkor már csak 9 perc és megvan!

Időeredményünk 1:07:12 lett, amivel 889 női versenyzőből a 328. helyezést értük el, összetettben pedig az 1667 fős mezőnyben a képzeletbeli dobogó 839. fokára állhattunk fel.

Érmet nem kértem, befutócsomagot sem, de Berni nagyon szerette volna odaadni az övét, én viszont nem akartam egy újabbat. Annyi van már otthon… A fotó alapján aztán kissé elbizonytalanodtam, mert mindkettőnk nyakában ott volt a medál. Ezek szerint én is kaptam egyet, csak nem a nyakamba?

Elsétáltunk a ruhatárba a zsákokért, aztán indultunk is haza, én „kisebb”kerülővel Bernivel a Blaháig, mert így egyszerűbbnek tűnt a hazajutás mint villamossal. Köszönet a ki tudja, hányadik közös versenyért és minden másért. Kár lett volna kihagyni.

Budapest, 2025. jún. 28.

Csak a bor

Az április kissé pechesre sikeredett, az UB-t és a Vivicittát is ki kellett hagynom, de az a „szégyen” mégsem történhetett meg velem, hogy a május is futóverseny nélkül múljon el.

Ez elsősorban hidasdi (tudom, Hidas, de a d-s változat nekem jobban tetszik) futótársam érdeme, miután márciusban rám kérdezett, hogy idén is szeretnék-e menni a Borvidékre.

Több versenyt is kinéztem erre a hónapra és elég hamar eldőlt, a Zsámbékfutás lesz a nyerő, de csak nem neveztem. Talán tudtam valamit?

És egyszer csak jött Szilvi üzenete, Marcit lemondtam és egyből meglett a májusi verseny, immár nevezéssel együtt.

Borvidék Félmaraton. Ez az a verseny, amiről szinte semmi jót nem lehet elmondani, de futókörökben mégis nagyon népszerű. Vajon miért?

Egy szép májusi napon néhány ember összegyűlik Szekszárd központjában és miután futóruhát öltöttek magukra, délután 2-kor, a legnagyobb melegben rajtolva kegyetlenül meredek hegyeket mászatnak meg velük, lehetőleg futva, esetleg sétálva, miközben kedves kis motiváló feliratokkal biztatják őket, fussanak már! És hogy senki se ússza meg szárazon, a frissítő állomásokon fröccsel, pálinkával próbálják leitatni az érdeklődőket, egész jó eredménnyel.😀

Talán az egyetlen pozitívuma a versenynek, hogy a rajtcsomagban van egy üveg bor és egy jó minőségű pamutpóló, ez hegymászás nélkül is jár minden nevezőnek, de ha már odautaztam…

Nem kerestem autót, jó lesz idén is a busz, egy órával a rajt előtt, 13:00-kor így is ott álltam Szilvivel és nagyfiával a szekszárdi buszpályaudvaron, majd hamarosan a versenyközpontban.

Megettem a Szilvi által sütött és otthonról elcsent palacsintát, sajnos mikor útközben megkérdezte, hányat hozzon, a verseny előtti drukk miatt csak egyet kértem, de hát nem hízókúra ez, kérem!

Többféle táv közül választhattunk, de mi maradtunk a tavaly jól bevált 15 km-nél, amihez némi terep is járt, na meg 376 méter szint,😱 de ezen már meg se lepődtünk.

Nem nagyon tetszett, de engedve Szilvi kérésének a meredek emelkedőkön ezúttal sem futottunk, csak az elején volt egy halovány próbálkozásunk, de az se tartott sokáig.

Hogy merre jártunk (tudom, a szekszárdi dombokon) nem fogom felsorolni, mert a kiírásban csak a leghosszabb, 26 km-es táv frissítőállomásait tüntették fel, de hogy ezek közül mi melyiket érintettük és melyiket nem…

Annyi biztos, a Bodri pincészeten idén is átsétáltunk, de bent olyan sötét volt, hogy szinte semmit nem láttam, pedig az én szememre igazán nem lehet panasz.

Ez természetesen csak azután történhetett meg, hogy előtte rápillantottunk a pince előtt néptáncolókra és mint idén minden frissítőponton, a szilárd TÁPLÁLÉK mellé ITT IS megittuk A kötelező egy vagy két pohár laza fröccsöt.

A verseny legnehezebb része egy erdei út volt, szerintem tavaly ezt nem érintettük. A földes, egyenetlen, keréknyomos részekkel valahogy még megbirkóztunk, de egy rövid szakaszon úgy fel volt ázva a talaj, hogy kész csoda, hogy a Maradj talpon játékból győztesként keveredtünk ki. Köszönet Attilának, aki jókor volt jó helyen, így mentve meg attól, hogy lecsücsüljek, esetleg feküdjek a sárba.😀

Az utolsó frissítő idén is a kilátónál volt.

Az odavezető emelkedő nem volt hosszú, annyira meredek se, de felfelé mégis gyalogoltunk és miután Öcsi édesapjától kaptunk néhány jó szót, ettünk, ittunk eleget, lefelé se nagyon akartunk futni. De mikor kiértünk a mű- (vagy igazi útra, megembereltük magunkat és futásra váltottunk.

Errefelé már nagyon a célra koncentrálhattam, szerintem kicsit ki is kapcsoltam, mert egy idő után arra eszméltem: jé! Futunk! Emlékeim szerint innen már nem is volt megállás, egészen a célig.

Időeredményünk 2:22:11 lett, amivel 182 célbaért versenyzőből az előkelő 167. és 168. helyezést értük el, de hogy miért Szilvit sorolták előrébb…😀 Ezt a mai napig nem értem.

Kaptunk a nyakunkba egy érmet (mégiscsak volt értelme futni) és mentünk zsíroskenyerezni, fröccsözni, mindkettőből kaptunk repetát is, bár másodszorra „csak” a serclit, minimális hagymával. (Még reklamál is!)

Rajt előtt Szilvi összefutott egy ismerős pesti futóval (ők 20 km-en indultak) és megbeszélték, ha célba érés után megtaláljuk egymást, hazavisznek.

A szénhidrátpótlás után hívtuk is Robit, de nem vette fel. A vonatom viszont hamarosan indult, ami nagyjából negyed óra sétányira volt a versenyközponttól. Mit volt mit tenni, Irány a vasútállomás!

Útközben szembejött egy cukrászda. Egy nyalásra volt még időnk és mivel amúgy is gyenge jellem vagyok, engedtem a csábításnak. Ekkor jött Robi telefonja.

Fagyival a kezemben visszasétáltunk a megbeszélt helyre, sztorizgattunk még kicsit a versenyről illetve más rendezvényekről, majd kocsiba szálltunk és a 4-es metró végállomásáig meg se álltunk. Onnan sajnos egyedül kellett haza találnom. Köszönet Robiéknak a kényelmes utazásért és Szilvinek minden másért.

A tavalyi Borvidék és a BB24 után ez volt a harmadik közös versenyünk és ha mindenki úgy akarja, októberben Bonyhádon folytatjuk. Legyen így!

Szekszárd, 2025. máj. 24.

Mint a villám

A verseny előtti posztomban még 6 perc körüli tempóra kerestem futótársat, elvégre tavaly Marcival 1:06:46 alatt futottuk le a 11 km-t és ennyit talán idén is tudok, de a rajt előtti taktikai értekezleten már nem voltam ennyire optimista.

Ebben az évben eddig csak egy 10 km-es Zúzmarám volt, a következő az áprilisi Vivicittá lett volna, de csak nem bírtam a fenekemen ülni és 3 órával az online nevezés zárása előtt tettem még egy próbát, másodszorra hátha lesz jelentkező.

Nem igazán hittem a sikerben, titkon azt reméltem, hogy nyugis vasárnapom lesz,😀 de Berni nem így akarta. Jelentkezett, ha nincs még kísérőm, Ő szívesen…, szóval ki tudja, hányadszorra, újra vele álltam rajthoz.

Futottunk már ezen a versenyen 2023-ban egy emlékezetes félmaratont, több perccel a mezőny után rajtolva, mert Berni a rövidebb távon kísért egy nem látássérült futót és a rajt előtti csődületben csak azután találtuk meg egymást, mikor a tér kiürült, akkor se könnyen.😀

Az idei találkozópont az Erzsébet híd budai hídfőjénél volt, onnan sétáltunk a versenyközponthoz, leadtuk a hátizsákot és üldögéltünk kicsit a Bazárban, mert kinti ácsorgásra kevésnek éreztük a pólót, futásra viszont soknak a hosszút.

A rajtidőponthoz közeledve kibattyogtunk, Pár 10 méterrel a 6 perces iramfutó mögött, elfoglaltuk helyünket a villamossínek között és 10 órakor elrajtoltunk.

Azt gondoltam, az első pár száz méteren az előttünk futó sokaság nagyon le fog lassítani, de lényegében a rajtvonaltól a magunk tempóját futhattuk, csak egy-két alkalommal ragadtunk be a nálunk lassabb futók mögé, de őket is hamar ki tudtuk kerülni.

Az igazi „felszabadulás” pár száz méter után, az alsó rakparton érkezett el. A futók többsége a jobboldali sávban futott, de szembeforgalom hiányában egy ideig nyugodtan használhattuk a baloldali sávot is.

Meglepetésemre a futás a rakparton is könnyedén ment, szinte repültünk. De meddig? 11 km-en át nem tarthat ez a szuper forma. Vagy igen?

A Margit hídnál a másik, már „lefelé” vezető sávból átkiáltott valaki: érjetek utol! Ha nekünk szólt, alighanem a 6 perces iramfutó, Klau lehetett, akinek a bejegyzésemre írt kommentjéből tudtam meg, ő fogja diktálni a tempót a 6 perceseknek.

Közvetlenül a Margit híd után jött a fordító, innen hosszan csordogáltunk dél felé, egészen a Szabadság hídig, kicsit azon is túl.

A tempónk továbbra is várakozáson felüli volt, de a Margit híd után, vagy már előtte sem? ment olyan könnyedén mint az első 1,5-2 km-en.

A verseny előtt nem beszéltük meg, de Berni nem mondta kilométerenként, hol járunk és ezt nem is bántam. Azt, hogy hol vagyunk, úgyis tudtam és a déli illetve Szabadság hídi visszafordítóig, a hídon idén is átfutottunk, úgysem láttam értelmét. De errefelé már nagyon vártam, hogy minél előbb célba érjünk.

Az utolsó 2-3 km-re minden erőmet, már ami még megmaradt, össze kellett szednem, hogy ne lassítsunk, pláne ne sétáljunk, ne rontsuk el ezt a várhatóan nagyon jó időeredményt.

Fejben továbbra is rendben ment minden, de a testemnek mégsem tetszett valami.

A cél felé haladva az Erzsébet, vagy már a Szabadság híd után azt vettem észre, kicsit mintha balra kezdenék dőlni. Nem szédültem, a futás is rendben ment, szerintem inkább a jobb csípőm kezdett engedetlenkedni. De bármi is okozta, elég furcsa volt így futni.

Csakhogy az Erzsébet híd után odáig fajult a dolog, hogy a villamossínen, amin az elején is futottunk, kénytelenek voltunk megállni.

Gyalogoltunk pár métert, aztán mikor nagyjából sikerült stabilizálni magam, Berni ösztönzésére futásra váltottunk és így értünk célba.

Hogy az arcom milyen volt, tükör hiányában nem láttam, de az ingyen letölthető befutófotónk nem található az NN Biztosító oldalán. Ennyire rosszul néztem volna ki, hogy feltölteni se merték? Ezt nem hinném.

Szerencsére az időeredményünkönnem sokat rontott ez a kis intermezzo, 1:05:07-es szuper idővel értünk célba.

Újkori futótörténelmemben ilyen jó 10-est (tudom, ez 11 volt) nem futottam. Ez már biztos 60 percen belüli 10 KM-T jelent. Aztán hogy lesz-e újra 55-56 perces is, majd meglátjuk.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, egy gyümölcsös sört, vagyis kettőt, mert Berni a sajátját felajánlotta a versenyen célba érő alkoholista vak futók számára, bár lehet, hogy alkoholmentes volt.😀

Ezután már csak a búcsú pillanatai voltak hátra, de ez elég hosszúra sikeredett. Mivel a villamos továbbra sem közlekedett, Berni visszakísért az Erzsébet hídhoz, megkerestük a 8-as busz nem igazán szemközti megállóját és hazabuszoztam.

Ahhoz képest, hogy milyen tempót futottunk, aznap délután szinte semmi fáradtságot, izomlázat nem éreztem, de hogy mégse legyen hiányérzetem, hétfőn, keddena combom elején bizonyos mozdulatoknál jelentkezett némi kis fájdalom. Köszönet érte, és minden másért is, jó kis verseny volt.

Budapest, 2025. márc. 30.

Budakalászi 10-es

Eddigi zúzmarás mérlegem 2,5 félmaraton (a 2022-es versenyből türelmetlenség és az elképzeltnél lassabb tempó miatt 8 km-nél kiszálltam), 2019-ben egy 10-es, mindegyik a Hungexpóból rajtolva. 2024-től a verseny átköltözött Budakalászra és egyelőre maradt is ott.

A siófoki félmaraton kényszerű kihagyása után nem akartam, hogy a január is verseny nélkül teljen el, de ahhoz, hogy nevezni tudjak, meg kellett még küzdenem a kényelemmel, mert az nagy Úr ám!

Az egyszerűség kedvéért és hogy rövidebb ideig kelljen fagyoskodni, 10 km-re neveztem, a kísérők sanyarú sorsát pedig Pisti vállalta, nem először, 2018-ban futottunk már a Night Runon egy félmaratont, pontosabban én 14 km-t, de csak azért annyit, hogy egyedül, bensőséges körülmények között búcsúztathassa el a körmét.😀

Mehettem volna BKV-val, de mivel a buszmegállótól 7 percet kellett volna sétálnom, azt pedig nagyon nem szeretek, a facebookon kerestem útitársat, a rajtlistán úgyis volt néhány ismerős név. Köszönet Berninek, hogy kisegített.

Az Auchanban felvettük Berni rajtszámát, az enyém már Pistinél volt, ünnepélyes keretek között átadott futótársamnak, aki már túl volt egy félmaratonon és a rajtig a sportcsarnokban vele mulattam az időt.

Mivel a verseny útvonala végig egy kerékpárúton vitt, a szervezők számomra új, de teljesen logikus rajtoltatást vezettek be. A rajtnál egy szűkítőt állítottak fel és azon egyesével engedték át a futókat.

Csak arra vagyok kíváncsi, egy sok ezres versenyen hogy lehet ezt kivitelezni, mert Péter Attila szavaiból én azt szűrtem le, remélem, nem félreértve, amit mondott, hogy ezentúl minden BSI-s versenyen így fogunk rajtolni.

Lassan, de biztosan a korábbi „gyorsaságom” is kezd visszatérni, bár 60 percen belüli 10 km-t még nem mértem, de csak néhány 10 másodperc választott el tőle.

Ezt a javulást jó lett volna egy versenyen is látni, de mikor a kiírásban megláttam, a Megyeri hídnál két lépcső „keresztezi” az utunkat, a jó időeredményről rögtön le is mondhattam.

Pár perccel a rajt előtt kimentünk a csarnokból, beálltunk a 2-es szektor végére és mikor ránk került a sor, elindultunk.

A kerékpárút, amin futottunk, olyan se keskeny, se széles nem volt. Ketten simán elfértünk rajta, de nekem eléggé összeolvadt a mellette lévő földdel, ami kissé visszafogta afutásom.

Ennek ellenére sem voltunk lassúak, bár a körforgalmak kanyargása, egy szerpentines felüljáró, amin a 11-es? utat kereszteztük, többször lassításra kényszerített.

A verseny előtti útvonalismertetőben azt mondták, hogy a Megyeri hídi át- és „visszakelés” után visszatérünk a versenyközponthoz, de ekkor még féltávnál sem leszünk. Ehhez képest épp csak elhagytuk a 2-es kilométerjelzőt, mikor a Megyeri híd előtti emelkedő megkezdődött. A híd pedig majdnem 2 km hosszú és visszafelé sem lehet sokkal kevesebb. Hogy leszünk így az 5. km- előtt a versenyközpontnál?😀

A híd járdája illetve kerékpárútja nem tűnt tisztának, végig valami sercegést éreztem a talpam alatt. Talán a leszórt só vagy más síkosságmentesítő anyag?

Fagyos, „havas” résszel csak egyszer találkoztunk, talán épp a híd előtti emelkedős szakaszon, néhány méteren át, de ott is csak nyomokban volt hó.

A hídon közlekedő autósok jó kis mozit kaptak ezen a vasárnapon. A legszerencsésebbek úgy hajthattak végig az átkelőn, hogy a járda/kerékpárút mindkét oldala tele van futókkal. Aztán hogy mit gondoltak rólunk…?

A pesti oldalra érve „lehajtottunk” a kanyargós rámpán, átfutottunk a híd alatt és jött az első lépcső.

Tudom, hogy a hosszú lépcsőknél hasznos, talán előírás is, hogy a lépcsősorokat időnként pihenők szakítsák meg, de most jobban örültem volna, ha egyben van az összes, mert a korlátot fogva kettesével lépkedve hamarabb felérhettünk volna, de valahogy azért így is feljutottunk.

A túloldali lépcső ennél is lassabban ment. Nem tudom, az első is ilyen volt-e, de a lefelé vezetőt 180 fokos kanyarokkal szakították meg, mint az emeletes házakban. Ráadásul a kommunikációnk se volt tökéletes, mert Pisti a lépcső jobb oldalára akart vezetni, én viszont a belső oldalon szerettem volna menni.🙂 Persze ezt előre nem osztottam meg vele.

Átérve a hídon egy ideig még nem mertem megkérdezni, hogy a távot tekintve hol tartunk, de nagyon meglepődtem volna, ha nem vagyunk még túl az 5. km-en.

Nem is kellett csalódnom. Pár száz méter után, mikor végre rászántam magam, már 7 km-nél jártunk, talán azon is túl.

Egy 10 km-es verseny teljesítése nem jelent komoly nehézséget, de pszichésen azért meg szokott viselni,🙂 ha a verseny során meglátogatjuk a rajtzónát, aztán újabb hosszú vándorútra indulunk. Szerencsére ez a veszély itt nem fenyegetett.

A hidat elhagyva próbáltam gyorsítani, még ha a korábban elvesztegetett perceket nem is hozhattam vissza, és ez 1:06:37-es időeredményre lett elég.

Az utóbbi hetekben volt már1:01:00-en belüli időm és egy „kényelmesebb” pályán meglehetett volna az 59-cel kezdődő befutóidő is, de ez egy későbbi versenyre illetve a hétköznapi futásokra marad.

Megkaptuk az érmet és a meglepően gazdag befutócsomagot, aztán mentünk is a sportcsarnokba, hogy csatlakozzunk Pisti útitársaihoz, akik mindketten félmaratont futottak. Megszabadítottuk magunkat a vizes ruhától és készítettünk egy közös képet, de csak azután, hogy a zsákomban megtaláltam az érmemet, mert az már ott lapult.

Köszönet Pistinek a közös futásért és hogy hazaszállított, szuper vasárnapi program volt.

Budakalász, 2025. jan. 19.