Mintha csak

Mint két tojás, úgy hasonlított a tavaly nyár az ideihez, legalábbis „futásilag”, de néhány különbség azért volt.

Kezdődött azzal, hogy idén is viszonylag korán neveztem a szeptemberi félmaratonra, szorgalmasan készültem rá, viszont az ez évi Vivicittát ki kellett hagynom. Sebaj! Lesz még lehetőségem pótolni ezt és amúgy sem kell állandóan hülye versenyekre járni.

De jött a nyár, a kellemes kánikulai meleg és mintha csak 2024-et írnánk, én idén is elfogytam. Hiába mentem ki hajnalban, 6-8 km-nél többet nem vett be a lelkem. De a testem se nagyon. A délelőtti futásokról nem is beszélve. Nem csoda, hogy a június végi, este 9-kor rajtoló negyedmaraton sem adta könnyen magát. Ekkor még bíztam a csodában, az edzésekben, de a hetek múlásával egyre hitehagyottabbá váltam.

Az igazság pillanata augusztus közepén jött el. Mivel a helyzet továbbra sem javult, kénytelen voltam lemondani a nevezést és teljesen elengedni a versenyt,. Vagyis teljesen mégsem! A testem ugyan semmilyen versenyre nem vágyott, de az eszem igen. Hát jó, Pár nap vacillálás után csak megszületett a poszt, Pisti jelentkezett, idén már második alkalommal, hogy a januári Zúzmarát lemásolva a félmaraton után fut velem egy negyedmaratont is, ami az elmúlt 8 hónapban 10 km-re redukálódott. De legalább idén indulok a Wizz Airen!

Indulok? Hát… Látva a mostani erőnlétem és hogy a verseny déli 12:00-kor rajtol, nagy kedvem lett volna hagyni az egészet, de sikerült az összes kisördögöt elkergetnem, bár elég nehezen akartak elkotródni.

Ahogy az ELTE Lágymányosi Campusánál rendezett versenyeknél lenni szokott, ezúttal is a Petőfi híd budai hídfőjénél, a villamosmegállóban várt Pisti, pontosan egy órával a déli rajt előtt.

Óriási nagy terület, rengeteg ember, pedig a gyorsabb félmaratonisták jó ideje célba értek, sokan talán már ott sem voltak.

Leadtuk a hátizsákom, kétszer is meglátogattunk egy nyitott helyet, ahol mintha vízcsapból foyó víz hangját hallottam volna, de csak a második „randevúnál” esett le, hogy ezek mobilmosdók lehetnek és a felismerés örömére rögtön jól be is vizeztem a sapkám, nyakam, hajam. Aztán hogy a rajtig kitartanak-e… Jelentem, a sapka igen.

10 perccel dél előtt beálltunk a 2-es zóna végére a többi hering közé és pontban délben úszni, vagyis futni kezdtünk.

Facebookos posztomban 60 perc körüli időre kerestem futópartnert, de a szeptemberi kánikulát látva már nem voltam olyan bátor, aztán mikor elrajtoltunk és a rakparti lehajtóig a villamossíneken „kocorásztunk”… Az időeredmény nem is olyan fontos. Csináljuk meg és kész. De ez csak addig tartott, míg le nem kanyarodtunk a Duna mellé.

Itt már kényelmesebben lehetett futni, nem tolongtak olyan sokan és az emberek kontúrjai is jobban kirajzolódtak, mint a fenti pár száz méteren és én egyből bátrabb lettem.

A rajt előtti bóklászás közben tudtam meg Péter Attilától, hogy 3 frissítőnk lesz. Az első 3,1 km-nél Budán az Erzsébet híd után, a második Pesten a Vigadó térnél és a harmadik 8 km-nél, de az már nem igazán volt fontos.

Akkor az első elérendő cél az Erzsébet híd. De ezen a napon valahogy nehezebben akartak fogyni a hidak. Vagy csak türelmetlen voltam? Pedig a Stravába elmentett szakaszok ideje alapján egész jól haladtunk, a résztávok jó részét 6 percen belüli tempóval futottuk, Csak ne lett volna olyan meleg!

A Lánchíd után rövid kanyargás az Attila úton és környékén, aztán mentünk is a hídra.

A pesti oldalon kétszer is átfutottunk egy-egy nem túl hosszú alagút alatt (vagy a második a Lánchíd volt?) és délnek vettük az irányt.

Errefelé kezdett nagyon elegem lenni, a frissítőponthoz közeledve mondtam is Pistinek, hogy mindenképp szeretnék megállni. Hogy a pohár izo és a 2-3 falat banán mennyit segített, nem tudom, de a frissítőpontot elhagyva gyalogoltunk kicsit, aztán a Szabadság híd utáni fordítónál újra, egészen a híd közepéig. Közben persze szidtam mindenkit, leginkább magam, de a híd emelkedős oldalán nem volt szívem nekiindulni.

Ott végre megembereltem magam, legurultunk a hídról és jött a verseny legnehezebb része, a befutó.

Nem tudom, miért, ilyenkor mindig a 2019-es Wizz Air félmaraton jut eszembe, amit Ágival és Ferivel futottam, de bármilyen fáradt is voltam a végére (vagy nem), a Szabadság híd utáni egyenest egy jó hosszú sprinttel zártuk.

Azóta volt már pár versenyem, aminek itt volt a befutója, de bármilyen fáradt is voltam, ezt a nem is olyan rövid szakaszt szinte mindig végignyomtuk. Ezen a versenyen is így történt.

A sétákkal elvesztegetett időt persze nem hozhattuk vissza, de a lelkemnek szinte mindig jót tesz egy verseny végi sprint.

A befutóidőnk 1:06:27 lett, az első 5-öst 30:41 alatt futottuk le, ha okosabb vagyok, simán meglehetett volna a 60-61 perc, de ezen a napon fejben ehhez gyenge voltam.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, egy nagy üveg ásványvizet és egy-két csokit és a közös fotók után indultam is volna, de Pistinek akadt egy kis dolga és ha már megígérte, hogy hazavisz, nem akartam, egy idő után pedig már nem is tudtam különcködni.

Köszönet minden szépért és jóért, a pudingságom ellenére most sem bántam meg, hogy megcsináltam, megcsináltuk. Nagy gratula mindenkinek! Zsuzsinak, a másik Pistinek, Enikőnek, a kockásoknak és mindenki másnak. Folyt. köv. a következő, egyelőre ismeretlen versenyen.

Budapest, 2025. szept. 7.