Nagy bolondság péntek 13-án kidugni az orrunkat a lakásból és nekivágni egy közepesen hosszú túrának, de vannak néhányan, akik megteszik ezt. Közülük négyet, vagyis hármat személyesen is van szerencsém ismerni.
Még januárban, az első Mókus kör teljesítése után (vagy közben)fogalmazódott meg bennem a gondolat: ide újra el kell jönni. Aztán még egyszer! A többit majd meglátjuk. Kevés a pólóm, ezért szeretném megszerezni a 3 teljesítés után járó ajándékpólót. De ennél is jobban ösztönzött, hogy egy kevésbé csúszós pályán kipróbáljam magam, mennyivel leszek gyorsabb vagy lassabb.
A túrát a nőnapi hétvégére lőttük be, de az eső és a várható sár miatt el kellett napolnunk, egészen a következő hétvégéig. Hárman mentünk volna, de a pénteki nap Ildikónak nem volt jó, így a két jelentkező közül Adri maradt. És Adri férje, Roland valamint barátjuk, Tommy. Még jó, hogy így történt, mert a 25 km-en magunkon kívül nem sok emberrel találkoztunk. Én csak egy kutyasétáltatóra emlékszem.
„Komoly” fejtörést okozott, milyen cipőben menjek. Másfél hónappal ezelőtt Judittal és Csipivel túráztunk, egyértelmű volt, hogy Bakancsban kell menni, de márciustól újra futok és jó eséllyel már jégre, hóra sem kell számítanunk. Bevállaljam a futócipőt? A gidres-gödrös szakaszokon nem túl biztonságos, nem tartja a bokám, viszont az egyenletes, széles szakaszokon tudnék benne futni. Lesz, ami lesz! A futócipőt választottam.
A Blaha mellett, az Akácfa utcánál találkoztunk, onnan robogtunk ki a Szépjuhásznéhoz. Túratársaim reakcióiból azt éreztem, kicsit alulöltöztem, de akár így volt, akár nem, már nem sokat tehettem ellene. Csak az vigasztalt, hogy Roland is viszonylag lazára vette a figurát, szóval nem egyedül fogok megfagyni.:)
A Szépjuhásznénál rendeztük az útközben jelentkező technikai problémákat, vettünk néhány fontos vagy kevésbé fontos dolgot, aztán kevéssel fél 11 előtt nekivágtunk a körnek.
A Budakeszi út melletti csapáson kezdtünk, erre jól emlékeztem és végig azt vártam, mikor lesz olyan az út, ahol futhatunk. Nem mondom, hogyfutásra alkalmatlanlett volna, de én jobb minőségre emlékeztem. Talán az akkori fagypont körüli hőmérsékletben keményebb, stabilabb volt és az csalt meg?
A tempós séta azután is maradt, hogy a közúttól eltávolodtunk. Futásra csak egyszer váltottunk, mikor Roland egy rövid időre átadott Adrinak.
A túra előtti nap mindenképpen meg akartam nézni az ellenőrzőpontokat illetve a hozzájuk tartozó kilométereket, de szépen elfelejtettem, így csak az előző túráról megmaradt emlékekre hagyatkozhattam. Az sem volt kevés.
Rolanddal tökéletesen egymásra hangolódtunk, a tempós gyaloglás közben elég volt egy apró kis karmozdulat és máris korrigáltam az irányzékon, amire magamtól fel sem figyeltem volna, ha Roland nem hívja fel rá a figyelmemet.
Adriék többnyire előttünk haladtak, hol gyalogolva, hol futva, majd megvárva minket, közben pedig szuper fotókat készítettek rólunk és a tájról, de csak itthon tudtam meg, a januárihoz képest mennyivel virágosabb volt az erdő. Roland ezt eltitkolta előlem.:D Eközben a kiszámíthatatlan erdei terep miatt lemondtam a futásról, talán majd a vége felé…
A Nagy-Kopasz ezúttal is megizzasztott volna, ha a hegytetőhöz közeledve nem kapunk egyre erősebb léghűtést. De a szaporább pulzus is azt jelezte, felfelé tetszünk menni.:)
A kilátónál aztán olyan szelet kaptunk… Csak úgy lobogott a hajunk…:) Mondjuk rajtunk kívül nem is volt senki. Felsiettünk az óriási vitorlára emlékeztető kilátóba, leolvastuk a QR kódot, egy gyors fotó és sipirc lefelé! Még arra sem volt kedvem, hogy körülnézzek, látom-e a Mátrát. Elvégre nem volt köd.
Lent nyugtáztuk, hogy jócskán túlvagyunk már a felén és mentünk is tovább. Bőven volt időm arra, hogy „eldicsekedjek” Rolandnak, januárban hol dobtam az oldalast, így aztán nagyon vártam, hogy odaérjünk és leteszteljem, normál, csúszásmentes körülmények között hogy fogok működni. De csak nem jött! Vagyis de! A vártnál jóval korábban. Leereszkedtünk egy szikla- és kőmentes lejtőcskén, de nagyon nem hasonlított ahhoz, amit vártam. Ez lett volna az? Na ne már!
Továbbmentünk, hosszan, nagyon hosszan, de a vadkerítés sehol. Pedig januárban a lejtő után hamar jött az is. Talán arrébb tólták a kerítést? Vagy a meredek lejtőt?:)
Lassan, de biztosan csak odaértünk, átmásztunk a létrán, majd hamarosan szembetaláltuk magunkat a várva várt köves, meredek lejtővel! „Túrabot” kinyit és indultunk is lefelé. Szuperül ment. Bár erre januárban sem volt panasz. Pedig akkor eléggé csúszott, ennek ellenére nagyon dinamikusan ereszkedtünk le. És most is.
Miután a második kerítésen is túljutottunk, jött a végjáték, a Budakeszi út előtti hosszú, egyenes, ahol mindenképp futni akartam. De most valahogy ez a rész sem tetszett. Elkényelmesedtem? Elgyávultam? Vagy a felpuhult talaj ijesztett meg? Így aztán itt is csak egy rövidke futásra tellett, mint ahogy a Budakeszi úton is, ezekkel max 1-2 percet javíthattunk az időnkön. Pedig az nagyon szorított. A Csipivel összehozott idő (5:54) „túlszárnyalásáról” már rég lemondtunk, de a 6 órán belüli időről még nem. De aztán arról is. Bő egy percen múlott. De ez legyen a legnagyobb bajunk, a 7 órás szintidő így is simán meglett.
Beültünk volna a Szépjuhásznéba, csakhogy már bezárt! Hát persze! Ahhoz, hogy palacsintát kapjunk, 15:00-ig vissza kellett volna érnünk. De ekkor már 4 óra is elmúlt. Ja kérem! Tetszettek volna gyorsabban teljesíteni a kört! Így a palacsinta helyett anyu almás és túrós lepényével vigasztalódtunk, merthogy Rolandék hazavittek. Köszönet érte, mint ahogy a túráért is, szuper nap volt!
