A múlt kötelez?

Megvan az ötödik félmaraton a Vivicittán! Az időeredményemmel ugyan nem vagyok maradéktalanul elégedett, de nem lehet mindig tökéleteset „alkotni”.

Tág határok közt mozogtak az eddigi eredményeim az elmúlt négy versenyen, a legjobb 2:02:08, a leggyengébb 2:15:34 lett. A realitásokat figyelembevéve idén azzal is megelégedtem volna, ha 2:10-en belül célba érünk, de tudtam, ez nem lesz könnyű.

Nem volt mindennapi történet, ahogy Szilveszterkor, éjfél körül futótársamat, Nellit megismertem, akkor még interneten keresztül, de rá 8 órára már személyesen is és rögtön futottunk is 17 km-t a lassan ébredező Budapesten. De ezt a sztorit a Jótékonyság és nyúlfutás című bejegyzésben januárban már „megénekeltem”.

Azóta pár szigetkört már a futócipőnkbe tettünk, jól összeszoktunk, így annyira meg sem lepett, hogy Nelli jelentkezett kísérőnek a Vivicittára. Az óriási tömeg miatt ugyan volt benne „kis” tartás, de egy nagyszerű ötletnek köszönhetően olyan sima volt a rajt és a verseny első szakasza mint még soha.

a rajt előtt szokásos bázishelyünkön, a MAC-ban találkoztunk, ahol Kuriékkal is sikerült összefutni, így rögtön meglett a csapatfotó is.

A második szektor legvégéről indultunk, a többi futóval együtt, így az első kilométereket olyan tiszta, néptelen úton futhattuk… Álmodni sem lehetett volna szebbet…

Okulva a 3 héttel ezelőtti verseny rutintalanságából abban maradtunk, hogy próbáljuk tartani a 6 perc körüli tempót, aztán ha marad még erőnk, a végén tóljuk majd meg. Bár ha meggondolom, komolyabb, nem 100-200 méter körüli sprintet csak a 2016-os BB24-en nyomtunk, mikor kimondatlanul elkezdtem, pontosabban elkezdtünk versenyezni a mellettünk futó férfivel. Az tényleg nagy menet volt és valószínű, nem 10-20 másodpercet hoztunk az addigi időnkön. Szépséghiba, hogy ha csak egy hajszállal is, de alulmaradtunk.:(

Nem emlékszem, pontosan hol, de szerintem még a pesti oldalon, a Lánchíd előtt hallottuk meg a hátunk mögött az első, elég határozottan közeledő futókat, valószínű már a harmadik szektorból. Nem akartunk versenyezni velük, 200-300 méternél hosszabb távon esélyünk sem lett volna rá, inkább haladtunk tovább a magunk tempójával.

Rajt előtt elég sokat vaciláltam, hogy rövid vagy hosszú felsőben fussak-e. Nem volt hideg, de annyira meleg sem. Tudtam, hogy hamarosan 10 fok fölötti hőmérséklet lesz és belülről mi is termeljük majd a hőt, mégis maradt a hosszú, így aztán futás közben húzgálhattam is az ujját a könyökömhöz, hogy legalább az alkaromat hűtsem.

Ismerősökből ezúttal sem volt hiány, rengetegen köszöntek rám, közülük néhányat sikerült is azonosítani, még a verseny vége felé Andit is, bár őt csak úgy, hogy tudtam kicsoda, hogy vele futottam ősszel a Sparon, de a neve sehogy sem akart beugrani.

A Lánchídhoz érve átfutottunk Budára, ha jól tudom, megkerültük a Várat, aztán az Alagúton át vissza a Dunához. Még ekkor sem volt tömeg, mert az Alagútban feltűnően nagy volt a csend, de sok futót nem is láttam körülöttünk.

Ezután jött a hosszú rakpartfutás. Nem tudom, mi a jobb. Ha ismerjük a helyet, ahol futunk és nagyjából átlátjuk, mi vár még ránk, vagy ha fogalmunk sincs arról, hogy jutunk el a rajttól a célig. Elsőre azt gondolom, az előbbi, de ha ismerős helyen fut az ember, fáradtan a tudás sem mindig kifizetődő.

Merthogy valamikor 10 km körül kezdtem fáradni. Na nem olyan nagyon, de éreztem és az óra is ezt igazolta. Mondtam is Nellinek, amit már ő is sejtett, hogy a 2:10-es időről lemondhatunk.

A pesti oldal – merthogy a Szabadság hídon visszatértünk a Duna bal partjára – már nem esett olyan jól, pedig egész hosszan, a Szent István parkig kellett még futnunk. Aztán tovább, a Margit hídon át majdnem az Árpád hídig.

Mielőtt a hídra kanyarodtunk volna, kaptunk egy hajrát Nelli családjától, bár a kicsi talán észre sem vette a tömegben az anyukáját, aztán irány a sziget!

A Palatinus melletti széles úton, ahol árnyékos időben én is gyakran megfordulok, jött a vonatozás. Itt már csak a világos csíkot figyeltem és az előttünk futót, de megelőzni nem volt kedvem, szerintem értelme sem lett volna. Bár hogy tőlünk balra üres volt-e az út, ki lehetett-e kerülni a „kocsisort”… Fogalmam sincs, igaz, meg se kérdeztem. Utólag kicsit bánom, mert ha perceket nem is, de 0,5-1 percet javíthattunk volna a befutóidőnkön. De ez a hajó már elment.:)

Végül 2:19:55 alatt értünk célba, az eddigi leggyengébb vivicittás félmaratoni időmmel, de legalább a 2:20-ban benne vagyunk.:) De jövőre nem módosítom a célidőt!

Megkaptuk a befutócsomagot, én a sört egyben lenyeltem (természetesen doboz nélkül), aztán egy nem szeretem séta az Atlétikai Centrumig. Levezetésnek azért jól jött.:)

És ami most sem maradhat el, mert nélküle ez a 21 km nem jöhetett volna létre, nagy köszönet Nellinek, hogy végigfutotta velem a távot, szuper segítő volt!

Új egyéni csúcs a Vivicittán

Vasárnap félmaraton a Vivicittán, ezen a távon sorrendben az ötödik. Ha végignézem az előző évek időeredményeit, szomorkodásra nem lehet okom.

2016 Huszák Kata 2:02:08
2018 Sorossy Péter 2:06:48
2017 Rendes Vera 2:13:38
2015 Németh Ildi 2:15:34

Arra nem sok esélyt látok, hogy az első két időeredménynél jobbat fogunk elérni, de okos versenyzéssel a bronzérem meglehet.

Mind a négy verseny, mind a négy futótársam megérdemelné, hogy felidézzem az adott évi eseményt, de nem szeretnék lincshangulatot előidézni, így legyen a leggyorsabb, a 2016-os azóta is a legjobb félmaratoni időeredményem.

Juhé! Ma sikerült jól kiütni magam, bár igazából Kata volt a bűnös, én csak mentem utána. De megérte! Vivicittá 21,1 km új egyéni csúccsal, 2:02:08 alatt. Majdnem 10 percet javítottunk az eddigi legjobb időn, amit még tavaly márciusban Gáborral futottam Vácon!

Mondanám, hogy csak egy jó segítő kell az egyéni rekordhoz, de akkor nagyon igazságtalan lennék Ildihez, Balázshoz, Tiborhoz és a többiekhez. Valószínű annyi történt csak, hogy mostanra értem meg arra, hogy – kissé fellengzősen fogalmazva – kilépjek a komfortzónámból.:)

Nem rég, két hete ugrott be Kata a korábbi segítőm helyett és rögtön meg is hökkentett azzal, hogy – ha már úgyis ez a nagy vágyam – ráhajtunk a két órán belüli időre.

A Margit-szigeten volt a rajt és kivételesen a 3. szektorból indultunk, ami nem is volt olyan rossz ötlet, szerintem sokkal kevesebb embert kellett kerülgetnünk mint tavaly.

A verseny elején 6 perc körüli időket terveztünk, de ez csak az első kilométeren jött össze, utána jóval gyorsabbak lettünk: 5:25, 5:44, 5:11. Sokat nem is beszélgettünk, inkább csak a kötelező instrukciókat mondta Kata.

A jó tempóhoz egy elég határozott vezetési stílus is hozzájárult, így a kerülgetések nem mindig sikerültek a legtökéletesebben, de szerencsére megúsztuk egy-egy beszólással vagy pofonnal.:)

Volt egy új, számomra ismeretlen taktikánk is. Persze edzésen én is szoktam váltogatni a sprintet a lassabb tempóval, de versenyen nem. A táv feléig, kétharmadáig előzéskor vagy ha Kata úgy látta, pár tíz vagy 100-200 méterre kiugrottunk, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy visszaálltunk normál sebességre. Erre mondta még a verseny előtt, hogy ilyenkor pihenünk, amin én akkor mosolyogtam, de tényleg így történt.

Ildihez, a tavalyi vivicittás kísérőmhöz hasonlóan Kata sem lehet túl járatos Pesten, úgyhogy a "Most merre járunk?", "Melyik híd ez?" kérdésekkel hamar felhagytam.

Fáznunk nem kellett, viszont a szél jó erős, már-már viharos volt és időnként olyan érdekesen kapott a baseballsapkánkba, mintha fel akarná emelni. Ilyenkor húzgálhattam is vissza a homlokomba, de Kata nem úszta meg. Kb. 2 km-rel a cél előtt a Margit-hídon lerepült a fejéről.

A frissítést nem a megszokott módon oldottuk meg. Hogy szándékos volt vagy nem, meg se kérdeztem. Csak vizet ittunk, néhol két pohárral is, de semmit nem ettünk.

Talán 15-16 km-nél futottunk át Budáról Pestre a Szabadság-hídon. Bíztam benne, hogy innen már csak a Dunát követve elfutunk a Margit-hídig és úgy be a szigetre. Így is történt, de futás közben kicsit elaludhattam.:) Túljutva a Margit-híd alatt – ekkor már jó fáradt voltam – egyre csak azt vártam, mikor jön a visszafordító, hogy végre felfuthassunk a hídra. De csak mentünk előre, rendületlenül. Hát persze, mert még csak a Lánchidat hagytuk el. Micsoda öröm! De aztán a következő hidat is elértük, befutottunk a szigeti bejárón és már csak kb. másfél km várt ránk.

Itt próbáltam újra gyorsítani, de ez már nem volt az igazi. Fáradtan, de annál nagyobb örömmel értünk a célba. A "mosolyom" – ahogy Edina megjegyezte – jó ideig nem tűnt őszintének, de az utolsó kilométerek nagyon kifárasztottak.

A célban aztán ivás ivás hátán, egy közös fotó, majd hazautazás, ami ma borzasztó hosszúnak tűnt. De kit érdekel ez? Főleg azután, hogy kissé megpihentem?

Végül óriási köszönet Katának, nagyon motiváló volt a segítsége. De többet nem futok vele! Na jó, esetleg még a Szuflán.:)

18 kilométer a Pilisben

Még két nap sem telt el azóta, hogy az Öböl Félmaratonon Rékával célba értünk és máris egy újabb sportesemény, ezúttal az erdőben, túra formátumban.:)

Általános iskolás koromban gyakran túráztunk a budai hegyekben, párszor a Pilisben is jártunk, így nem véletlen, hogy felfigyeltem Jucus levelére, melyben a Pilisi szirtek túrára invitálta az érdeklődőket. Kis hezitálás után jelentkeztem is és bár volt elég kísérő, megkérdeztem Mercit is, hogy velünk tart-e.

A túra jóval komolyabbnak tűnt, mint az egy hónappal ezelőtti, de úgy voltam vele, valahogy majdcsak megbirkózunk vele. Elvégre februárban nem azért vettem túrabakancsot, hogy egy kiránduláson jól összesarazzam, aztán a túra után örökre a szekrény mélyére sunnyasszam.

Kényelmesen, kocsival utaztunk Pilisszántóra, Mivel Mercit a barátja, Feri is elkísérte, de majdnem a fejünkkel fizettünk ezért, mert egy félreértés miatt sikerült kissé megvárakoztatni a csapatot.:)

A táv nem sokkal volt hosszabb mint Zsámbékon (18,8 km), viszont szintben jóval keményebb (755 méter), ami több helyen köves, sziklás részekkel is párosult. Ennek tudatában Merci elhozta nekem a túrabotját, ami a húzósabb részeken éppen olyan jó szolgálatot tett mint a Nagykevély óriáskövein a fehérbot, csak stabilabb változatban.

Élvezetes volt a túra, nyugalmas az erdő, a szintek leküzdése fárasztó, izzasztó, koncentrációt igénylő mind a segítőknek, mind a kuksiknak. De azért jobban jártunk, hogy nem otthon csücsültünk vagy a városban szívtuk a friss pesti levegőt.:)

Láttunk hóvirágot, de nem tűztük a gomblyukunkba, mert a ruhánkon olyan nem volt, de ha lett volna, akkor sem tettük volna…

Láttunk egy ismeretlen, sokszirmú sárga virágot, de ott is tartottuk a szabályt: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Egyszóval (vagy néggyel): megint én jártam rosszul… :D

Jártunk a Boldog Özséb-kilátónál és a közelében rövid ideig le is horgonyoztunk, noha errefelé viszonylag alacsony volt a vízállás.

Ittunk friss forrásvizet, ha minden igaz, a Trézsi-forrásból.
„Átvergődtünk két egymás mellett fekvő fán, valahogy úgy, hogy ráültünk, majd ráhasaltunk az első törzsére, majd így bújtunk át a mellette lévő fa alatt.

Botladoztunk a köveken, főleg olyankor, ha csak a talpunk kisebbik részével sikerült rálépni vagy ha a kő kicsúszott alólunk. Na ilyenkor jöttek a „jaj”, „oppá” és még ki tudja, milyen szavak, merthogy csendben nem lehet az ilyet elviselni. :D
Sütkéreztünk a napon, főleg a hegytetőkön, ha akartunk, ha nem.
És a környező településeken, pl. Klastrompusztán élők jóvoltából el voltunk látva mindenféle finomsággal.

Már megtanulhattam volna, de engem ezúttal is meglepett, hogy a túra utolsó részében milyen hosszan ereszkedtünk lefelé és milyen meredek utakon. Persze! Persze! 755 méter nem kevés és tényleg sok volt a hegymenet, de ennyi? Otthon aztán, mikor átnéztük a szinttérképet, megvilágosodtam: 600-700 méter magas hegyeken is jártunk. Ekkor tudtam meg, hogy a Pilisben ilyen magas csúcsok is vannak, pedig eddig úgy gondoltam, max 500-600. Földrajzból 1-es!

Nem vártuk meg, hogy a lejtő Hollandiáig vigyen, annak is a tengerszint alatt lévő részéig, pedig amennyit a végén ereszkedtünk lefelé, akár oda is érkezhettünk volna. Inkább a pilisszántói kocsmánál kiszálltunk, befejeztük, pecsételtettünk és örültünk, hogy bő 6 óra alatt végigértünk.

Ezután nagyon gyorsan szétszéledtünk, merthogy a többieknek – úgy tudták –néhány perc múlva indult a buszuk, én pedig Merciékkel, akik ezúttal is szuper túratársak voltak, hazarobogtam. Ha már a virágoknál nem, legalább a túra után én is jól jártam valamiben.:)