Vasárnap félmaraton a Vivicittán, ezen a távon sorrendben az ötödik. Ha végignézem az előző évek időeredményeit, szomorkodásra nem lehet okom.
2016 Huszák Kata 2:02:08
2018 Sorossy Péter 2:06:48
2017 Rendes Vera 2:13:38
2015 Németh Ildi 2:15:34
Arra nem sok esélyt látok, hogy az első két időeredménynél jobbat fogunk elérni, de okos versenyzéssel a bronzérem meglehet.
Mind a négy verseny, mind a négy futótársam megérdemelné, hogy felidézzem az adott évi eseményt, de nem szeretnék lincshangulatot előidézni, így legyen a leggyorsabb, a 2016-os azóta is a legjobb félmaratoni időeredményem.
Juhé! Ma sikerült jól kiütni magam, bár igazából Kata volt a bűnös, én csak mentem utána. De megérte! Vivicittá 21,1 km új egyéni csúccsal, 2:02:08 alatt. Majdnem 10 percet javítottunk az eddigi legjobb időn, amit még tavaly márciusban Gáborral futottam Vácon!
Mondanám, hogy csak egy jó segítő kell az egyéni rekordhoz, de akkor nagyon igazságtalan lennék Ildihez, Balázshoz, Tiborhoz és a többiekhez. Valószínű annyi történt csak, hogy mostanra értem meg arra, hogy – kissé fellengzősen fogalmazva – kilépjek a komfortzónámból.:)
Nem rég, két hete ugrott be Kata a korábbi segítőm helyett és rögtön meg is hökkentett azzal, hogy – ha már úgyis ez a nagy vágyam – ráhajtunk a két órán belüli időre.
A Margit-szigeten volt a rajt és kivételesen a 3. szektorból indultunk, ami nem is volt olyan rossz ötlet, szerintem sokkal kevesebb embert kellett kerülgetnünk mint tavaly.
A verseny elején 6 perc körüli időket terveztünk, de ez csak az első kilométeren jött össze, utána jóval gyorsabbak lettünk: 5:25, 5:44, 5:11. Sokat nem is beszélgettünk, inkább csak a kötelező instrukciókat mondta Kata.
A jó tempóhoz egy elég határozott vezetési stílus is hozzájárult, így a kerülgetések nem mindig sikerültek a legtökéletesebben, de szerencsére megúsztuk egy-egy beszólással vagy pofonnal.:)
Volt egy új, számomra ismeretlen taktikánk is. Persze edzésen én is szoktam váltogatni a sprintet a lassabb tempóval, de versenyen nem. A táv feléig, kétharmadáig előzéskor vagy ha Kata úgy látta, pár tíz vagy 100-200 méterre kiugrottunk, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy visszaálltunk normál sebességre. Erre mondta még a verseny előtt, hogy ilyenkor pihenünk, amin én akkor mosolyogtam, de tényleg így történt.
Ildihez, a tavalyi vivicittás kísérőmhöz hasonlóan Kata sem lehet túl járatos Pesten, úgyhogy a "Most merre járunk?", "Melyik híd ez?" kérdésekkel hamar felhagytam.
Fáznunk nem kellett, viszont a szél jó erős, már-már viharos volt és időnként olyan érdekesen kapott a baseballsapkánkba, mintha fel akarná emelni. Ilyenkor húzgálhattam is vissza a homlokomba, de Kata nem úszta meg. Kb. 2 km-rel a cél előtt a Margit-hídon lerepült a fejéről.
A frissítést nem a megszokott módon oldottuk meg. Hogy szándékos volt vagy nem, meg se kérdeztem. Csak vizet ittunk, néhol két pohárral is, de semmit nem ettünk.
Talán 15-16 km-nél futottunk át Budáról Pestre a Szabadság-hídon. Bíztam benne, hogy innen már csak a Dunát követve elfutunk a Margit-hídig és úgy be a szigetre. Így is történt, de futás közben kicsit elaludhattam.:) Túljutva a Margit-híd alatt – ekkor már jó fáradt voltam – egyre csak azt vártam, mikor jön a visszafordító, hogy végre felfuthassunk a hídra. De csak mentünk előre, rendületlenül. Hát persze, mert még csak a Lánchidat hagytuk el. Micsoda öröm! De aztán a következő hidat is elértük, befutottunk a szigeti bejárón és már csak kb. másfél km várt ránk.
Itt próbáltam újra gyorsítani, de ez már nem volt az igazi. Fáradtan, de annál nagyobb örömmel értünk a célba. A "mosolyom" – ahogy Edina megjegyezte – jó ideig nem tűnt őszintének, de az utolsó kilométerek nagyon kifárasztottak.
A célban aztán ivás ivás hátán, egy közös fotó, majd hazautazás, ami ma borzasztó hosszúnak tűnt. De kit érdekel ez? Főleg azután, hogy kissé megpihentem?
Végül óriási köszönet Katának, nagyon motiváló volt a segítsége. De többet nem futok vele! Na jó, esetleg még a Szuflán.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése