Még két nap sem telt el azóta, hogy az Öböl Félmaratonon Rékával célba értünk és máris egy újabb sportesemény, ezúttal az erdőben, túra formátumban.:)
Általános iskolás koromban gyakran túráztunk a budai hegyekben, párszor a Pilisben is jártunk, így nem véletlen, hogy felfigyeltem Jucus levelére, melyben a Pilisi szirtek túrára invitálta az érdeklődőket. Kis hezitálás után jelentkeztem is és bár volt elég kísérő, megkérdeztem Mercit is, hogy velünk tart-e.
A túra jóval komolyabbnak tűnt, mint az egy hónappal ezelőtti, de úgy voltam vele, valahogy majdcsak megbirkózunk vele. Elvégre februárban nem azért vettem túrabakancsot, hogy egy kiránduláson jól összesarazzam, aztán a túra után örökre a szekrény mélyére sunnyasszam.
Kényelmesen, kocsival utaztunk Pilisszántóra, Mivel Mercit a barátja, Feri is elkísérte, de majdnem a fejünkkel fizettünk ezért, mert egy félreértés miatt sikerült kissé megvárakoztatni a csapatot.:)
A táv nem sokkal volt hosszabb mint Zsámbékon (18,8 km), viszont szintben jóval keményebb (755 méter), ami több helyen köves, sziklás részekkel is párosult. Ennek tudatában Merci elhozta nekem a túrabotját, ami a húzósabb részeken éppen olyan jó szolgálatot tett mint a Nagykevély óriáskövein a fehérbot, csak stabilabb változatban.
Élvezetes volt a túra, nyugalmas az erdő, a szintek leküzdése fárasztó, izzasztó, koncentrációt igénylő mind a segítőknek, mind a kuksiknak. De azért jobban jártunk, hogy nem otthon csücsültünk vagy a városban szívtuk a friss pesti levegőt.:)
Láttunk hóvirágot, de nem tűztük a gomblyukunkba, mert a ruhánkon olyan nem volt, de ha lett volna, akkor sem tettük volna…
Láttunk egy ismeretlen, sokszirmú sárga virágot, de ott is tartottuk a szabályt: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Egyszóval (vagy néggyel): megint én jártam rosszul… :D
Jártunk a Boldog Özséb-kilátónál és a közelében rövid ideig le is horgonyoztunk, noha errefelé viszonylag alacsony volt a vízállás.
Ittunk friss forrásvizet, ha minden igaz, a Trézsi-forrásból.
„Átvergődtünk két egymás mellett fekvő fán, valahogy úgy, hogy ráültünk, majd ráhasaltunk az első törzsére, majd így bújtunk át a mellette lévő fa alatt.
Botladoztunk a köveken, főleg olyankor, ha csak a talpunk kisebbik részével sikerült rálépni vagy ha a kő kicsúszott alólunk. Na ilyenkor jöttek a „jaj”, „oppá” és még ki tudja, milyen szavak, merthogy csendben nem lehet az ilyet elviselni. :D
Sütkéreztünk a napon, főleg a hegytetőkön, ha akartunk, ha nem.
És a környező településeken, pl. Klastrompusztán élők jóvoltából el voltunk látva mindenféle finomsággal.
Már megtanulhattam volna, de engem ezúttal is meglepett, hogy a túra utolsó részében milyen hosszan ereszkedtünk lefelé és milyen meredek utakon. Persze! Persze! 755 méter nem kevés és tényleg sok volt a hegymenet, de ennyi? Otthon aztán, mikor átnéztük a szinttérképet, megvilágosodtam: 600-700 méter magas hegyeken is jártunk. Ekkor tudtam meg, hogy a Pilisben ilyen magas csúcsok is vannak, pedig eddig úgy gondoltam, max 500-600. Földrajzból 1-es!
Nem vártuk meg, hogy a lejtő Hollandiáig vigyen, annak is a tengerszint alatt lévő részéig, pedig amennyit a végén ereszkedtünk lefelé, akár oda is érkezhettünk volna. Inkább a pilisszántói kocsmánál kiszálltunk, befejeztük, pecsételtettünk és örültünk, hogy bő 6 óra alatt végigértünk.
Ezután nagyon gyorsan szétszéledtünk, merthogy a többieknek – úgy tudták –néhány perc múlva indult a buszuk, én pedig Merciékkel, akik ezúttal is szuper túratársak voltak, hazarobogtam. Ha már a virágoknál nem, legalább a túra után én is jól jártam valamiben.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése