Egy-két éve ízlelgetem már, hogy egyszer részt kellene venni a Balaton Szupermaratonon, annak is a félmaratoni betétfutamán, de csak tavaly jutottam el addig, hogy futótársat is keressek a versenyre. Ez akkor nem jött össze, így a 2018-as verseny kimaradt, Viszont az idei nem!
Réka jelentkezett, hogy elkísér, fut velem, de mikor kérésemre rábólintott, még egyikünk sem sejthette, hogy hosszú, egész napos programra vállalkoztunk.
Vonattal utaztunk Keszthelyre, így Balatonalmáditól végig a tavaszi Balaton szépségeiben gyönyörködhettünk, kivéve én, nekem csak a bal oldali kilátás jutott, az sem túl jó minőségben.:D
A versenyközpontban gyors átöltözés (bár időnk bőven volt még a rajtig), lesétáltunk a partra, kicsit süttettük magunkat a márciusi napsütésben, különösen én a lábamat,:D aztán 11 órakor elindultunk, hogy Szigligetig meg se álljunk.
Ha most néhány nap távlatából megpróbálom felidézni az Öböl Félmaraton 21 kilométerét, nem sok mozzanatot tudok felidézni. Pedig nem is ittam a verseny előtt, csak vizet meg teát.:) Annyi biztos, hogy tempósan kezdtünk, pedig rajt előtt a speaker többször is felhívta a figyelmünket, hogy ne fussuk el az elejét és futás közben Réka is egyre csak azt ismételgette, hogy folyamatosan gyorsulunk. Mondjuk az órám adatai és a hivatalos részidők nem ezt igazolják, de lehet, hogy az aktuális sebességünk alapján futótársam ezt szűrte le. Az viszont vitathatatlan, saját szememmel láttam, hogy az első kilométereken elég sok futót leelőztünk.
Az előzetes információk alapján jól futható útra számíthattunk, de azért kis félsz volt bennem, hogy két személy számára nem lesz elég komfortos a pálya. Pedig az volt, panaszra nem lehetett okunk.
Jó érzéssel töltött el, hogy ismét olyan helyen futhatok, ahol a rajt és a cél nem ugyanazon a helyen van, nem egy nagy kört kell futni vagy három kicsit, hanem ahogy mondani szoktam, „valahonnan futunk valahová”.:) Logisztikai szempontból értem, miért praktikusabb a másik megoldás, de számomra ez sokkal érdekesebb, ingergazdagabb. Ezért is vonzott annyira a verseny, na meg azért, mert ott a Balaton! Azon a vidéken mindig jó futni!
Hiba, nem hiba, az első frissítőt kihagytuk, de a másodikat már nem. Errefelé, 9-10 km körül kezdtem agyalni azon, vajon bírni fogom-e végig a 6 perc körüli tempót (4,8 km 29:03, 6,8 km 40:55). Merthogy kezdtem fáradni . Vagy ami talán ennél is rosszabb: számolgatni.:)
Nem sokkal 12 km után Réka tanácsára sétára váltottunk, mivel nem tetszett neki a légzésem. Sajnos igaza volt, szükségem volt a pihenésre, de a séta hiba volt. Néhány száz méter után újra futni kezdtünk, de már sokkal kisebb lelkesedéssel tettem ezt. 14 és 16 km után így újra sétáltunk egyet, ekkor már az én kérésemre és utóbbi már jóval hosszabb ideig tartott. Eközben a telefonom egyre lassabb átlagtempót kezdett „emlegetni”.:)
Viszont errefelé több futóval is megismerkedhettünk, leginkább látásból illetve köszönésügyileg, merthogy oda-vissza előzgettük egymást. És eközben egyre erősebben kezdett sütni a nap, a sapkám pedig otthon.:) Úgy látszik, pakolásnál még téli aggyal gondolkodtam, eszembe nem jutott, hogy valami fejfedőt is be kéne tenni a zsákba.
Tudtam, hogy a végén egy komolyabb emelkedőt kell megmásznunk, egészen a szigligeti vár alatti parkolóig, de arról nem volt információm, milyen hosszú lesz. Így utólag nem tűnik olyan durvának, viszont a meredeksége és minősége miatt nem volt könnyű. Nem is erőltettem a futást.
Fent aztán Péter Attila hangja várt, néhány elismerő szó, de ezúttal nem dagadt a keblem a büszkeségtől. Mondjuk az más verseny után sem nagyon szokott.:)
Ahhoz képest, hogy volt benne bőven séta, az időeredményünk nem is lett olyan borzasztó, 2:33:04. Összehasonlítva az első félmaratonommal, ahol 2:32:12 alatt értünk célba úgy, hogy csak a Nyugati-felüljárón sétáltunk 5-10 lépést, nagyon jó idő. És mennyivel jobb lett volna, ha okosabban osztom be az erőmet…:)
Nem sokat időztünk a célterületen, inkább megpróbálkoztunk a lehetetlennel, elérni Tördemicen a legközelebbi vonatot, ami végül nem sikerült, de kis kitérővel csak hazajutottunk, köszönet egy futópárnak, akik visszavittek Keszthelyre. Így aztán a reggel fél 7-es találkozástól Réka este fél 6-ig élvezhette a társaságomat, amiért nagy-nagy köszönet neki.
Keszthely, 2019. márc. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése