Látogatóban Margitkánál

Mint minden jóra- vagy rosszravaló elhunyttal megtörtént már, 1637-ben, halálának pillanatában Pázmány Péter testéből is kiszállt a lélek és önálló életet kezdett. Hosszú ideig bolyongott, kizárólag az akkori ország határain belül, mígnem a mai főváros déli részén, a Duna jobb partján verte le táborhelyét – talán már akkor tudta, hogy errefelé lesz az a sétány, ami az ő nevét fogja viselni – és néhány rövidebb kiruccanástól eltekintve nemigen mozdult ki innen.

A szigorú jezsuita tanítást ekkorra elengedte, lazán, vidáman, sokat szemlélődve „élte” napjait, nemegyszer kisebb csínyeket is elkövetve, ügyelve arra, hogy a jóízlés határain belül maradjon.

Életében sosem járt Budán, hiszen a város akkor török uralom alatt állt, halála után viszont könnyen megtehette volna, de nem akarta látni, mit tettek a várossal az ottománok.

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, nagy változások szem- és fültanúja lehetett, többek között annak is, ahogy beépült a környék, odaköltözött egy egyetem, tanárokkal, fiatal vagy kevésbé fiatal tanulókal, pezsgő élettel, az utóbbi 5-6 év őszén pedig egy fura népcsődülettel, számtalan rövid ujjú pólós, rövidnadrágos emberrel, a hasukon egy papírdarabbal, rajta egy számmal. Mi lehet ez? Talán versenyt futnak? Nem elképzelhetetlen. De ilyen sokan?

Felsorakoztak egy hosszú, végeláthatatlan sorba és mikor eldördült egy puska, a tömeg északnak indult. Hogy hová mennek, arról Péternek fogalma sem volt. Szívesen megkérdezett volna valakit, de nem tehette, mert nemcsak láthatatlan, de az emberi fül számára hallhatatlan is volt.

Indulásuk után bő egy vagy két órával megérkeztek az elsők, a leggyorsabbak, előbb csak néhányan, aztán egyre többen és újra megtöltötték az épület előtti teret.

Az Úr 2023. évére aztán megszületett a nem is olyan bonyolult megoldás, hogyan tudhatná meg, hová futnak. A verseny reggelén figyelni kezdte a papíros embereket, mivel csak ők szoktak futni, kinézett magának egy szimpatikus férfit, aki egy nő könyökét fogva érkezett, követte őket, hallgatta a beszélgetésüket, a furcsa, érthetetlen számokat, a 6:20-akat és 6:30-akat. Mi lehet ez? Talán a 6:20-as vonat? De hiszen ő nem is tudhatja, mi az a vonat!

Beszélgetésükből az is kiderült, hogy hasfájása miatt a férfi majdnem visszamondta a versenyt, aztán mégis elindult, hogy futótársa rajtszámát elhozza és ha jól érezné magát, fusson.

Mikor felsorakozott a tömeg, Péter felkapaszkodott a férfi hátára, bár azt azóta sem érti, hogy egy test nélküli lélek hogy lehet erre képes, és így utazott velük, bármerre is mennek.

A sok rövidnadrágos lefutott a Duna melletti útraés északi irányba haladva elhagyta a gyülekezőhelyet. Lehet, hogy egészen esztergomig futnak?

Barátaink, Magdi és Gábor, egyáltalán nem siettek, egyenletes tempóban futottak, de arcukon azért látszott, hogy nem fáznak. Sokan megelőzték őket, máskor ők tették ezt a náluk lassabb futókkal, de utóbbi azért jóval ritkábban fordult elő.

Gábor ekkor már nem Magdi könyökét fogta, hanem egy kötelet, melynek másik vége futótársa kezében volt. Hogy miért van erre szükség, azt továbbra sem értette.

Elérték az első hidat, ezt már jól ismerte az egykori érsek és most közelről is megállapíthatta, hogy építői az esztétikára nem sok gondot fordítottak, a következő négy dunai átjárót viszont ekkor látta először.

Futóink többször is megálltak az út szélére kiállított asztaloknál, ettek, ittak, aztán mentek is tovább.

A napsütés, a meleg Gábort jobban megviselte, ezért az evős, ivós helyeken futótársa vizet csurgatott a csuklójára, ami csak rövid ideig segített, jobban esett volna, ha a Dunában mártózhatna meg, talpától a feje búbjáig.

A negyedik ismeretlen híd után egy sziget mellé értek, amire Péter nem létező szeme rögtön felcsillant. Ha ez a Margit-sziget, akkor még IV. Béla lányának lelkével is összefuthat, feltéve, hogy továbbra is itt él.

Hosszan futottak a Duna közepén elterülő szárazföld mellett, egészen a következő hídig, felfutottak rá, majd a közepén begurultak – természetesen futva – a szigetre.

Gábor itt már nagyon fáradt, kissé hitehagyott is volt, ezért hogy kizökkentse ebből, Péter riasztotta a gonosz kis manót, aki szeliden, de azért jól érezhetően hasbarugta. Ez olyan jól sikerült, hogy a lejtő alján sétára váltottak és ha próbálkoztak is a kocogással, az Gábort sokkal inkább az egy helyben totyogásra emlékeztette.

A frissítőpontnál Gábor azzal állt elő, hogy a sziget túlsó végén kiszáll, így legalább Magdi versenyét nem rontja el, és az Atlétikai Centrumban várja meg. Ez aztán úgy feldobta, hogy még az ereje is visszatért. Képes lesz még végigfutni a versenyt?

Látta ezt a gonosz manó is, ezért remek időzítéssel a Margit-sziget másik végén újra hasba rúgta, ami végleg megpecsételte a sorsát.

A sportpálya mellett megálltak, Magdi lekísérte a bejáratig és Gábor rajtszámával a kezében tovább futott, egészen a célig.

Gábor pedig bement az épületbe, egy ideig üldögélt egy szekrényekkel teli helyiségben, aztán kiment egy „hosszúkás kör” alakú pályára, talán ezt nevezik oválisnak, egyszer körbesétálta, majd lefeküdt a fűbe, alig 10 méterre Árpád-házi Szent Margit lelkétől, aki szintén ott napozott. Nem sokon múlott, hogy Péter álla a földre ne essen. Ezt a szerencsét!

Így aztán míg Gábor szótlanul, kedvetlenül feküdt a fűben, ő bemutatkozott Margitkának és beszélgetni kezdtek. Észre se vették, hogy Gábor teste fölül elvándorolt a fák árnyéka, ezért kicsit odébb vonult, majd egy idő múlva felkelt, besétált az épületbe, és mikor Magdi visszaért a zsákjával, felsétáltak a Duna felett átívelő hídra, felszálltak arra a hosszú sárga gurulós szörnyetegre, amiből Péter annyit látott már a városban és eltűntek a szemük elől.

De ha Péter nem is lesz már az Atlétikai Centrumban, Margitka még találkozhat a férfival, mikor a pályán vagy kint a szigeten gyűjti a kilométereket.

Ui: Mivel Magdi Gábor rajtszámával futott be a célba,az eredménylista szerint ő is célba ért, ezért az interneten olvasható befutóidejét kellő kritikával tessék kezelni!

Budapest, 2023. szept. 10.