A fenti bölcsesség nem újdonság számomra, mivel tavaly december óta két szegedi futóversenyen is részt vettem már, ennek ellenére – vagy éppen ezért – novemberben a harmadik félmaratonra is leadtam a nevezésem.
A szegedi versenyek egyik jellegzetessége, hogy viszonylag sokat futunk járdán, ami alapesetben nem is lenne baj, viszont látássérültként kilométereken át kerülgetni az oszlopokat, kandellábereket, útpatkán le- és fellépni… Talán még jobban kimeríti az embert mint maga a futás. De akkor miért is neveztem újra?
Minden nehézség ellenére nem felejthettem el a szegedi futónagykövet illetve eddigi futótársaim, Timi és Ákos segítőkészségét, nyitottságát és magát a verseny hangulatát, így nem volt számomra kérdés, ha lesz futótársam, decemberben újra ott leszek!
A verseny reggelén utaztam, pontosabban repültem Szegedre a Sólyombusz egyik autójával és tanulva a korábbi tapasztalatokból visszafelé is foglaltam helyet. Legalább megvan az ösztönzés, hogy ne lazsáljam el a versenyt, mert ha lekésem a kocsit, utazhatok vissza vonattal.
Szegeden kis izgalom várt, ugyanis kb. negyed órával hamarabb érkeztünk a Csongrádi sugárútra és egy elég néptelennek tűnő többsávos út mentén tett ki az autó. Ha most nem a megbeszélt helyen állok… De néhány perc múlva beállt elém egy troli. Ezekszerint mégiscsak jó helyen vagyok?:)
Hamarosan Ákos is megérkezett, ő vitt el a versenyközpontba, ahol végre futótársamat, Szilvit is megismerhettem. Átöltözés után – nem úgy mint tavaly Timivel – sikerült néhány száz métert futni, pár fotó Szilvi barátnőjével és a fiával, aztán fél 11 után elrajtoltunk.
Bevallom, a nehéz „terepviszonyok” miatt volt bennem kis izgalom, de már nem volt visszaút.
Az első métereken, talán még százmétereken is minden szép és jó volt, de nagy bánatomra hamarosan feltereltek a járdára és ott már nem tudtam olyan felszabadultan futni. Fura dolog ez, hiszen itt is folyamatosan futunk, de mégis van bennem egyfajta gát, félelem, noha a kísérőmben 100%-ban megbízom.
A Tisza-hidat idén sem zártam a szívembe, de valahogy csak leküzdöttük, pontosabban kikerültük az összes kandellábert, csúszkálás nélkül, mert jég most nem volt, majd átérve egy balkanyar és északnak, pontosabban a folyásiránnyal szembe haladtunk tovább.
Az első kilométereken nem beszéltük agyon magunkat, de átérve az újszegedi oldalra csak megeredt a nyelvem. Azt nem mondom, hogy a tavalyihoz hasonló mesedélutánt, vagy inkább mesedélelőttöt tartottam Szilvinek, de errefelé nem csak a szükséges instrukciókról szólt a kommunikációnk. Jó ideig el is kerülte a figyelmemet, hogy milyen tiszta, jól futható terepen vezet az út. Hiába, a jót mindig könnyebb megszokni.
Mire ennek a szakasznak a végére értünk, tudatosult is bennem, hogy milyen simán haladunk.
Jó reggelt kívánok! Egy jobb kanyar, aztán hamarosan még egy és pár méterrel beljebb, nagyjából az előző úttal párhuzamosan folytattuk. Itt már nem aszfalton, hanem földes úton futottunk, de olyan egyenletes volt a felülete és akkora fák szegélyezték utunkat… Öröm volt rajta futni.
Arra már nem emlékszem, hogy visszaérve a Tisza-hídhoz éppen hány kilométernél jártunk, de abban biztos voltam, hogy a túloldalon lesz még egy kis csalinkázás a városban. De ez már borult időben történt, így a második hídfutás sokkal lazább volt, mivel az árnyékos időben én is láttam a kandellábereket, Szilvinek nem is nagyon kellett mondani, mikor jön a következő.:)
És a kanyargást tényleg nem úsztuk meg.:) Erre a részre már nagyon nem emlékszem, csak futottam, vártam a végét, bár ekkor még elfogadható állapotban. Annyi biztos, hogy egyre nehezebben, nyűgösebben viseltem a lelépőket, oszlopokat, fákat, de gyanítom, ekkorra Szilvit is kifárasztotta a navigálás.
Volt is két melegebb helyzet, bár hőfokát tekintve lehet, a langyos szó jobban illik ide. Egyszer egy lelépőnél, ahol én egyet léptem lefelé, csakhogy kettőt kellett volna, a másik meg egy oszlopnál, aminek kicsit nekidöccent a vállam.:) Hiába, az utolsó 2-3 km-en már minden patkát, kanyart nyűgként éltem meg. Valahogy azért csak elfogytak.
Magányosan, de annál nagyobb örömmel futottunk be 2:34:27-es idővel. Így leírva elég csúnyán hangzik ez az időeredmény, ráadásul jól el is fáradtam, de annak nagyon örülök, hogy kitartottunk, végigcsináltuk.
A nyári éjszakai félmaraton után azt mondtam, szép volt, jó volt, de a szegedi futást nem kéne tovább eröltetni, erre decemberben újra, harmadszor is a napfény városában koptatták a futócipőim az aszfaltot. Ennek fényében a jövővel kapcsolatban már óvatosabb vagyok. Már csak azért is, mert Szilvitől megtudtam, hogy a Szeged Maratonon, illetve annak 26 km-es futamán jórészt egy kerékpárúton vezet az út. És hát a városi versenyeken váltóban is lehet indulni.:) De ezt majd jövőre megbeszéljük, ha lesz kedvem, lesz kivel.
Végül nagy-nagy köszönet Timinek és Ákosnak mindenért, de legfőképp Szilvinek, hogy végigfutotta velem a 21 km-t. A rajt előtt ugyan benne is megvolt a szokásos izgalom, hiszen sose futott még látássérülttel, de nagyon ügyes volt! Én pedig szerencsés, hogy a futásnak köszönhetően ilyen jófej emberekkel hoz össze a sors, no meg a korábban megismert futóismerősök.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése