Megküzdöttünk érte

Futóberkekben közismert tény, hogy egy maraton csak a távot tekintve két félmaraton, de egy 42 km-es verseny féltávjánál nem egy második félmaratont kezdünk, csak a 22., 23. km-t és a többit, közel sem olyan állapotban, mint a verseny elején.

Maratont még nem futottam (akkor mit okoskodom?), de a fenti nagy igazság a 21 illetve 11 km-es párosra is igaz. Ha ezt eddig nem tudtam volna, akkor az elmúlt vasárnap élőben is megtapasztalhattam.

Márciusban még nem mertem belevágni, de mivel a Vivicittát nem mondtam vissza, a következő hónapban már nem úszhattam meg a félmaratoni futást.

Futótársam Péter lett, akivel az elmúlt évben heti rendszerességgel látogattuk a Római-partot és a Megyeri hidat illetve a Margit-szigetet, természetesen futva.

A négy héttel korábbi 11 km-es verseny időeredménye alapján méltán bízhattam abban, hogy a 2:15-2:20-as idő is meglehet, bár tudtam, a vége nem lesz könnyű.

A verseny és a közös futások előtt menetrendszerűen jelentkező hasi probléma miatt a verseny reggelén is úgy indultam el otthonról, hogy elviszem Péternek a rajtszámát, aztán ha rendben vagyok, futunk, ha nem, akkor… Majd meglátjuk.🙂

A villamosmegállóban Péter meggyőzött, hogy maradjak, bár ne tette volna, mert ami az Árpád hídon várt ránk… A futástól is elvette a kedvem.

Nem volt nagyon hideg, cserébe meleg sem, viszont a hídon olyan szél támadt ránk… Alig vártam, hogy a szigetre érjünk, mert az jóval szélcsendesebb hely. A dunai hidaknál mindenképpen.

A versenyközpontnál óriási tömeg, de a 9 órai rajtig még bőven volt időnk. Legalábbis mi ezt gondoltuk.

A rajt előtt még egy mosdójárat, aztán irány a ruhatár, mert a meleg felsőt próbáltuk minél tovább magunknál tartani. De úgy elment az idő…

Épp indulni akartunk a rajtzóna felé, mikor a távolból azt hallom, 3 perc múlva indulunk.

Próbáltuk felvenni a nyúlcipőt, de ebben a tömegben max óvatos kocogásra futotta, mint ahogy a zónák mellett is, merthogy a4-es szektortól el kellett volna jótni a 2-es végéig.

Egész jól haladtunk, de mire a 2-eshez értünk volna, őket is elrajtoltatták, nekünk pedig be kellett érnünk a 3-as szektorral, bár ahhoz képest, hogy mennyien voltunk, a rajtot követően egész jó tempót sikerült felvenni.

A meredek felhajtón felfutottunk az Árpád hídra, onnan ki a pesti oldalra, majd rövid Népfürdő utcai vizit után jöhetett a hosszú rakpart menet, egészen a Szabadság hídig, sőt azon is túl.

Ekkor már nem volt olyan hideg, amolyan ideális futóidőnek mondanám, mikor egy nem túl vastag futófelsőt is el lehet viselni.

Nem szoktam sűrűn frissíteni, ha nincs túl meleg, egy félmaratont 2 megállóval is simán végigviszek, de Péter már az első, a 3-4. km-nél lévő ponton megállt és ha már én is ott voltam, ittam egy pohár vizet. Ez aztán olyan sokszor megismétlődött, időnként egy nagyobb falatnyi banándarabkával fűszerezve, hogy kész csoda, hogy nem kellett megállnunk egy tartályürítésre sem.

A Bálnánál volt a fordító, az olyannyira szeretett macskaköves úton visszafutottunk a Szabadság hídig, „átkeltünk” Budára és folytattuk utunkat, továbbra is déli irányba.

Nem tudom visszaidézni, a Petőfi híd előtt vagy után volt-e a fordító, de én nagyon vártam, hogy odaérjünk, mert a folyamatos távolodás a céltól elég frusztráló volt.🙂

Bárhol is volt, a fordítónál egy szinttel lejjebb költöztünk és végre valahára a cél felé vettük az irányt. Szépséghiba, hogy Pétertől errefelé tudtam meg, hogy csak féltávnál járunk.😞

Úgy emlékszem, az Erzsébet híd után,a Döbrentei téren lekanyarodtunk a rakpartról és a budai keskeny kis utcákon kanyarogtunk. De hogy hol, fogalmam sincs, mert errefelé átváltottam zombi üzemmódba és agyilag majdnem teljesen kikapcsoltam.🙂

Errefelé kértem először Pétert, hogy sétáljunk egy kicsit, majd mikor újra futni kezdtem, korszakalkotó ötlettel álltam elő. Fussunk 500 métert, aztán megint sétáljunk valamennyit. Szerencsére Péter nálam sokkal józanabb volt, mert azt javasolta, ne döntsem el előre,hány méter futás után akarok megint sétálni.

Így aztán csak futottam, természetesen 0,5 km-nél joval hosszabban, de a séták azért nem maradtak el, csak hogy rontsuk az időeredményünket.

A versenykiírásban olvastam, hogy az Alagúton is át fogunk futni, de mire a nagy nap elérkezett, erre már nem emlékeztem. Még jó, hogy a verseny útvonala időben figyelmeztetett rá.

Valahol a budai kis utcák után azt vettem észre, egy ívesen kanyarodó úton haladunk. Ha pedig ez a Lánchídnál van, akkor hamarosan fedett helyre érünk.

Füldugót sajnos nem vittünk, így aztán jó néhány száz méteren hallgathattuk a „lökött futók” hangoskodását,😀 de mi szépen, fegyelmezetten futottunk, ahogy illik.

Az Alagút után a Halász utcánál visszatértünk a Rakpartra és egészen az Árpád hídig a Duna mellett koptattuk az aszfaltot.

Nem sokkal a híd előtt kértem az utolsó pihenőt, talán a leghosszabbat, de az újraindulást egyre csak halogattam, egészen addig, míg a szerpentines úton a hídra nem értünk.

Itt már nagyon közel volt a cél. Pár száz méter a szigeti lehajtóig, egy meredek lejtő, amit a verseny elején volt szerencsénk megmászni, majd egy nem túl hosszú sprint a célig. Megvan! Megcsináltuk!

Köszönhetően a többszöri sétának, a befutóidőnk nem lett valami fényes, de legalább a 2:30:24-es időeredményt nem lesz nehéz túlszárnyalni.

Megkaptuk az ilyenkor szokásos ajándékokat és mentünk is a hátizsákért, de valamiért ezen a versenyen a csomagkiadás nagyon döcögősen ment, aztán indultunk is Péter autójához.

Csak arra nem számítottunk, hogy a 10 km-t futók elállják az utunkat. Valahol a pesti hídfőnél át kellett mennünk egy zebrán, de akár piros, akár zöld volt a lámpa, mi csak ácsorogtunk az útszélén és szidtuk ezt a sok hadd ne minősítsem futót.😀

Nem sokkal később másodszor is utunkat állták, de egy kisebb kerülő beiktatásával túljártunk az eszükön.

Mivel borzasztó fizikai és idegállapotban voltam, Péter hazafuvarozott, köszönet érte. Mint ahogy második közös versenyünkért is, mindent egybevetve szuper vasárnap délelőtti programunk volt.

Budapest, 2024. ápr. 21.