Csak azért is!

A tavaszi 4 verseny után bedöglött az idei versenyszezon, A nyárba úgy mentünk bele, hogy a Wizz Air félmaratonon kívül, ami már szeptemberben volt, egyetlen nevezésem sem volt. Többször felütöttem a futónaptárt, szemezgettem is néhány versennyel, de egyiknél sem jutottam el addig, hogy futótárs után nézzek, a nevezésről nem is beszélve. Maradt a jó öreg Futóest a Hősök terén, de kísérő híján ez is kimaradt.

Így aztán futkároztam tovább az ismert pályákon, jellemzően egyedül, kivéve a keddet, mikor Péterrel futottam a Margit-szigeten vagy náluk Dunakeszi utcáin, de a júniusi hőségnagyon megviselt, még úgy is, hogy hajnalban, reggel jártam, jártunk ki a szigetre. A hónap vége felé sikerült is összeszedni egy kellemes kis éjszakai rosszullétet, talán egy napszúrástól vagy mástól, ami szerencsére csak egy napi gyengélkedésbe került, de elég ijesztő volt.

Lehet, hogy megcsal már az emlékezetem, de szerintem a július kissé „hűvösebben” indult, viszont a futás továbbra is döcögősen ment, egy idő után már a 6-8 km-ekhez is nagyon össze kellett szednem magam. Hogy lesz ebből szeptemberben félmaraton?

1,5-2 héttel a verseny előtt, mikor már látszott, hogy jó eséllyel szept. 8-án is hőség lesz, hosszas vacilálás után visszamondtam a nevezésem és helyette a novemberi siófoki félmaratont választottam. Ősszel talán jobban jönnek a hosszabb távok és bátrabban nekimehetek a 21 km-nek.

De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a májusi Borvidéken megbeszéltem Szilvivel, hogy októberben vele futom a Bonyhád-Bátaszék közötti 24 km-es versenyt. 2019-ben, mikor Szilvit megismertem, úgyis csak a második felét futottuk együtt, miután Ákost a betegsége miatt „eltiltottam” a további futástól.😀

Négy hét sok idő, a szeptember már nem olyan meleg, de rengeteget vívódtam amiatt, hogy merjem-e vállalni. Nagyon szerettem volna menni, de éreztem, a 24 km-hez még kevés vagyok.

A virágsziromtépkedésnek és Szilvi biztató szavainak köszönhetően végre döntöttem. Megyek!

Az utolsó két hétben sikerült végre kétszer is 10 km fölötti távot futnom, de az igazi segítséget mégis a lelki felkészítés jelentette.

Állandó kapcsolatban voltam pszichológusommal, dr. Nagy Gáborral, fejben számtalanszor lejátszottam az ismert szakaszokat és próbáltam kondicionálni magam, hogy ésszel fussak és ne essek kétségbe, ha féltáv környékén elegem van az egészből és kezdem feladni. Hogy ez mennyire sikerült, csak a versenyen derülhetett ki.

Tudtam, hogy a verseny reggelén emberi időben busszal, vonattal Bonyhádra utazni lehetetlen, ezért a rajtlistához fordultam és kerestem az ismerős, pesti vagy Pest környéki futókat és mint már annyiszor, ezúttal sem kellett csalódnom. Köszönet a gyors, kényelmes utazásért Krisztinek, Lacinak.

Az előző versenyek rajtközpontja a bonyhádi gimnázium atlétikai sportcsarnokában volt, de idén átkerült a közeli evangélikus általános iskolába, így a rajt helyszíne is.

Az iskola egyik termében átvedlettem futóruhába, ettem egy fehérjeszeletet és csináltunk egy rajt előtti fotót, amin Szilvi nem lehetett rajta, viszont egy Kenyai Kobra, a verseny győztese, Orsós Zoli és két útitársam annál inkább.

A hűvöskés idő miatt hosszú felsőben rajtoltam, de meglepetésemre Szilvi rövid futott. Hogy melyikünk járt jobban, nem tudom, mert voltak olyan időszakok, mikor majdnem soknak éreztem a hosszút, Szilvi karjai viszont a meredek lejtőkön elkövetett száguldást nem szerették.

A rajtzóna legvégére álltunk, de szerintem kicsit el is aludtunk vagy lassan vettük fel az utazótempót, mert ahogy kiértünk az utcára, senkit sem láttam magunk előtt.

Bő egy kilométernyi városi futás után értünk a 6-os úthoz, átfutottunk rajta és kezdetét vette a móka, innentől útlezárás nélkül.

Nem futottunk gyorsan, lassan se, de jó időnek el kellett telnie, mire az első futót utolértük, aztán még párat, de ezután semmi. Mi lesz így velünk? Hányadikok leszünk?🙂

A verseny előtti taktikai megbeszélésen Szilvi elmondta, hogy ő egyik nagy emelkedőn se nagyon szeretne futni, nekem viszont tavalyról az maradt meg, hogy az elsőt meg lehet csinálni és a második első fele se olyan durva.

Döntés nem született, viszont az elsőre majdnem végig futva mentünk fel.

A hosszú és nem kicsit meredek lejtő után néhány kilométer „unalmas” rész következett, bár ahogy valamelyik beszámolóban olvastam, talán épp útitársaméban, őt a táj, az út mentén látott állatok nagyon lenyűgözték.

A 8. km előtt értünk Mőcsénybe és Szilvi jó előre felkészített, hogy a település előtt lesz egy rövidebb „kaptató, majd a falu végén kezd újra emelkedni, de a durvább rész akkor jön, mikor Mőcsényt elhagyjuk.

Futva mentünk felfelé, egy kicsit még a durva részen is, de hamar beláttuk, ezt a tempót gyors gyaloglással is hozni tudjuk.

Miután leértünk, hamarosan jött a második frissítőpont és féltávnál a páros váltók váltópontja.

Nem tudott nem eszembe jutni, hogy tavaly itt szálltam ki, innen futott egyedül Feri és hogy idén ennek nem szabad megtörténnie.

Szerencsére az időjárás sokkal barátibb volt a tavalyinál és a kondíciót tekintve is jobban álltam, na meg a csak azért is érzés, így aztán fel sem merült, hogy abbahagyom.

A táv második fele kevésbé volt mozgalmas. Néhány falu, egy vasúti átjáró és egy ahhoz hasonló vasúti aluljáró, ami Mázán is van és ahol egy fénykép is készült rólunk, de nekem nem tűnt fel, hogy volt ilyen. Talán a sok kóla ártott meg? Vagy volt benne bor is?

Egyébként ezen a versenyen is a kóla és a banán volt a sláger, de az egyik ponton, gondolom, mikor már fáradtabb voltam, izót is ittam. A fegyelmezettségem pedig alulról súrolta az ötöst, ami számomra is nagy meglepetést okozott. Csak az aggasztott, hogy a 15-16. km-nél is majd egy tízes várt ránk. De a lábaim még bírták.

19,4 km-nél, ott volt az utolsó frissítőállomás, ütött be krach. 100-150 méterre lehettünk, mikor Szilvi jelezte, hogy mindjárt odaérünk és én hirtelen úgy elvesztettem az erőmet, motivációmat, hogy abban sem voltam biztos, tovább tudok-e futni.

Megkaptuk az 5 km-re szóló betevőt és indultunk is tovább, de tempós gyaloglással, remélhetőleg nem sokáig.

Egész jó tempóval haladtunk, hamarosan már a Bátaszékre vezető főúton és nekem fogalmam sem volt, hogy mikor merjem folytatni a futást.

Nem emlékszem, 500 méter körüli távot gyalogoltunk vagy majd egy ezrest, de mikor meghallottam az m6-os autópálya hangjait, döntöttem. és innen már nem volt megállás, kérdés se, hogy végigfutjuk-e.

Szépen apadtak a száz méteres szakaszok, , valahol Bátaszéken Szilvi ismerősének, Rolandnak és társának köszönhetően rendőri felvezetést is kaptunk, de hogy mit mesélt róla illetve a kisfiáról, fogalmam sincs. Elnézést érte, de szerintem itt már nagyon egysíkú lehetett a gondolkodásom.🙂

A tavalyi verseny talán legfájóbb epizódja, egyben büntetése az volt, ahogy a célban üldögélve hallgattam a befutókat, Márkus Öcsi kedves vagy csipkelődő mondatait, amiből akkor én nem kaphattam. Így aztán ha más nem is motivált volna a célbaérésre, a befutó hangulata, ezek a „köszöntők” mindenképp. De végül mást kaptam, kaptunk.

A célhoz közeledve egy kevésbé ismerős hangra lettem figyelmes, nem véletlenül. Idén Csillag Balázs volt a speaker, mivel Öcsi egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. De a köszöntés így is kijárt nekünk, bár ezekben a percekben már a sereghajtók érkeztek, jókora késéssel az előttünk beérkező után.

Utánunk már csak egy futó érkezett,, úgyhogy dobogósok lettünk, hátulról. Azon még mindig tanakodik a zsűri, melyikünk kapja az ezüst és melyikünk a bronz érmet, mert hajszál pontosan azonos idővel (3:03:35) alatt értünk célba.

Kaptunk egy érmet a nyakunkba, szusszantunk egyet, talán még nyújtottam is, aztán mentünk ebédelni. De mielőtt nekikezdtem a szokásos gyümölcsleves, krumplis tészta párosnak, felhívtam Anyut, mert szerintem ő sem nagyon értette, ilyen felkészültséggel hogy merek nekivágni egy 24 km-es versenynek, de legalább az értetlenségemmel nem voltam egyedül. Ismerős futókörökben nem is reklámoztam, milyen őrültségre készülök.

A verseny előtti napokban Szilvi felajánlotta, hogy ha úgy döntök, a nagyfiával visszavisznek Bonyhádra vagy Szekszárdra és mivel ez a buszos transzfernél sokkal jobban tetszett, ebéd után kocsiba pattantunk és Szekszárdig meg se álltunk, mert az innen induló busz Kelenföldig nem állt meg sehol. Csak az nyugtalanított, hogy két órányi ülés után a Népligetben hogy viseli majd a lábam, a csípőm a felállást, leszállást, de mivel a beszámolómat itthon írtam, valahogy csak hazavánszorogtam.

Végül, de utolsó sorban köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a múlt szombati futásomhoz. Elsősorban Szilvinek a közösen lefutott 24 km-ért, Lacinak és Krisztinek az odaútért, az időjárásfelelősnek a kellemes futóidőért és persze a konyhás néninek az ebédért és hogy idén hidegen kaptuk a gyümölcslevest. Folyt. köv. jövőre, remélhetőleg egy sokkal jobb idővel, mert bármennyire hihetetlen, még nekem is, futottam én ezen a versenyen 2:31-es időt is.

Bonyhád, 2024. okt. 5.