Mit csinál a hülye futó (ezúttal nevezzük inkább túrázónak), ha azután, hogy nevezett a Bartina Teljesítménytúrára, szembejön vele egy másik igencsak jónak tűnő januári esemény? Kísérőt keres, aztán arra is nevez. Pedig ekkor még azt is kétségesnek éreztem, hogy a 17 km menni fog. És a 8 napra rá következő túra, a Mókus kör ennél még hosszabb is lesz. De bíztam magamban, és persze Csipiben is, ha véletlenül elfáradnék, akkor majd a nyakába vesz.:D
És hogy ne érezzük annyira egyedül magunkat, na meg azért, mert Csipi után Judit is jelentkezett kísérőnek, egyik tavalyi futótársam is velünk tartott.
A szombati időjárás-jelentés aztán mindent a fejére állított. Éjszakára illetve másnapra ónos esőt jósoltak, ami engem ijesztett meg leginkább. Gyorsan dobtam is egy üzenetet, ha csúszni fog, én nem megyek. Judit válaszolt csak, ő azt kérte, 7-ig értesítsem, hogy döntöttem, mert akkor ő is otthon marad. Közben pedig azt éreztem, nem csinál akkora ügyet az ónos esőből mint én.
Csipi másnap reggel reagált, náluk csontszáraz az út, hát akkor megyek. Mondjuk az semmire sem garancia, hogy mindkettőnk lakásánál jégmentes az út, de ezt magamtól is tudhattam. Mindenesetre készülődtem tovább, Judit viszont nem! Náluk szórták az utat és az autósok nagyon óvatosan közlekedtek. Hát akkor ketten megyünk! A szappanopera 10-15 perc múlva ért véget, ekkor jött Judit üzenete: mégis jön! És milyen jól tette!
8-kor a Moszkva téren együtt volt a nagy csapat, felbuszoztunk a Szépjuhásznéig, 8:16-kor pedig nekivágtunk a 25 km-es kalandnak!
A kört futva 4 óra alatt kell teljesíteni (bár ha meggondolom, ez erős gyaloglással sem elképzelhetetlen), a túrázóknak 7 óra a szintidő. A sikeres teljesítők jutalma egy érem illetve egy palacsinta menü a Szépjuhászné Büfében. És nem utolsó sorban az élmény!
Nem volt hivatalos rajt, nem volt befutó, a frissítőpontokon nem osztottak semmit, mivel ilyenek nem is voltak, csak 5 ellenőrző pont plusz a rajt és a cél, ahol egy QR kód beolvasóval illetve a futóazonosítónk bepötyögtetésével igazoltuk, hogy az adott időpontban előfordultunk arrafelé.:)
A túra első felében, nagyjából a Csergezán Pál-kilátóig (15 km) a hegymenetek domináltak, de jó pár kivétel is akadt, csak hogy jó erős legyen a szabály.
A fákon, bokrokon, tereptárgyakon vastag zúzmararéteg, a földön néhány centis letaposott hó vagy zúzmara. El tudtam volna viselni, ha még nagyobb, bokáig érő vagy annál is vastagabb hótakaró lett volna, de így is nagyon élveztem a helyzetet.

Jól járható, széles utak, a túra nagyobbik részén simán elfértünk egymás mellett, de néhány kritikus helyen Csipi mögé szorultam és a botot fogva (a félreértések elkerülése végett egy fehér botról van szó:D) vonatoztunk.

A köves szakaszok voltak a kedvenceim, főleg lefelé. Egyenesen valahogy még elboldogultunk ezekkel, csak olyankor akart önállósodni a lábam, mikor egy kőre, fadarabra úgy sikerült rálépni, hogy a talpam egyik fele rajta volt a kövön, miközben a másik a levegőben lógott vagy már útban volt lefelé.:D De minden esetben sikerült korrigálni, esés nem volt, még megtorpanás se nagyon.
Judit végig velünk tartott, általában mellettünk vagy mögöttünk, néha kicsit lemaradva, közben pedig remek fotókat készített rólunk és a tájról.

Még a túra első felében, valamelyik jól járható szakaszon mondtam Csipinek, hogy egyes szakaszokon akár futni is tudnék. Szóval ha máskor is jövök (tervben van) és végre a futás is menni fog, nincs kizárva, hogy a 25 km-t néhány kilométer futással színesítem, gyorsítom majd.

És hogy merre jártunk? Magamtól biztos nem tudnám visszamondani, de az ellenőrző pontok alapján a Budai-hegységben járatosak talán össze tudják rakni az útvonalat:
Vadaspark (2 km) – Kecske-hát felé (5,4 km) – Nagyboldogasszony-templom, Nagykovácsi (10,7 km) – Nagy-Kopasz (15 km) – Vadkerítés (21,1 km) – Szépjuhászné (25 km)
A Nagy-Kopasz előtt volt még egy meredekebb, vagy legalábbis nekem meredekebbnek tűnő szakasz, itt már nagyon vártam, hogy a túra illetve a Budai-hegység legmagasabb pontjára (559 méter) érjünk, innen már csak aprócska buckák állhatják az utunkat, combosabb emelkedő nem lesz.:)
Természetesen a Csergezán Pál-kilátó megmászása sem maradhatott ki, már csak azért sem, mert fent volt az ellenőrző pont, ehhez csak 100 lépcsőn kellett felmennünk, de ezt sem saját kútfőből tudom.:)

Fent aztán olyan kivételes dologban lehetett részünk… Megvalósult a teljes esélyegyenlőség! A csodás panorámából Judit és Csipi pontosan annyit látott mint én:kb. semmit.:D A kilátón kívül – azt még láttuk – minden tejfehér volt. És itt végre én is láthattam a növényekre, tárgyakra rakódott vastag zúzmarát, menet közben inkább csak az arcommal érezhettem, ha megsimogatott egy-egy bokor, emiatt külön nem álltunk meg.

Miután lejöttünk, bekaptam két sós falatkát – igazából ezt sem nagyon kívántam – és ezzel ki is merült a túra alatti étkezés. Mást mondjuk nem is tudtam volna enni, csak fél zacskó aszalt áfonya volt még a zsebemben, de ahhoz hozzá sem nyúltam. Ennyit számítana Az otthon kutyult hypotonic (a negyedik ellenőrző pontig ezt ittam, utána teát) és a szokásosnál bőségesebb reggeli? Még az utolsó kilométereken sem voltam éhes. Mint ahogy nem is fáztam. A túra első felében az egyik ellenőrző pontnál le is vettem a kesztyűt.
A Nagy-Kopaszról lefelé újra átélhettük azt, amit nemrég a Bartinán: olyan meredek úton ereszkedtünk le, hogy a lábfejünket perceken át – kis túlzással –függőleges helyzetben kellett tartanunk. Nem is volt kényelmes… Itt sem…

A vége felé még két létramászás, ugyanis vadterelő kerítések állták utunkat, aztán 3-4 km-rel a vége előtt egy meredek sziklás szakasz, amin leereszkedés közben megtörtént az első (és egyben utolsó) esés.:) Csipi mögött mentem, óvatosan, minden lépésre figyelve, annyira talán nem is lassan, viszont egy jégfolton megcsúsztam és mivel korrekcióra esélyem sem volt, dobtam egy hátast, bár ha precízen szeretnék fogalmazni, oldalasnakjobban beillett, mivel a nadrágom is ott lett sáros és a jobb kezem is a külső felén sérült. Mégiscsak magamon kellett volna hagyni a kesztyűt?:)
Feltápászkodtam, leporoltam magam (már ha a sarat porolni szokták) és mentünk is tovább. A kézfejemnél ugyan éreztem valami érdes, enyhén szúró érzést (a másik kezemmel nem ellenőriztem, mi lehet az), így azzal nyugtáztam, a bőröm sérülhetett. A célban aztán fény derült az igazságra: 2-3 tüskeszerű száraz, „hegyes” növény állt ki a kezemből.:D Sebaj! Úgyis divat Az akupunktúra.:)
Az utolsó kilométereken sík, keményre döngölt földút, itt aztán lehetett menni. Mentünk is, jóval 5 km/h fölötti tempóval, én már alig vártam, hogy beérjünk. A Budakeszi út mellett hasonlóan gyorsak voltunk, de azt nagyon tudtam értékelni, hogy a forgalmas úttól egy keskeny erdősáv választott el minket. Csak a Szépjuhászné, illetve a gyermekvasút nem akart előbukkanni, de Csipi megnyugtatott, ha a síneket meglátjuk, lényegében már meg is érkeztünk.
Lassan, nagyon lassan csak odaértünk (5:54 óra), Máté, a verseny gazdája éppen kint volt, így frissiben gratulálhatott, előkerített nekem egy érmet és rögtön készítettünk is pár fotót. Megkaptuk a palacsintára jogosító igazolást, megettük a jól/rosszul megérdemelt finomságot, Csipi meg – renitensként – a babgulyást.:)
Kicsit tartottam a hazautazástól, de a körülményekhez képest egész jól ment. A kilépős, tempósabb sétát nem igazán kívánta a testem, de másnap már ez is ment, bár a combomban, vádlimban, fenekemben itt-ott éreztem még az előző napi túra nyomait.
Túra közben illetve a Szépjuhászné büfében ülve is azt gondoltam, jövök én még a Mókus körre túrázni,futni és ezt három nappal az esemény után is így érzem. A premier jól sikerült, köszönet érte két tettestársamnak, jobb vasárnapi programot ki sem találhattunk volna.:)




Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése