Korinthoszi kóstoló

Valamikor az UB után, de még májusban különös álmom volt. Korinthosz szigetén jártam és részese lehettem egy ottani falusi disznovágásnak, búcsúzóul pedig egy nagy adag kóstolót kaptam a házigazdától. De hogy milyen a görög kolbász, véres, májas hurka, nem tudhattam meg, mert mielőtt hazaértem volna, eléggé el nem ítélhető módon felébredtem.🙂 De hogy a Korinthoszba – nem disznótoros formájában – mégis belekóstolhassak, neveztem, utaltam, edzettem, utaztam és augusztus 6-ÁN ott álltam Szekszárdon a Garay téren Zolival.

Jó néhány versenybeszámolót olvastam már a versenyről, nagy küzdelmekről, 80 és 160 km-es teljesítésekről, feladásokról és 5-6 éve szekszárdi névrokonommal, Nagy Gáborral meg is állapodtunk abban, hogy a következő nyáron 2 fős váltóban lefutjuk a 80-as távot, természetesen hárman,🙂 de erre végül nem került sor.

Hogy idén mennyire volt jó ötlet belevágni, arról megoszlanak a vélemények. Nevezéskor teljes mértékben annak tűnt, a verseny reggelén már volt bennem némi kétely, aztán hogy az utolsó kilométereken, a célban és legfőképp hazafelé mit gondoltam…

Nem kis aggodalommal figyeltem az időjárás-jelentést a verseny előtti napokban, mert az még csak hagyján, hogy újra egy hosszú, nehéz nap vár rám, de ha úgy lesz, ahogy az előrejelzésekben olvastam, 35+-os melegben.🙁

A korai kelést leszámítva jól indult a nap, egészen Sárbogárdig, ott kellett volna átszállnom a bajai vonatra. De felszállás helyett csak kívülről nézegethettem, mert ha jól értettem, az ajtók nem akartak nyitódni/záródni.

Hosszú, talán 20 percnyi várakozás után végre csak elindult, de nélkülem, Fehérvárra, hogy megjavítsák. Én meg várhattam a szemből érkező vonatot, aztán meg azt, hogy egy IC bevárása után végre folytathassam az utazást. Néhány perccel 9 előtt, szó szerint az utolsó pillanatban meg is érkeztem Szekszárdra.

Futótársammal csatlakoztunk a 16 km-en indulók népes táborához,😀 (kis)buszra szálltunk, hogy Szekszárd Palánkról, ahol a mi „rajtközpontunk” volt, visszautaztassuk magunkat, négy kerék helyett immár saját erőből, a lábainkon.

A rajt finoman szólva nem volt mindennapi, de nekem nagyon tetszett. A helyszínen senki nem várt, csak egy nagy nyitott tér, fákkal, bokrokkal, őrült hőséggel és persze velünk.🙂

20-30 perccel a rajt előtt aztán lett egy „versenybizottságunk is”, ha jól ismertem fel a hangját, egyikük az ismert speaker, Kozma András volt, bár itt nem volt kihangosítva, felsorakoztunk a földes, két keréknyomos útra és pontban 10-kor elrajtoltunk.

Szép kis libasort alkottunk, leszámítva azokat, akik faképnél hagytak minket, bár én csak az előttünk futót láttam, de a hangokból, „csoszogásból” ítélve előtte is futott valaki. Egészen az első kilométerkőig, mert ott egy rövid technikai szünetre ki kellett szállnunk. Legalább nem kell tovább bámulnunk az előttünk futó hátát.🙂

Nem maradhattunk nagyon le, ezért kicsit szaporábban kezdtem szedni a lábam, mégiscsak jobb társaságban futni. Zoli elmondása szerint nem is volt messze az előttünk futó boly, de hiába kémleltem előre, embernek tűnő kiemelkedéseket nem igazán láttam.🙂

2 km… 3 km… 4 km… És még mindig a földes úton futottunk, én jellemzően a két nyom közti füves sávon. Meddig tart ez? Egészen a Garay térig?

A terepviszonyokhoz képest egész jól lehetett rajta haladni, de 5 km-nél már kezdett sok lenni. Kevéssel a sióagárdi frissítőpont (6,2 km) előtt kértem is egy kis sétát,

Ha jól emlékszem, itt volt staff egy régi ismerősöm, futótársam Tünde, akit egyből felismertem, pedig futás közben ez nagyon nem erősségem.

Jól leittam magam kólával, szerintem 3 pohár is volt, rengeteg jéggel, a többi (nem kóla) meg a sapkám alá, a nyakamba, kezembe került, hogy legalább néhány percre lehűtsön.

Példamutató, hogy a frissítőállomások személyzete milyen jófej, segítőkész, türelmes volt mindenkivel, még velünk is, bár mire mi a pontokra értünk, ők már sok-sok órája álltak ott és frissítették, buzdították az arra kódorgókat.🙂 Köszönet az egész napi kitartó munkájukért.

Nem könnyű ilyenkor továbbfutni, különösen ekkora hőségben, de ha aznap még célba, aztán haza akartunk érni, menni kellett.

Futottunk egy adagot, aztán újra pihenőt kértem és kaptam, egészen a körforgalomig, ami a 6-os úton vitt át.

Különös érzés volt, hogy azon az úton futhattam, amin a 80-90-es években annyiszor megfordultunk kocsival, bár akkoriban még híre-hamva nem volt az autópályának, így a főúti körforgalmaknak sem.

A túloldalon „végre” jöhetett a nagy emelkedő, szerencsére nem rögtön. Egy ideig még sík volt az aszfalt, de amint elkezdett emelkedni, sétára váltottam, már csak azért is, mert Zolival ezt beszéltük meg.

Itt még reménykedtem, hogy elérve a hegytetőt ismét futhatunk, de felfelé erdős,köves, földes, néhol „oldalradölős” volt az út, nem igazán alkalmas a páros futásra. Egyszer sikerült is a még biztonságos rész legszélére lépnem és már csúszott is lefelé a jobb lábam. Próbáltam visszalépni, ez sikerült is, de rögtön csúsztam is vissza.🙂

Azt végül meg se kérdeztem, egy árokban landoltam volna vagy egy 200 méter hosszú lejtő alján, de Zoli megragadta a bal karom, így könnyen vissza tudtam lépni az útra.

Nem tudom visszaidézni, voltak-e még aszfaltos szakaszok a városon kívül, szerintem igen, de itt már feladtam, nem volt erőm, kedvem futni. Még Szekszárdon sem. Járdán, viszonylag közel a házfalhoz – ilyen szakasz is volt – stresszes, kimerítő lett volna. Így aztán jó hosszú versenyünk lett, 13 perccel ki is csúsztunk a szintidőből (2:42:54), de legalább megcsináltuk. Aztán hogy verseny közben Zoli mit gondolt rólam és hová kívánt… De többször megnyugtatott, ez az én versenyem, alkalmazkodik hozzám. Mást nem is nagyon tudott volna tenni.🙂

Kaptunk egy érmet, talán ittunk is, de mivel a versenyközpontban már nem volt nagy élet és Zolinak délután programja volt, mentünk is az autóhoz, onnan a vasútállomásra, aztán jött a nap Legnehezebbnek, leghosszabbnak érzett mutatványa.: egy borzasztóan hosszú óra ücsörgés a váróban, egy vonatút Sárbogárdra, egy másik Pestre. Utóbbinál már kezdtem feléledni, de az azért nagyon fájt,😀 hogy egy barát, egy ellenség, de még egy taxi sem jött ki értem, hogy hazavigyen. Maradt a metró, a busz és láss csodát, valahogy így is hazaértem.

Hogy szeretnék-e még futni a Korinthoszon? A verseny után egyértelmű volt a válasz, de néhány órával később már ingadozni kezdtem. Az ideinél felkészültebben, okosabban, tapasztaltabban és fejben erősebben meg lehetne próbálni újra. De könyörgöm! A jövő évi verseny novemberben legyen!😀

Szekszárd, 2022. aug. 6.