Egy futóverseny, ahol nem a futás jelentette az igazi kihívást

A júniusi kötelező verseny a változatosság kedvéért újra csak futás volt, de egy kicsit mégis más lett mint az eddigiek. Az esemény napjára ugyanis oly mértékben változtak a körülmények, hogy a terepfutáshoz – a felázott talaj miatt – egy kemény koncentrációtréning is társult.

Osztottam, szoroztam, sportversenyt és kísérőt kerestem, amiből aztán ki is jött a júniusi egyenlet mindkét eredménye, nevezetesen a II. Rácalmási Szigetfutás és a kispesti futócsoportból Viktor.

Májusban csodálatos futóidőnk volt, viszont a júniusi kánikula nagyon fejbevágott. A verseny előtt háromszor is futottunk Viktorral (kétszer a Margit-szigeten és egyszer terepen a Halmi-erdőben), de csak egyszer futottuk le azt a távot, amit elterveztünk. Szép kis kilátás Rácalmásra…

Borús időben utaztunk a Fejér megyei településre, de én, hogy hű legyek magamhoz, minden erősebb fényre (vagy fénynek vélt „látomásra”) azt gondoltam, hogy most kezd kibújni a nap a felhők mögül. De szerencsére néha én is szoktam tévedni.:)

A Duna-parti kisvárosba érkezve felvettük rajtcsomagjainkat, bóklásztunk kicsit a versenyközpont környékén, majd pár perccel 11 óra után elrajtoltunk.



Ha csupán a 11,2 km-es távból indulnánk ki, egy könnyű, bő egy óra alatt lefutható versenyre gondolhatnánk, de ha hozzátesszük azt is, hogy a terep változatos (aszfalt, murva és erdei földes út), egy-két percet rögtön hozzácsaphatnánk a szintidőhöz. És ha még azt is tudtuk volna, amiről ekkor még fogalmunk sem lehetett… Sarkon fordulunk és sikítva menekülünk az autóhoz! :D

A rajt után a város utcáin rögtön letudtuk az aszfaltos út első felvonását, majd egy keskeny kis Duna-ág felett átfutottunk a Nagy-szigetre, ahonnan csak a verseny utolsó pár száz méterére tértünk vissza a városba.

A szigeten szinte végig erdőben haladtunk, csodálatos környezetben és még az izületeinket is óvtuk azzal, hogy nem aszfaltos úton futottunk. Ez nekem különösen jó érzés volt, hiszen egyedül esélytelen, hogy terepen fussak, így a napi edzésekre marad az aszfalt vagy a rekortán.



Egy ideig simán tudtunk futni, de aztán megjelentek az első kisebb, aztán egyre nagyobb pocsolyák, melyeket kezdetben még futva ki tudtuk kerülni, de ahogy egyre beljebb hatoltunk az erdőbe, annál felázottabb lett a talaj és annál nagyobb pocsolyák állták utunkat. A legkritikusabb részen már kész akrobatamutatványra volt szükség ahhoz, hogy száraz lábon ki tudjuk kerülni, ugyanis az óriási tenger mellett csak egy szűk kis „száraz” rész volt, ami persze jól fel volt ázva és valahogy mindig a víz felé lejtett. Ezen stabilan megállni…És ha még sikerült is a lecövekelés, semmi biztosíték nem volt arra, hogy a következő pillanatban nem kezd önálló életet a lábunk.

De keményen küzdöttünk, lehet, hogy a sportnak köszönhetően a kitartásunk, állóképességünk is erősödött egy kicsit?

Eleinte még futottunk a pocsolyák közti úton, de mikor 10-20 méter után jött a következő, nem láttam értelmét a futásnak. Így a tempónk ezen a szakaszon gyök2 alá lassult.:)



Valahol errefelé, nagyjából a táv felénél kicsit el is gondolkodtam. Mi lesz, ha még kilométereken át ilyen szakaszon kell haladnunk? Mikor érünk vissza Rácalmásra? Előttünk és mögöttünk is számtalan tenger, és ha már mindenképp ki kell mosni a zokninkat és a cipőnket, legalább a cél felé végezzük ezt el.:)

Merthogy hiába tettünk meg mindent az ügy érdekében, csak belecsúsztunk a vízbe, jóval boka fölötti magasságig.:) De legalább ezután nem kellett a kerülgetésekkel ügyködnünk. Viktor felmérte a lejtésüket, mégse gatyaféken csússzunk a vízbe, ha a vártnál is mélyebbek, aztán szépen átgázoltunk rajtuk. Nem is volt olyan borzasztó. :D

A nagy küzdés hevében észre sem vettem, hogy időközben az eső is eleredt, de legalább fentről is kaptunk egy kis hűtést.

A rengeteg szúnyognak már annyira nem örültünk. Bármit is tettünk, hol az arcunkon, hol a karunkon, hol a lábunkon éreztük a kedves kis vérszívókat.:) Viszont kiérve az erdőből egy búbot sem találtam magamon. Ki érti ezt?

A verseny első felében, mikor a nagy pocsolyákhoz értünk, szép lassan mindenki leelőzött minket, aki még mögöttünk volt és én már azt hittem, utolsók vagyunk, de nem! A kritikus szakaszon ugyanis utolértünk (vagy ő ért utol minket?) egy lányt, aki hozzánk hasonlóan nagyon küzdött az elemekkel.

Nem tagadom, ekkor előbújt belőlem a versenyszellem. De jó is lenne magunk mögött tudni… Így legalább nem leszünk tök utolsók.:) Eleinte ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, de lassan elkezdtek ritkulni az utat elzáró tengerek, újra futhattunk pár 10 métert a következőig, amin csak szépen átgázoltunk és mentünk is tovább. Végre! Még a végén elérjük a gyök3-as tempót?

És igen! Már 50-100 métereket is tudtunk futni. Újra futóversenyen éreztem magam. Mondjuk rajtunk kívül egy lélek nem volt a közelben, de hát lassú ember néptelen pályával főz.:) Kezdtem elhinni, hogy a végén még sötétedés előtt célba érünk. :D És így is lett.

Kiértünk az erdőből, átkeltünk a Duna-ágon és már csak pár száz méter várt ránk a célig. Ekkor már jó ideje folyamatosan futottunk, de itt még jobban rákapcsoltunk. Meglepetésemre simán ment a tempós futás, bár ebben egyfajta felszabadulás érzés is lehetett. Végre úgy futhattam, ahogy akartam, ahogy bírtam. És persze a cél közelsége is nagyon húzott már. El is jött a pillanat, „fantasztikus”, 1:47:08-as idővel beértünk.



Apró kis „csalódást” jelentett, hogy végül mégis utolsók lettünk.Valószínű a lány, akivel a verseny közepén találkoztunk, feladta.

Különben pedig teljesen mindegy, hogy utolsóként vagy elsőként, lényeg hogy célba értünk, de hogy milyen kinézettel… Térdtől lefelé inkább egy varacskos disznóra hasonlítottunk mint saját magunkra. :D



Nem sokat időztünk tovább a városban, kocsiba pattantunk és irány vissza Pestre! És még BKV-znom sem kellett, de talán jobb is volt így, mert ilyen kinézettel talán még a buszra sem engedtek volna fel.:)

Végül nagy-nagy köszönet Viktornak, példaértékű, amit csinált. És elmondása szerint még élvezte is! Eleinte ugyan rosszul éreztem magam amiatt, hogy milyen eszetlenségbe rángattam bele, de rá kellett jönnöm, hogy tényleg élvezi ezt a számára eddig ismeretlen erőpróbát.:)