A sors kicsit besegített

2015 óta nem múlhatott el úgy a szeptember, hogy a Budapest Félmaraton után egy héttel ne fussunk el Bonyhádról Bátaszékre, vagy ha teljesen hű szeretnék lenni az igazsághoz, nem próbáltam volna meg lefutni a két város közti 23,8 km-t. Ennek csupán annyi volt az ára, hogy 3 éven át ki „kellett” hagynom egy céges programot, mivel valahogy mindig úgy alakult,:) mire eldőlt, az adott évben (is) megyünk az autómentes napra, már érvényes nevezésem volt a BB24-re. A tavalyi verseny után aztán úgy döntöttem, elég volt a lógásból, mert a végén még teljesen kiutálnak a kollegáim. Szóval 2018-ban legyen az eddig mellőzött pesti program.:( Legyen! Már ha megyünk. De nem mentünk!!! Helyette lett egy váci hajókirándulás, a hétvége első napján, Márkus Öcsi viszont – ki tudja, milyen megfontolásból – az idei versenyt szombatról vasárnapra tette. És milyen jól tette!

Mit csináljak most? Süti, állandó BB24-es segítőm – annak tudatában, hogy idén nem megyünk, a FutaPécs csapatával Esztergomba ment versenyezni, így két a rajtlistán szereplő ismerőst kérdeztem meg, futnának-e velem. Mindketten igent mondtak, bár Gábor csak abban az esetben vállalta, ha más jelentkező nem lesz, mivel egy hosszabb futásmentes időszak után épp a kondija visszaszerzésén dolgozott és elmondása szerint az erőnléte közel sem volt még a régi. Attila viszont feltétel nélkül belement, így a kivel fussak kérdése megoldódott. Júniusban a K&H-n már majdnem megvolt az első közös versenyünk, de mivel én csak a délutáni futamra tudtam nevezni, Attilának viszont a reggeli időpont volt jó, a debütálásunk későbbre, mostanra maradt.

Oszkárral utaztam szülővárosomba, Attila jött értem a benzinkúthoz és fél 10 felé máris egykori gimnáziumom tornatermében voltunk, majd gyors átöltözés után mentünk is a rajtzónába.

Indulás előtt Gabival tisztáztunk egy két évvel ezelőtti buta konfliktust, bár a jelek szerint már rég nem haragudtunk egymásra. Mindenesetre ez a békülés nagyon kellett a lelkemnek, lelkünknek, nekem még két csepp könnyet is kicsalt a szememből.

10-kor aztán elrajtoltunk, jöhetett a két város közti 24 km-es dimbes-dombos út, időnként néhány autóval tarkítva, merthogy a közutat csak Bonyhádon zárták le, amíg a városban futottunk.

Tudni kell a versenyről, hogy bár nagy kedvenc, az elmúlt két évben – és idén is – elmaradhatatlan „tartozéka” volt az izgalom. 2015-ben, az elsőn ugyanis 12-14 km-től lényegében végig sétáltunk, csak egyszer-egyszer sikerült rábeszélni magam – illetve Sütinek engem –, hogy legalább pár száz métert fussunk. Erre válaszul 2016-ban egy szuper, 2:31:20-as eredmény, majd tavaly 14-től újra sok séta, 18-19-től a célig aztán egy mentővel gyorsítottunk a tempónkon, bár egyikünknek sem volt semmi baja.

Jó hír, hogy az idei verseny előtt - az izgalom mellett – a bizonyítási vágy is nagy volt bennem. Tudtam, hogy le tudom futni, mint ahogy tavaly is képes lettem volna rá. Szóval nincs apelláta, végig futva kell megtenni a távot!

Az első kilométert a városban futottuk, majd átkelés a 6-os úton és jöhetett a hullámvasút. A rajt előtt mondtam is Attilának, gyerekként mennyire élveztem egyes szakaszait,:) főként mikor egy kisebb emelkedőről hirtelen lehuppant a kocsi egy mélyebb részre. Kár, hogy futva ezt nem lehet reprodukálni. Bár ha felgyorsulnánk 70-80 km/h-ra…

A kisebb dombok mellett két komolyabb emelkedőt is le kellett gyűrnünk. Az elsőt nagyjából 150-200 méterrel a 6-os út után, a másodikat 8-9 km körül. Előbbi szerintem kicsit hosszabb, utóbbi viszont meredekebb, a kiírás szerint 12,5%-os, de idén nagyon elszánt voltam, mindkettőre futva jutottunk fel. Bár ha meggondolom, ez tavaly is így történt, később jött a „hiszti”.:(

Az emelkedők után – jutalmul – két hosszú és meredek lejtőn pihenhettük ki magunkat, már amennyire egy ilyen lejtős út pihenteti a lábat.

5 km-enként voltak a frissítőállomások és ezúttal is mindegyiknél megálltunk enni, inni, kényelmesen, ahogy ezt az utóbbi néhány versenyen megszokhattam.

Attila minden kilométernél tudósított, hol járunk és ezúttal nem kértem, hogy ne tegye ezt, még a táv második felében sem. Nagyon figyeltem arra, hogy 12-14 km körül ne ismétlődjön meg a tavalyi elmebaj, úgyhogy nagyon tudtam örülni annak, hogy a 16-17. km-hez érve is csak futottunk, minden nehézség nélkül.:) De hát nem ezért tetszett idejönni? 

A tempónk kicsit sem hasonlított a kengyelfutó gyalogkakukkéhoz, sőt még a 2:31-es pb-t sem fenyegette semmi, de a nyári formámat látva idén amúgy is a verseny teljesítése volt az elsődleges cél.

21-22 km-nél elvesztettem a fonalat, nem emlékeztem, Attila melyiket mondta utoljára, így néhány percig kétségek közt vergődtem. Vajon 2 vagy 3 km van még hátra? Ez ilyenkor már nagyon nem mindegy! De azért sem kérdeztem meg! Lassan azért csak kiderült, a kevésbé vágyott „kilométerkő” következik, de lényegében mindegy is. Így is, úgy is le kellett futni.:)

Lassan beértünk Bátaszékre, de ha jól emlékszem, ekkor még 23 km-nél sem jártunk! De hát Öcsitől simán kitelik, hogy a város egy távolabbi pontjára teszi a befutót. Ha már néhány őrült futónak nincs jobb dolga annál, hogy vasárnap délelőtt a két város közt rohangál, akkor csak fussanak!:) Akár Bajáig is! :)

Néhány perc futás után megérkeztünk a Kanizsai Dorottya Általános Iskolához és 2:47:04-es idővel befutottunk. Ezzel 108 célba ért egyéni versenyzőből a 91-92. helyen végeztünk. Csak érdekességképpen… A két évvel ezelőtti eredményemmel a 82. helyet értük volna el, ami nem tűnik soknak, de a majd 16 perccel jobb időeredménynek azért nagyon tudtam volna örülni. Na majd jövőre!

Megkaptuk az érmet, ami 5 perccel később nem szakadt le, úgy mint a Night Runon. Ezekszerint ezt megérdemeltem? :)

Megettük a szokásos menzaebédet (rakott krumpli+gyümölcsleves), meghallgattuk az eredményhirdetést és már kezdtem beletörődni abba, hogy Bonyhádról busszal kell hazautaznom, mikor megszólított egy ismeretlen futó, Péter, hogy náluk még van hely, szívesen hazavisznek. Köszönet érte, így azért sokkal gyorsabb és kényelmesebb volt az utazás. De ehhez előbb vissza kellett buszoznunk Bonyhádra, mivel a kocsik még nem önvezetőek, nem tudnak utánunk jönni.:)
És hogy teljes legyen az öröm – nem mintha bármelyikünk is szomorú lett volna – a busz a buszpályaudvarig vit, úgyhogy onnan még fel kellett sétálnunk a gimnáziumig. Na, ekkor ez már a hátam közepére sem…
Végül nagy köszönet Attilának az egész napért, szuper segítő volt.:)